Majomkenyér

Hassan kifőzdéjében, a rendszeres meló utáni bevásárlótúránkkal összekötött, csipszi-skaki majszolás közben, hívta fel a figyelmünket az “étterem” egyik munkatársa, az eseményre, vagyis, hogy láttuk-e a baobabot?
Mivel a kilátást épp eltakarta, egy a bejáratnál álló kisteherautó, ezért csak ötletelhettünk mi lehet a mögötte lévő majomkenyérfán olyan érdekes, amit eddig nem láthattunk, és még a helyieknek is beszédtéma.
-Talán leveleket hozott!
(Ennek azért lehetne hírértéke, mert fajtája sajátosságaként, nem annyira szokott rajta ilyesmi lenni. Akármennyire furcsának tűnhet ez, egy, a metabolizmusát fotoszintézisből fenntartó szervezetnél, mégis így van. Olyannyira látványos az ágai mezítelensége, hogy komplett afrikai legendák szólnak róla…
A törzsi történetek szerint, a levélmentesség oka, hogy a fának, ágak helyett a gyökerei merednek az ég felé, mivel az ördögök/istenek vagy ezeknek megfelelő helybéli nagyhatalmú izék, a vele kapcsolatos nézeteltérésük okán, fejjel lefelé ültették el azt.
Ami persze csupán részben fedi a valóságot, nem csak azért, mert efféle omnipotens lények létezését és dühből való, bosszúkertészkedését, még elenyésző mennyiségű bizonyítékok sem támasztják alá, vagy mert a növényekkel olyan könnyű lenne összekülönbözni, hanem azért is, mert a gyökerei pont ott vannak, ahol lenniük kell, vagyis a föld alatt. Annyi igazság mégiscsak rejlik a dologban, hogy a baobabok kopasz sziluettje tényleg emlékeztet egy fordítva elültetett fára.)
– Vagy virágzik!
Aztán persze ezeket a lehetőségeket elvetettük, ugyanis, az eddigi tapasztalatok alapján egyikünk sem gondolná, hogy a zanzibáriakat ilyen természeti tünemények akár fikarcnyit is érdekelnék, vagy ha mégis, akkor tutira nem olyan mértékben, hogy ezt két muzungunak el is újságolják.
Hiába meresztgettük a szemünket a gépjármű ablakain keresztül, sehol sem láttuk a fán a különlegességet. Hamarosan rájöttünk, mindez azért lehet, mert a fát magát sem látjuk.
Ugyanis, mint az kiderült, a nagy news, a baobab kidőlése volt.
A késői ebéd befejeztével közelebbről is szemügyre vettük a helyszínt, és nem kellett nagyon furfangos észjárású detektívvéna ahhoz, hogy a tegnapi hosszú áramszünet miértjére is választ találjunk.IMG_20181115_151109.jpg

Volt akinek nagyobb gondot is okozott ez a faborulás mint egy kis áramszünet…

IMG_20181115_150631.jpg

SHIT HAPPENS, avagy ahogy az ősi bantu mondás tartja: “Gyalog fog az járni, aki baobab tövébe parkol.”

Reklámok
Címke , ,

Ideg

Nem túl vidám arra hazaérkezni egy hosszú munkanap után, hogy nincs áram a kecóban. Ez mondjuk errefelé nem megy ritkaságszámba, tulajdonképpen örülhetünk hogy egyáltalán, néha van.
Viszont, ha nincs villany, akkor sajnos víz sincs, ugyanis a sziget lapossága okán ide az első emelet szédítő magaslatára, már egy elektromos szivattyúnak kellene felhordania a vizet, az viszont, az éltető delej hiányában, szépen csendben sztrájkol.
Nemúgy az apartman tulajdonosának az aggregátora, ami viszont kibaszott hangosan bömböl az udvarunkon és rendre pöfögi, a finom, elégetett gázolaj maradványgázait az orrunk alá, hogy az utca túlfelén lévő ingatlant táplálja. Sajnos a zajosbüdös masina által generált villamosságból mi nem igazán kapunk, csak a zajból és a füstből, abból viszont gazdagon.
Ezekkel az extrákkal együtt pedig nagyon kellemes és pihentető a késődélutáni szieszta, ahogy zuhanyzás lehetősége nélkül fekszem a kanapén, a testemre száradt só lassan húzza össze a bőrömet, és a sziget csendjét áhító agyamra finoman rátelepszik az áramfejlesztő dízelmotorjának fülsértő dübörgése…
Remek.

