Újabb látogatás bürokráciában

Újabb ragyogó napot és a legutóbbi három túrámért kapott teljes fizetséget égettünk el, az arcpirítóan értelmetlen feleslegesség, vogonszarpecsétes áldozati oltárán.
Ezúttal a festői Mianmarba vezetett a nevetséges vízumügyéntézészeti kényszerkirándulás, ami szerencsére, csupán 10 röpke órácskát vett igénybe az életünkből, mivel Ranong csak három órányi autókázásra fekszik a tartózkodási helyünktől, és onnan már csak egy háromnegyed órácskás hajóút választ el a pompás Kawthoung- tól, ami viszont már a félsziget burmai oldalán terpeszkedő város. Így Thaiföldet elhagyva beléphettünk/hajókázhattunk egy másik országba, egy húsz perces felejthetetlen irodában ácsorgás erejéig, hogy aztán a Thai office-ba visszatérve úgy tekinthessenek ránk, mintha nem épp az imént léptünk volna ki onnan, hanem, messziről érkezett vándorok volnánk, akik bebocsájtásért kuncsorognak. A legmókásabb egyébként, hogy ennek a mélyabszurdba oltott silány komédiajellegét, a pengére vasalt uniformisuk alatt, magukat a társadalom rém hasznos tagjának gondoló csinovnyikok, látszólag egy pillanatra sem érzik át. Figyelmeztetnek, hogy a hülye cetlii belépőkártyámra gondosan írjam oda a hotel címét, ahol majd meg fogok szállni,  Az apám nevét, a foglalkozásomat, meg, hogy mennyi a jövedelmem, anélkül ugyanis nem érvényes, mintha ennek bármi jelentősége volna, vagy nem írhatnék oda hasraütésszerűen bármit, mindenesetre minden rubrikában nagy nyomtatott betűknek kell szerepelni akármilyen ostobaságot jelentsenek is a karakterek, egyik sor sem maradhat üresen. Gépiesen válogatnak a stemplik között, számozott indigós formanyomtatványokat tűznek egymáshoz, számítógépbe pötyögnek, szkennelnek, lefényképeznek, – mintha az elmúlt hat hónapban nem tették volna meg minden egyes áldott alkalommal, és az adatbázisukban már így is nagy menyiségben szereplő digitális arcképem és útlevél másolatom mellé, nem adtam volna be eddig legalább nyolc példányban, ugyanennek a fotónak a papírváltozatát, fénymásolt kópiákkal megtámogatva, különféle okmányok kíséretében – kiszámláznak, elveszik a pénzed, újabb fecniket töltetnek ki veled minderről, aztán belehajtogatnak valamit, a kis nemzeti ellenőrzőkönyvecskédbe, csattan a bélyegző, koppan a pecsét, ők fontosnak érzik  magukat, én meg egy elbaszott Monty python jelenetben.
A többi idő sorbanállással és papírtologatással, valamint, alkalmazkodva a helyi szokásokhoz, a lépten-nyomon felmerülő újabb költségek megfizetésével telt.
A hazaúton mondjuk volt egy pillanat, ami feltette a pontot a szuperszürreális időelbaszás “i” betűjére.
Éppen Ranong egyik félreeső, takaros parkja mellett, parkoltunk le, táplálkozási céllal, ahol egy szabadtéri melegvizes publik termálfürdő üzemelt.
(A lámpát tartó oroszlánlábú félelf és a liáncsoportoktól fojtogatott gyönyörű fáról készült fotó is innen származik.)  A vendéglátóipari egység bejáratánál közel életnagyságú (egyébként elég igényesen és ötletesen kivitelezett, autóalkatrészekből és egyéb ócskavasakból mesterien összerótt) transzformer figura feszített, egy vízfejű Tosakan démon és Pikatchu társaságában, ez már önmagában egy kicsit fura volt, a térségben általánosan jellemző puritán belsőépítészeti megoldásokkal és nodesign hozzáálással szemben. Gyanútlanul ültünk le a kései ebédhez, és javában falatoztunk már, amikor a háttérből felcsendült valami egészen bugyuta zenécske, amolyan ho-ho-ho-la-la-la kaliberű teletubi nóta, amire a dolgozók elősereglettek az étterem különböző zugaiból, és hirtelen tornasorba fejlődve, színes parókákkal a fejükön kezdtek bele, egy a zene minőségével ekvivalens színvonalú koreográfiába.
Az egész happening rettentő kínos volt, igazi iskolapéldája a személyzet indokolatlan megalázásának, olyasmi, amitől legszívesebben a szék alá bújnál, szégyenedben, mint vendég, hogy erre a nyilvánvaló ostobaságra a te állítólagos, – bár kéretlen – “szórakoztatásod” okán kényszerítik ezeket a szerencsétleneket.
Valahogy mégiscsak felbugyborékolt bennem az elfojtott röhögés – kishíján cigányútra terelve az éppen majszolt pirított rizs falatot  – amikor megláttam a wokkal és sütőlapáttal szomorú automataként, táncikálva hadonászó szakácsnő ábrázatát a göndör szivárványszín bohócfürtök alatt. Az unalom és a rezignált kiábrándultság összes árnyalata ott ült rajta leplezetlenül, a színes, vidámnak szánt maskarák és a mindent eláruló arckifejezés kontrasztja egészen pikáns tragikomédiába fordította a produkciót amin egyszerűen nem lehetett nem nevetni.  Őszintén szántam szegényeket ezért a előadásért, de aztán rájöttem ez az arc, az egész világunk tökéletes, mindent leíró szimbólumaként is funkcionálhatna, hiszen mikor kicsit kijjebb zoomol a kamera, láthatjuk, ahogyan mindahányan ott ropjuk, mellettük a sorban, sután kelletlenül sasszézgatunk rikító műhajakban, ki-ki a maga kis attribútumát lóbálva a kezeiben.
HO-HO-HO-LA-LA-LA!
Mi akkor épp vízumkérelem és útlevél lobogtatásával csatlakoztunk a “tánchoz”…

Sajnos az utat a tegnap esti mulatozás folyományaképpen, uszkve két óra alvás után és a koponyámban zörömbölő, gyötrő másnapossággal terhelten kellett végigcsinálni, Ami sajnos eredményesen tompította, a kiruccanás járulékos kellemetlenségei mellé néha-néha bepotyogó örömteli pillanatok élvezeti értékét is.
Én mondjuk még viszonylag jobban jártam, de Szegény Hajni, egy kéthetes nonstop ötven merüléses igen fárasztó túráról érkezett vissza tegnap, és az azt követő korhelykedés után kellett ezt a remek kirándulást a nyakába vennie, hogy aztán, amikor visszaérkezünk, menjen egyenesen a check in-re megint. Én csak holnap indulok, valószínűleg a szezon utolsó túrájára…
Aztán kitalálhatjuk, mit kezdjünk a kemény melóval kiharcolt újabb 30 napnyi Thaiföldön maradási lehetőségünkkel.DSCN9833DSCN9850DSCN9842DSCN9847DSCN9848DSCN9840DSCN9854DSCN9857DSCN9860

