első nap

Az már önmagában elég vicces dolog, ha az ember kicsit késésben van, amikor a repülőjét kellene elérnie, ezért gyalogszerrel csámpázik a reptér irányába keresztül a kifutópályán. A “terminálhoz” érve azonban ki kell mennie a kerítésen túlra, megkerülni az épületet, hogy odabenn, hosszas várakozás és fontosnak álcázott felületes procedúrák után újra kiengedjék oda ahonnan érkezett, a kifutó forró betonjára. A “becsekkolást” követően, a szűkös, de azért úgy-ahogy légkondicionált (Az épület teteje pont ugyanavval a bádoggal van befedve, mint a sziget szegényes kis viskói, amin már ezekben a korai órákban is tojást lehetne sütni. A tetőlemezek a fal legmagasabb pontjától számított 30 centis távolsága is nagyjából megegyezik a kisebb építményeken tapasztalhatóval, így a belső tér ugyan esővédett, de szigetelés híján tulajdonképpen a szabadban vagyunk. Gyanítom ettől lehet, hogy a légkondicionáló berendezés sajátos, elkeseredett hanggal próbálja az illetékes süket fülek tudtára adni, hogy tulajdonképpen egy egész trópusi sziget hőmérsékletének módosítását bízták rá, és ez hallhatóan meghaladja a képességeit.) váróban találkoztunk az amerikai főnökünkkel, aki reggeli gyanánt, rögtön egy jó hideg Victoria classic nevű sörrel indította a napot. Ez kiváló ötletnek tűnt ezért én is sebtiben csatlakoztam ehhez a kezdeményezéshez, végtére is nyaralni indulunk…
Szerencsére nem volt feladott csomagunk, mert akik úgy döntöttek, hogy igénybe veszik ezt a szolgáltatást, azok miután azt hitték, hogy evvel le is van tudva a poggyászprobléma avval kellett szembesülniük, hogy az agilis reptéri munkások, egyenként behozták a bőröndöket, hátizsákokat a helyiségbe és a váró méreteihez képest igencsak aránytalan mértékű hangerővel kezdték firtatni a tulajdonos kilétét, ha az nem jelentkezett, újabbat szemeltek ki és ez egészen addig ment, amíg valaki rá nem ismert a saját cuccára. Ezután a tulajjal együtt benyomakodtak egy üvegfalú helyiségbe szanaszét pakolták a csomagok tartalmát, majd indult az egész elölről. A kézipoggyászokat nem vizsgálták át. (én pontosan ugyanavval a cókmókkal utaztam amivel ide is érkeztem, “redy”-vel a közepes méretű North Face hátizsákkal amit még egyetlen légitársaságnál sem fogadtak el kézipoggyásznak)
Nagysokára begördült a kis kétmotoros légijármű és felnyomakodhattunk rá, (A nem kézipoggyászként regisztrált csomagok amik miatt uszkve másfél órával később indultunk, természetesen ugyanott utaztak ahol mi, a különbség csak annyiban állt, hogy a reptéri melósok vitték fel őket a lépcsőn az utasok helyett)