Címke , , ,

flying pig

Kicsit helyesbítenem kell egy előző bejegyzésben tett kijelentésemen, vagyis, hogy egyetlen disznót sem lehet találni a szigeten.
Mégis találtunk egyet, ha nem is olyan formában, aminek ki lehet sütni a zsírját de azért mégiscsak malac az.
Van ugyanis egy távoli merülőhely, amit takarékossági okokból eddig nem látogattunk, mert igen sokat kell hozzá pörgetni a motort és a sziget déli földnyelvének legszélén található, ahol általában a hullámtevékenység is fokozott mértékben dobálja a hajót, ami általában zöld arccal, emésztetlen gyomortartalommal való haletetésre készteti a vendégeink zömét.
A spot neve pedig PIG ROCK.
Az iszlám vidéken szitokszóként hangzó párosujjú patásról, valószínűleg azért neveztek el bármit is, például merülőhelyet, mert a partmenti omlás sziklagörgetegei, leginkább egy röfipofára emlékeztetnek. (Ebbe még ők sem tudnak mást belemagyarázni)
Nos ezúttal végre megnéztük mi van ott a víz alatt, ugyanis van egy vendégünk aki nyolc teljes napon keresztül merül velünk, így, hogy ne nagyon legyen ismétlés, a kevésbé frekventált divespotokat is be kellett vetnünk. (A különbözőség illúziója miatt, már így is adtunk pár fals becenevet annak a nagy kiterjedésű zátonynak, amin sokszor merülünk és amúgy eredeti nevén “barracuda”-nak hívnák ,de most már playground és fishmarket névre is egyaránt hallgat.
Ez a viszonylag egyszerű trükk eddig legalábbis bevált, ugyanis hiába is búvárkodnak szinte ugyanott, a merülés regisztrálós kis füzetükbe legalább három néven kerül be az élmény, így nem érzik “unalmasnak” a dolgot.
Én már legalább ötvenszer buktam alá ezen a területen és nem hogy nem unatkoztam de mindig teljesen lenyűgöz. Azonban az emberek furák és a pénzükért annyira áhítoznak az újra, az ingerküszöbük folytonos csiklandozására, hogy képesek lennének reklamálni a repeták miatt.
Nem mintha legkevésbé is egyhangúak lennének itt a víz alatt töltött percek, csak hát valamiért a legtöbb vendég agya úgy van összeszerelve, hogy azt hiszi többet lát a világból, ha folyton más helyeken nyitja ki a szemét.)
Meglepően nagy látótávolság fogadott és a kristálytiszta vízben jó nagyot “repültünk”.
Egy szimpla merüléshez képest, ha nem is túl alaposan, de viszonylag sokat sikerült látni a területből, mivel a zátony mentén végigsöprő durva áramlat jódarabon végighurcolt minket …
A hely remek, kicsit “rockos”, vagyis olyan, mintha a kanári merülőhelyeken lennének korallok, meg trópusi halak
Olyan érzés volt, mintha egy színes virágültetvényekkel teleszórt hegyvidéki táj fölött hasítanál egy feltuningolt jetpack-kal.
A fokozódó vendégterhelés miatt elkezdtünk előre gondolkozni és leteszteltünk egy helyi Divemastert, jövőbeni beugrózás szempontjából.
Khassim, minden várakozásunkat felülmúló módon, kedves, dolgos, és tapasztalt, valamint beszél szuahéliül és angolul egyaránt, ami bizony még igen nagy segítségünkre lehet.
Szóval most már van Khassim, Hassan és Khamis, nevű dolgozónk is, ami bizonyára ki fogja égetni a diszlexiára hajlamos névmemóriámat…

Címke , , ,

Stoned

Pont a napokban tanakodtunk azon, milyen jó is lenne már találni egy jó kis kőhalat, nem feltétlenül azért mert a kőhal szép, vagy akár izgalmas élőlény, (Persze a maga módján de.) csak úgy.
(A Thai bejegyzések alatt egyszer már írtam a kőhalról.)
Talán mert régen láttunk belőle, esetleg mert igazi kihívás rálelni.
Ez mondjuk nem véletlen, ugyanis az álcázókája a legprofibb rejtőzködők sorába emeli.

