vízbenázók

Az ellaposodó hullámverés nyomában szépen kitisztult az öböl vize, a rengeteg felkavart alga, homok és egyéb miazmás megült a szaharai dűnék nyújtózó homoksávjait kicsiben utánzó aljzaton. Az Atlantico egymásrahányt üvegtáblák színét idézi, türkiz, mintha az élük felől néznél beléjük és átlátszó, mint amilyennek a víznek illik lennie. Az utóbbi időben apró, eleddig beazonosítatlan fajú apróhalak szoktak a hajó köré, mágnesként vonzza őket a nagy testek delejes biztonsága és napra nap híznak a főzéseink kihajigált organikus feleslegén.(És persze a megemésztett táplálékunk visszapumpált darabkáin, a természet körforgása már csak ilyen, semmi nem vész kárba.)
Alig mozdulnak ki a ringatózó, párhuzamos hajótestek óvó közelségéből, mindig megtalálhatod őket valamelyik oldalon nyüzsögve. Csak a szélfodrozta felszín vékonyka rétegét kedvelik, nemcsoda, a hajófenék hetven centire merül csak az óceánba, ez alatt már nem lelhetik meg a védelem csalfa illúzióját, ott amúgyis mások tanyáznak. Ha a határok nincsenek is élesen, piros vonalakkal meghúzva, mint a földrajzatlaszok lapjain vagy feszes szögesdrótokkal rajzolva akár az országok közti pusztaságban, attól még mindenkinek megvan a saját jól bejáratott kis territóriuma. A mélység következő szintjén, szétszórt, ezüstös szemceruzákként lebegnek a barrakúda óvoda mozdulatlan csoportjai, állnak minha átlátszó poliésztergyantába merevítette volna vékony testüket egy szobrász perverziója. Egyenlőre még nem jelentenek veszélyt a két elem határmezsgyéjén fickándozó apró rajokra, de gyorsan nőnek ők is.
A kis irónszerű véznaságuk nemsokára elmúlik, mikor tekintélytparancsoló, torpedóforma predátorokká cseperedve elhagyják a partmenti öblöket a nyílt óceán vadászmezőiért, akkor bizony már nemigazán lennék kishal a közelükben.
Az alattunk elterülő tengerfenék (csupán 5-7 méterre van tőlünk a tide függvényében) megintcsak más fajok birodalma, a szegényes homokot salmonetták fésülik át izgága szakállként hadonászó nyúlványaikkal, a felkavart üledék nyomában pufferrek keresgélnek némi maradék után kutatva, apró áttetsző rákok motoznak és éjszakánként a polipok és ráják uralják a tájat, lecsapva mindenkire, aki nem voltak elég elővigyázatos.

csend

Valahogyan mindig az öreg Murphynak a számításait igazolja a valóság, amikor lebénult motorokkal mozdulatlanságra kárhoztatva vesztegeltünk az öbölben, sorra jöttek a foglalások, kérések, érdeklődések a vitorlástúrákra, de most, hogy az afrikai kényelmességgel tetézett spanyol csomagszállítás logisztikai nonszenszének lassan pulzáló perisztaltikája felböfögte magából az eónok óta megrendelt motoralkatrészeket, és a hajtóművek végre valahára gatyába lettek rázva, semmi, nulla, zéró, nada. Még az Airbnb is hallgat mint a sír.
Szóval se vendég se hajóskirándulás, úgyhogy rengeteg időm van, olyan intenzitással habzsolom a könyveket, mint zsenge középiskolás koromban, mikor a kollégiumban nehezen kikerülhető tanulószobák gyötrő unalmát változtattam az irodalom szárnyán való kalandos utazássá. A legutolsó Bukowski után még gyorsan bedaráltam két másik novelláskötetét a Semmitől délrét és a postát, majd Umberto Eco A tegnap szigetét, Kemény István: Állástalan táncoső néven összegyűjtött verseit, Tolnai Ottó: Virág utca 3-át
Ingmar Bergman: Laterna magicaját, John Barth: Úszó operáját és a Mellettem elférsz című regényt Grecsó Krisztiántól, hogy mindezt kicsit könnyedebbé tegyem és a sci-fi addikciómat is ellássam némi munícióval kiolvastam egy másfél évadnyi ajándékba kapott Galaktika magazint szőröstül bőröstül.
Ezzel el is fogytak a hajón még olvasatlanul maradt papírkönyvek és az e-readerem memóriáját sem ártana felfrissíteni ropogós újdonságokkal, mindenesetre most inkább annak örülnék veszettül, ha a kedves turisták nekiállnának végre özönleni a hajóra és felhizlalnák a “kényszerű” irodalmi kiruccanás alatt ellaposodott pénztárcánkat.