Röpke egy órás kényelmes utazás (rumoskávé) után landoltunk Managuában, ahol már várt ránk Myron a másik főnökünk. Nagyzolósan kibérelte a fővárosban megszerezhető legnagyobb legfényesebbre pimpelt terepjárót és azonnal elrobogtunk a bevándorlási és mindenféle külhoni polgárokra vonatozó ügyintézési hivatalba. Az odafelé vezető úton máris kaphattunk egy kis ízelítőt az igazi Nicaragua kevésbé fényes arcából. Végig, a várost átszelő hatsávos út mentén árusok hada táborozott, és ha a rendszeres forgalmi dugó következtében lelassuló forgalom megengedte azonnal megrohamozták a járműveket. volt aki csak a sztenderd kéretlen ablakmosós szolgáltatással támadott, de nem volt ritka a fejen egyensúlyozott nejlonzsákból árult a zacskósvíz, hámozott sós(!) narancs és egyéb zöldség gyümölcs sem. Mégis többségében a közlekedéssel kapcsolatban álló portékákat próbáltak rásózni az utazókra, úgymint ablaktörlő lapátokat, motorolajat, bólogató jézuskrisztust, telefontartót, vezetőülésre rakható műbőrdíszműves huzatokat, műszerfal szagosítót, hordozható autós házioltárt és ki tudja még mi mindent,(érdekes módon fagyállót nem) talán a legmegdöbbentőbb a felfújható medence és a nagyméretű, papírmaséból készült mesefigurák voltak. (Mint később megtudtam ez utóbbiakat piñata-nak hívják, és gyerekzsúrok kedvelt vendégei. Cukorkával és egyéb édességekkel vannak megtöltve és miután valahová fellógatják őket, a bekötött szemű ünnepeltnek kell egy bot segítségével szétvernie, nehezítésként persze a többiek egy madzagon rángatják és jókat röhögnek rajta ahogy vakon csapkod a levegőbe).
Az igazi cirkusz azonban akkor kezdődött amikor megérkeztünk a hivatalba. A szükséges okmányokért való sorban állás közepette, volt idő szemügyre venni a méretes helységet, a világ mindenféle szegmenséből érkezett, milliónyi várakozó között. A procedúra kilátástalanságát nagyjából enyhítette, az a nemtörődöm vidámság amivel rögtön az ügyintézők ablakai mellett elhelyeztek egy amerikai, színes, cukros fánkokat forgalmazó bódét valamint a gazdátlan információs pulttól áthúzott elektromos kábellel működtetett mikrohullámú sütővel felolvasztott mirelitpizzát árusító egységet. A sorok között, hangos zsivaj közepette, gyerekek rohangáltak, mezítláb, vagy csak csúsztak-másztak, bukfenceztek a padlón, miközben a falakról, a Nicaraguaiak Che Guevarája, a túlméretes “kávbojkalapot” viselő keresztényszocialista(!) forradalmár, Augusto Nicolás Calderón Sandino igéző szemű képmásai figyeltek szigorúan.
Minekutána megszereztünk pár kitöltendő okmányt, gyorsan az épületből kifelé vettük az irányt, a nagyobb tapasztalattal rendelkező helyi főnökünket követve. Akkor még nem is sejtettem miféle komédia kellős közepébe fogunk cseppenni.
A kerítésénél lévő sorompónál egymás hegyén hátán kiáltozó embertömegre lettem figyelmes (valamiért nem lépték át a hivatali terület határát) az egész harsány csapat hasonlóan nézett ki, mint az erőszakosan saját szolgáltatásukat kínáló taxisok hada, akikkel akkor találkoztam mikor először léptem Nicaraguai földre a reptérterminál üvegajtója után.
Kiderült, hogy most sincsen másként, természetesen el akarnak adni nekünk valamit, de csak később derült ki a ránk sózandó szolgáltatás mibenléte. Az egész utca hosszában, különféle bódék, sátrak vagy csak slendriánul kifeszített nájlonponyvák árnyékában, (vagy csak úgy a szabad ég alatt), rettentően elfoglalt ábrázatú emberkék ücsörögtek, ósdi analóg írógépek és kiszolgált xerox másolók társaságában. Az árnyékolókra vagy az asztalukhoz támasztott leharcolt táblákra festett cégérek tanulsága szerint: Ők voltak az ügyvédek, közjegyzők, és egyéb jogtudor, bürokrata mikulások. A bejáratnál tolongó és üvöltöző alakok az ő fogdmegjeik, vagy szép szóval PR-osaik voltak, akik a lehetőségekhez mérten minden rendelkezésre álló módszert bevetettek, hogy klienseket szerezzenek a megbízóiknak. Pár sátron még az is fel volt tüntetve, hogy a földi ügyek ezen szorgos intézői, a transzcendens nagyúr sokféle igazsága közül éppen melyik változatot elfogadó felekezetet preferálják.