Stonefish

Itt lehet tesztelni…

-Megtaláltad?
-Mind a kettőt?
-Persze, hogy megtaláltad, de ez ugye egy kép, amin nem csak, hogy rajta van, de ráadásul tudod is mit kell keresni.
Na ezt a kutatós, figyelős, bogarászós programot kell elképzelni csak háromdében, tizenméterekre az Indiai óceán felszínétől, és pár négyzetmérföldnyi, korallokkal sűrűn borított felületen, ahol minden színes, mozog, él, és örvénylik, körülötted.
Szóval nem is olyan egyszerű, leginkább avatott szem, türelem, és persze jó nagy adag szerencse szükséges hozzá.
Mindenesetre a mai merülésen valahogy mégiscsak ráakadtam, ami nem csak azért jó dolog, mert valódi sikerélmény rábukkanni, hanem mert, a Synanceia nemzetség képviselői nem arról híresek, hogy túl nagy területet járnának be életük során, így nagy eséllyel fog az elkövetkező merülésekre magunkkal hurcolt békaemberek örömére szolgálni. Akiknek már nem kell majd rengeteget keresgélni őkelmét, hanem csak bemutathatjuk, mint valami mérges kis attrakciót.
Vagyis ha valami nem zabálja fel, (amire kiváló környezetbeolvadási képessége és fincsi kis gyilkos neurotoxinokat rejtő tüskéi miatt viszonylag kevés esély kínálkozik) vagy nem költözik oda a nagynénjéhez Dar es salaamba, akkor van egy rezidens stonefish-ünk a házizátonyon.
YEAH!

Címke , ,

Focika

Délutáni gyümölcs és egyéb tápanyagbeszerző körutunk folyamán, arra lettünk figyelmesek, hogy a partközeli, általában kocsimosásra használt placc mögött rögtönzött focipályán, felállt egymással szemben a Paje Newboyz, és Jambiani labdarúgócsapata.
Ők ugyan nincsenek érdemtelenül kitömve milliárdokkal, Nem építenek nekik fatornyos VIP arénát, nincs fűthető gyepük sem (Bár itt az egyenlítő mellett, talán inkább hűthetőre lenne szükség), sőt tulajdonképpen semmilyen füvük nincs, (Maximum az, amit a raszta bro-k elszívnak a mérkőzés előtt, hogy jobban guruljon a labda.) van helyette hepehupás, koralltörmelékes homok, meg pár szép karcsú pálmafa, ami a játéktér bizonyos pontjain véletlenszerűen kimered a pálya, vakító fehérségű, durva, salaknál kicsit abrazívabb felületből. Mégis mozgalmas, élvezhető játékot nyomtak.
A játékosok kb fele mezítláb, a másik fele hevenyészett gumicipőkben sorakozott fel, azonban az összes legény láthatóan szívből, örömből focizik, ráadásul a körülményekhez képest nem is rosszul.IMG_20181105_165405

Jó pár tízezer Tanzán shilling-et tennék rá, hogy ennek az afrikai zsákfalunak a kis szedett-vedett kompániája, még a fent említett nehezítésekkel együtt is legalább döntetlent játszana, a mi elég biztos aranylábakon álló nemzeti tizenegyünkkel, ha pedig a válogatottunk, hozzájuk hasonlóan fedetlen talppal kényszerülne kiállni ellenük, akkor valószínűleg csúnyábban kikapnának, mint Andorrától, Luxemburgtól vagy egyéb fajsúlyos labdarúgópotenciállal rendelkező miniállamoktól.

Címke , ,

Kolbááász

Egy kedves magyar búvárvendégünk hozott nekem ajándékba egy szál finom csabai kolbászt!
Aki esetleg nem érezné át, hogy ez mekkora ajándék, (Vegánok kíméljenek, nekik aztán tényleg hiába magyaráznám.) az gondoljon bele abba az apróságba, hogy Tanzánia amellett, hogy kurva messze van Magyarországtól, ráadásként még egy totál muszlim berendezkedésű hely is, amiből nem csupán az következik, hogy börtönbe zárják a melegeket, elfüggönyözik a nőket és hajnalok hajnalán recsegő megafonból harsogják az édes álmod kellős közepébe az “allahakbárt”, de a vallási kótyagosságok okán, bizony az egész ország, teljesen sertésmentes övezet, még feldolgozott malacalkatrészekhez sem lehet hozzájutni.
Itt van ez a gyönyörű sziget, mindenhol grasszálnak az állatok, úton útfélen zebuk, csirkék, kecskék, kacsák, miegymás, de sehol egy árva disznócska, akinek csak úgy tegezve, foghegyről odavethetné az ember, amolyan nagypolitikusi természetességgel, hogy HELLÓ RÖFI, nem túrják kövér ártányok a hófehér homok göröngyeit, nem dagonyáznak hízók, az apály hagyta sekélyes, meleg pocsolyáiban és egyébként egyetlen kucut sem talál az ember, akit csak úgy kolbászba lehetne tölteni.
Pedig aztán a helyiek nem túl válogatósak, megesznek mindent, ami él és mozog, gyíkot, majmot, vagy bármit amit el tudnak kapni, a minap épp egy, a kezében varjút lóbáló embert láttam.
Nem kímélik a tenger lényeit sem, a cápák, ráják, és a kis színes zátonyhalak, (amik jobbára azért viselik élénk színeket, hogy felhívják a ragadozók figyelmét a pocsék ízű vagy egyenesen mérgező húsukra.) sincsenek tőlük biztonságban, pedig ezeket nem véletlenül nem szokták civilizáltabb helyen fogyasztani az emberek.
Teljesen mindenevők csak a poca a tabu.
Szóval a Suidae családért rajongók számára kietlen sivatag KeletAfrika gasztronómiája
De ennek a sóvárgásnak most egy rövid időre vége van.
Hisz itt ülök a teraszon, susogó pálmalevelek szűrőjén keresztül bámulom az Indiai Óceán hihetetlenkék hullámait, egy jó, zsíros, magyar paprikáskolbászt harapok hozzá lilahagymával, és magasról teszek a kufis-kaftános népek hülye ízlésére.
Mégegyszer örök hála és köszönet Szabó Dánielnek, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre.

Címke , , , , ,

házizoo

Végre sikerült meglátogatni a szomszédságunkban üzemeltetett kis privát vadasparkot, jó ideje vártam már erre, nem csak azért mert rég volt szabadnapunk, amiken ilyesmit lehet csinálni, hanem mert különböző okokból kifolyólag mindig elhalasztottuk ezt a kiruccanást.
A szegényes állatfelhozatalból, amit egy helyi testvérpár gondoz, amolyan megélhetési szándékkal, leginkább a bush baby-k (Galagoides zanzibaricus), érdekeltek. Ugyanis ennek a lajhármaki alkatú főemlős fajnak a képviselői, rendre ugrabugrálnak az ideiglenes otthonunk telkén található épületek pálmafonat tetőburkolata és az itt növő legyezőpálmák koronája közt, azonban mindezt, az éjszakai életmódjuknak köszönhetően kizárólag kukasötétben művelik, és mire meghallom a tetőn motozást és előkapnám a zseblámpát, “neagyisten” a fényképezőgépet, addigra általában rég messze járnak, vagy csak egy kis sötét sziluettben felvillanó szempárt kaphatok el, ami azonnal el is tűnik a homályban.
bush baby
(A tetőnk egyébként elég nagy forgalmú átjáróház éjszakánként, megfordulnak itt egyéb makifélék, mint például a Madagaszkár meséből ismerhető, lemúrok avagy gyűrűsfarkú katták, denevérek, repülő kutyák, patkányok, madarak, gyíkok, gekkók, és persze rovarok töméntelen menyiségben…)
Sajnos a Makunduchi snake park névre keresztelt állatmenhelyen sem nagyon sikerült őket jól szemügyre venni, hiába volt nappal, ugyanis a szálláshelyükként szolgáló hevenyészett ketrecben növő sűrű növényzet közt kiválóan elrejtőztek, így körülbelül annyit láttam belőlük, amennyit éjszaka szoktam. Viszont csípős szaguk elárulta, hogy ott lehetnek valahol a levelek között.
A másik beígért attrakció, amiért már a szigetre érkezésünk előtt be voltam zsongva az a vadonélő kaméleonlátás volt.
Ők országos nagy kedvenceim, a szeretett mindenféle hüllők közül őket csodálom leginkább.
Állítólag legalább három faj él ezen a vidéken, köztük az egyik legnagyobbra növő (Trioceros melleri) is.
Hiába tenyésznek azonban népes számban a sziget bokros-cserjés rengetegeiben, hiszen ezek egyrészt nagyjából áthatolhatatlanok, másrészt, ha csak úgy egyszerűen be is lehetne sétálni ezekre az élőhelyekre, akkor sem valószínű, hogy sikerülne a kis szemforgató hüllőcskéket megtalálni. Figyelembe véve, hogy a kaméleonoknak, a hihetetlen rejtőzködőképességükön kívül nem sok mindenük akad, amivel megkímélhetik magukat a különféle ragadozók általi felfalatástól, ezért bizonyára avatatlan szemnek nem túl egyszerű őket kiszúrni az ágak között.
Szerencsémre ezúttal az állatkert tulajdonosok nyomra vezettek, és megmutatták az apróságot, aki a tengerimalac és nyúltároló verem közepéből sarjadó fácska levelein imbolygott. (Elsőre egyébként mutogatás ide, mutogatás oda, csak a szememet meresztettem, de nem láttam egyebet csak leveleket, mentségemre szolgál, hogy a bemutatottnál némiképp termetesebb élőlényre számítottam, ezért egészen mást kerestem az ágakon..
Ugyanis ezúttal, pont egy kaméleonbébivel hozott össze a sors, így a blog cukiságmétere most sem tud majd alapállásba helyezkedni…

