elszakad

Fura dolog ez a szigetelhagyás, mintha nem engedne ez a földdarab.

Otthonról eljönni egyáltalán nem volt ehhez hasonlítható, onnan menekültem.
Menekültem, mert megölt volna. Persze nem úgy, mint a böllér kése a húsáért tenyésztett állatot, vagy a mesterlövész golyója az óvatlan felderítőt.
Az ilyesmi gyors mint a villám, csupán egy pillanat és vége.
Ami otthon üldözött az alattomosabb és kegyetlenebb.
Belűről öl, lassan és türelmesen, mint a gyökeret rágó féreg, ami megfoszt az éltető nedvektől, megfojt aképpen, mint a gondozatlan konyhakertet felverő gyom, ahol a kertész szabadságra ment.
Lassan ható méreg.
Menekültem a hidegből, a mindent átjáró közönyből, a szürkeségből, ami az emberek arcát fedi, a bizalmatlanságból, a hiábavalóságból és az ezekre adott belső reakcióktól, ami a szervezetet a külső negatív nyomás cinkosává teszi és szinte egymás szövetségeseiként tapossák bele a tudatot a kilátástalanság húsdarálójába.

Magyarországot otthonomnak nevezem, de valójában nem hiszem, hogy lenne nekem olyan, vagy ha lenne is, akkor valószínűleg nem ott.
Ott születtem, ott él a családom egy része, annak a tengermentes, szegény, kis országnak a mindenhol máshol hasztalan, csodálatos nyelve az anyanyelvem és ezer szállal fűznek oda egy pompás gyermekkor és ifjú éveim tengernyi emlékei, barátok, sikerek, szerelmek, kudarcok. Az életem 80%-a.

Mégiscsak nehezebben hagyom hátra ezt a szigetet, mint az állítólagos “hazát”, hiszen Ide szinte kivétel nélkül kellemes emlékek kötnek.
Itt múlt el belőlem először az agyamat gúsba kötő állandó stressz szorítása.
Pedig itt nincsen senkim, ez akkor vált világossá amikor a Hajni elutazott. Nem fogok én itt senkinek sem hiányozni.
Nekem viszont, talán fog hiányozni ez a sziget, az óceán, a kikötők, hajók, partok, hegyek.
Persze ilyesmiknek lennie kell mindenhol ahová tartok, mert nem vagyok hajlandó többé olyan helyen letenni a plédet, ahol nem hullámzik tenger.

Most megint nyominak érzem magam, szentimentális nyavalygó nyavalyásnak, bolondnak mint aki élőt gyászol.
Csodás helyen éltem eddig és most még káprázatosabb, színes partrok felé veszem az irányt.
Ez a buta melankólia mégis valahogy az énem szereves része, hiába szikrázik minden körülöttem, ilyen vagyok, egyszer a magasban, másszor mélyen, mint a hullámok taraján hányódó hajók.

Marasztal a sziget.

Másrészt egyre erősebben érzem azt, hogy mennem kell, látni, érezni, utazni, valahová máshova, mert itt ennek a gyönyörű, mégis nyugdíjas szigetnek a szellemi tunyasága fogja felfalni az elmém maradványait.
Nyughatatlan fajta vagyok, nem tudok fészekrakó lenni, a különböző helyeken élés ideiglenessége mindig megakadályozta, hogy “berendezkedjek”, hogy otthonnak érezzek egy helyet, és ha valamiért, véletlenül kezdtem annak érezni, az inkább taszított ahelyett, hogy biztonságot sugárzott volna.
A nagy víz szeretetén kívül ezért is vonzanak a hajók, Ezért is lett ez az álmom a mielőbb elérendő célom, egy pár deszkából, fémlemezből, vagy műanyagból összerótt bárka, egy valódi otthon, amit nem kötnek gyökerek,betonba nyúló vezetékek, csövek, súlyos téglák a földhöz, nem rögzítenek megszokások. Szabadon viszi a szél ahová akarom, új partok, új vidékek és közben mégis valami ami az enyém, a miénk, a mi úszó hazánk…

Reklámok
Címke , , , , ,

2 thoughts on “elszakad

  1. Dani szerint:

    Jaj, de szépen írtad. Tényleg.

  2. Krisztián szerint:

    Tök jó, gratulálok és sok sikert a “túloldalhoz”, alig várjuk a híreket! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: