purgatórium reloaded

Míg az Európában “félbalkánon” hagyott óhazában vastagon hull a hó és
a kontinentális tél komisz kis mínusz fokokkal kedveskedik a szürke égbolt szerelmeseinek, addig itt az egyenlítő környéki Afrikában, kezdi magát csúcsrajáratni a déli félteke perzselő nyara.
Ez kívánatos állapotnak hangozhat a sapkasál és egyéb vastag puha rétegek sokasága alatt is didergőknek vagy az alulfűtött helyiségekben radiátor mellett kuporgóknak, azonban ez nem tréfadolog és a forróságnak ilyetén a formája messzemenően kimeríti annak a soknak a kategóriáját, ami a jóból is meg szokott ártani.
A “nem fehérembernek való” kicsit rasszista szófordulat, itt minden pejoratív háttérzörej nélkül alkalmazható az időjárási körülményekre.
A helyiek bőrszíne nem véletlenül alakult ilyenné a törzsfejlődés folyamán,
és bizonyára komoly segítségükre van a klíma tolerálásában.
A hozzám hasonló alulpigmentált lények ezért viszonylag nehezen illeszkednek ebbe a környezetbe, és annak ellenére hogy a fázásnál kevés dolgot utálok jobban, a szervezetem mégis kifogást emel a hideg antagonistája ellen.
Az afrikai napon sokkal inkább csak szénnéégni lehet, mint lebarnulni.
A Kanári szigetekről hozott árnyalatom, ami leginkább egy tejbevonómasszából készült, de a kakaóvaj által kivert, avas csokimikulásra emlékeztet, kevésbé bizonyult sikeresnek, fényes csillagunk közel kilencven fokos beesési szögű fotonbombázásával szemben.
Annak ellenére, hogy a kültakarómat Afrika szélén kondicionáltam a többlet D vitaminra, (Hát igen, a Kanári szigetek momentán még Afrika, de már komp jár át Európába… ) szerencsétlen melanocitáimat, az igazi ekvátor tájéki sugárzás, igencsak felkészületlenül érte és úgy összezavarodtak szegények, mint ahogy Ádám anyák napján szokott.
Erősen próbálkoztak ugyan kitenni magukért, de mivel az én északi génkészletem által predesztinált maximális bőrsötétség már nagyjából meghaladásra került, ezért nem képes egységes, mélyebb árnyalat produkálására. Ezt a természetes határértéket, egyes sztahanovista pigmentsejtek nem hajlandóak tudomásul venni és lokális szövetszövetkezetekbe tömörülve kísérelték meg a munkaterv túlteljesítését, ennek eredményeképp, a napfénynek kitett bőrfelületemet elborították az aggastyánok melazmáira emlékeztető, a háttérszínnél lényegesen sötétebb foltok.
Miután rájöttem, hogy mindez, a szervezetem kifogástalan működésének szempontjából nem a legkívánatosabb dolog, elhatároztam, hogy különféle praktikákkal igyekszem megelőzni, hogy a lázadó hámsejtek, bosszúból, egészséges bőrrákocskáknak adjanak életet, ezért a lehetőségekhez képest több időt töltök árnyékban és a napon hagyott testrészeimet valami UV- blokkoló kenőccsel vagy ruhadarabok alá rejtésével próbálom óvni az éltető napfénytől.
Ennek kétféle folyománya van, egyrészt a folyamatos izzadás okán a naptejjel kezelt részekről, sikamlós, híg, fehér gezemice formában olvad le a felázott pempő és kellemetlen tapintású, ragacsos-sós rétegbe burkolja a testemet, ocsmány, makacs szennyeződést hagyva a ruháimon.
Másrészt a kelmével elfedett felületek a meleg okán nem csak fokozottabb verejtéktermelésre vannak kényszerítve, de a valamilyen tessék-lássék védelmet mégiscsak biztosító barnaság is elhalványul ezeken a részeken.
A Tavalyi Thaiföldön töltött szezon tanulságai és az eddig Zanzibáron felhalmozódott tapasztalatok alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a verejtékmirigyeim körülbelül öt hónapig bírják fellázadás nélkül a kertilocsoló fokozatot.
Ezután kezdik megelégelni a háromműszakos, folyamatos munkarendben rájuk erőltetett kényszertúlóráztatást és ez ellen a Miliaria, nevezetű elváltozás, korántsem kellemes tüneteggyüttesét produkálva tiltakoznak.
Ez úgy néz ki, hogy a túlműködéstől a verejtékmirigyeknek a külvilágba vezető csövecskéi kitágulnak, evvel nagyobb teret adva a bakteriális eredetű vagy az elhalt hámsejteknek köszönhető elzáródások lehetőségének. Amennyiben ez bekövetkezik, (Márpedig a Zanzibári mikrofauna, a bőrre maszatolt fényvédő csuszpájz, a nem annyira tiszta víz és a folyamatosan szálló por miatt ez bizony elkerülhetetlen.) a rendellenes működés során a felszínre törni képtelen izzadságcseppek, nem lévén más választásuk, a hám felső rétegei közé sajtolódnak, ami egyrészt gyulladást okoz, másrészt igencsak visszataszító, és viszkető-égő érzéssel járó, kifakaszthatatlan vörös hólyagocskák elszaporodásával jár.