DSCN2336DSCN2338DSCN2344DSCN2352DSCN2353DSCN2355DSCN2360DSCN2365

A csöppség nem rég kelhetett ki a tojásból és alig volt nagyobb, mint amekkora óriáshangyák szeretnek a konyhapadlónkon sasszézni.
Láttunk még háromféle kígyót, köztük a gyönyörű zöld mambát (Dendroaspis angusticeps) Az egyiptomi kobra fekete színváltozatát (Naja haje) és egy meglehetősen nagyra növő pitont akit sajnos nem igazán tudtam azonosítani, cserébe viszont fotózkodtam vele.DSCN2381.JPGVoltak még egyéb állatkák, kedves szárazföldi tekik, mókusok, gyíkok, varánuszok és persze az elmaradhatatlan majmocskák, de ezt a programot a véletlen mikrokaméleon tette egyértelműen teljessé!

Címke , , ,

Sárgáskék villám

Mióta huzamosabb ideje élünk együtt, a bármely felületen, rohangálni képes, a gravitációnak fittyet hányó, kis hüllőkkel, azóta rájöttünk, hogy teljességgel értelmetlen  a “Hát ez a gekkószar meg, hogy a fenébe került ide?” kérdés.
Akármennyire is megszoktuk a jelenlétüket, sokszor mégis meglepődünk rajta, ha valami végigrohan a plafonon, és a bőségesen rendelkezésre álló ízeltlábú felhozatalból átalakított apró végtermékét elpotyogtatja.
Semmi sincsen biztonságban a szarhullástól, ami nincsen fedéllel lezárva.
Ezeknek a kis galacsinoknak az elpucolása nem túl nagy ár azért az “önzetlen” szolgálatért, hogy tetemes mennyiségű vérszívót falnak fel a falonszaladó kispajtások, (Főleg úgy, hogy a dandárját, a szálláshelyünkön dolgozó Rehenna, rendre eltünteti, sajnos eltüntet egyéb dolgokat is. Persze nem lop, szó sincs ilyesmiről, de például szívesen végignéztem volna, ahogy az az “idegenrendészeti eljárás keretében” kitoloncolt kismadár, befejezi a terasz csillárján elkezdett fészket, amit lelkes takarítónőnk hivatásához híven eltakarított.)

A beígért gekkós fotósorozat újabb állomása, egy leginkább Kenyában honos, de valamiért, (gondolom a behajózott import áruk közt megbújva érkezett) itt Zanzibáron is elterjedt, sárgafejű törpegekkóról azaz egy (Lygodactylus luteopicturatus) készült képpár.
Élénk sárga és türkiz színükkel egy kicsit kakukktojásszerűek a jobbára barnásszürke, sivatagi rejtőszín jellegű bőrt viselő, jellegtelen mintázatú gekkótársaik sorában.
Bár ez a tulajdonságuk leginkább annak köszönhető, hogy a dísztelenebb fajok jobbára éjszaka aktívak, amikor a hivalkodó kültakarónak nem is lenne túlságosan nagy jelentősége.
Ők nappali életmódúak, amivel nem csak a rikítóbb gúnya, de a napközben magasabb hőmérséklet miatt, még az éjszakai kollégák, villámot megszégyenítő gyorsaságánál is nagyobb mozgási sebesség jár, ezért is nagy öröm, ha sikerül élesebb képet lőnöm róluk.
DSCN1640

A kettő az egyben kép szépen mutatja, hogy a fiatalabb egyedek, csak a felcseperedéssel egyenesen arányosan nyerik el színpompás pikkelyeik végső árnyalatát.

gekk
Jóllehet, a bamba cukinnézést, bármely életszakaszban kiválóan prezentálják.