gumicsónak és egyéb kalandok

Szegény Miss dingi megint siralmas állapotban van, másfél órát kapartuk az alját ketten, hogy megszabaduljunk a ránőtt élővilág súlyos halmaitól. Ezúttal különösen akkurátusan kellett eljárni, ugyanis a menetrendszerű tisztítást most egy ragasztgatós, mindentösszeszilikonozós nagygenerál fogja követni. A meglehetősen izzasztó spaklis hadviselés és a durva vulkanikus homokkal megtámogatott gyökérkefézés azért mégiscsak megtette a hatását, most látszik igazán, hogy egyébként gyárilag nem sárgásbarna, rücskös, zöldszakállas az alja hanem szikrázóan fehér. A kiadós higiénés műveletet követően
gondosan felcsörtlőztem a fedélzetre, persze éppen, hogy elfér, kicsit keresztben, kicsit ferdén de azér el tudjuk valahogy rakni az orrban. Mondjuk az, hogy a kishajó elfér a nagyhajón, egyáltalán nem jelenti azt, hogy kényelmesen körbe is tudom járni, vagy akár egy icipici helyem is marad a javítások elvégzésére, de a tengeren amúgy sem árt, ha az ember kiképzi magát legalább másodrendű akrobatának, kötéltáncosnak és kígyógerincű szabadulóművésznek az efféle kacifántos feledatok ellátására. Talpalattnyi helyeken beszorítva egyensúlyozás, félkézzel korlátbakapaszkodva ecsetelés, az árbocról, kötél segítségével becsüngve homorítva szilikonpumpálás ésatöbbi.
Először az alján pepecseltem kicsit a meggyengült ragasztásokkal.
Evvel a “pepecseléssel” bizonyára remekül szerepeltem volna a Dzsungel könyve, esetleg a Tarzan élőszereplős játékfilmváltozatának kasztingján. Ahogy a kis műanyagtálcán kikevert, cseppfolyós, azonban a 30 fokban azonnal taknyoscsirízzé merevedő kétkomponensű ragasztóval a kezemben zsonglőrködve, lábújhegyen ide-oda ugrálok az éppenhogy talpalattnyi vagy annyise felületeken, hogy különféle nyaktörő mutatványok bemutatása közepette ecsetelgessem azt a gyorsankötő szart a megfelelő helyekre.
Száradás után következett a meló legmulatságosabb része, vagyis a légtornászborbély műsorszám, amikoris a könnyűszeles vitorla halyardján csüngve, egy telehabozott borotvapamaccsal körbemaszatoltam a kis gumicsónak teljes felületét, rejtett, apró lukak után kutatva.
A szilikonozás volt az a része a folyamatnak ami mélyen elgondolkodtatott a kínai űrprogram viszonylagos sikereihez elengedhetetlen tengernyi áldozat szenvedésén. Ugyanis, ha két különböző típusú, de egyaránt a dicsőséges távolkeleti ipar termékeként nyilvántartott szilikontubuskinyomó pisztolyból az egyik, az első mozdulatnál kificamodva válik használhatatlanná, a másik pedig kinyomás helyett hátulról szúrja ki a tubust, majd utána törik ketté, akkor ezek a szerencsétlen kis sárga emberkék milyen veszteségek árán voltak képesek elhagyni a sztratoszférát. Egyáltalán összerakni bármit, ami nemhogy sokkalta bonyolultabb a “két szegecs egy rugó” alapú egyszerű mechanikus gépeknél, de a sokmillió apró darabból összetevődő masinák alkatrészeinek egyszerre és viszonylag sokáig kell működőképesnek maradniuk, dacolva az univerzum fizikájának tengerészmaroknál összehasonlíthatatlanul erősebb viszontagságaival.
Az általam kényszerűségből használt sufnituning, szarbólváratépítési stratégiát – amivel a két halott szerszámból, nagynehezen sikerült egy közel félig működőnek mondhatót összetákolni – minden bizonnyal valamicskét körülményesebben lehet a súlytalanságban káoszában alkalmazni, miközben a hajóbelsőt kitöltő, éltető gázkeveréket hangosan sivítva szippantja ki a könyörtelen kozmosz fagyos vákuma.
Itt szerencsére nem forgott kockán emberélet, de kínának mégis komoly kataklizmákkal kell számolnia, ha a szügyig szilikontól ragadó testemmel a balzsamos tengeri levegőbe kiáltott harsány átkok mégiscsak meghallgatásra találnak.

DCIM100GOPRO

A befejezett munka megkoronázása képpen, a megújult kishajót szem-élyiséggel ruháztam fel, vagyis kapott két pingponglabdára festett szemet, ami bűbájos bárgyú mosollyá változtatja a peremén végighúzódó műanyagkarimát.

