Afrikoszt

Úgy tűnik egész hirtelen megkaptuk a fekete kontinens, frissen érkezett hülyéknek kijáró, beavatós welcome kórságát.
Ugyanis az útmenti élelmiszerforrások igénybevétele kicsit váratlanul érte a bélflóránkat, először Hajni kapta ki a hányósfosós, lázasanfetrengős gyomorfertőzést, aztán egy nap eltolódással kisvártatva én is csatlakoztam. Eleinte azt hittem rajtam nem fog az ármány, és amikor avval szembesültem, hogy a reggeli székletem viszkozitása feltűnően emlékeztetett a nyersolajéra, még mindig őszintén reménykedtem benne, hogy egy kis czifra hasmenéssel megúszható a balhé, de amikor a hajófestés közben rámtörő láztól izzadságcsatakosan majdnem eszméletemet vesztettem a napon, akkor már tudtam, hogy ez a bélpara keményebb ellenfél egy szimpla mezei szaporánál.

20180901_103528

Diarrhea menü

Hiába is gondoltuk magunkat edzettnek, Nicaragua és Thaiföld zugkifőzdéi után, úgy fest az emésztőrendszerünk mégsincs teljes egészében felkészítve a perzselő hőségben a napon tárolt, legyek felhői által körüldongott afro specialitásokra. Mondjuk a szemmel látható élelmiszerhigiéniai hiányosságokat érzékelvén, igazán eszünkbe juthatott volna óvatosabbnak lenni, ugyanis, ha az ehhez képest patyolattisztának tűnő Thai kifőzdékkel kapcsolatban is azt írtam, hogy egy HACCP-n nevelkedett köjálellenőr azonnali napalmcsapást kért volna környékre, akkor a helyi viszonyokra tekintettel lévén lehet, hogy egy kiadósabb nukleáris szőnyegbombázás lenne a megfelelő fertőtlenítési metódus. Pedig a zebu skaki ( Nem “zebuskaki” hanem helyi szarvasmarhából készült rablóhússzerű finomság) egészen ízletesen fűszerezett kajának tűnt és a hozzá felszolgált csili és csípős zöldmangószósz is zamatos volt… Másfél napi fosspriccelős agóniával fizettünk a meggondolatlanságunkért. Remélem evvel legalább letudtuk ezt a menetet és sikerült valamelyest immunitást szerezni a local food kihívásaival szemben, mivel ezt sajnos nem nagyon lehet óvatosabban csinálni. Persze eszegethetünk kvázieurópaikaját a hotelek, pénzes turistákra szabott kínálatából, de akkor elég gyorsan felzabáljuk a fizetésünket és ez a kirándulás is gazdasági breakdownal zárul. Úgyhogy egyenlőre majd főzögetünk magunknak, aztán ha már látszólag kicsit jobban bírjuk a helyi bacikat akkor újra majszolhatunk Tanzán streetfoodot. És nyomhatjuk a megint a mangószószos skakit Hassannál.

Reklámok
Címke , , , ,

elsőnap

Az első betanulós napunkon megismertük a búvárbázist és a frekventáltabb merülőhelyeket valamint bemutattak a kapitánynak és a segítőinknek.
A kapitányt Haji-nak hívják, általában velünk jön a fia is Hassan, segíteni meg pakolászni a hajón, nomeg, mivel iskolába nem jár, amúgy sincsen igazából jobb dolga. A másik Segítőnk, illetve kapitány híján az “elsőtiszt” (hehe) ugyancsak Hassan. Ez nem meglepő ugyanis muszlim ország lévén minden második embernek, a háromból legalább az egyik neve Hassan…
Kiderült, hogy míg maga a búvárbázis a sziget délkeleti oldalán lévő Makonduchi település szélén egy kis hotel területén, a szállásunktól mintegy tizenkét kilométerre található, addig a hajók a földnyelv átellenes felén horgonyoznak, Kizimkaziban (Makonducsi, Kizimkazi, megőrülök ezekért a cuki településnevekért) viszont mi jobbára mégis a sziget déli csücskénél merülünk. Ez nyilván fog majd okozni némi logisztikai káoszt de hát nem is számítottunk rá, hogy egyszerű lesz.

sziget
Az apály legalacsonyabb és a dagály legmagasabb vízállása közti különbség több, mint négy és fél méter, ez az igazán lankás, fehérhomokos parton bizony okoz majd furcsaságokat, ugyanis low tidekor a hajók mind szárazra kerülnek és egy jó nyolcszáz métert kell gyalogolni a vízig.hajóka
Ilyenkor mindig előre kell gondolkozni, hogy melyik hajóval megyünk ki, ugyanis azt jóelőre ki kell parkolni a zátonyon kívülre, különben csak sután fekszik az oldalán, amíg vissza nem tér alá a víz…

20180901_142912DSCN1414
A helyiek nagyon autentikus, kis, egy darab baobab fából kikapart csónakokkal halásznak, aminek mindkét oldalára a hajótesttől husángokkal eltartva két nagyobb méretű stabilizáló fahasábot erősítenek, amolyan hevenyészett trimaránná alakítva azokat, erre kis csonka árboc kerül és a szigeten kapható narancsaárga takaróponyvából latinvitorlát fabrikálnak. Nagyon vagány kis vízi járművek, Hátszéltől nagyjából háromnegyedszélig nagyon lehet velük hasítani…

Címke , ,

Afrika felé

Mivel az űberfaszkalap, és egészen rosszindulatú kikötői személyzettel sehogyan sem sikerült zöldágra vergődni.
“Titokban” otthagytuk a pontonon Albatrost és csupán egy szabadkozó e-mailt hátrahagyva elindultunk a nagy útra.
A közel huszonhárom órát kitevő repkedés és légikikötők váróiban veszteglés első állomása Madrid volt.
A négyes terminálról átbuszozgatás az egyesre, ahol sajnos kiderül, hogy Etiópiába és Tanzániába nem engednek be, ha nincs visszafelé repjegyed. Hiába bizonygatjuk a vonattal és egyéb szárazföldi valamint vízi közlekedési eszközökkel való továbbutazási szándékunkat (amikre az afrikai viszonyoknak megfelelően, nem lehet az interneten, csak a helyszínen jegyet vásárolni.) nem elégednek meg vele, így a leendő főnökeink sebtiben foglalnak nekünk egy kamu repjegyet, amit szuperhivatalos módon elég volt megmutatnunk az ügyintézőnek a telefon kijelzőjén és lám máris engednek becsekkolni.
Jósok értelme van az efféle szarakodásnak…

zanziutazás
Innen hat és fél órát repülünk Addis Ababa-ba (baa-baa-ba) Etiópia festői fővárosába.
Ugyan a repülőn egy percet sem sikerül aludnom, cserébe a gépmadáron félálomban unatkozva gazdagabbá válok három felejthető filmélménnyel és pár doboz langyos etióp sörrel.20180827_234508

Földet érvén a zöld-arany-vörös lobogó árnyékában agonizálunk még négy röpke órát a reptér zsúfolt és nem is annyira tiszta várójában, majd elméletileg elindulunk Daar es Salam irányába. Amikor az előttem lévő ülés hátuljába süllyesztett kis kijelző, a repülő célállomásaként Arusha-t villantotta fel, kérdezősködni kezdtem, hogy jó járaton ülünk-e egyáltalán ha Unguja szigetére készülünk, a kedvesen mosolygó, zöld és arany virágos egyenruhába bújtatott stewardess teljes természetességgel adta tudtunkra, hogy a várakozásokkal – és a jegyen szereplő, a légitársaság által nyomtatott adatokkal -ellentétben, a gép nem a fővárosba, hanem a Kilimanjaro nevű kis reptérre megy, ahol viszont átszállás nélkül folytatjuk utunkat egészen Stonetown-ig, vagyis Zanzibár legnagyobb településéig. Ez az információ bizonyára hidegzuhannyal vegyes erősáramütésként hatott volna az agyamra, ha bármi dolgom akadt volna a Tanzán fővárosban, így viszont csak konstatáltam, hogy Afrikában így mennek a dolgok.
A repülés innen ugyancsak kényelmes volt, de valamilyen oknál fogva egyszerűen képtelen vagyok légi járműveken aludni így áttértem a rövid animációs filmek bámulására és a vodkanarancsra.
Az óriáshegy lábánál fekvő aprócska légikikötőbe érkezve úgy érezhettük magunkat mint a Lilliputba vetődött Gulliver, ugyanis a monstre Boeing 777 300ER testmérete szinte kétszeresen meghaladta, az egyébként nagyon kedvesen, virágokkal, pálmákkal és egyéb mutatós zöldségekkel körbeültetett terminál épületének területét.
Csoda, hogy le tudott egyáltalán szállni erre a zsebkendőnyi reptérre
Itt vesztegeltünk egy másfél órácskát, majd a széksorok erdejében elszórtan ücsörgő elhanyagolható menyiségű utassal a fedélzeten megindultunk Zanzibárra.
A sziget reptere, ha lehet még kisebb és sokkal lepattantabb volt, mint az imént elhagyott Kilimanjaro. Szerencsére nem is időztünk rajta túl sokat. Miután betereltek minket egy félig nyitott bádogtetős helyiségbe és kitöltöttük, a némi nehezítésként minden irányból betörő szélrohamok által lobogtatott különféle beutazási papírokat, majd legombolnak rólunk száz dollárnyi vízumpénzt, már mehetünk is a dolgunkra.
Főnökeink már várnak ránk és némi Tanzán shilling csencselése után (Amitől látszólag gazdagnak érezhettük magunkat, hiszen a pár zöldhasúnkért kaptunk egy alkarvastag lila pénzköteget, amit alig ért át a befőttesgumi amivel össze volt fogatva. Ehhez persze érdemes tudni, hogy egy dolcsiért olyan kétezer háromszáz TZS- et (Tanzán schilling) adnak és a tízezres a legnagyobb címletű bankjegy, de mi zömében ötezreseket kaptunk… )már robogunk is a szállásunk irányába. Közben vásároltunk némi alap élelmiszert a “temérdekpénzünkből” és ittunk egy welcome kókuszt. (Ez itt is nagyon finom ital/csemege, bár a Thaioknak mondjuk volt érzéke hozzá, hogy behűtsék a szép nagy terméseket, mielőtt lemachetézik a tetejét. Lehet persze, hogy érzékük itt is volna hozzá a helyieknek, csak ugye épp nincs náluk jég, ami nem is annyira meglepő, lévén szinte az egyenlítőn vagyunk, valamint az elektromosság mint olyan, látszólag igen nagy luxusnak számít errefelé…) Röpke két óra autózást követően, megérkezvén Jambianiba, örömmel vegyes csodálkozással konstatáltuk, a helyi viszonylatban, nagyjából az istenkirályoknak kijáró rezidencián való elszállásolásunk tényét, ugyanis az út mellett eddig szemügyre vehető, sárból tapasztott, bádogból tákolt vagy pálmalevélből font, nem túl magas komfortfokozatról árulkodó épületválaszték látványától kicsit megszeppenve, ez minden várakozásunkat felülmúlta.
A környéket viszonylag biztonságosnak mondják, bár ennek az információnak a megbízhatóságát valamelyest erodálja, a területhez tartozó bástyaforma őrbódé és a ház körül húzódó, közel öt méter magas betonfal, aminek tetején, nem biztos, hogy kizárólag csak esztétikai célzattal futtatták végig, több sorban a színes üvegcserepeket…
Mivel ezen a szélességi körön igen hamar alászáll a nap, ezért a villámgyors kirámolást követően (Ez nem volt túl nagy kihívás, ugyanis a magunkkal cipelt cuccaink túlnyomó részét a búvárfelszerelés teszi ki, az meg úgyis a dive centerbe kerül.) egyből a tengerpart felé vettük az irányt, hogy bámészkodhassunk egy kicsit, mielőtt természetes fényforrás híján maradnánk.
Majd leballagtunk egy Nyamkvy-nak nevezett, remek tengerparti bárba, ami csak pár lépésre van a kecótól, Kilimanjaro és Safari nevű sörök kortyolása és némi kellemes hangulatú beszélgetés céljából.
Holnap már rögtön merülünk is.
Nagyon várom.