Szóval úgy nézek ki, mint egy rubeólás, akit részegen kintfelejtettek éjszakára a tiszaparti szúnyogosban.
A konstans izzadás alól tulajdonképpen csak a munka azon óráiban tudok mentesülni, amit ténylegesen a víz alatt töltök.
Az Indiai Óceán hőmérséklete ezen a részen ugyan nem kecsegtet olyan mértékű enyhüléssel, mint mondjuk az Atlanti kollégája, de az Andamán tenger 32 C°-fokos termállábvíz érzéséhez képest, még mindig hatékonyabb testhőredukciót biztosít.
A forróság ellen a szárazföldön, sajnos csak korlátozott mennyiségű védekezésre van lehetőség.
Kézenfekvő megoldásnak ígérkezne a hideg zuhany, ez azonban, annak ellenére, hogy rendelkezünk csempés fürdőszobával és (zavartalan áramellátás esetén a szivattyúknak köszönhetően) a folyóvíz luxusát is magunkénak tudhatjuk, sajnos elérhetetlen errefelé, ugyanis a vizet itt óriási, 3-5 ezer literes műanyag kaniszterekben tárolják, amiket, az algák és egyéb fotoszintézishez kötött organizmusok elszaporodásának mérséklése érdekében, kizárólag szénfekete kivitelben gyártanak.
Így a fent tárgyalt időjárási viszonyok és a sötét felület fényelnyelő képessége alapján viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető, hogy az ebben őrzött vízkészlet milyen mértékben nevezhető hidegnek… vagyis öröm, ha a tusolás külön égési sérüléseket nem okoz.
Vannak még egyéb luxus cuccaink, olyanok is, amik hideget állítanak elő, mint például a hűtőszekrény, de abba sajnos nem férek bele.
Működő légkondicionáló berendezéssel sajnos csak a kocsiban rendelkezünk, ami mindamellett, hogy hangos és kellemetlen, áporodott szagú fuvallatokat pumpál ki magából, leginkább arra jó, hogy mikor a temperált belső tér elhagyására kényszerülsz, akkor azt olyan szélsőséges hősokként éld meg, mintha a pokol nyolcadik bugyrában tartott VIP party-ra löknének be a patás bedobófiúk…
Ráadásul az autóban való életvitelszerű tartózkodás sem tűnik igazán fenntartható megoldásnak.
Ezen felül van még egy hatékony eszközünk, a hálószobában található ipari légkeverő masinák személyében. Ezek megbízható társaim a hőguta és a teljes dehidratáció elkerülésében, egészen addig, míg az éltető áram rendszeres elapadása megállásra nem készteti őket.
Sajnos ezek az áramkimaradások elég sűrűn következnek be, igazi tortúrákká változtatva, az ennek folyományaként álmatlanná váló éjszakákat.
Ahogy megszűnik a ventilátorok, egyébként elég hangos búgása és
a lapátok forgása lassan mozdulatlanságba dermed, úgy kezded el mindinkább érezni, ahogy a forróság ólomnehéz köpenye a testedre telepszik, és égető ölelésével kiprésel belőled minden nedvességet, mintha egy szépen-komótosan, apránként melegített tepsiben feküdnél.
Amint az utolsó pördülés légvonata is elenyészik, a megnémult villanymotorok miatt beállt süket csendben, csak a verejtékpatakok csörgedezése hallik, valamint a lassan emelkedő és süllyedő mellkas mélyén küzdő hörgőcskékből feltörő, Darth Vader szuszogás dallamosságát megszégyenítő zihálás, ahogy a tüdő az izzó levegőből elkeseredetten próbál némi oxigént kinyerni.
Ilyenkor az idő is lelassul, lomhán vánszorognak a szekundumok, az ágydeszkában rágó lárvák gyors harapásainak percegésszerű zöreje is elnyújtott nyikorgásnak tűnik, mint mikor évek óta mozdulatlan vaskapukat tárnak szélesre és olajozatlan zsanérjaikban felsír a rozsdás súrlódás.
Próbálod minden életfunkciódat a minimálisnál is kevesebbre csökkenteni, és teljes mentális bebábozódással megnyugtatni magad, hogy ez is, mint minden, el fog múlni egyszer.
Képzeletben az összes idegsejteddel ráfonódsz a falak rejtekében tekergő kábelek kígyóira, hátha a neuronok vergődéséből származó impulzusokkal, valami rejtélyes módon újraindíthatod bennük az elektronok táncát.
Néha az áramszolgáltató úgy látszik megkönyörül rajtad és a vezetékekbe visszatérő feszültség reménykeltően feltámasztja a mesterséges légmozgást, azonban a kóboráram gyorsan elszelel és az épphogy felpörgő propellerszárnyak csupán fáradtan hasítanak párat az éjszaka sötétjébe majd újból átadják magukat a halott semmittevés nyugodt állapotának.
Az örökkévalóság hosszával vetekedő órák után felcsendülő müezzinének a kakasokat jóval megelőzve jelzi a hajnalt és az élet azon igazságtalanságát, hogy Allah követőinek valahogyan mégiscsak jut valami delej, ami képes a mecset megafonjait meghajtani…
Mert az úr kegyelmes, és ád agregátort az ő hű szolgáinak, a hozzám hasonló hitetlen kutyákat meg megdinszteli élve a saját verejtékében.