DSCN6276

Könyvek a koponyámban

Sokszor előfordul velem, de eddig valahogy mégsem tulajdonítottam neki túlzottan nagy jelentőséget. Mármint annak a furcsaságnak, hogy gondolataim olyanformán jelentkeznek az elmém vetítővásznán, ami szókészletében, stílusában nagyon közel áll annak a kötetnek a kifejezésmódjához, amit épp forgatok. Ez nyilván akkor a legszembetűnőbb ha a szépirodalom nagymestereinek, különösen választékos vagy ódivatú nyelvezete köszön vissza az egészen hétköznapi gondolatmenetek során.
Vagy éppen a fonákja,mint most, mikor egész hirtelen váltottam Thomas Mann, szándékoltan maníros és kissé patetikusan erőltetett, szélhámos vallomásairól, Bukowski forró vízi zenéjére. A múlt század elején íródott de mégis a XIX. hangulatát árasztó pikareszk után, a kaliforniai alkoholista zseni, hirtelen arcomba csapó közönségessége és nyers vulgaritása olyan volt, mint amikor egy ilyen-olyan nemesi kutyabőrére hencegve büszke, kackiás bajszú, royalista, mentés vitéz faszára egy hangos glamrock banda ráparkol egy szivárványszínű úthengert.
Szóval azt hiszem ez volt az első alakalom, amikor az egyik kedvenc íróm szavai pont olyan éles shurikenként vágódtak az agyamba, amilyennek hatásukat eredetileg szánták.
Ez legalább olyan felemelő érzés, mint amilyen mulatságos szépen cizellált shakespearei szonettekben tűnődni az eldugult lefolyó kitisztításának szükségességéről.
Az irodalom a tudatmódosítás királynője.

Cascada

Immár az ideérkezésünk óta eltelt hetedik év taposásához láttunk neki Kanárián, ebből ugyan volt egy év máshol, de bátran mondhatom, hogy aránylag sokat láttunk már a szigetből.
Ennek ellenére szinte mindig tud óriási meglepetésekkel szolgálni.
Például most, amikor rátaláltunk egy nem annyira szem előtt lévő, azonban egy fantasztikus vízeséskomplexumhoz vezető turistaútra.
Egészen paradicsomi hely annak ellenére, hogy most nem volt benne túlzottan sok víz és a kalima porfüggönye miatt a távolabbi hegyek és az óceán belevesztek az Afrikából érkező homok sfumatojába.
A sziklák által övezett kis tavacskák egymásba csörgedező láncolata annyira lenyűgözött, hogy másoknak is meg kellett mutatnunk ezt a csodát, így másodszor is nekivágtunk a hegymászásnak. Most még kevesebb víz volt a rendszerben, azonban ezúttal nem mulasztottam el a  felmászást a hatalmas sziklafalig ahonnan a forrás ered, és így még öt kis medencét sikerült felfedezni. Ezek közül három olyan mély, hogy ugrálni is lehet bele, egészen magasról.
A kalima elvonulása utánra ígérnek egy kis esőt, ami talán az utolsó alkalom lesz egész jövő télig, hogy teljes pompájában, vízzel telítve, csobogósan szemlélhessük meg újra ezt a természeti gyöngyszemet.