Címke , , , , , ,

HÁTIGYÁSZ

Az elmúlt tíz év során nagyon sokat változott a tárgyakhoz való viszonyom, úgy gondolom előnyömre változtam, hiszen ezt megelőzően nem csupán megszállott gyűjtögető voltam, de az alkotói folyamatok is mélyen közrejátszottak abban, hogy valósággal éljek haljak a tárgyakért. Szobrászként, vagy szoborcsináló emberként ez talán nem is annyira furcsa.
A műteremben tonnaszám hevertek egymáson, azok az izék, amibe egyszer, valamiképp beleláttam valamit, és természetesen megőriztem, hisz onnantól kezdve magában hordozta, egy (talán soha meg nem valósuló) plasztika csíráját. A szoborzigótákon kívül, ott voltak még a szerszámok, az eszközhasználó ember leleményei, amikkel kissé kiköszörülheti a csorbát. A világtalan evolúció által oly szegényesen mért, vagy az agyunk meghízása nyomán visszafejlődött, karmok, fogak, acélos izmok és egyéb hasznos holmik hiányát.
Talán mondanom sem kell, hogy ezek is szinte számolatlanul borították a falakat, dobozok, ládák, fiókok voltak tele velük.
Életem egy jelentős periódusában minden pénzemet ilyesmikre költöttem, sokat közülük saját kezűleg készítettem, hogy hozzám idomulhasson, belesimulhasson a markomba, szinte a végtagjaim meghosszabbítása legyen. Ezekhez nyilván még jobban ragaszkodtam.
Aztán ott voltak még a zsörtölődő nagyapákat idéző “biztosegyszermégjóleszezvalamire” szarok, a mindenféle haszontalan emlék baszok és egy csomó minden más bigyó. Stuff- stuff mindenütt.
Aztán, főleg amikor elhagytam a kárpátmedencét, és az utazás miatt, kénytelen kelletlen drasztikusan le kellett redukálnom a dolgok számát, amiket magammal vihetek, egyszer és mindenkorra megváltozott a gondolkodásom.
Mindenemnek bele kellett férnie a megbízható kis hátizsákomba, ami nem csak az addigi életteremet benépesítő (elborító) kacatözön befogadását nem tette lehetővé, de saját kategóriájában sem volt egy óriás űrméretű eszköz. (Amikor kiválasztottam direkt törekedtem rá, hogy kicsi legyen, ugyanis a Santiagoba irányuló “el Camino” végigjárása alkalmából vásároltam.)
Még a nagy mindengyűjtő időszakomban sem állt szokásomban tárgyakat antropomorfizálni, nem láttam értelmét, igazi badarsdágnak tartom ma is, sőt furcsán figyelem embertársaimat, akik ilyesmiket csinálnak.
Azonban egyetlenegy kivétel mégis létezik, ez az ominózus hátitáska, ugyanis ez olyannyira a szívemhez nőtt, hogy még nevet is kapott.
“Ready” névre kereszteletem a kis huszonöt literes terrát, aki igen hosszú időn keresztül elválaszthatatlan társamnak bizonyult, olyannyira, hogy az emigráció alkalmával is ezt az apróságot vittem csak magammal, és ezáltal szinte mesteremmé vált a dolgokról való lemondás, a tárgyak elengedésének rögös útján. Nagyon sokat köszönhetek “neki”, hisz sokat “tanított” (ha csak közvetve is) arról, hogy mi is a fontos és mi nem az.
Az elnevezés két okból is kivállóan illett a kis zsákocskához, hiszen egyrészt rikító piros színével is rászolgált, másrészt mindíg kész volt, hogy az elengedhetetlen szirszarjaimat hordozza, függetlenül attól, hogy a zarándokút pora, az alpok hava, a budapesti forgalom mocska, a bendőjében összetört borosüvegek cefreszaga, sűrű ázsiai dzsungel pókhálói, fesztiválok dübörgése, az afrikai perzselő nap UV terhelése, Mexikói cenoték hűs vize, erdélyi fagy, trópusi eső, a műteremben rárakódott olajos kosz, vagy az Atlanti óceánból beleszáradt só volt éppen az osztályrésze.
Valójában csak mérsékelten vagyok szentimentális típus és akkor is csak néha, azonban néhanap vannak olyan furcsa pillanataim, amikor mégiscsak összeszorul a torkom kicsit, és semmibe révedő tekintettel, csak hagyom, hogy a szituáció nyomán felkavarodó emlékfolyam magával ragadjon.
Ugyanis az van, hogy Ready nyugdíjba készerül, az utolsó út volt ez, amire elkísért, Sajnos az egyenlítő túloldalára már nem jöhet velem, hiszen szinte egyetlen zippzárja sem működik, több helyen kiszakadt, csattjai repedtek, varrásai felfeslettek, hevederei meggyengültek, vállpántjai elrongyolódtak, valaha volt névadó színét, itt-ott halvány narancssárgára szívta tündöklő csillagunk heve.
Hosszú szolgálata ezennel véget ért, és mondhatjuk, hogy jeles érdemei elismerése mellett vonul a túlvilági serpák örök gyalogútjára.
A kitartó “északi arc” (North Face) városi szolgálata alatt, mindennap velem suhant a kerékpáron, annyi szeszesitalt hordozott a tivornyáinkra, hogy attól egy teljes kozák lovasezred (paripástul)üvöltve okádhatna részegségében, temérdek, hegynyi anyagot mozgattam meg a segítségével, amik utánna szobrokká avanzsálhattak, bringás és gördeszkás esések alkalmával súlyos szakadások árán vállalta magára a húsom erózióját, mindenhová rendre elkísért, kitűnően állta a sarat (szószerint is).
Füstös kocsmák, jeges sípályák, párás erdők, partmenti hullámtörők, folyami iszap, homokos beach-ek, őrjöngő bulik, rücsös aszfaltutak, több tízezer kilométer stoppolás, huszonhat ország, négy kontinens, tizenegy kalandos év és leírhatatlan menyiségű élmény.
Bye-Bye hűséges piros készség, jó volt együtt!ready.jpg