A helyi feketéknek a pár bejegyzéssel ezelőtt említett szuperképességein kívül van még egy, a hihetetlen forróságtűrés rendkívüli adottsága.
Teljesen értetlenül álok ugyanis azokkal a lokál öltözködési szokásokkal szemben, ami sok helybélin megfigyelhető.
Kanárián is tapasztaltam már hasonlót, hogy emberek a nagy melegben képesek pufikabátot meg szőröscsizmát húzni, csupán azért mert “elvileg” tél van, de ott teljesen más a motiváció, amit leginkább a téli kollekciók megvásárlására ösztönző fogyasztási kényszer tébolya mozgat.
Na itt ilyesmiről szó sem lehet, hiszen a divatozásnak még az árnyéka is messze elkerüli a szigetet, és nem, hogy szezonális kollekciók nincsenek, de az emberek örülnek, ha van egyáltalán mit felvenniük, nem számít, hogy az hatszorakkora és lóg rajtuk, kicsi, likas, vagy koszos, hordják ami jut.
Azonban az, hogy perzselő napsütéssel súlyosbított negyven fokos hőségben biciklizve, hosszú melegítőfelsőt és kötött sapkát viseljen valaki, arra egyszerűen nem tudok ésszerű magyarázatot találni….



Reklámok
Címke , , , ,

konyagi

Tanzánia régóta muszlim ország így a szeszelésnek hivatalosan nincsen túl nagy reklámja. (Persze ez nem jelenti azt, hogy Mohamed követői nem részegeskednek, ezt mondjuk inkább éjszaka vagy fedél alatt teszik, hogy istenük ne láthassa az eltévelyedésüket, ami egyébként egész sokat elmond a főnökük mindenhatóságáról alkotott elképzeléseikről.)
A Zanzibáriak amúgy sem veszik túl komolyan ezt a vallásosság dolgot, hiába is csendül fel naponta ötször a mecsetekre szerelt megafonok torkából az imarádió, viszonylag kevesek hajladoznak Mekka felé ilyen rendszerességgel.
A Tanzán sörök nem túl finomak és a helyi viszonylatban drágák, a nemzet italának kinevezett KONYAGI, azonban a szigetlakók számára is megfizethető nedű, és
Allah haragja ide vagy oda,az eldobált üvegek számából ítélve élnek is vele ha tehetik.
Ahogyan a címkéje is, – némi szellemességgel – utal rá, a nedű, a nemzet szelleme, (persze erősen kérdéses, hogy a szellemet és töményitalt egyaránt jelentő spirit kifejezés, szándékos szóviccként került e az üvegre vagy ezt csak én látom bele a dologba, bár valószínűleg az utóbbi ,ugyanis ennek szellemében azt is ráírták, hogy iható lélek, ami ugyancsak hülyeség… persze mindegy is, mert emellett) erős néger férfi és lobogó lángok egyaránt képviseltetik magukat az egyszerű dizájnban és ez így együtt mindent megmagyaráz.


Az ital elnevezésének hangalakja így-úgy emlékeztethet a franciák híres tölgyfahordós borpárlatára, de ez a látszathasonlóság ne tévesszen meg senkit.
A konyagi cukornádból készül és annak ellenére, hogy eszerint valamiféle rumnak kellene legyen, leginkább mégis a ginre hasonlít.
Hogy ezt az ízhatást milyen módon érik el, azt sajnos nem tudom, és igazából nem is vagyok rá kíváncsi, de a borzasztó, vakító töményekkel és egyéb, hitvány minőségű, ízesített szeszes italokkal ellentétben, még nagyobb mennyiségben való fogyasztása sem eredményez halálközeli másnaposságot, dübörgő fejhasogatást és trópusi ciklonokra emlékeztető gyomorproblémákat.
Egy alkalommal már volt szerencsénk az ipari mértékű konyagi vedeléshez és mivel még az utóbbi időben lumpenségre kevéssé trenírozott, viszont cserébe öregedőfélben lévő szervezetet sem tudta a görbe estét követő macskajaj a padlóra vinni, így bátran kijelenthetem, hogy Tanzánia szelleme biztonságos italnak tekinthető. Tonikkal és lime-al pompás longdrink de magában is fogyasztható.
Mi itt a szigeten csak kétdecis, félliteres és nullahetes kiszereléssel találkoztunk, de az internet tanúsága szerint a kontinensen zacskós feles formában is forgalmazzák…