Reklámok
Címke , , , ,

Ekkorát nagyít a víz

_DSF4874

Viz alatt kicsit testesebbnek látszom

Címke , ,

Rúzsozd ki magad vasember

Ha a parton ér a reggel, a fürdőszoba után az első utam a remek seveneleven-be vezet, a rendszeres jegeskávémat, és valami gyomorkorgás csillapító gyalázatos műkaját elfogyasztandó.
A kedves dolgozók már messziről kiabálnak mosolyogva, LATÉÉÉ-LATÉÉÉ, hogy ez, a számukra irigylésre méltó fehér bőrömnek szól, vagy csak tapasztalatból tudják, hogy tejjel iszom a kávémat, azt a közel áthidalhatatlan nyelvi szakadékok miatt sajnos soha nem fogom megtudni.
(A világ nagyjából úgy van berendezve, hogy mindenkinek épp arra legyen szüksége, ami épp nincs, vagy nem is lehet neki. Nálunk, ott a fura nyugaton, emberek milliói költenek egy rakás pénzt, különböző melanocita aktivitást fokozó kozmetikumokra vagy, mesterséges ultraviola besugárzásra fejlesztett gépek gyomrában való időzgetésre, hogy a nyavalyás kis sápkóros bőrüknek, legalább egy kicsi, halványan barnás árnyalatot kölcsönözzenek.
Itt az emberek, – persze főleg a nők – pont az ellenkezőjét csinálják, fehérek akarnak lenni, és ennek a vágyálomnak a beteljesítésére pazarolnak el súlyos baht tömegeket. Erre ugyan nincsenek okos berendezéseik, amik kiégetnék belőlük a pigmentsejteket, cserébe elképesztő menyiségben áll rendelkezésükre, a bőrszín világosítás megannyi módját és formáját kínáló vegyszerek és egyebek sokasága. Krémek, zselék, olajok, maszkok, tabletták, pakolások, végbélkúpok, ráolvasások, és akármik, melyekről elterjeszthető, hogy képesek bárminemű, ilyen irányba mutató hatás kifejtésére.

20180201_172912

csigafehérítő

A kültakaró tónusváltoztatási igényének valódi erdői, a mélyben különböző okokra vezethetők vissza, de a felszínen ezek mégiscsak ugyanarra irányulnak, vagyis a bőrfelületen megjeleníthető státusszimbólumok által, színlelni, a társadalmi hierarchia magasabb grádicsán való toporgást.
Nálunk ugye azt sugallja a barnaság, hogy: – Nézz rám, milyen kicsattanóan egészséges vagyok, jól tartom magam, láthatóan telik rá, hogy télen is olyan helyre utazzak, ahol hétágra süt a nap, vagy legalábbis van elég pénzem egy lakótelepi garázsból kialakított barnítószalon, szupercsokicsöves állószolárium bérletére, szóval jó vásár vagyok, egy igazi alfa.
Itt a fehér bőr azt mondja: – A bőröm hamvas, halovány sápadtságán láthatod, hogy többet érek nálad, felsőbb kaszt szülötte vagyok, kifinomult lény, árnyas paloták lakója, nem ám egy amolyan délvidéki, napon izzadó, koszoskörmű, földtúró parasztfattyú mint te.
Az áhított bőrszín elérésére tett erőfeszítések egyébként, sokszor egészen komikus eredménnyel járnak mindkét kontinensen, nálunk, a lejárt szavatosságú étbevonómassza, kissé narancssárgába hajló beteges árnyalatára égett plázacicák és muszklisfiúk mulattatnak a szánalmas kinézetükkel. Errefelé pedig, a hypófoltos sárgásbarnalányok képezik nevetség tárgyát. Mivel jobbára csak az arcra és a nyaktájékra hordják fel, a különböző csigakivonatot és egyéb bizarr összetevőket felsorakoztató, fakító csodaszereket, így a meleg miatt viselt lenge öltözetekből kilógó egyéb testrészeik és a fizimiskájuk között igen jelentős kontraszt figyelhető meg.
Ennek köszönhetően kicsit úgy festenek, mint egy XVII. századi, rizsporos képű arisztokrata a budoárban, miután az összes göncöt lerobbantották róla, vagy egy előadás után vetkőző bohóc, akin rajta maradt a smink, esetleg egy német turista, az egész napos strandolás után, akinek csak az ábrázatára jutott a hatvanfaktoros naptejből.
A másik érdekesség, a szépségálarc, amit viszont a hajón sikerült megfigyelni, ahol is, a viszonylag korlátozott kiterjedésű helyre való összezártság miatt, a vendégek intimebb kozmetikai szokásait is tanulmányozhatja az ember. A távol-keletről származó, mind férfi, mind női kuncsaftok jelentős része, használ különböző szépészeti vagy fehérítő arcmaszkokat. Amikor először volt szerencsém találkozni evvel a jelenséggel, egy, a mellékhelyiségből kilépő, efféle alkalmatosságot viselő, kínai kislány formájában, kis híján megállt bennem a keringés.
Mivel a zselés jellegű gezemice, ami felkenés után sokat veszít a viszkozitásából, és később kéregszerűen megszilárdul, amolyan Thomas Brown Hewitt-i megjelenést kölcsönöz a felhasználójának. Ezt a különösen freeky hatást, még tudják fokozni avval, amikor kicsit megfeledkeznek magukról és túl sokat vigyorognak az esti összejöveteleken, ekkor ugyanis az arcukra száradt hártya alá bejut a levegő, és megrepedezve, kis cafatokban kezd lemállani az ábrázatukról. Ráadásul ezek a furcsa matériák sokszor különféle pigmentek hozzáadásával készülnek, amik az amúgy is bizarr összképet, talán még ijesztőbbé képesek varázsolni. Sokuk, itt-ott nyálkásan csillogó, másutt foszladozó színes cafatokkal ékes orcája láttán, talán még az öreg Freddy Krüger is elismerően csettintene.- Már ha tudna olyat csinálni a hülye kesztyűjétől -)

A korai kávéra várás közben, az üzletben bolyongva, mindig sikerül találni valami szokatlant, amivel a kultúra helyi sajátosságai megörvendeztethetnek. Ez a kíváncsi elképedés általában az élelmiszer újdonságok megpillantásakor kerít hatalmába, de ezúttal a piperepolcok előtti bámészkodás hozta meg a szokásos eredményt.
Vannak bizonyos termékek, amikre Európa szerte, a berögződött, társadalmi nemi szerepekre való targetálás jellemző.
Vagyis egészen valószínű, hogy például a szépségiparban általában női célcsoportra fejlesztett portéka, sokkal előbb lesz virágokkal, hibátlan szépségű, – vagy legalábbis makulátlanra photoshoppolt – hajadonok képével vagy épp Disney hercegnőkkel, Barbie babával vagy egyéb bájos rózsaszín figurákkal árukapcsolva, mint mondjuk a Marvel univerzum, harcos bosszúállóinak, marcona képregény karaktereivel. Lehet, hogy ezek a produktumok itt ladyboy kompatibilis cikknek minősülnek, vagy csak a zsigerből gendersemleges (Ez a gendersemleges annyira jellemzően óvilági terminus, és nem is nagyon való erre a vidékre, mivel valamiféle tudatos hozzáállást feltételez, amit itt, ebben a témakörben leginkább egy “who cares” jellegű vállrándítással intéznek el.) attitűd eredményeképp, részesültek efféle marketingben, azonban mégis megmosolyogtató, a villámló pörölyével világokat romboló viharistennel reklámozott pillaspirál, a tökéletes öldöklőgépé módosított, csillagos sávos szuperkatona körömlakkja, az alkalmiszörnyeteg, mutáns-izomkolosszus, libafoszöld szemkontúrjára ügyelő sminkceruza, vagy a robotpáncélba bújt, milliárdos fegyverkereskedő pléhpofájával népszerűsített ajakrúzs. (A félreértés elkerülése végett, ezek a cuccok itt, csak úgy tűnnek mintha gyerekjátékok lennének. Ugyanúgy, mint a helyben, mindenhol jelen lévő, túláradó cukiság, ezek a képregényes kozmetikumok sem korlátozódnak kizárólag a fiatalabb korosztály érdeklődésére. Szóval bármelyik percben megpillanthatsz egy banktisztviselőként dolgozó többgyermekes családanyát, amint épp élénk pókemberszínűre mázolja az ajkait.)20180507_112000

 