Címke , ,

Zúzda

Az utóbbi napok időjárása némi kényszerpihenőre kárhoztatott minket, volt 40 csomós széllel kísért thunderstorm, eső, égzengés meg minden egyéb, ami kell egy jó kis apokaliptikus hangulathoz. Az orkánszerű fuvallatok itthon is keményen átrendezték a teraszt, de ez bizony kismiska ahhoz képest ami az óceánon zajlott.
Sajnos a flottánk is megsínylette az elemek tombolását, Bár még így is jobb állapotban vannak, mint az öbölben horgonyzó hajók zöme. A nagyobbik kilyukadt az oldalára dőlt és elsüllyedt, ugyan most már a partra vontatták, de mindkét külmotort elöntötte a víz, úgyhogy a befürdött hajtóműalkatrészek jelenleg a raktár poros csendjében, atomjaikra szedve ázdogálnak a gázolajban.  A másik bárkánk pedig felborult és a hullámverésben rondán megzúzódott, valamint minden olyan alkalmatosság leszakadozott róla, ami a búvárhajó elnevezésre eddig úgy-ahogy érdemessé tette.
Szóval most a fundik (Nem, nem iszlám fundamentalisták, hanem itt így nevezik a szakembereket. Először számomra is vicces volt, amikor megláttam egy műhelyre nagybetűkkel kiírva, hogy FUNDI BOMBA, bár később rá kellett jöjjek, hogy ez nemes egyszerűséggel, vízvezetékszerelőt jelent.) gőzerővel -mondjuk olyan pole-pole afrikai gőzre kell itt gondolni – dolgoznak a rendbehozásukon.törött2.jpg

törött.jpg

Ilyen és ehhez hasonló állapotú cuccokkal van tele az egész Kizimkazi kikötő, tehát mi még szerencsésnek mondhatjuk magunkat a kicsit kevésbé póruljárt járműveinkkel