Címke , , ,

sailinforhesus

A napokban érkezett egy bazi vitorlás óriásjacht az öbölbe, már amikor Puerto Rico előtt horgonyzott, akkor is úgy nézett ki, mintha itt állna előttünk. Akkoraböhömnagy, hogy tényleg kurva messzire kell mennie, hogy kicsinek látsszon.
Közelről viszont feltűnik rajta valami, ami még a méreténél is szokatlanabb, mégpedig egy a teljes hajótesten végigvonuló felirat, miszerint ők: “SAILING FOR JESUS”.
Ez egyrészt azért meglepő, mert józan paraszti ésszel nehezen felfogható, hogy egy a saját jobbján ülő, önfiával egylényegű, omnipotens teremtőatyaúristenmegváltónak (aki állítólag elég jól elvan a vízfelszínen hajó nélkül is) mégis mi szüksége van arra, hogy egy súlyos százmilliókat érő versenyhajóval vitorlázgassanak őérette.
Másrészt a jármű, mint meglehetősen fajsúlyos vagyontárgy, már puszta meglétével is méretes teveként nyomakodik azon bizonyos tűnek a fokához.
Késő délutáni program gyanánt úgy gondolták, hogy az öbölben horgonyzók és a parton bámészkodók egész biztosan vevők lennének némi hangos performansz keretében elővezetett klerikális indoktrinációra, így fel is sorakoztattak a fedélzet szélére egy légiónyi fehérbe öltözött ministránsfiút, akik, komoly hangtechnikai támogatással kezdtek bele, egy, amolyan “kellyfamily” jelleggel, zeneileg aláfestett harsány hallelújázásba.
Gondolkodtam is rajta, hogy felhúzok az Albatrosra egy méretes lobogót, Cruising for Belsebub vagy windriding for Baphomet felirattal, csak, hogy kiderüljön, tartanak e a fedélzeten szenteltvízágyút, tömjénfüstgránátvetőt vagy egyéb távegzorcizmusra alkalmas ballisztikus készséget.
Akit érdekel milyen cucc ez a mesehajó, itt megnézhetri:
http://www.elida.se/viewNavMenu.do?menuID=371

Címke , ,

Adventúra a láthatáron

Úgy alakult, hogy a kanári tartózkodást lerövidítve újra távoli kalandra vállalkozunk.
Egyenlőre még hátra van néhány pontosítás de a skype interjú tanulsága szerint megfeleltünk egy tanzániai búvárbázis managelésére kiírt feltételeknek.
Sok dolog van még addig, de nyár végeztével ismét felkerekedünk, a jól nézd meg a földbolygót, ameddig van rajta/benned élet jellegű világlátós project folytatására.
Ugyan már Thaiföldön is közel jártunk a déli féltekéhez, de mégis most először utazunk majd az egyenlítő túloldalára…