Címke , , , ,

lightning strike

El is felejtettem a múltkori búvártúra egyik nagy élményéről beszámolni, vagyis, hogy élőben nézhettem végig, ahogyan egy spearing mantis shrimp elragadja a prédáját.(Fogalmam sincs hogy ez éppen melyik faj képviselője, ugyanis legalább 425. él a környéken és mivel a testük nagy részét egy viszonylag mély lukban tartják, ezért, ami kilátszik belőlük, az alapján igen nehéz pontosan azonosítani őket.)
Mindezt reflektorfényben, ugyanis éppen megmutattam őkelmét, a (tizennyolc méter) mélyen tisztelt nagyérdeműnek, akik épp körülöttem lebegtek. Szóval szépen telibe világítottam szegényt, hogy a vendégek észrevegyék, ahogy a lakása bejáratán kihajolva forgatja a nagy, furcsa, dülledt babszemeit, mikor villámgyorsan rácsapott a gyanútlanul arra úszkáló kis demselfishre.
Úgy látszott egyáltalán nem zavarja a rivaldafény és a kukkoló társaság jelenléte, szóval vagy egy igen exhibicionista egyedet vehettünk szemügyre, vagy csak egyszerűen kurva éhes volt, esetleg pont egy alkalmas haltetemet keresett, amivel eltakarhatja magát a bámész tekintetek elől. Ez már nem fog kiderülni.
Az egész folyamat egyébként a másodperc tört része alatt játszódott le, jóformán csak a felkavarodott homokot lehetett látni, meg azt, hogy a kis színes hal, ami az előbb még ott volt előttünk, annak nyoma veszett a rák rejtekhelyéül szolgáló oduban.
Hihetetlen egy társaság ez a sáskarákoké, egy csomó dologban világrekorderek, a hadsereg golyóálló mellényt fejlesz a szupererős fogólábak struktúrája alapján, a szemük tanulmányozásával új lökést kap a rákdiagnosztika, (mármint a daganatosdi, nem a crustacea) és ki tudja milyen mély még a rák ürege…
mantis.jpg
Nekem sajnos, nem, hogy olyan gyors kamerám nincs, amivel ezt rögzíteni lehetne, de jelenleg semmilyen sincs, úgyhogy megint idegen tollakkal kell ékeskedjek, viszont szerencsére másoknak meg van, mindenféle jó kis kütyüjük, amivel remek felvételeket készítenek a föld leggyorsabb mozgású lényeiről.
Ez a két videó egész jól összefoglalja miért is olyan marha érdekesek ezek a kis ízeltlábú srácok.

Címke , , , ,

Goodtrip

Na, az életnek azért sikerült egy villámgyors kompenzációt nyomnia a roszemlékű múltkori túrára.
Ugyanis egy nap eltéréssel visszahívtak az ötösre megint és ugyan kicsit paráztam, hogy újra egy ilyen beteg, apokaliptikus trip-et kell megismételnünk, de végülis, annak pont  a legszögesebb ellentéte valósult meg.
A dolog ott kezdődik, hogy állandó, hullámzós, viharos felhőszakadás helyett, szikrázó napsütés és nyugodt tenger fogadott minket, valamint az ezzel járó kristálytiszta óceán.
Dacára, a csak pár napja fogyogató, de még igencsak kerek holdnak, az olyan, általában durva áramlatos helyeken, mint a Hin luang-on vagy az Elephant head rock-on is, moccanatlan víztömegbe bukhattunk alá. A búvárjaim ügyeskék voltak, és egyáltalán nem kínaiak, hanem európai, meg amerikai félék, nyomokban sem tartalmaztak szuicid vonásokat, kiválóan beszéltek angolul, jól érezték magukat és borravalót is hagytak tisztességesen.
A termeszeknek véget ért a reprodukciós ciklusuk, és nem szemetelték össze az egész hajót, nyomorúságos, kínok közt elpusztult kis testük szomorú maradványaival. A szakadt, lukacsos barkácstetőt szép újra cserélték, az elektromos nyavalyákat is orvosolták, így újra száraz, biztonságos érzés volt, a dining-decken tartózkodni.
Manták és cetcápák ugyan nem voltak most sem, azonban egy csomó másik féle nagy hal mutogatta magát. Óriási napóleon wrasse-k (Cheilinus undulatus)
napoleon wrasse
fekete (Archarhinus melanopterus)
blacktip
és fehéruszonyú (Triaenodon obesus) szirticápák,
whitetipkét csodaszép zebracápa. (Stegostoma fasciatum)  (Amit itt valamiért leopárdcápának hívnak, pedig az tök másik féle állat, és még csak nem is hasonlít a zebracápára. Mondjuk az igaz, hogy a zebracápa meg a zebrára nem hasonlít egyáltalán. Nem csak azért, mert a páratlanujjú patával rendelkező lóféle névrokonnal ellentétben, inkább porcoshal, és a tengerekben érzi jól magát a szavannák helyett, hanem mert csíkosság híján, – amit a zebrák legszembetűnőbb jellemvonásaként tartanak nyilván – egészen leopárdfoltszerű mintázatot visel.

zebrashark

A leopárdfoltos zebracápa

Szóval leginkább a zebracápa elnevezés a hülyeség, hiszen a rajta található pettyek sokkalta jobban emlékeztetnek a fent említett nagymacska bundáján ékeskedőkre, mint az igazi leopárdcápa (Triakis semifasciata) kültakarója, ami, viszont legjobban, valami vagány divattervező, betépett, textilmotívum  tervére hajaz, de úgy meg, ugye mégsem hívhatnak egy cápát…

leopard-shark-02

A fura mintájú leopárdcápa

Az igazság az, hogy a zebracápa, amikor megszületik, meg még utána egy rövid ideig tényleg úgy néz ki, mintha csíkos lenne, de ez egyébként hamar elmúlik nála, és utána már csak egyszerűen foltos, mindenféle sávosság nélkül, mondjuk ez az elnevezés meg talán kicsit hosszú lenne számára.)

baby_zebra_shark

A bébi zebracápa

És volt gitárcápa is!giant guitarfish  (Akivel persze megint csak a baj van, mert nemhogy nem gitár, de még csak nem is cápa, holott mindkét hátúszója cápaszerű, és úgy általában cápább, mint rája, azonban mégis a rájaalakúak öregrendjének képviselője, annak ellenére, hogy a rájákra ez a dorsal fin dolog csak igazán mérsékelten jellemző. Mindemellett magyarul “hegedűrájaféléknek” nevezik a (Rhinobatidae) családot, szóval ez a különböző húroshangszerekhez hasonlítgatás valahogyan rajtamaradt ezen a lényen, pedig a kevésbé muzikális, de jóval találóbb szívlapátfejű átmenetihal elnevezés formailag sokkalta jobban leírná.)
Aki óriási meglepetés volt, mert még soha nem sikerült találkoznom evvel a nagyon furcsa teremtménnyel.
A Kaja is megdöbbentően finom volt a túrán és a konyha a változatosság tekintetében is brillírozott. Arról nem is beszélve, hogy Koh bon felé hajózva, a kapitány letért az ésszerűnek tűnő irányról, először azt hittem, rendkívül erős áramlattal találkozott, és ezért előre korrigálta a hajó várható oldalcsúszását, de később kiderült, hogy üldözőbe vettünk egy szép nagy halászbárkát.

IMG_20180504_121528.jpg Noon a thai búvároktató, valamint a szakácsnő, amolyan rajtaütésszerű dingis “kalóztámadás” során, két hatalmas nejlonzsák halat és kalmárt zsákmányolt tőlük.

IMG_20180504_122120IMG_20180504_122139IMG_20180504_122147b

Amit eddig a cég történetében példa nélkül álló módon, a hajóorrban meg is grilleztek, a társaság nagy örömére.

IMG_20180504_183854 Gyanítom ez ilyen szezonzárási meglepetés volt a Thai crew részéről, hiszen mindenkinek jutott egy-egy rablóhús, (vagy ebben az esetben rablóhal, vagy rablólábasfejű.) Persze miután a vendégek nekiláttak megrágni az egy szem ajándék saslikjukat, addig minket a személyzet hülyére zabáltatott sült hallal, meg barbekjúpuhatestűvel.