Az ítéletidő nagyjából elvonulni látszott, kisütött a nap is és neki kellett állni, hogy a vízalábukásmentes időszakban feltorlódott, uszkve egy szűk hete várakozó kiéhezett búvárhadat vízbemerítsük.
Saját hajó híján, a mai látszólag kicsit nyugodtabb napon, idegen dereglyét kellett bérelnünk, és a telihold generálta springtide óriási lapályán begyalogolni a zátonyon kívül himbálózó tengeri járműig. Ez azonban a céges hajóval és a halászok által használt  lapos aljú bárkákkal ellentétben egy mélyebb merülésű cucc, ami ilyen alacsony vízállásnál már nem tud visszatérni a sekélyesbe.
Így a fedélzetre kerülés egy kicsit veszélyesebb volt, mint gondoltuk, ugyanis a zátony azon pontjain, ahol ilyen szélsőségesen alacsony apálykor a víz érintkezik a szárazfölddel, trükkös kis tarajos sziklák bújnak meg a habok alatt, amit bokagyilkos, mély, éles szélű és kiszámíthatatlan formájú lukak tarkítanak, ez meg van spékelve annak a víznek az erőteljes mozgásával, amit a holdunk gravitációja a zátonyon innen meghagyott, de a fizika kérlelhetetlen törvényeinek hívására, mégis csatlakozni kíván a már kívül csobogó kék társasághoz.
Ez a sodrás, boka fölötti vízmélységnél, még egyenletes talajon is könnyen kimozdíthatja az embert az egyensúlyából, de a tengerisünös lukacsos korallszirten, garantált a nyolc napon túl gyógyuló, instant trauma. Az efféle akadályok komoly kihívást jelentenek egy jó erőben lévő fiatalnak is, de mivel az egyik vendégünk egy túlsúlyos 72 éves német volt, a másik kettő pedig, egy kicsit fogalmatlannak látszó francia páros, ezért más féle megoldást kellett válasszunk, csak nem igazán tudtuk, hogy mi is lenne az.
Kapitányunk ugyan próbált hozzánk közelebb manőverezni a hajóval, de ennek ellenére a köztünk lévő távolság még mindig leküzdhetetlennek bizonyult és a megtörő hullámtarajok látszólag még a bárka felborulásának veszélyével is tetézték az amúgy sem túl rózsás kilátásokat.
Kezdett kicsit kínossá válni a helyzet, hogy ott toporgunk tíz méterre a bukdácsoló bércsónaktól, kezdünk puhára dinsztelődni az afrikai nap kíméletlen sugaraitól a vastag neoprén overallban, és az egész cipekedős hercehurca végén még meg is kell várjuk a dagályt…
Úgy nézett ki szégyenben maradunk, de végül segítségünkre sietett a szerencse, egy kései delfinlesre igyekvő hajóka formájában. A szűk csatorna erős sodrásában kifelé tartó csónakot, épp az utolsó pillanatban sikerült elcsípnünk és az ár ellenében annyi időre visszatartani, hogy a vendégek beugrálhassanak.
A hirtelen jött “kompszolgálat” megmentette végül a pengeélen táncoló renoménkat így zavarunkban próbáltuk egy kis viccelődéssel elütni a szituáció élét, miszerint az afrikai vadvízi kalandok benne foglaltatnak az árban és, hogy reméljük mindenkinek van mindent lefedő balesetbiztosítása, mert még csak most következik a neheze.
(Ez egyébként majdnem igaznak is bizonyult)
Miután szerencsésen elértük a merülőhelyet, addigra a szél és az imbolygás üvöltveokádós tengeribeteggé változtatta az öreg, német búvártanulónkat és a két, friss vizsgás francia sem tűnt úgy, mintha a legjobb formájukban lennének. A bérelt hajó sajnálatos módon nem igazán volt alkalmas arra, amire mi szerettük volna használni, nem nagyon volt egyenes padlózata, így palackok és búvárfelszerelések a “V” alakú hajófenékben csattogva-döndülve gördültek ide-oda, és csupán csak valami csodával határos vakszerencse folytán kímélődtek meg a közéjük csúszó bokák és lábujjak a péppézúzódástól. Ezen kívül a mindkét oldalon végigfutó “biztonsági korlát”, sikeresen akadályozta meg, hogy a motor melletti szűk sáv és az orr, fell-le rángatózó, emelkedő és vízre csattanó területe kivételével bárhol becsobbanhassunk a tajtékos habok közé. A meredek szögű, egyenetlen és sikamlós, palackokkal teleszórt padlón, kész tortúra volt a súlyos felszereléssel végigbukdácsolni, ezt a folytonos hánykolódás és a vendégek súlykülönbségéből adódó törékeny balansz sem tette sokkal egyszerűbbé.
A fáradtságos vízbejutást követően kiderült, hogy a látótávolság ekvivalens egy dézsa frissen fejt tejben tapasztalhatóval, cserébe viszont a nagy árapálykülönbség különösen erős sodrással ajándékozott meg minket. Mindezek nem éppen a legideálisabbnak mondható feltételek egy tanfolyamos és két zöldfülű aligbúvár számára, de ha már balesetmentesen bejutnak a vízbe akkor már elboldogulunk velük, három ember még így sem komoly szakmai kihívás, hisz vezettünk már hatfős kínai öngyilkoskülönítményt is hitványabb viszonyok között, és ahhoz képest bizony az ilyesmi kellemes szünidei matinének tűnik.
A nagyobb gond inkább az, hogy pont nem a búvárkodás hanem az odáig vezető út az ami marhára balesetveszélyes meg kínosan amatőr így, és ezekhez a vendégeket ( és persze minket is) demoralizáló hiányosságokhoz, bizony nekünk kell tartani az arcunkat, és ez elég kellemetlen tud lenni néha. Nyilván az időjárás viszontagságaiért nem érzem magam felelősnek, és a kedves turisztnak is illene tudnia, hogy hová jött nyaralni, vagyis az elvárásait nem feltétlenül egy Svájcban vagy Németországban megszokott szolgáltatáshoz kell igazítania, (Amit persze érthetően nehezen viselnek, mert a fényes hotelek luxusából kimozdulva nyilván óriási kontraszt mutatkozik a allinclusive seggkinyalás és a földre terített műanyagponyván csomagtartóból átöltözés, meg mezítláb tengerisünös sziklásban sétálgatás afrokomfortja között) de annak ellenére, hogy mindent megteszünk a kellemetlenségek minimalizálása érdekében, mégis adódnak ilyen ciki szituációk…
Végül a merülés, a pocsék körülmények dacára egész problémamentesen lezajlott.
Engem sokkal jobban letaglózott egy másik meglepi.
A vendégeknek értelemszerűen nem tűnt fel, hiszen nem ismerték a helyet, de én nem győztem szörnyülködni azon a pusztításon, amit a vihar a zátonnyal művelt, a mélyben tapasztalható károkozás mértéke még a mérsékelt látótávolság ellenére is szembetűnő volt, mintha egy egész halászflotta látogatott volna ide, egy jó kis közös, dinamittalpecázós dzsemborira. A gyönyörű, de nagyon törékeny lettuce leaf korallok, zöme, amiből itt egész hegyre való tenyészik, összezúzott cserepekben hever az aljzaton vagy a megmaradt kollégák hegyén hátán, egy porcelánbolt összeszedettebb látványt nyújthat egy részeg elefántcsorda taekwondo bemutatója után…
Súlyos koralltömbök fordultak ki a helyükről lavinaként összemorzsolva mindent, ami alájuk került, óriás darabok fekszenek törötten, a fonákjukat az ég felé mutatva, és méretes szeletek hevernek a tengeri fű között, mintha óriások dobálták volna szét a reefet, csúnyán elemeire szedve…
Az épen maradt részeket is vastagon fedi az intenzív vízmozgás által rájuk hordott, finom szemű, iszapszerű homok, ami elég gyorsan képes megfojtani a még élő korallpolipokat is.
Egyszóval a látkép kiábrándító volt, de az eddig a mészlabirintus rejtekében megbúvó, de így a rombolás nyomán “felszínre” került mindenfélék svédasztala, rengeteg halat vonzott a környékre, ami legalább, az egyébként kevésbé élvezhető merülést mégiscsak valamennyire értékelhetővé tette, és megóvott minket a teljes kudarc élményétől. A lényeg, hogy a vendégek végül mégis elégedetten távoztak.
Hát így mennek itt a dolgok Afrikában, mentjük ami menthető.

 

Címke , ,

Madárles

Sajnálatos módon a helyi időbeosztásunk nem igazán kedvez az amúgyis sztenderdnek számító observer beállítottságomból fakadó egyik kedvenc időtöltésemnek, vagyis a (mindenféle élőlény, de leginkább) madármegfigyelésnek. Ugyanis korán kelünk és nem túl sok időnk akad a bámészkodásra, napközben ugyanis jobbára vagy az autóban vagy a divecenterben vagy vízalatt vagyunk, és mire hazaérnénk és lehetőség nyílna némi szabadidős elfoglaltság űzésére, addigra nagyjából már alászállóban van a nap, és csak sötét sziluetteket hajkurászhatok. Sajnos a körülöttünk tenyésző vegetáció sem támogatja túlzottan a birdspottingot, mivel a sűrű bozótosban hiába is hallok érdekes, figyelemfelkeltő madárhangot, a mindent beborító és szinte áthatolhatatlan cserjésben nem nagyon van esély a kis szárnyas haverjaim megpillantására. A parton azért viszonylag sok időt töltünk ott kaptam le ezt a szép királygémet (Ardea herodias)is. DSCN1300Szerencsére az Aves osztály rengeteg képviselője él a szigeten, így néha még ha elvétve is de akár a teraszról is lehetőségem adódik lencsevégre kapni egy két remek pipit. Bár a -legelterjedtebb faj vagyis az Indiai/Ceyloni varjú (Corvus splendens) kivételével, akik hozzászoktak az emberi települések zajához – a legtöbb kis szárnyas nagyon óvatos és félénk, így legtöbbször mire látótávolságba kerülök azonnal elröppennek. DSCN1882

Esetenként mégis mákom van és a fotoapparát előrántása és az elrebbenés közti rövid időintervallum teret ad, egy vagy két gyors expozíciónak. Múltkor például óriás rikácsolásra értünk haza, a ház mögötti dzsindzsás, buja szeméttelepéből kimeredő ernyős akácia (Vachellia tortilis) ágain, vígan veszekedett három piroscsőrű kúszóbanka (Phoeniculus purpureus) és az egyik, lelépés előtti utolsó rikoltását épp sikerült elcsípni.

kúszóbanka

Másszor meg épp a terasz előtt, a levélfonat tetőt karistoló legyezőpálma (Livistona saribus) sárga fürtös virágzatán lakomázott egy olajzöld nektármadár (Cyanomitra olivacea) felváltva csemegézve egy arany szövőmadárral. (Akikről már írtam egy két bejegyzéssel ezelőtt)

DSCN1628
A minap pedig a viharos, szürke ég előtt, az esőszitálós tengerperton hajtva észrevettem egy villásfarkú szalakóta (Coracias caudatus) vibráló kék szárnytollait. Háromszor álltunk arrébb a kocsival végig követve, ahogy meg-megriadva fáról fára száll, de a végén mégiscsak mutatott egy borzas kis profilt.
DSCN2166 Biztosan lesz még szárnyasokról szóló bejegyzés, de ezidáig csak ezek sikerültek úgy -ahogy élesre.

Címke , , , , , , ,
Reklámok