Címke , , , ,

Szaki a pokolban, avagy miként szopasd meg magad nagyon…

Mikor vittem reggel Hajnit a partra leszakadt a dingiről az egyik evezőtartó, már régóta gyengélkedett, kicsit felfeslett a széle és hiába volt kindenféle kötelekkel odaberhelve, minden evezőcsapásnál avval fenyegetett, hogy elhagy minket. Ezúttal meg is tette, mostmár nem halogatható a javítás.
Gyönyörűen lecsiszoltam a helyét, acetonos pucolás, felsmirglizés, a stabilitást javító takaró folt kiszabása, három réteg ragasztó, (és még a törött gumiizébigyót is kicseréltema másik lapátnál, hogy ne egy elasztikus bandázzsal kelljen minden alkalommal odakötözni, ha éppen parkol), szóval nem a legnagyobb de mégis nagygenerál. Persze pont az utolsó réteg felkenésekor fogyott ki a PVC tapasztó gezemice, így a precízen mgkonstruált reinforcement legközelebb fog felkerülni . Sebaj legalább a dingijavítás négyötöde megvan, a dolog szépséghibája csak az, hogy ennek most 48 óráig így kell maradnia mielőtt az új ragasztó új rétegével nekimehetek, aztán majd megintnegyvennyolcórát ha végre megragasztottam… szóval most majd legalább öt napig kenuként kell majd használjuk a kishajót.
Vanilyen, sajnos. Az mondjuk nem a leghatékonyabb módja a haladásnak, cserébe viszont közösségi élmény.
Egyedül azonban ez a metódus igen megterhelő és a legkevésbé sem gyors módja az a pontból B pontba jutásnak. főleg ha vannak hullámok vagy szél is. Ilyen esetben akár egy fél órát is igénybevehet míg a partról bejutok a hajóra…
A következő kicsitbalfasz ármánynak bejelentkezett a mai napra a sósvizes szivattyú.
Épp nekiláttam volna főzőcskézni, de ugye a kishajók kishajókonyháján, ha van egy kis csetres, akkor nem igazán lehet nagy konyhaművészeti lendülettel nekiveselkedni az ételkészítésnek , ugyanis a mérsékelt menyiségben rendelkezésre álló hely miatt csak egy process futhat egyszerre, ebből kifolyólag minden új project aminek nekikezdenél, folyton megköveteli a tisztaságot.
Szóval mosogatás, nyitom a csapot…
Erre a mozdulatra normális esetben felberreg a szivattyú és kellemes dorombolás kíséretében pumpálja a tengervizet a mosogatóba, hogy ne a drága édesvizet kelljen ilyesmire pazarolni. De most semmi kerregés semmi vízfolyás, egy csepp nem sok annyi sem.
Na nézem, kapcsoló a megfelelő pazícióban, biztosítékszekrény kinyit, minden a legnagyobb rendben, a pumpálás mégis elmarad.
A szivattyúról annyit érdemes még tudni, hogy a hajófarban a kockpit hátulján elhelyezkedő tárolórekeszekben a legalsó polcon található. A rekeszek inkább mélyek, mint szélesek így az alsó polcokhoz való hozzáférés csak abban az esetben lehetséges, ha a felette lévőkről lerámolsz mindent, felszeded a polcot képező deszkákat és így haladsz emeletről emeletre, mire eléred egészen a bilge alját. Ilyenkor az egész cockpit púposra megtelik az eddig a hajó mélyében rejtőző, ritkábban használt eszközök, pótalkatrészek, meg minden furcsaság halmaival, amitől idővel egyáltalán nem lehet mozdulni. Ez az ideje, hogy kiderüljön, a villanyszerelős cuccok egy másik rekesz másik polcán, a vízszereléshez szükséges biszbaszok pedig valahol egészen máshol bújkálnak, a szerszámok megleléséhez pont ahhoz a dobozkához kellene hozzáférni, amire épp az imént rámoltad rá akkurátusan a többi temérdek izét, és így tovább. Szóval mire együtt van minden, hogy alászálj az egyik hajótest mélyére, a hibaforrást felderítendő, addigra már másfél órája pakolsz és úgy néz kia hajó mintha bombát robbantottak volna rajt.
Leküzdöm magam a legalsó szintre… Jöhet a varázslás!