Miután szerencsésen megtaláltam a víz alatt, a véletlenül vízbe bucskázott kis ibriket, ami a szent rizs, és a rossz szellemeket elűző füstölők tartására van rendszeresítve a hajóorrban található manóoltáron, onnantól hősnek számítottam, aki a transzcendens hatalmak szörnyű haragjától mentette meg, mind a bárkát, mind a rajta tartózkodókat.
Nem győzték köszöngetni, internacionális barátság alakult ki a folyton viccelődő kis boat-boyokkal is, bár közös nyelv híján jobbára maradt az activity, amin nagyon sokat nevettünk.
Aztán vittem nekik pár sört és megosztottam velük a füvemet is, ezt a dialektust pedig a világ minden pontján értik az emberek…

Hogy a végére, a túra tényleg tökéletes ellenpontozása legyen az előzőnek, itt a konstans szép idő után, a kikötőben kezdett el zuhogni az eső. Mindenesetre ez így sokkal jobb megoldásnak tűnt, mintha megint fordítva történt volna…

Címke , , , , , ,

Badtrip

A világ legszebb helyein tevékenykedő, megélhetési liveabord búvárok élete sem csak játék és mese.
Azt gondolom, hogy ez a legutóbbi, az itt töltött idő legpocsékabb túrái közt lesz számon tartva…

Az utolsó pillanatban hívtak be az ötösre, kicsi hajó, szűkös divedeck, de legalább jó a kaja.
Legnagyobb meglepetésemre már nem Kate a főnök a fedélzeten hanem Demian, az argentin szívtipró.
Remek srác és kicsit könnyebb vele kijönni, mint a sokszor és általában indokolatlanul, fúria üzemmódba kapcsoló belorusz lánnyal, Vagyis idáig minden a legnagyobb rendben volt, sőt mondhatni egész ígéretesen kezdődött a dolog.
Három hajó indult útnak aznap, szóval volt egy közepes káosz a check in körül, és persze a mi kis nyavalyás hajónk futott ki utoljára.
Az ötös viszi a legbénább útvonalat, szóval csak a Similan körüli, merülőhelyeket látogatja, amik meglehetősen hasonló “ambient dive”-ok, böhöm sziklákkal és mérsékeltebb tengeri élőlény koncentrációval, ezért a környékbeli top site-okhoz viszonyítva kicsit uncsi. (Változatosságában még így is zongorázni lehet a különbséget bármelyik nem tropikus tenger látványvilágával, szóval igazából nincs ok panaszra.)
Mindez ez önmagában még nem is lenne komoly baj, hiszen rengeteg csodára lehet itt is lelni a víz alatt, és kellemes nyugis merüléseket folytatni a korallpettyes vulkanikus tájban.
Kivéve persze, ha telihold van és a felturbózott árapály gerjesztette áramlatok szabályos mosógépet csinálnak a szigetek közti csatornákból. Ezt még tudja kicsit tetézni a mélyből előtörő hideg, green monster névre keresztelt áramlat, ami ugyan a halak legnagyobb örömére tele van mindenféle tápanyaggal, planktonnal és egyéb földi jóval, viszont ez minket általábavéve nem vigasztal nagyon, ugyanis a látótávolságot a normális viszonyok tizedére redukálja.
Amikor csak két három méterre látni élesen, akkor bizony elég könnyű szem elől téveszteni a rakoncátlan, és egy csoportként viselkedni teljességgel képtelen kínai szuperbúvárokat, ez persze az én idegrendszeremet is gyorsan vasalatlanná tudja varázsolni, hiszen mégiscsak rám van bízva a nyavalyás kis életük.
Én mondjuk kedvelem, hogy ez a víztömeg hűvösebb egy hangyányit, mint az Andamán tenger átlagos termál lábvíz hőmérséklete, és a langyosban lassan dinsztelődő agyam képes némi felüdüléshez jutni, azonban a pillanatok alatt bekövetkező, négy, néha öt fokos hőmérséklet változástól a kedves kliensek rendre megzavarodnak egy kicsit, ami sajnos a legcsekélyebb mértékben sem teszi őket kiszámíthatóbbá a víz alatt.
Ezek a körülmények persze még messze nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy negatívan nyilatkozzak a túráról, a Távol-kelet fogalmatlan öngyilkosbúvárjait is megszoktam egy ideje, szinte már fel sem tűnik, hogy olyan dolgokról kell nekik magyarázzak, amit nagyjából két vizsgányival ezelőtt, a slendrián oktatójuknak kellett volna szóba hozni, rögtön az első foglalkozások idején, (és egyáltalán nem engedni őket víz közelébe, amíg az ezekről szerzett beható ismereteikről számot nem adnak…)
A tortúra leginkább avval vette kezdetét, hogy már az első nap reggelén is szakadó eső fogadott minket, a megszokott szikrázó napsütés helyett és a látóhatárt 360° ban beterítő szürke felhőtakaró, nem is kecsegtetett nagyon a változás pozitív ígéretével.
Ez, a hatalmas sziklákkal körülhatárolt hideaway bay-ben, ahol a check dive-ot nyomtuk, még csak a kezdőhangulatra nyomta rá kicsit a bélyegét. Azonban a további merülőhelyeken már számolnunk kellett az erős szél és az általános szaridő keltette méretes hullámokkal is.
Ennek számos kellemetlen hatása van, úgymint:
1. A hajó imbolyog, amitől a tapasztalatlan szárazföldi patkányok zömének, azonnal, tetőtől talpig elszíneződős, üvöltverókázós tengeribetegségük támad.
Ami egyrészről nem túl vidám látvány, másrészt – bebizonyítva azt, hogy a “seasickness” jószerivel egy pszichés elváltozás – amolyan láncreakció szerű folyamatot indít el a vendégek körében, vagyis, aki eddig nagyjából jól viselte a hullámok hátán himbálózást, látva a többiek hullaszínét és répadarabkákkal ékesített szája szélét, maga is kedvet kap egy kis bezöldüléshez és/vagy ordítva okádáshoz.
Szerencsés esetben a delikvensnek sikerül eljutni az oldalkorlátig, és háborgó gyomra tartalmát, némi jótékonysági ételadomány formájában halétkeztetésre felajánlani.
Azonban, ha a dolgok a kellemetlenebb forgatókönyv szerint történnek, akkor a félig emésztett curry-s csirke a hajópadlón landol, aminek a feltakarítása egyáltalán nem tartozik a leghálásabb feladatok sorába, valamint a közösségi terekben elhelyezett hányás, látványa, és szaga nagyban hozzájárul a fent említett, “legyünk mi is betegek” jellegű tömegpszichózis hathatós továbbburjánzásához.

2. A felszínen is megmutatkozó hullámjelenség a víz alatt sem marad hatás nélkül, ami az itteni merülőhelyeken a látvány dandárját adó, óriás sziklák útvesztőjében remek és teljességgel kiszámíthatatlan meglepetéseket generál. Néha csak oda-odavágja az intelmeimmel jottányit sem törődő tapasztalatlan búvárokat a gránitfalhoz, esetenként öt hat méterrel feljebb vagy lejjebb repíti őket, máskor pedig csak pörögnek tehetetlenül a kövek közül hirtelen előbukkanó áramlatok keltette turbulenciákban. Ettől persze nekem is megbokrosodnak kicsit az idegeim, hiszen bármelyik pillanatban történhet velük valami kellemetlenség, főleg ha a váratlan körülmények hatására ledobja az agyuk az ékszíjat és elkezdenek veszélyes hülyeségeket csinálni.
Általában próbálom őket távol tartani mindentől, hogy ne nagyon essen bajuk, (és a korallokat se darálják le a bukdácsolásuk során) amiből az következik, hogy a stacionárius spektákulumok szemügyrevétele jórészt kimarad a programból, ezért nem lesznek túlságosan elégedettek a búvárélménnyel. (Mivel a körültekintő bánásmód következtében túlélik a merüléseket, és nincs élő példa előttük a ronda balesetek visszataszító eredményeiről, ezért marha nehéz elmagyarázni nekik, hogy “széftiförszt” meg, hogy bizony sokkal jobb, nem látni, azt a kis színes meztelencsigát, vagy rákocskát, mint összezúzott koponyával megfulladni, vagy puszta arccal lerombolni egy méretes tűzkorall tornyot, esetleg besodródni, az éppen ott parkoló hat lionfish, fincsi mérgekkel telített, lebegő úszói közé.)