ami nem túl bizalomgerjesztő, de a letéphető alufóliatetejű stampó után, nekem

már semmiféle csomagolási innováció nem tud különösebb meglepetést okozni…

Címke , , , ,

NIXMAS

Az év utolsó hónapja, itt a déli féltekén rendesen dübörög a nyár, nem ho-ho-hoghak az arcodba korpulens, vattaszakállú szendvicsemberek karácsonyi akciókat hirdetve, semmi hópihe, girland, rudolfvilágítóorra, lángolószánkó, csak az afrikai nap perzselő heve, meg a nagy kék víz émelyítő, párás lehelete.
A zanzibáriak a helyben elfogadott hiedelmeik és vallási berendezkedésük okán, amúgy sem igazán gerjednek a kisjézusos sztorira. Ennek köszönhetően úgy éreztem, hogy idén talán sikerül megérnem, az evilági, közel negyven évem első olyan szerencsés decemberét, amikor végre nem kényszerülök, mennybőlazangyal, Last Christmas vagy egyéb bájos neuronroncsoló karácsonyi melódiák által gerjesztett, akut agysorvadás elszenvedésére.
Az optimista hozzáállás sajnos nem tűnt elegendőnek és a várakozásaim végül hiú ábrándnak bizonyultak.
Úgy alakult, hogy az egyik kedves vendéggel kicsit vesztegelnünk kellett a parton, míg Hajni elrobogott egy távolabbi hotelba a másik búvárunkért, hiába készítettünk elő minden felszerelést, bütyköltünk reduktort és próbáltuk egyéb hasznos elfoglaltságokkal elütni az időt, a fuvar csak nem akart megérkezni, így az intenzív, napon pörkölődés helyett úgy gondoltuk, hogy a közeli, parti bár, árnyas teraszán vészeljük át a következő félórát.
Meggondolatlan döntés volt…
Az első percek egész idillinek ígérkeztek, a meló előtt előtt lustán elszopogatott tejeskávé mellett, a fehérhomokos tengerpart pálmái közt szaladgáló fekete kiskrapekok nyáriszüneti örömének kedélyes bámészása egészen elaltatta az ilyentájt kiújuló karácsonyidalfóbiám szimptómáit.
Aztán váratlanul – iszlám ország ide vagy oda – valahogy mégiscsak felcsendült az a kurva Jingle Bells… a vidám csengettyűk csilingelése kíméletlenül sújtott le a felkészületlen hallójárataim délelőtti békéjére és egy pillanat alatt alumíniumfóliagalacsin alakú szaloncukorbőrré gyűrte össze azt.
Igazán nem tudom mely távoli szegletébe kell menekülni ennek a szomorú planétának, hogy ettől az “istenverte” kakofón karácsonyi ármánytól valahogy szabadulhasson az ember…
Persze azért mégsem olyan szörnyű dolog ez, mint ahogy leírom, csak nehezen térek napirendre afölött, hogy ez az egész hülyeség, ennyire globális hisztériává nőtte ki magát.
Hisz egy eltévedt csingilingi, még mindig könnyebben átvészelhető itt, az indiai óceánt türkizre színező hófehér fövenyen, mint a megváltó érkezését megelőző taposás, konstans csendeséjmérgezése a koszos szürke ég alá rejtező, télbe dermedt városok fényepilepsziagyanús karácsonyikirakatforgataga mélyén…
Az európai vendégek örömére persze mi is bohóckodtunk egy kicsit a víz alatt, csak, hogy érezzék a törődést és ők se úszhassák meg szárazon a “santa”mentes keletafrikát…


Szóval mindenkinek kellemes téli napfordulót, és ne felejtsetek el kivágni egy fát Jézusért.

Környékbeli ezaz

“Nagyon furcsa világ az, ami itt van,  legalábbis az alapján, amit a rövid itt tartózkodásunk ideje alatt sikerült megfigyelnem.  A felszínről leszűrhető tanulságok szerint az egy olyan civilizáció aminek nincsen iránya, a terület mint élőhely is valamiféle megfoghatatlan idősíkon helyezkedik el, sokszor nehéz eldönteni példàul, hogy a házak épülnek vagy épp bontják őket, feltàrás alatt álló romok vagy magukra hagyott építkezések, egy letűnt kultúra maradványai, amivel a jelenkor sötétségbe visszasüllyedt képviselői már nem tudnak mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen körbeélik őket, vagy egy kataklizma mementói, amit még nem volt idő eltakarítani, hogy valami modernebbel meghaladhassák azokat…”
Legalábbis ezt írtam, a megérkezésünk után néhány héttel képernyőre vetett, de végül nem publikált piszkozatba, ugyanis teljesen értetlenül álltam a félkésznek tűnő épületek mellett szétfoszló téglahalmok, látszólag komoly munkával megépített alapozásokból kinövő sokéves fák és összedőlt, beomlott tetejű vagy még jó állapotú, mégis használaton kívüli házak előtt. Mindezt úgy, hogy a fent említett romok szomszédságában sokszor lényegesen hitványabb anyagokból, bádogból, fém festékes vödrök lemezzé kalapált maradványiból, sárból és kókuszfonatból összerótt viskókban népes családok tengetik az életüket, és eszükbe sem jut, hogy a lakatlan épületeket hasznosítsák, az évek óta félbemaradt építkezéseket befejezzék.
A talányra a választ nemrég kaptam meg Osman-tól, akit többször befuvaroztunk a munkahelyére, mivel pont abban a hotelben dolgozik séfként, ahol a divecenterünk is van, így viszonylag jól beszél angolul, és el tudunk beszélgetni erről arról. (A stoppolás egyébként elég népszerű helyváltoztatási forma errefelé, így ezúttal, hogy nem az útszélén hátizsákkal posztoló csórikám utazók, hanem a volán mögött ülő motorizált csórók vagyunk, végre kamatostul visszafizethetjük a fiatalkor során az emberi jóság közös számlájáról hitelezett ingyenfuvarokat.)
Vagyis a szóban forgó objektumok elhagyatottsága két okra vezethető vissza, az egyik a könyörtelen óceán, a másik pedig a helyiek gondolkodását mélyen átszövő babonaság.
A parton élő emberek zöme halászattal keresi a kenyerét, és ehhez leginkább a dhaw nevű, egy fatörzsből kifaragott kis “trimaránokat” használják, amik ugyan szépek, meg marha autentikusak, de sajnos nem tartoznak legbiztonságosabb úszó alkalmatosságok sorába. Vannak akiknek ennyi sincs és hajó híján, egy özönvíz előtti búvármaszk és egy botra kötözött kétszázas szeg kombóval vadásznak a vízben úszó bármire, (A bármi, ami mozog, az itt szó szerint értendő, ugyanis a helyiek válogatás nélkül megesznek mindeféle élőlényt – a disznón kívül persze – szigonyaik elől nincsenek biztonságban a ráják, cápák, pár centis vagy akár a rossz ízű vagy egyenesen mérgező színes zátonyhalak sem.) és töltenek hosszú órákat a nyílt vízen, minden egyéb felszerelés nélkül. Mindehhez hozzájön az is hogy, az Indiai-Óceánról a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy az igazán barátságos és kiszámítható vízfelületek egyike lenne, ezért bizony sokan nem térnek vissza a napi halportyákról. 
Az elindított építkezések, vagy az idő vasfoga által már kikezdett düledező otthonok, ezen eltűnt halászok tulajdonában álltak, és mivel a vízbe fúlt holtak szelleme, esetleg rossz néven venné az elhagyott házba való beköltözést vagy az építőanyagok elhordását, esetleg a romok helyén lévő telek újrahasznosítását, ezért az egész falu tele van ezekkel a furcsa düledező maradványokkal…