Ebben az esetben pedig az illuzionista, a segítője és még a nyúl szerepe rám hárul, ugyanis valahogy el kell tüntetnem magam egy kb. cilinder méretű lukban, bűvészni egy kicsit, majd elővarázsolni a bekrepált masinát.
Mind a nyolc rögzítőcsavar olyan szakszerűen lett betéve, hogy szinte egyiket sem lehet kimerítőbb felesleges tiszteletkörök nélkül ugyanabból a pozícióból meglazítani, szóval kimászás, másikba leereszkedés, újratervezés.
A sötét, szűk helyen persze kurva meleg van és természetesen minden tele van szúrós csavarokkal, kábelek tekergőznek mindenfelé és a szivattyúban maradt vizet sem kellene nagyon szétöntözni, tehát valahogy le kell juttatni a vödröt, hogy felfogjam, a szerelgetés közben óhatatlanul is mindenfelé csepegő állott lét, valamint a homlokomról és a felsőtestemből patakzó izzadtságot.
Ez a mutatvány már a szabadulóművészek mesterségéhez közelíti a további tevékenységet, ugyanis a nagy nehezen leerőltetett ibriktől sehogyansem tudok a felszínre bukkanni. A 10 percesnek tűnő sztori immáron három órája tart és még sehol sem vagyok a megoldással. A felszínre hozott berendezés nem árul el magáról túl sok mindent.
Semmi látható nyoma nincs a problémának, a szivattyú elég kompakt cucc. Ameddig szét engedi magát szedni, addig nem mutatkozik rendellenesség, a mélyebb rétegekbe hatolás pedig avval a lehetőséggel kecsegtet, hogy sohatöbbé nem lehet majd újra működőképes állapotba összeszerelni a készséget.
Így marad a pótszivattyú beszerelése.
Hohohó, csakhogy az nem tizenkét hanem huszonnégy voltos eszköz, ezért nem tud a jelenleg aktív hálózatról üzemelni, ehhez tehát fel kell szereljek egy invertert. Szerencsére egy ilyennel is rendelkezem, de az totálkurvahétszentség, hogy ezek a legszélsőségesebben hozzáférhetetlen helyekre vannak elsúvasztva.
A nap lassan lenyugvóban, a problémamegoldás felénél sem járok, viszont már tizenkilencszer átrámoltam a hajón található minden ingóságot A-ból B-be, B-ből H-ba, H-ból ZS-be, majd vissza.
Kezemben a pótalkatrész az elektromos rendszer szétbontva várja a 24- volt készítő alkalmatosságot, jön a rögzítés probléma, ahhoz a fúró kell, az el van ásva valahol…
Minden precízen kicserélve, inverter a falon, kapcsolóbeszerelve, közbeiktatott olvadóbiztosíték profin betoldva, az új szivattyú, vizes kivezetései persze más átmérőjűek, mint a behúzott vízvezetékek, de egy kis háromnegyed órás sufnituning varázslással az is sikeresen meggyógyul.
Jön a teszt, megszakító fel, csap kinyit, síri csend, víz nuku.
Az inverter bekapcsolását jelző ellenőrző led zöldje vakon feketéllik, leszerel újra összeköt konnektorból kipróbál, semmi. Itt már kezd a harciideg elharapózni a hangulatomon.
Lement a nap, nincs esély további munkafolyamatok elvégzésére, mindent összepakolok elrendezek, hogy legyen hely mozogni, és felkapcsolom a villanyt, illetve kapcsolnám de nem világít. Remek mi jöhet még?
A megszakítók mind a helyükön bekapcsolva, áram semmi, becsukom a biztosítékszekrény ajtaját és meglátom a mindig sárgásan izzó szempárra emlékeztető jelzőfények egyikét sötétleni.
Ez azt jelenti, hogy az egyik biztonsági főkapcsoló, amivel az áramforrásról leválasztható a hajó teljes egyik vagy másik oldala, alapállásban pihen.
ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!
Az egész napos sürgés forgás szerelés pakolás, káromkodás miegyéb, totálhalálmarhafelesleges árnyékra vetődés volt és egy kapcsolóbillentéssel meg lehetett volna oldani…
Szerencséreholnap kezdhetem előről, mindent visszaállítani az eredeti felállásba…