3. A nagyobb vízmozgás a kapitányt is kihívások elé állítja, ezért az általában rendkívül pontos helymegközelítési határokat kénytelen tágabbra venni, nehogy rásodródjon az ábrázatunkra, vagy a part menti sekélyesből kikandikáló sziklákra, így a merülések végeztével sokkal több időt kell a háborgó tenger hullámainak tetején vesztegelni, esetleg nagyobb távokat úszni, amíg komolyabb veszteségek nélkül összeszedhetőek lesznek a csapatok.
A mérsékelt vízbiztonsággal rendelkező ázsiai vendégek ezt ugyancsak nem veszik túlságosan jó néven.

4. A hullámverésben igazi próbatétel épségben visszajuttatni a csapatot a hajóra.
Ugyanis a dive platform sokszor másfél-két méterrel emelkedik a vízfelszín fölé, majd hatalmas csattanással alámerül, ilyen esetekben különösen nem célszerű éppen alatta tartózkodni.
Szóval valahogyan egyenként kell a búvárkákat a fel le mozgó létrákra pakolni, ráadásul pont az arra leginkább megfelelő időintervallum kiválasztásával. (Ez az egész procedúra a gyermekkorom csúcstechnológiáját jelentő Commodore 64-es szuperszámítógépre írt, Hunchback nevű, vicces kis programot juttatta eszembe, ahol egy kis manussal kell egy várfokon ugrabugrálni, és ha valamelyik mozdulatot, nem éppen jó pillanatban követed el, akkor egy élet elvesztése után mehetsz vissza a játék legelejére. Aki ismeri, az tudja mire gondolok…) Az időzítés, értelemszerűen igen fontos, hogy se a vállízületüket ne szakítsa szét, a létrán biztosan állás nélküli korlátba kapaszkodás, se a selymes kis buksijukat ne morzsolja haleledellé az alábukó hajóvég. Ehhez persze mindenekelőtt meg kell őket szabadítani a felszerelésüktől, ami nem is annyira egyszerű művelet a kötélen lobogó sokadalomban, ugyanis a sűrűn ismételt figyelmeztetések ellenére, mindegyikük a veszélyes zónában igyekszik tömörülni és egy emberként akarnak, uszonyostul, palackostul felmászni a létrákon….

A kellemetlenségek ellenére sikerült elviccelni a szituációval, és úgy-ahogy szinten tartani a csapat kedélyállapotát.
Sajnos csak addig a pontig, amíg, az ebéd utáni szieszta közepette ránk nem csapott egy ropogós kis vihar és a tomboló szél, nemes egyszerűséggel le nem tépte a dining deck, vagyis az egyetlen közös helység tetejét képező műanyagponyvát.
Ettől egyrészt minden és mindenki egy szempillantás alatt ronggyá ázott, másrészt az eddig védett területeket elárasztó víz komoly kalamajkát okozott az elektromos ellátásban. Az, hogy a dive briefing-eket segítő lapostelevízió és a reggelihez toast-ot szolgáltató kenyérpirítók nem működtek többé, az még nem is lett volna akkora veszteség, azonban a világítás megszűnése és a sörök hőmérsékletét alacsonyan tartó hűtőszekrény leolvadása, már komolyabban erodálta a vendégsereg amúgy sem rózsás morálját.
Hogy a szitu még mulatságosabb legyen, az esővíz valahogy megtalálta a kapcsolatot a hajót övező korlátok és lépcsőkapaszkodók krómacél csövei, valamint egy rejtett, rosszul szigetelt kábel, vagy csatlakozó között, így innentől kezdve az összes ilyen alkalmatosság rázott, mint a zárlatos vibrátor, ami persze sűrű felszisszenésekre és káromkodásokra késztette, a hánykolódó hajón egyensúlyát vesztett, ezért fogódzót kereső búvárturistákat.
Nagyjából másfél órát szenvedtünk a tomboló viharban, mire úgy-ahogy úrrá lettünk a helyzeten. (Nem önfényezés, de a hajó mégiscsak igen nagy hasznát vette a rövidke vitorlás tapasztalatom, gyors helyzetfelismerő képességem és az elszabadult dolgok vészfixálása terén szerzett tapasztalatomnak.
Valamint annak a pár okos csomózási technikának, amivel végül, valahogyan sikerült az igen hevenyészett eszközökből, így tartalék ólomövekből, horgászzsinórból, a zárlat miatt használaton kívül került elektromos vezetékekből és függőágymadzagokból összerótt furcsasággal – milyen hajó az, amin nincsenek kötelek??? – vissza berhelni a darabokra szakadt műanyagponyvát.) Az ideiglenes tetőmegoldás csak arra volt elég, hogy valamennyire megóvja az alatta tartózkodókat az elemek haragjától, de a szakadásokon és a rögzítéshez ütött lyukakon keresztül folyamatosan csurgott be az esővíz, szóval nem lehetett teljesen szárazzá tenni a helyet.

A nevével ellentétben, nagyjából, a merüléseken viselt wetsuit vált a legszárazabb ruhadarabommá, hiszen a küzdelem közepette viselt összes ruhámból csavarni lehetett a vizet, ami meg épp nem rajtam volt, az ugye kint “száradt” az esőben, a korlátokra csipeszelve, szóval a nem búvárkodással töltött időt, amolyan archaikus római csövesre emlékeztető szerelésben, a matracról leszedett lepedőből kreált, alkalmi tógába burkolva töltöttem.

A dolog pikantériájához hozzá tartozik, hogy a túra valahogyan épp egybe esett a termeszek szaporodási időszakával.
Mint kiderült, a hajó legalább három, az isoptera alrendbe tartozó fajnak ad otthont (Ez egyébként egy igazából kurva rossz hír ám, főleg azoknak a bárkáknak, amelyek  jobbára fából készültek, ugyanis ezen kis lények diétáját leginkább cellulóztartalmú anyagok képezik, így idővel szivaccsá rágják az egész szerkezetet. ) akiknek, nimfáik, vagyis ivaros, szárnyakkal rendelkező egyedeik, intenzív rajzás keretében árasztották el a hajó összes helyiségét, az eddigi viszontagságoknak, amolyan biblikus csapás szerű árnyalatot kölcsönözve.
Mivel ezek a rovarok igazából nem röpképes fajta és csak a leendő királyok és királynők rendelkeznek szárnyakkal, azt is csak a párzási időszak rövid periódusában, ezért nem igazán tekinthetők nagy légi akrobatáknak, a rövid szárnyalások ezért legtöbbször a nedves felületekhez való szomorú odatapadással végződtek, csapdába esve agonizáló ízeltlábúak tömegével borítva be a hajót, kívülről-belülről.

A Koh bon szigete melletti merülések szoktak ezen a hajón a legnagyobb élményszámba menni, leginkább azért, mert itt szoktunk találkozni azokkal a “fenevadakkal” akiknek a megpillantására a legtöbb búvár áhítozik. Ezen a túraútvonalon szinte kizárólag itt van esély a fenséges Manta ráják és óriás cetcápák megpillantására, akik most, alkalmazkodva a sorozatos balszerencsefaktorunkhoz, hiába is tudták volna megmenteni a tripet, egyáltalán nem tették tiszteletüket errefelé.
Cserébe, az amúgy is csak tapasztaltabb békaembereknek való Hin luangon, olyan ződszörnyes süvítő áramlatot kaptunk a pofánkba, hogy a légszomjas, kapálózó pánikban vergődő csapatommal, az első percek után el kellett hagyjuk a zátonyt és sebtiben indulni a felszínre. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ezt a műveletet, ne túlfújt luftballonszerűen kipukkadó tüdejű, kis keszonrakétákként abszolválják…
Rém boldog voltam, hogy nem sikerült megölniük magukat, de azért remegve szívtam el utána egy jó marék cigarettát, amíg le tudtam engedni a feszültséget.