A társadalmi berendezkedés régen elhagyta a törzsi struktúrát és amolyan kisközségi érdekközösséggé vált. Persze, mivel egy viszonylag gyéren lakott kis területű szigetről beszélünk, valamilyen szinten, szinte mindenki rokona mindenkinek. Az ezerhatszázas évek óta tartó iszlám befolyás meghatározó, (Azonban ez a helyi pole-pole életszemlélethez igazodva elég liberálisan értelmezett, még a külsőségek területén is csak elvétve látni szélsőségeket. Eddig összesen egy elkendőzött arcú nővel találkoztam és neki is látszottak legalább a szemei, nemúgy mint Bahreinben, ahol hat éves kor felett a nőneműek, kivétel nélkül fekete, kukás/hulla zsákokra emlékeztettek) de az arra alkalmas helyiekkel folytatott beszélgetésekből inkább az derül ki, hogy ugyan eljárnak a mecsetekbe, de mégis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a tradicionális, helyi hagyományokra, ünnepekre és evvel kapcsolatos szeánszokra, és nem igazán veszik jó néven, ha egyes politikai vagy vallási vezetők a dobolós, éneklős, körbe-körbe rohangálós rituálék rovására erőltetik Mohamed tanításait…

A felfelé ívelő turizmus ugyan számos lehetőséget teremt a helyieknek és bizonyára pörgeti valamelyest a gazdaságot is, de ez inkább a társadalmi rétegek közti hasadékok szélesedését és mélyülését látszik szolgálni a zömében külföldi befektetők látványos gazdagodása mellett…
 
A karibi tapasztalatokkal ellentétben, az “oktatási rendszer” itt egy kicsit fejlettebb, legalábbis számos iskolának látszó helyen okulhatnak a gyerekek mindent elárasztó légiói.  (Minden ház körül rohangál 6-15 kiskölyök, akik a köztük lévő látszólagos korkülönbségből következtetve, a női reprodukciós apparátus fizikai teljesítőképességének maximumra pörgetett igénybevételéről tanúskodnak. Bár a többnejűség elfogadott gyakorlat a térségben, és ez némiképp árnyalhatja a helyzetet, mindenesetre a negatív demográfiai válság réme biztosan nem fenyeget errefelé.)
A pár száz viskóból és odúból álló kis falunkban is legalább négy-öt iskola található, de egyenlőre nem teljesen világos, hogy a betűvetésen és a korán olvasásán kívül mire is taníthatják itt a nebulókat. Legalábbis az emberi civilizáció által felhalmozott óriási tudás megszerzésének
nyomai még közvetetten sem érzékelhetőek a közösség mindennapi életén, az erősödő idegenforgalomból való profitálás lehetőségét a következő generációnak megelőlegező nyelvoktatás például vagy nem létezik vagy nem nagyon érezteti a hatását.

A közlekedésről helyi jellegéről már írtam ezt-azt, elég cifra cucc, de hiába is szokik hozzá az ember agya és szeme az európaszerte bizonyára botrányosnak nevezendő dolgokhoz, a “lokál force” képviselői valahogy mindig tudnak meglepetést okozni.
Ez a kisteherautó például, olyan nyolcvan kilométer per órás sebességgel ment előttünk…

Az ilyen és ehhez hasonlók szemlélése közben, önkéntelenül is előjönnek a gyermekkor homályából felsejlő közlekedésbiztonságra oktató kisfilmek ködös emlékei, és a fejemben már mondja is Bodrogi Gyula, hogy:
” Látod cica, ha olyan hülye vagy, hogy huszadmagaddal utazol a teherautóplatón, és a sofőr fékezni kényszerül, akkor úgy elkopik a húsod az aszfalton, hogy a zebuk is csak hetek alatt tudják róla felnyalni”
Ebben a történetben azonban látszólag megfordul a megszokott színösszeállítás itt én vagyok az okos rózsaszín és ők a balga barnák…

Címke , , ,

Kenya

Sajnos ismételten úgy kell utaznunk, ahogy a legkevésbé szeretek.
Vagyis a helyváltoztatás egyrészt kényszerű másrészt az összes nyűgje mellett a rövid idő okán nem igazán kecsegtet a cél megismerésének lehetőségével. 
Újra csak a bürokrácia telhetetlen bendőjének táplálása miatt kelünk útra, hogy újabb pecséttel gazdagíthassuk az útlevelünket és ez a drága plecsni alkalmat adhasson a további itt maradásra és a munka folytatására.
Persze kicsit kizökkent a hétköznapi rutinból és mindig akad egy csomó érdekesség is útközben, de kicsit mindig hülyén érzem magam, ha úgy megyünk valahova, hogy épp csak megfordulni van időnk és már jöhetünk is vissza. Ezt az érzést tetézi kicsit a helyi nappalok rövidsége, hat körül már sötétség borul a tájra és ez még a látványban való gyönyörködéstől is jórészt megfoszt minket. Mindettől függetlenül, egésszen a visszaérkezésünk pillanatàig viszonylag tűrhetően alakult a kis muszájkiruccanás.
Reggel legalább volt időnk rá, hogy úgy ahogy kialudjuk magunkat, aztán autózás, pénzváltás, parkolás, várakozás, becsekkolás, ( a járatra való internetes bejelentkezés az áramszüneteknek és a csak lassan vagy semennyire nem funkcionáló weboldalaknak és applikációknak, köszönhetően, amúgy is majdnem az egész tegnap délutánt felemésztette és bosszankodássá transzformálta, majd persze kiderült, hogy nem is volt rá szükség.) újravárakozás, késett indulás…
Az mondjuk valamennyire feldobta a sztorit, hogy hiába is ment el a fél napunk mire repülőre kerültünk, a jegyünk legalább a megszokott böhöm masinák helyett, egy pici, légcsavaros gépre szólt, ami az alacsonyan repülés miatt, madártávlatból engedte látni csinos kis szigetünket és a kenyai partvonal érdekességeit.

A megérkezés után taxiba vágódtunk és újabb másfél órányi üldögélés és dugóban araszolás közben tapasztalhattuk meg, miként nyeli el az éjszaka sötétje Mombasa kaotikus közlekedését. 
Mire nagy nehezen átverekedtük magunkat a nyüzsgő városon, és megérkeztünk a szállásadóink által előre lefoglalt vacsora helyszínére, olyan farkaséhes és fáradt voltam, hogy csak egy rakás TUSKER nevezetű kenyai sör behörpölését követően kezdtem annyira összeszedni magam, hogy élvezni tudjam az egyébként nagyon hangulatos, part menti étterem hangulatát.
Az este innentől remekül alakult, a zanzibári egyszerű étkek után igazi felüdülés volt kiváló, európai jellegű sztéket zabálni. (Olyan szélsebesen rendeltem meg az első utamba akadó szimpatikus étket, hogy meg is feledkeztem róla, hogy Kenya nincs alávetve a muszlimok szigorú malacmajszolás ellenes világképének és így akár valami jó kis zsíros disznósággal is kényeztethettem volna a zöldségrágáshoz szoktatott bendőmet.)
A minket elszállásoló páros ugyancsak hajókázásban utazik, ezért az éjszaka megkoronázásaképp,  jóllakottan dingibe pattantunk és egy levezető sör kíséretében megcsodáltuk a kacskaringós tengeröbölben horgonyzó katamaránjukat. (ilyenkor hirtelen mindig hiányozni kezd albatross, meg az egész hajós mizéria. Persze ez a mi kis bárkánkhoz képest egy hatalmas 44 lábas monstrum, de így is eszembe juttatja a kanári vízi vigasságokat)
A kecójuk leginkább egy méretes gyárépületből kialakított loftra emlékeztetõ terekkel idézte meg a gyarmati kor fényûzését vagyis akkora hodály volt, aminek csak a konyhájában nyugodt szívvel lehetne bálokat rendezni. A palotának is beillõ kecó méretes tengerre néző terasszán, még egy kis szatmári szilvapálinka(!) kortyolgatással is sikerült bebiztosítanunk  a kiváló de rövid pihenést.
Hajnalban újra megcsodáltuk a zajos város forgalmi dugóját, majd ismét reptéren várakoztunk, és egy rövid égenberregést követően már landoltunk is Stonetownban.
Ahol is, a hirtelen változó törvényi környezet meglepetéseként kialakult kellemetlen szituáció okán, az egyszerű ötszázdollár(!) leszurkolása és pecsétbeütés helyett, a marcona vámosok meg idegenrendészeti egyenruhás faszkalapok akadékoskodásával kísért fotózkodás és ujjlenyomatvétel után nekiállhattunk a kontinensre jellemző perzselő hőségben, holtfáradtan és a tegnapi pálesztől kicsit émelyegve, végigjárni az immigration office-ok bugyrait, hogy esetleg újra, boldog business visa tulajdonosok lehessünk. Sajnos eredménytelenül, mivel annak rendje s módja szerint a különböző hivatalok nyitvatartási idejébe már nem fért bele, hogy sikerrel intézkedhessünk…
Hazavezetés, másnap reggel vissza a citybe, ismételten a főváros útvesztőiben hivatalkeresés, rengeteg különféle céges dokumentum lefénymásolása feleslegesen, fejenként öt igazolványkép, kismillió papír aláfirkantása, fizetés, váróbanizzadás, egyéb dolgok beszerzése utáni hivatalbavisszamenés, hiánypótlás után az útlevelünkért cserébe kapott papírfecnivel és a közeljövőben valamikor bepecsételt vízum ígéretével hazakullogás.
Eddig pont három nap csordogált el a bürokratikus feleslegesség áldozati oltárán. Kíváncsian várom a fejleményeket…
 

Címke , , , ,

Vigyori

A kis sárgafejű kék cukigekkók után szeretném bemutatni a kedvencemet, a zanzibári nappali gekkót, vagy oliva gekkót (Phelsuma dubia)
Egy, éppen a terasz előtt lakozik a makutiban (Mint kiderült ez a neve a pálmalevélből készült tetőknek.) Legalábbis mindig ugyanott bújik el ha túl közel merészkedem egy egy jobb felvétel erejéig.

A többi fajtársához képest széles és lapos a teste és a lábai is kicsit más profilúak, a legmurisabb mégis a harsány zöld pikkelyektől elütő, élénk türkiz monokli, amit a szemei körül visel. Ettől valahogy az egész olyan rajzfilmfigura szerű jelenséggé válik.

Krokodil salátaágyon és egyéb finomságok

Pár újabb kép a srácokról, akikkel együtt dolgozunk.
Kezdjük rögtön a sort egy halacskával, aki ugyanabba a rendbe tartozik mint a Tűzhalak, skorpióhalak vagy éppen a múltkor tárgyalt kőhal is.
Vagyis a skorpióhalfélék vagy sárkányfejűhal-félék (Scorpaenidae) közé.
Ő a Krokidilhal (Cymbacephalus beauforti) avagy De beaufort’ flathead.
Ezt a képet azért is választottam, mert ez a lény általában az aljzaton szeret heverészni és a legtöbb fotón alig különíthető el az őt körülvevő homoktól, amibe szinte teljesen beleolvad, itt viszont a zöld háttér látni engedi őkelme karcsú vonalait és jobban látszik miért is hívják laposfejűnek…

Van még neki egy igen érdekes tulajdonsága, ami csak akkor látszik igazán ha elég közelről nézzük. A viszonylag nagy gülü szemei előtt furcsa lebernyegeket visel, amolyan szempillaszerűen, leginkább azért, hogy a messziről is jól látható, sötét pupillájának megtörje a körvonalát evvel is segítve a rejtőzködést.
 

A szem a “lélek tükre” a halaknál is, sokan álcázzák magukat evvel illetve ehhez hasonló, módszerrel. Vannak akik a szemes megtévesztést a hatékonyabb vadászat eszközeként használják, mint például ez a lebernyeges moszatfoszlánytól nehezen megkülönböztethető Ambon skorpióhal (Pteroidichthys amboinensis). A fehér spotok egy sokkal kisebb teremtmény szemeire emlékeztetnek, míg a hal nagy vizslató szemei láthatatlanok maradnak a préda számára

Vannak akik épp ellenkezőleg, nagyobb szeműnek akarnak látszani, hogy ezáltal veszélyesebbnek tűnjenek, vagy egy lehetséges ragadozótámadás esetén a testük egy kevésbé létfontosságú felületére irányított figyelemmel redukálják a veszteségeket. Így tesz például, a valamilyen “érthetetlen oknál fogva” négyszemű pillangóhal névre keresztelt (Chaetodon capistratus) tünemény is, farkúszója közelében elhelyezkedő nagy szemfolt alakú mintával és a valódi látószervét álcázó sötét sávval 

Címke , ,

Majomkenyér

Hassan kifőzdéjében, a rendszeres meló utáni bevásárlótúránkkal összekötött, csipszi-skaki majszolás közben, hívta fel a figyelmünket az “étterem” egyik munkatársa, az eseményre, vagyis, hogy láttuk-e a baobabot?
Mivel a kilátást épp eltakarta, egy a bejáratnál álló kisteherautó, ezért csak ötletelhettünk mi lehet a mögötte lévő majomkenyérfán olyan érdekes, amit eddig nem láthattunk, és még a helyieknek is beszédtéma.
-Talán leveleket hozott!
(Ennek azért lehetne hírértéke, mert fajtája sajátosságaként, nem annyira szokott rajta ilyesmi lenni. Akármennyire furcsának tűnhet ez, egy, a metabolizmusát fotoszintézisből fenntartó szervezetnél, mégis így van. Olyannyira látványos az ágai mezítelensége, hogy komplett afrikai legendák szólnak róla…
A törzsi történetek szerint, a levélmentesség oka, hogy a fának, ágak helyett a gyökerei merednek az ég felé, mivel az ördögök/istenek vagy ezeknek megfelelő helybéli nagyhatalmú izék, a vele kapcsolatos nézeteltérésük okán, fejjel lefelé ültették el azt.
Ami persze csupán részben fedi a valóságot, nem csak azért, mert efféle omnipotens lények létezését és dühből való, bosszúkertészkedését, még elenyésző mennyiségű bizonyítékok sem támasztják alá, vagy mert a növényekkel olyan könnyű lenne összekülönbözni, hanem azért is, mert a gyökerei pont ott vannak, ahol lenniük kell, vagyis a föld alatt. Annyi igazság mégiscsak rejlik a dologban, hogy a baobabok kopasz sziluettje tényleg emlékeztet egy fordítva elültetett fára.)
– Vagy virágzik!
Aztán persze ezeket a lehetőségeket elvetettük, ugyanis, az eddigi tapasztalatok alapján egyikünk sem gondolná, hogy a zanzibáriakat ilyen természeti tünemények akár fikarcnyit is érdekelnék, vagy ha mégis, akkor tutira nem olyan mértékben, hogy ezt két muzungunak el is újságolják.
Hiába meresztgettük a szemünket a gépjármű ablakain keresztül, sehol sem láttuk a fán a különlegességet. Hamarosan rájöttünk, mindez azért lehet, mert a fát magát sem látjuk.
Ugyanis, mint az kiderült, a nagy news, a baobab kidőlése volt.
A késői ebéd befejeztével közelebbről is szemügyre vettük a helyszínt, és nem kellett nagyon furfangos észjárású detektívvéna ahhoz, hogy a tegnapi hosszú áramszünet miértjére is választ találjunk.