Címke , ,

CN, avagy dolgok amik nem változnak…

Azt hiszem, a sütőnknek még hosszú-hosszú hónapokig fogok örülni, vagyis minden egyes alkalommal, mikor valami szuper finom tápanyag készül benne.
Márpedig igen sűrűn gyújtjuk be a kiváló készséget, és sorban termeljük a csodás ilyen-olyan rakott, ropogós sajtpáncél alatt bugyborékoló, vagy pirosra sült ételkölteményeket vagy mennyei sütiket.
A sűrűbb és intenzívebb igénybevétel, megkövetelt egy nagyobb méretű tepsit, mint amekkorával rendelkeztünk, így hát elindultam a nagy tepsikereső körtúrára.
A végigkutatott számos háztartási boltban, kizárólag olyan cuccokat lehetett kapni, amit valami ipari kemence paramétereihez igazítottak vagy abban az árfekvésben játszanak, amit mondjuk csak többszörös Bocuse d’Or nyertes séfbajnokok engedhetnek meg maguknak. Így végül kénytelen kelletlen, útba ejtettem a két hatalmas kínai üzlet egyikét, ahol köztudottan mindenféle igény kielégítésére kínálnak gyorsan múló megoldásokat.
Hiába közelítek a negyvenhez, hiába volt számos lesújtó tapasztalatom a távol-keleti megabirodalom dicstelen produktumaival, és úgy néz ki hiába fogadtam meg számtalanszor, hogy ebbe a csőbe többször nem fognak behúzni, a szükség nagy úr és sehol máshol nem leltem, a kívánalmaimnak legalább, a legkritikusabb (férjen be a sütőbe, ne kerüljön egy közepes malibui családiház árának megfelelő euromenyiségbe, ne legyen üvegből, mert az csak mérsékelten kompatibilis a hajósélettel, ne legyen tortaforma vagy valami speciális edény stb.) ponton megfelelő terméket.
A világító zenélő hasznavehetetlenségekkel megrakott plasztikszagú polcok útvesztőjében egyszer csak szembejött a konyharészleg tepsikánaánja, kedvemre válogathattam a különböző falvastagságú, szélességű, mélységű, magasságú, színű, teflonos, inox, öntöttvas, kerámiabevonatos, szilikon, anyámkínja sütőalkalmatosságok között.
A lehetőségek tárháza szinte korlátlannak bizonyult, de hosszas kimerítő böngészés után megleltem az ideális alapterületű, oldalmagasságú, tapadásmentes bevonatú álomtepsit, viszonylag hozzáférhető darabáron. Sokáig próbáltam küzdeni a kudarcokkal teli emlékekkel, egyszerű dolog ez mondogattam magamban, hiszen ez csak egy nagyra nőtt fémtálca, mit lehetne ezen elrontani…
A hastájékról rianásszerűen felcsapó korgás meggyőzött arról, hogy vedd, vagy ne vedd de ne szarakodj itt a kacatosban tovább.
Az éhség kihozta belőlem a pozitív, a bizalmat újra és újra megelőlegező tepsivásárlót, győzött a bordó külsejű 39,7 X 35 cm-es vasdarab.
A sikeres tranzakciót követően boldogan lépdeltem ki a boltból, bár a kínai ipar termékeivel átélt kellemetlen tapasztalatok okán bujkált bennem némi sanda félsz az öröm mellett, hogy ez a szar esetleg már takaréklángon el fog olvadni, esetleg a gagyiteflon bugyborékolva habzik majd le róla, a hőmérséklet változástól színes, toxikus vegyi anyagokkal teli füstfelhőket eregetve felrobban, vagy csak egyszerűen, súlyosan mérgező az egész úgy ahogy van…
A táskámban lapuló összetevők azonban, amiket már jó előre bevásároltam egy emberes adag rakott zöldbabhoz, némiképp feledtetni tudták a baljós gondolataimat.
A hajóra visszatérve az első dolgom az volt, hogy belepróbáljam a sütőbe, hátha az információs felületen feltüntetett paraméterek, esetleg nem az európai ember számára megszokott, hagyományos SI mértékegységekben vannak megadva, hanem integetőmacskakönyökátlóban, vagy szerencsesütijövendölésvalószínűség per rizsfényességben.
Szerencsére evvel nem volt gond, pont beleillett a helyére.
Az öröm azonban nem tartott sokáig, ugyanis a termék bebizonyította, hogy az eddigi tapasztalatokkal ellentétben, nem csupán az első használat ideje alatt, hanem ezt megelőzően is képes tönkremenni, illetve úgy kijönni a gyárból, hogy alapvetően használhatatlan legyen.
Ugyanis nem elégedtek meg avval, hogy az öblös fémedény belsejébe, a zsugorfólia alá becsempésznek egy diszkrét A3-as méretű termékismertetőt, hanem azt, a biztonság kedvéért gondosan bele is ragasztották. Mégpedig a takarékossággal jottányit sem törődve, szépen bekenték a teljes felületet.
A problémát tetézendő, véletlenül sem csirizzel, esetleg enyv alapú vagy ehhez hasonló vízoldékony matériával dolgoztak, hanem valami elpusztíthatatlan szintetikus mázgával, amit a különleges vegyszerengedéllyel nem rendelkező, vagy a tömegpusztító fegyverekre vonatkozó nemzetközi egyezmények hatálya alá tartozó anyagokkal csak mérsékelten felszerelt háztartásokban, szinte a lehetetlennel határos eltávolítani. Az első nekifutást, vagyis egy másfél órás melegvizes áztatást követően kiderült, hogy az egyszerű dihidrogénoxid nem igazán ellenfele a ragacsnak. Ez után következett a 96%-os etanol, dörzsiszivacs kombó, ami ugyancsak nem nagyon vitte előre a projectet, ha csak azt nem nevezhetjük előrelépésnek, hogy a makacsul helytálló ragasztófoltok körül, a szivacsos súrolás következtében fellépő abrazív hatás, erősen meggyengítette a tapadásmentes szürke bevonat és a fémedény közti kohéziót.
Mikor a sorban a következő oldószer a petroléter is kudarcot vallott, és a rozsdamaró sem járt eredménnyel, gondoltam bevetem ellene a nehéztüzérséget a ketonok legkisebb szénatomszámú képviselőjét a tömény acetont, (ami akár az egész hajómat is képes lenne maszattá marni) de az is csak a felületen gyorsan dolgozó szivacsot olvasztotta el eredményesen.
Az utolsó adu a kezemben a motorokba égett ipari olajszennyeződések lepucolására rendszeresített bonyolult vegyület volt, amit még a hajón előfordulható legmakacsabb szennyeződések ellen is csak ritkán, és akkor is csak néha szükséges használni.
Ez utóbbi, az intenzív kaparással együtt végül elkezdte meghozni a kívánt hatást, gondolom mondani sem kell, hogy szinte maradéktalanul távolította el a ragasztó mellett az edényre felvitt teflonréteget is.
Drága kínai barátaim!
És ha épp nincsen nálam ilyen mindentmegbaszó vegyszer, akkor tőletek aztán ehetem a ragasztóssütit, vagy miafasz?
Szóval ez a cucc még a dicsőséges kínai ipart képviselő, silány minőségű, csak tessék-lássék és úgy sem túl sokáig használható termékek közt is hitványsági rekordot döntött, vagyis már az első valódi igénybevételt megelőzően a csomagolás eltávolítása során alkalmatlanná vált a rendeltetésszerű használatra.
Az ilyesmivel olyan mértékben tudják felkúrni az agyamat, hiszen alapvetően a tepsivel talán nem is lett volna gond, de viszonylag egyszerűen sikerült megoldaniuk, hogy mégis legyen…
Vegyetek ti is jó sok kínai dolgot, ha esetleg bosszankodni támad kedvetek.
Aztán meg egyetek rakott zöldbabot jó sok hússal az ugyanis hatékony stresszoldó.
A tepsi első próbaeledele legalább nagyon finom lett, még ha az alja oda is kozmált az egykori teflon helyére,amit a ragasztó magával ragadott.