A cégnek jobbára jó figurák dolgoznak, azonban, ők, vagy másik hajón teljesítettek szolgálatot, vagy a szezonzárás közeledtével már régen elhúztak innen valahova máshova melózni. Így erre a kiruccanásra, két, ismeretlen, külsős dive master jutott, egy marcona orosz és egy francia, akik úgy általában nem voltak igazán jófejek, ráadásul semmi fogalmuk nem volt róla, hogy miként is mennek a dolgok a hajón, és miután el lett nekik magyarázva, azután sem nagyon lehetett a segítségükre számítani, úgyhogy minden feladat rám és Demian-ra hárult.

Úgy tűnt a szopás hatványozódik, mivel a búvárlámpám teljesen és végérvényesen bedöglött, ez mondjuk kizárólag magamnak(és a viszonylag ostoba tervezésű modellnek) köszönhetem, ugyanis szét akartam szedni, hogy kitakarítsam, belőle a valahogyan, az üveg belső részére lerakódott sós maszatot, amitől olyan 40%-ot vesztett a fényerejéből. Arra sajnos nem számítottam, és a szerkezet felépítése nem is nagyon utalt rá, hogy bizonyos részeit, gyárilag, nem lehet szétszedni maradandó károsodás nélkül, vagy ha ez mégis sikerül, akkor nem lehet többé működőképes állapotba hozhatóan összerakni többé.
Tehát jóhiszeműen, bízva, az ennél lényegesen összetettebb eszközök megjavítására is alkalmassá tévő kézügyességem és sok éves mindenszerelési tapasztalatom megfelelőségében, megpróbálkoztam a feladattal és bizony kudarcot vallottam.
Kitisztítani ugyan nem sikerült, de cserébe négy helyen tört el benne olyan alkatrész ami szükséges a vízhatlanság megőrzéséhez és az elektromos vezetés fennttartásához.
Vagyis készítettem egy igen drága elektromos hulladékot, és egyben megszabadítottam magam egy viszonylag fontos búváreszköz birtoklásától.
Az egyik kedves kliensem elveszítette a kölcsönbe rábízott kétoldalú karabineremet, így evvel együtt már két hasznos cucc került a veszteséglistára…

Általában jobban kedvelem a négy és ötnapos búvártúrákat, de ezúttal igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy csak három napig tartott ez a kínlódás.
Az összes befektetett energia, amit annak irányában égettünk el, hogy a vendégek a mostoha körülmények ellenére ne érezzék magukat baromi szarul, eredménytelennek bizonyultak, és hiába tudták, hogy az természet szeszélyeit nem lehet sem a cég, sem a mi számlánkra írni, nem nagyon jeleskedtek a borravalóosztásban és csendben, fancsali pofával méregettek minket a hazaúton. (A második estén a zárlat miatt sötétbe burkolózó divedecken elfogyasztott, jól megérdemelt lazító (meleg) sörökre is kölcsön kellett kérjek, amiket pedig rendre a borravalóból szoktam fedezni.)

Az időjárás pedig, mintha csak jó dolgában tort ülne a megpróbáltatásaink felett, ragyogó napsütéssel és izzasztó meleggel ajándékozott meg minket, persze csak mire visszaértünk a mólóhoz és elkezdhettük kirámolni a vendégsereg mázsás cókmókjait…

 

Címke , , , , ,

Yellowsky

Az eső rendületlenül szakad tovább, ráadásként az égbolt elkezdett, a posztapokaliptikus sci-fi disztópiák, mozivászonra álmodott adaptációinak beteg színvilágában pompázni.
Én csak kamillázok… (#nofilter)

DSCN9730DSCN9729

DSCN9731

Rainfall 2018 Khao lak

framestore-vfx_Header

Blade runner 2049 San angeles

 

Címke , ,

Zuhéééé

Az utóbbi pár posztban annyit nyávogtam a száraz évszak meg a meleg miatt, hogy most megkaptam a magamét.
Attól ugyanis nem szabad eltekinteni, hogy a ritkább csapadék áldással kecsegtető időszak sem lehet túl sokáig esőmentes errefelé, hiszen ez itt mégiscsak a trópusi éghajlat esszenciája.
Ha a valódi monszun beköszöntére várni is kell még egy-két hónapot, az időjárás azért néha keményen belecsap a lecsóba, és demonstrálja, hogy bizony lehet ezt másképp is csinálni.
Történetesen két teljes napja, pár perces megszakításokkal ömlik az eső , tombol a szél és a környékre jellemző jó kis thunderstorm, parádésan nyomja az ingyendiszkót a dzsungellakók és az emberek mérsékelt megelégedésére. Nem szívesen lennék most kóbor eb a környéken, szegények rohadtul parázhatnak.
(Legutóbb mikor a parton csapott ránk a zuhé és bemenekültünk egy szálloda teraszára kávézni, egy szerencsétlen kutyus végig ott reszketett az asztalunk alatt és minden dörgésre úgy lapult oda a lábunkra, hogy hirtelen 10 kilóval nehezebbnek tűnt.)
Óriási dörejek jelzik az ide-oda csapkodó villámok aggasztó közelségét.
Néha pár órára elmegy az áram, és amikor épp visszajön, akkor is sercegve pislognak az energiatakarékos lámpák, mint fáradt szentjánosbogarak a mikrosütőben.
Ki is tépkedtem mindent a konnektorból, mielőtt a féltve őrzött elektromos kütyük áramkörútvesztőjét ropogósra süti a kóbor túlfeszültség.
Jobbára a gangon üldögélve gyönyörködöm az égiháborúban.
A most egész jellemzően “esőerdőnek” kinéző rengeteg, közeli fái közé beverő ménkű telibetalál egy méretes tualangot, (Koompassia excelsaa) a dobhártyarepesztő dörej szinte a fényhatással együtt érkezik, emlékeztetve arra, hogy a hangot valójában az eget átszelő, pusztító energiájú elektromos ív nyomán felforrósodó levegőből képződő lökéshullám adja. A retinámba égő villanás pillanatnyi káprázata után még látom, ahogy az óriásfa koronájának kétharmada, a mennydörgéshez képest ugyan szelíd hangon, mégis félelmetes recsegéssel, füstölögve merül, a dzsungel, eső áztatta, zöld paplanjának felszíne alá. Nyomában madárfelhő rebben fel a súlyos ágak ütötte kráterből, és ahogy megjelent olyan sebesen szerte is foszlik. A hullámzó levélrengeteg imbolyogva összezárja a sebet, és a csattogó csapadékfüggöny hamar elmossa a halovány füstcsík emlékét is. Hiába meresztgetem a szemem, a pillanatnyi dúlás nyoma sem látszik már a sűrű klorofilraszteren.
Eleinte még meleg volt az eső, épp akkor kezdett el csöpörögni, amikor a kis kanálisban randalírozó “sárkányt” (Varanus salvator) megpillantottam, gyorsan berohantam a fotoaparátért, épphogy csak sikerült lencsevégre kapni. Ritkán látni őket, nem szívesen mutatkoznak ugyanis nyílt terepen. A felvétel meg persze jó sötét lett…