DSCN6084DSCN6069DCIM100GOPRODCIM100GOPRODCIM100GOPRO

Címke , ,

landfall

Na megvolt az első igazi para szituáció az Albatrossal, szerencsére nem volt letális hiszen be tudok róla számolni, de azért rendesen beszartunk.
Egy egész nagy csoportnyi jószágot vittünk ki kirándulni, talán eddig ez volt a legnépesebb turistaadag a hajón. Sajnálatos módon nem sok szelünk akadt és a társaság sem volt elragadtatva annyira a vitorlázástól, mondván ők a veretős powerboatos tempó szerelmesei és az alig lengedező szélben való kétésfél-három csomós lötyögés nem igazán szolgáltatott olyan mennyiségű adrenalindózist, ami kellően kielégítette volna a ménesnyi lóerőkavalkádhoz szokott csapat igényeit. Szédítő sebesség és a hektoszámra pörzsölődő gázolaj füstjének hiányában kénytelenek voltak a hajón felhalmozott alkohol és egyéb drogkészletek elfogyasztásával vigasztalni magukat. Ez utóbbi tevékenységnek igen lendületesen fogtak neki és ahogy az lenni szokott az eredmény hamarosan egészen szembetűnővé is vált. A társaság két fiatalabb, tipikus sivítós tinédzserlány tagja, miután gondosan kiszelfizték magukat az orrban, elkezdtek szemmel láthatóan kurvára unatkozni, hiszen zsenge koruk okán, legálisan még nem követhették felmenőik harsány delíriumát. A “vitorláshajónlevés pusztítóan unalmas mivoltának” egyre fokozódó sűrűséggel és intenzitással adtak hangot, ezért ideje volt, hogy megálljunk egy kis úszkálásra. Mivel a “nyíltvízi fürdőzés” valamilyen érthetetlen oknál fogva sikítófrásszal kísért pánikrohamba torkollott, a további kifelé hajózást “közös megegyezéssel” meg kellett szakítani, hogy a lánykák Anfi fehérhomokos strandján végre “biztonságban” kipancsolhassák magukat. A gyengécske széllel (ami éppenhogy megmozgatta a hajónkat) nem haladtunk valami sebesen a kiszemelt playa felé és mivel a kisasszonyok -egyáltalán nem idegesítő módon – nagyjából kétpercenként kérdezték meg, hogy még hány perc mire beérünk az öbölbe, ezért a széliránynak és sebességnek megfelelő széles takkot kicsit szűkebbre vettük, ez önmagában még nem lett volna olyan borzasztó rossz döntés, de a hullámtörő fal közelében szépen megfordult a szél és a hullámokkal valamint az áramlattal karöltve elkezdett a kövek felé préselni minket. A valódi gond nem is ebből származott, hanem abból az amúgy meglehetősen kevés eséllyel kecsegtető szituból, hogy a tatban berregő külmotorok – minha csak összebeszéltek volna – egyszerre, ugyanabban a pillanatban baszódtak el.
Ez persze nem azt jelentette hogy leálltak, nagyon szépen ritmusosan járt, duruzsolt, majd – a kövek vészjósló közeledése okán – határozott gázadagolás után dallamosan sivított mindkettő, azonban a fránya hajócsavarok ennek ellenére csak komótosan kavargatták a vizet, kövér kis buborékokat eregetve és a hajón jottányit sem mozdítva. A következő mozdulat épp az lett volna, hogy az orrban részegen szanaszét heverő vendégeken (akik szerencsére mit sem vettek észre az egész hacacáréból) átgázolva, septiben kihajítom az összes fellelhető horgonyt, megakadályozandó, hogy perceken belül recsegve összemorzsoljuk Albatrost a kősziklákon, de szerencsére éppen arra járt egy kis horgászhajó akit némi hajókürtbömböltetéssel és integetésnek álcázott hadonászással meg tudtam invitálni egy kis vészvontatásra. A vendégeknek (akik már nem igen láttak ki a fejükből ezért kevésbé érzékelték, hogy igencsak kiment a fejemből a vér) mosolyogva újságoltam, hogy volt egy aprócseprő gond a motorokkal és mivel a leánykáknak amúgyis igencsak sietős, a lassú vánszorgás okozta kellemetlenséget elkerülendő, most ez a kedves úriember fog minket behúzni az öbölbe.
Úgy tűnik számukra tényleg nem jött át a katasztrófahelyzet közelségének pánikhangulata mert leginkább az előttünk berregő vontatóhajón ugrándozó kiskutya cukiságán való harsány nevetgéléssel voltak elfoglalva.
A biztonságos megérkezés és akkurátus horgonyzás után, a feszültséget levezetendő csatlakoztunk hozzájuk a módszeres lerészegedésben.
A végtéreis szerencsésen végződött kaland után bizony le kellett vonni a tanulságot, hogy egyrészt soha ne bízz meg túlságosan, a sok alkatrészt tartalmazó bonyolult berendezésekben, másrészt, inkább dupla olyan távolságot tarts a parttól, mint amire egyébként szükség lenne, hiszen a hajóknak nem a víz az igazi ellensége hanem a szárazföld…

kolega

A napokban tömegével érkeztek az öbölbe vitorlások, ezúttal mondjuk kicsit másmilyenek mint egyébként szoktak.
Fényes  kékeslila kis gyilkos zselék, akik a víz felszínén vitorlázva keserítik meg a gyanútlan fürdőzők hétköznapjait.
A Portugál gálya (Physalia physalis) elég érdekes élőlény,(illetve élőlények közössége) egyike azon kevés telepes medúzáknak, akik a szél erejét használják a helyváltoztatásra, a testük nagy részét képező, nitrogénnel töltött, hólyagszerű, fodros  lebernyeggel ellátott “vitorlájukkal”.
Lenyűgözően szép organizmusok, azonban nem ajánlott belegabalyodni a sokszor akár harminc méter hosszúra is megnövő fogókarjaikba, ugyanis a rajtuk elhelyezkedő csalánsejtek, az égető fájdalmon kívül légzésbénulást vagy akár szívleállást is okozhatnak. DSCN6128.JPG

Címke , ,