Címke , , ,

Delfin team

Már javában besötétedett, amikor láttam a salvamento hajót befutni a nyílt vízről, egy kis vitorlás volt az oldalára kötve.
A mólóhoz parkolás után megmutatták a megmentett túlsúlyos emberkét az időközben a helyszínre érkezett rohamkocsi dolgozóinak, de azok semmi rendelleneset nem találtak nála, úgyhogy a lábán távozhatott.
Legnagyobb meglepetésemre a kishajó másnap sértetlenül, működő motorral pöfögött be az öbölbe és elkezdett lehorgonyozni.
Eddig nem is lett volna semmi furcsa a sztoriban, láttam már ilyet elégszer, (Bár a “Delfin team” elnevezés valahogyan aggályokat ébresztett bennem. Van ilyen, allergiás vagyok a delfin elnevezésű dolgokra. Ez egyáltalán nem a valódi vízi emlősökkel van kapcsolatban, hanem  régi, gyermekkori traumára vezethető vissza, az apám ugyanis megszállottan rajongott minden delfinekkel összefüggésbe hozható giccsért és nem restellte telerakni ezekkel a kis borzalmakkal a lakás minden lehetséges pontját. Mint később kiderült a félelmem nem volt alaptalan.)
Az érdekesség része ott kezdődött, amikor a process még másfél óra elteltével is pontosan ugyanott tartott, ahol elkezdődött, hozzáteszem nyugodt szélmentes körülmények között.
A körbe körbe motorozgatás és a sehogyansem sikerülő vasmacskavetés időtartama  végül meghaladta a három órát, ekkor a kapitány belátta, hogy képtelen megbirkózni evvel az embert próbáló kihívással és feltelefonált valami tio-t a kikötőből, hogy segítsenek neki megoldani a helyzetet.  (A regisztrációs számából ítélve tenerifei, de ha a közeli szigetről idejutást is csak a mentőhajóval együtt sikerült valahogy abszolválni akkor itt más gondok is lesznek.)
Uncsitesó jött is, maszkkal, lemerült, odakötözte őket valami vízalatti betonkolonchoz, de úgy, hogy Albatrostól kb. hat méterre legyenek.
Ettől nem igazán lettem feltétlenül nyugodt.
Az eddigiek sem töltöttek el túl mély bizalommal, a következő mozzanat azonban meggyőzött arról, hogy a csávókám nem csak tök krumpli a hajózáshoz, de úgy általában nem az eszéért fogják elrabolni.
Beleült a dingijébe, egyenesen az orrára, a súlyos test szinte a vízfelszínig préselte a kiegyensúlyozatlan gumicsónak elejét, kishíján felborult az ügyetlen csetlés botlás közepette.
– Hú-ha ez aztán a furcsa megoldás – biztos nem fér el az evező a hasától, ha a padra ül, – gondoltam magamban – de legalább szabályosan a hátát mutatta a menetiránynak, ahogyan az evezős készségekben szokás, és ez felcsillantott némi reményt arra vonatkozólag, hogy egyszer valamilyen módon csak ki fog jutni a partra. Amikor azonban húzás helyett, elkezdte tolni a lapátokat és a dingi kevésbé áramvonalas farával, bénán, tolatva evickélni a kikötő irányába, akkor már egészen biztos volt, hogy ennek egy gumikacsát sem szabadna a kezébe adni, nem, hogy vitorláshajót.
Másnap a rendes reggeli úszásom alkalmával kiderült, hogy a kapitányúr segítője sem volt a legélesebb kés a fiókban, ugyanis a “delfincsapatot” irányba tartó kötelet sikeresen ráseklizte az én hátsó horgonyom láncának a közepére.
Mikor jeleztük neki, hogy – hahó hombre, azért ez így nemigazánleszjó – akkor még neki állt feljebb, hogy az lehetetlen a tio tegnap jól megcsinálta, meg hogy ért hozzá…
Mire mondtam, hogy én meg épp az imént néztem meg, és bizony van némi rutinom a saját horgonyom felismerésében, úgyhogy jó volna mielőbb lekötni róla a hajódat.
Erre persze megint hívta a csodagyereket, aki végül kicsit hátrébb csomózta a kötelét valami másik vízalatti nehezékhez. (Amely mooringot egy, az ünnepnapokon az öbölbe horgonyzó ismerősnek segítettem megcsinálni a múltkor, Sebaj az ügyben majd veszekedjen inkább a hétvégi szomszéddal.) A hajó még így is aggasztóan közel van a miénkhez, de nem akarok ezekkel a szerencsétlenekkel bajlódni, hiszen úgysem tudnák önállóan arrébb parkolni a bárkájukat és a tapasztalat azt mutatja, hogy a kis “sidekick” segítségében sincs túl sok köszönet, szóval inkább majd én viszem arrébb Albatrost.
Valami azt súgja, hogy ezekkel a tagokkal lesz még gond elég. Az ilyesmi megjósolásához meglehetősen jó érzékem van, bár az előzményeket látva ehhez nem szükségeltetik Sherlock Holmest megszégyenítő éleslátás…

Címke , , , ,

39.

Az egyszeri és megismételhetetlen, csodálatos életemben való lassú előrehaladást jelző évfordulók alkalmával rendszeressé vált, “szülinapiönarcképrajzolás” hagyományainak hódolva, idén is megpróbáltam az elmúlt esztendő tapasztalatát és a jelenlegi pillanat hangulatát egyre vénülő fizimiskámra dermeszteni. Mivel ez az utolsó ilyen alakalom, amikor még hivatalosan is középkorúnak nevezhetem magam, ezért rögtön három firkán örökítem meg öregedő ábrázatomat…
A témaválasztásban nagy szerepet játszott, egyrészt a hajótulajdonos kipi-kapitányság  tengerimajomság immáron három évessé válása, valamint a kajütablakon kora reggel betűző napfény, az idősödésemmel egyenesen arányosan késztet idő előtti ébredésre, így egyre sűrűbben kell bevetnem a “vakondjelmezt”…

trikalóz

Címke , , , , , , , , , ,
Reklámok