Aztán, mint aki jól végezte dolgát kiugrottam a pont húsz méterre lévő seven eleven-be, egy zamatos seggkávéért. (Az éjjelnappali boltokat exkluzív kávégépekkel felszerelő cég kreatívjai sajnos nem voltak valami körültekintőek a márkanév értő kiválasztásánál.)
ouoe8z2n3ZA9tXXcU10-o
Természetesen épp akkor kezdett rá igazán
A kis permetezésből hamar zuhatagszerű őrjöngés kerekedett, a “hosszadalmas” hazaúton, úgy ronggyá áztam, mintha legalább egy hatvan perces, kimerítő merülésről tértem volna vissza. Gyorsan vettem egy forró zuhanyt, hogy a frissen leküzdött alattomos kórság nehogy visszaszivárogjon a tüdőmbe a csapzott ruhaneműimen keresztül.
Csak üldögélek és hallgatom, a töméntelen mennyiségű víz káoszdobolását a nagyra nőtt levelek viaszos felületén…
Az elkövetkező órákban szakadatlanul szakadó eső hamar lehűtötte a levegőt. Egy-egy eltévedt széllökés néha totál beterít az ereszről lógó patakok dús hozamával, amolyan ice bucket challenge jellegű meglepetést okozva, ilyenkor beballagok a zuhany alá, újra lecsapatom magam forróvízzel és tovább folytatom a bámészkodást, nagyon mást nem is lehet csinálni ilyen remek időben, főleg az áramkimaradások közepette, hiszen a sötétben sajnos a villanykönyvemen sem látszanak a betűk. A függőfolyosó alatti kis csatornában csörgedező erecske, tomboló sáros folyammá változott a hegyről lezúduló vízmosástól, épp az imént ragadott magával egy könnyelmű csirkét a baromfiudvarból, aki gázlómadárnak képzelvén magát, vakmerően nekilátott az átkeléshez. Tévedett! 〈tengeri dögevők like this〉

Címke , , ,

Így bizniszeltek ti, avagy furcsa Thai szokások az üzleti életben

Elképzelhető, hogy az itt dél Thaiföldön, egy viszonylag speciális turizmussal operáló területen megfigyelt szokások nem általános érvényűek, mindenesetre a környékbeli településeken az alább vázolt tendencia az uralkodó.
Nézzük először is milyen profilú vállalkozások jellemzőek a környéken.
Nyilván a legtöbb biznisz a Maslow piramis alsóbb régióiban elhelyezkedő igények kielégítésére épül, úgymint, éttermek, bárok és szálláshelyek. (Khao lak inkább a családosok, a nyugalomra és a természet szépségeinek élvezetére vágyók számára nyújt lehetőségeket, a szexturizmus kiszolgálására ott van a régió legnagyobb települése Phuket.) Ezen idáig nincs is semmi meglepő a hisz az idegenforgalomra építő helyeken nagyjából ez van mindenütt a világon.
A helyspecifikus szolgáltatások leginkább szembetűnő része a búvárturistákra épül, a térben hosszúra nyúlt faluban nagyjából 100-120 dive center vagy a búvár liveabordok szolgáltatásait másodkézből áruló utazási ügynökség van, szóval minden sarkon találhatsz valakit, aki merülési lehetőségeket kínál a Similan vagy a Surin tengeri nemzeti parkok területén. Ezek és a szárazföldi kikapcsolódási lehetőségeket áruló cégek váltakoznak amíg a szem ellát.  Off road sárban döngetéstől, az elefántmosdatáson át, a dzsungel mélyi kígyósimogatásig mindenre van lehetőség
Az első érdekes dologgal akkor találkozik az ember amikor, odafigyel arra, hogy a búvárbázisok, éttermek és szállodák sorai közt milyen egyéb szolgáltatások bújnak meg.
Óriási menyiségben vannak például szabóságok.
Ez állati furcsa, hiszen ki a rosseb akarna csinos öltönyt szabatni magára, egy olyan helyen, ahol még egy lenge szörfös sortban is ronggyá rohad a segged öt perc séta után.
Mondjuk kétségtelen, hogy a távol-kelet legendás minőségű kelméit felhasználva, ráadásul az európai árak töredékéért juthatsz egyedi, a személyes adottságaidra varrt öltözékekhez, ennek ellenére én, az ittlétem alatt, (majd fél év) még egyetlen üzletben sem láttam egy fia teremtést sem, aki élni szeretne a lehetőséggel.
(A megdöbbentő mennyiség egyébként itt azt jelenti, hogy legalább annyi méret utáni öltözéket kínáló üzlet van, mint amennyi kocsma, és ez azért igencsak meglepő, hisz az átlag polgár a nyaralása/telelése ideje alatt, valószínűleg több színes koktélt vagy sört szokott magába dönteni, mint ahány zakóra, ingre vagy kiskosztümre ezen az éghajlaton összesen szüksége van.)
A másik furcsaság, hogy a vállalkozások térbeli elosztása annyira logikátlan amennyire csak lehetséges.
Megpróbáltam megérteni egy Thai üzletember gondolkodását de nem igazán jutottam vele dűlőre.
Itt egy reprodukált gondolatkísérlet, aminek az alanya legyen mondjuk Tappasan Somwan egy leendő üzlettulajdonos, akinek megfelelő mennyiségű befektethető tőke áll rendelkezésére és sétára indul, hogy felmérje a terepen kínálkozó lehetőségeket.
-Nocsak, milyen szép strandkacatokat árusító kis butik ez a Happy House, hmmm ez biztos remekül jövedelmezhet, hiszen láthatóan sok itt a turista, sokan gyerekekkel érkeznek, azoknak meg úgyis megvesznek a nyaraláson minden szart. Tuti buli!
Mi volna ha kibérelném a mellette üresen álló üzlethelyiséget elnevezném mondjuk Happy Manson-nek, kifesteném dettó ugyanolyan színűre, megrendelném Kínából pontosan ugyanazt a repertoárt, ami nekik van és elkezdeném baht-ra pontosan ugyanannyiért árulni.
Az üzlet megnyílik, a bejáratok fölött a forró déli fuvallatban ott lengedeznek a felfújható gumiunikornisok, egymásnak gondosan fröccsöntött ikertestvérei, színes halmokban strandlabdák tornyosulnak mindkét bolt előtt, mintha csak egy óriás tükröt toltak volna a két létesítmény közé, hosszú ideje csak a kóbor ebek lézengenek arrafelé a kánikulában, vevőket nem igazán látni, mikor is arra sétál Kong Pongsanam a félretett vagyonkájával és szemében a délvidék fejlődő idegenforgalma által felcsillantott gazdagság ígéretével. Ragyogó arccal simítja végig a tengeri emlős alakú gumimatracok egymásba olvadó sorát és megszületik benne az elhatározás.
Pont ilyen delfin matracokat kellene árulni, nyitok is ide egy plasztikvacakokat forgalmazó boltot, legyen mondjuk Happy Hut, vagy Happy lodge, megrendelem kínából azt árukészletet, ami a másik két boltban is kapható, és mivel árban alájuk adni tisztességtelen, ha meg drágább vagyok, náluk fognak vásárolni, ezért ugyanazt írom én is az árcédulákra, mint ők…
És a sorminta szépen folytatódik, amíg el nem fogynak az utcában rendelkezésre álló üzlethelyiségek.