Volt akinek nagyobb gondot is okozott ez a faborulás mint egy kis áramszünet…

SHIT HAPPENS, avagy, ahogy az ősi bantu mondás tartja: “Gyalog fog az járni, aki baobab tövébe parkol.”

Címke , ,

Ideg

Nem túl vidám arra hazaérkezni egy hosszú munkanap után, hogy nincs áram a kecóban. Ez mondjuk errefelé nem megy ritkaságszámba, tulajdonképpen örülhetünk hogy egyáltalán, néha van.
Viszont, ha nincs villany, akkor sajnos víz sincs, ugyanis a sziget lapossága okán ide az első emelet szédítő magaslatára, már egy elektromos szivattyúnak kellene felhordania a vizet, az viszont, az éltető delej hiányában, szépen csendben sztrájkol.
Nemúgy az apartman tulajdonosának az aggregátora, ami viszont kibaszott hangosan bömböl az udvarunkon és rendre pöfögi, a finom, elégetett gázolaj maradványgázait az orrunk alá, hogy az utca túlfelén lévő ingatlant táplálja. Sajnos a zajosbüdös masina által generált villamosságból mi nem igazán kapunk, csak a zajból és a füstből, abból viszont gazdagon.
Ezekkel az extrákkal együtt pedig nagyon kellemes és pihentető a késődélutáni szieszta, ahogy zuhanyzás lehetősége nélkül fekszem a kanapén, a testemre száradt só lassan húzza össze a bőrömet, és a sziget csendjét áhító agyamra finoman rátelepszik az áramfejlesztő dízelmotorjának fülsértő dübörgése…
Remek.

Címke , , ,

flying pig

Kicsit helyesbítenem kell egy előző bejegyzésben tett kijelentésemen, vagyis, hogy egyetlen disznót sem lehet találni a szigeten.
Mégis találtunk egyet, ha nem is olyan formában, aminek ki lehet sütni a zsírját de azért mégiscsak malac az.
Van ugyanis egy távoli merülőhely, amit takarékossági okokból eddig nem látogattunk, mert igen sokat kell hozzá pörgetni a motort és a sziget déli földnyelvének legszélén található, ahol általában a hullámtevékenység is fokozott mértékben dobálja a hajót, ami általában zöld arccal, emésztetlen gyomortartalommal való haletetésre készteti a vendégeink zömét.
A spot neve pedig PIG ROCK.
Az iszlám vidéken szitokszóként hangzó párosujjú patásról, valószínűleg azért neveztek el bármit is, például merülőhelyet, mert a partmenti omlás sziklagörgetegei, leginkább egy röfipofára emlékeztetnek. (Ebbe még ők sem tudnak mást belemagyarázni)
Nos ezúttal végre megnéztük mi van ott a víz alatt, ugyanis van egy vendégünk aki nyolc teljes napon keresztül merül velünk, így, hogy ne nagyon legyen ismétlés, a kevésbé frekventált divespotokat is be kellett vetnünk. (A különbözőség illúziója miatt, már így is adtunk pár fals becenevet annak a nagy kiterjedésű zátonynak, amin sokszor merülünk és amúgy eredeti nevén “barracuda”-nak hívnák ,de most már playground és fishmarket névre is egyaránt hallgat.
Ez a viszonylag egyszerű trükk eddig legalábbis bevált, ugyanis hiába is búvárkodnak szinte ugyanott, a merülés regisztrálós kis füzetükbe legalább három néven kerül be az élmény, így nem érzik “unalmasnak” a dolgot.
Én már legalább ötvenszer buktam alá ezen a területen és nem hogy nem unatkoztam de mindig teljesen lenyűgöz. Azonban az emberek furák és a pénzükért annyira áhítoznak az újra, az ingerküszöbük folytonos csiklandozására, hogy képesek lennének reklamálni a repeták miatt.
Nem mintha legkevésbé is egyhangúak lennének itt a víz alatt töltött percek, csak hát valamiért a legtöbb vendég agya úgy van összeszerelve, hogy azt hiszi többet lát a világból, ha folyton más helyeken nyitja ki a szemét.)
Meglepően nagy látótávolság fogadott és a kristálytiszta vízben jó nagyot “repültünk”.
Egy szimpla merüléshez képest, ha nem is túl alaposan, de viszonylag sokat sikerült látni a területből, mivel a zátony mentén végigsöprő durva áramlat jódarabon végighurcolt minket …
A hely remek, kicsit “rockos”, vagyis olyan, mintha a kanári merülőhelyeken lennének korallok, meg trópusi halak
Olyan érzés volt, mintha egy színes virágültetvényekkel teleszórt hegyvidéki táj fölött hasítanál egy feltuningolt jetpack-kal.
A fokozódó vendégterhelés miatt elkezdtünk előre gondolkozni és leteszteltünk egy helyi Divemastert, jövőbeni beugrózás szempontjából.
Khassim, minden várakozásunkat felülmúló módon, kedves, dolgos, és tapasztalt, valamint beszél szuahéliül és angolul egyaránt, ami bizony még igen nagy segítségünkre lehet.
Szóval most már van Khassim, Hassan és Khamis, nevű dolgozónk is, ami bizonyára ki fogja égetni a diszlexiára hajlamos névmemóriámat…

Címke , , ,
Reklámok