Szóval ez van itt, és pont ugyanez figyelhető meg az összes lehetséges területen, mindig egymás mellett ugyanaz, mondjuk az étterem vagy a masszázsszalon, de még a szabóság is egy olyan dolog, ahol a szakács, a masszőr, vagy a szabómester tudása és rátermettsége kiemelheti a vállalkozást a többi ugyanolyan közül, de az egymás hegyén hátán tömörülő “mint két tojás” elektromosbóvli és souvenirnek becézett műanyagszemét árusító boltok, ugyanavval az árfekvéssel teljesen érthetetlenek a számomra.  Ez a tendencia más szegmensben is megfigyelhető.
Talán a közösségi tönkremenésre felépített üzletpolitika egyik legjobb példája, az az út menti bambuszbódésor volt, amit még Phan gha-ba motorozás közben láttunk. Szedett-vedett tákolt kis pultok karnyújtásnyira egymástól, kb 200 méter hosszan. Mindegyikük szárított halat és édesvízi kagylókat árult, ugyanazt a fajtát.
Véletlenségből, és kétszeri ügyetlen eltévedésből kifolyólag, pontosan ötször haladtunk el a forgalmas főút mentén sorakozó árusok mellett, a nap különböző szakaszaiban, sőt egyszer még egy, a sor végén elhelyezkedő büfében meg is álltunk egy hideg sörre. (Amiről kiderült, hogy valójában meleg, mert hűtőjük ugyan volt, de nem működött, vagy úgy érezték, hogy annak a heti egy betévedő vendégnek a kedvéért nem érdemes bekapcsolni.) Egyetlen egy alkalommal sem láttunk vásárlót egyik pultnál sem, de még érdeklődőt vagy akár egy árva motorost, aki kicsit lelassított volna, hogy szemügyre vegye a portékát. Az emberek csak ültek ott a perzselő forróságban, vizes kavics szerű szemekkel, botokra kötözött nájlonszatyrokkal hajtották a legyeket a gyorsan büdösödő folyamgyümölcseiről, és gondolom ugyanannyira nem értették, hogy miért nem kell senkinek a finom, állott csiga, negyvenhétszer sorozatban megismételve, mint amennyire én fel nem foghattam, hogy ezek az emberek valójában, mi a fenéből is tartják fent magukat. Ugyanez fogadott egyébként a bangkoki autóbusz pályaudvaron, ahol egy, a helyi konnektorokba passzoló usb töltőt kellett vegyek a haldokló telefonomhoz és ezt az állomás területén legalább harminc különböző helyen tehettem meg. Ilyen-olyan pultok sokasága, nagyjából négy öt méternyi távolságban, mögöttük unott arcú eladólányok nyomkodták egykedvűen a telefonjukat, előttük a vitrinben porosodott a totálugyanazon a sohanemhallott egyen márkájú mobiltokok, töltők, egyéb bizbaszok sokasága,  pontugyanannyi pénzért. Ki érti ezt?

A másik szembetűnő dolog, hogy hihetetlen érzékkel találnak elbaszott nevet a bizniszüknek.20180129_184745
A Happy és a Lucky hívószavak valószínűleg annyira áthatják az egész ázsiai kultúrát, hogy ettől nehéz megszabadulniuk, de van még pár népszerű elnevezés ismétlés, ami valahogy a vidéki “gödör”, vagy “pince” borozókat juttatja eszembe, amiből biztos, hogy akkor is van legalább kettő egy településen, ha összesen csak egy kocsma működik. Vannak ilyen szavak, amik beakadnak az embereknek, mint az angoloknál, a White Swan vagy a Buldog.
Itt például Sawadee bárból találni egyet minden sarkon.
A nem csupán tömeges ismétléshez, de a rendkívül suta névválasztáshoz is van tehetségük, itt van például egy kiváló példa.20180123_142844

Tehát miután gondosan vériszamos húspéppé maszíroztattad magad egy megtermett bengáli tigrissel, beugorhatsz a szomszédba és szabathatsz magadra egy takaros houte cuture szökőárat. Zseniális!

 

Címke , , ,

Majdnem egészségközeli állapot

Három napnyi aktív haldoklás után, kezdem úgy érezni, hogy talán mégis életben fogok maradni.
Erre azért tegnap például, még nem fogadtam volna jelentősebb téttel, hiszen szinte mozgásképtelenre gyengített a láz, szédültem, émelyegtem, pokoli kínok között, csecsemőpózba merevítő köhögőgörcsök közepette krahácsoltam a felszínre meghatározhatatlan színű és állagú borzalmakat, begyulladt, csipától összeragadt véreres szemeimet, alig tudtam a csíkszerűségnél jobban kinyitni, akkor is homályosan láttam, és mindemellé csak mérsékelten kaptam levegőt.
Egyszóval az elmúlt napokban csak korlátozottan tudtam élvezni Thaiföld természeti és kulturális ajándékait, lévén a legnagyobb spektákulum, amivel találkoztam, az a szemhéjam belső felülete, illetve a bérlemény különösen érdekfeszítő plafonja volt.           (Valamint a mosdókagylóba harákolt vérmárványos rémségek, de azokat inkább igyekszem mielőbb kitörölni az emlékezetemből.)
A lábam még most is tele van hangyacsípésekkel, ugyanis a kis ízeltlábúak valószínűleg úgy gondolták, hogy mozdulatlanul heverő testemet, itt az ideje kis közösségük épülésére, egyszerűen elhordani…  (Szerencsémre a lakásba, a Formicidae család képviselői közül csak a kisnövésűeknek van bejárása, és nem a dzsungellakó nagytestvéreiknek, akik akár könnyűszerrel realizálhatták volna a feldolgozásomat.)

Mivel tegnapelőtt már igénybe vettem némi propionsav származékot is a 8-Methyl-N-vanillyl-trans-6-nonenamide kúrám mellé, így nem tudom biztosan állítani, hogy az utóbbi önmagában képes lett volna-e, az immunrendszerem tettleges közreműködésével megállítani a szervezetemben végbemenő dúlást.
Valójában nincs is túlságosan nagy jelentősége, melyik vegyület is adta a nagyobb támogatást, hiszen a lényeg az, hogy nagyságrendekkel jobban érzem magam.
Képes vagyok “elengedett kézzel”, számottevő kapaszkodás nélkül feküdni az ágyban.
Minden különösebb, sípoló, zomboid halálhörgés szerű hanghatás nélkül tudom üzemeltetni a tüdőmet és tartós egyensúlyvesztés nélkül elvonszolni magam a napi betevő elfogyasztásának és a kapszaicin terápiám folytatásának, az ágyamtól csaknem 100 méterre lévő színhelyeire.
A különféle testüregeimből előkerülő furcsa matériák, is egyre inkább kezdenek, egyszerű, hétköznapi váladékokra emlékeztetni, az univerzum barátságtalanabb részéről származó, húsrágó, parazita nyálkagombák, félresikerült gimnáziumi tablóképei helyett.
Mivel az efféle változásokról újra képes vagyok megbízható vizuális tapasztalatokat szerezni, az azt jelenti, hogy szélesebbre tudom tárni a pilláimat és a látásom is tisztult valamelyest.
Szóval jövök felfelé mint szar a víz alól!
Ha a javulási folyamat ezt a pozitív tendenciát követi, holnap-holnapután már talán búvárkodni is képes leszek.
(Az is előfordulhat, hogy a helyzetem sokkalta súlyosabb volt, mint azt megítélem, és valójában vámpírokat megszégyenítő módon regenerálódom, hiszen például a legutóbbi, zuhatagos dzsungeltúrán, túlságosan vékony liánon Tarzankodás okán beszerzett, zúzódások és egyéb bőrfelületen képződött folytonossági hiányok, mára maradéktalanul és nyom nélkül begyógyultak. Az élőhalottsági szintemet majd holnap fogom tesztelni, ugyanis előbb-utóbb mindenképp ki kell merészkedjek a napfényre, egyrészt, egy kis potya D-vitamin dózisért, másrészt, mert a homályban töltött napok leforgása alatt teljesen elveszítettem a kültakaróm egészséges barnás árnyalatát, és a teljes testfelületem tónusa kezd egybeolvadni az ülőgumóim, örökké csontfehér, albínó vizihullákat idéző bőrszínével.)
Az persze, a világ Murphy alapvető törvényei szerinti működését feltételezi, hogy pont a legnagyobb haláltusám kellős közepén hívtak a hetesre dolgozni…
Valamiért nem volt kedvem menni…
Remélem azért még lesz lehetőségem pár túrára az Andamánon, mielőtt véget ér a szezon!

Címke , , ,
Reklámok