“Az isten ügyvédje”

az ördög ügyvédje

Na el is kapott minket egy, a körülményekhez képest viszonylag jól öltözött, olajos hajú fiatal ügynök és egy megtermett fekete hölgyhöz irányított, aki miután megtudta mi járatban vagyunk rögvest akcióba lépett. Még alig értünk oda máris betessékeltek egy hajózási konténerből rögtönzött “irodába” és azon vettük észre magunkat, hogy sötét zakóval leterített vállal (trikós képen mégsem szerepelhetsz a nyilvántartásban) ülünk egy fehér lepedő előtt és egy kötényes néni épp kisüti a szemünket a polaroid masina erős vakujával. Útlevél elvesz fénymásoló villan, tűzőgép csattan, ripsz-ropsz egy valag pecsétes papír büszke tulajdonosai voltunk.

Foto foto

DSCN2006

Ez persze csak az első felvonás, az ügyintéző asszonyság sürög forog, átvezet bennünket a robogó motorok, kamionok, taxik és lovas/szamaras kocsik közt, az életveszélyes útszakasz túlfelére, ahol nekiláthattak a papírmunka fárasztóbb részének. Ahelyett, hogy kitöltögethettük volna békében a magunk paksamétáit, egy sötét szövetnadrágos, inges, csillogócipős (elhiszem én, hogy a jogi dolgoknak meg kell adni a módját, de elképzelni sem tudom ezen a klímán, hogy nem rohadnak meg ebben a maskarában, rólam még az árnyékban állva, trikóban is ömlött a habos veríték)törvényszolgának diktálhattuk pontról pontra, a mindenre kiterjedő adathalmazt. Az összes felmenőm születési idejétől a testvérem foglalkozásáig, az ég világon mindenre kíváncsiak voltak. Először azt gondoltam magamban szép tőlük, hogy megpróbálják a golyóstollforgatás terhét levenni a vállunkról, csak aztán jutott eszembe, hogy valószínűleg egy nap alatt több írástudatlan emberel van dolguk, mint ahányat én egész életemben láttam.

DSCN2008

Néha kicsit feltámadt a szél, ez meglobogtatta az írógépekkel lesúlyozott eprecskés terítőt felborított néhány műanyagszéket és magával ragadott egy-két iratköteget, ami után a hangosan dudáló autók között, cikázva rohangáltak az agilis ügyintézők.

Mellettünk festett hajú szomorú szemű néni várta a csüggedten a klienseket, ő már régi motoros lehetett a szakmában, mert rutinosan öklömnyi kődarabokkal súlyozta le a dokumentumokat.

Ügyfélre várva

DSCN2009

Mindeközben persze zajlott az utcai élet, hangos zsivaj, fülsértő dudák, csaholó kóbor kutyák, üvöltöző mozgó árusok zakatoló írógépek. A betűvető masinát csapkodó asszonyságokhoz teljesen nyugodtan sétáltak oda, az aktuális “mindenárus” figurák, látszólag egyáltalán nem törődve avval az igencsak szembeötlő ténnyel, hogy az éppen ügyfeleivel foglalkozó hölgy, pillanatnyilag nem túl sok hasznát veszi a pillanatragasztónak, műanyag szűzmáriának, zseblámpának, vagy a machete élezési szolgáltatásnak.

Tak-tak-tak-takatak-tak-dziiing-rrrrr-tak-tak-tak-takataktatak…

DSCN2010

Voltak akik a perzselő hőmérséklet tekintetében, némiképp versenyképesebb portékával házaltak, úgymint a zacskóba töltött jeges kóla, vagy csak egyszerűen a fejen hordott zsákból osztogatható tasakos víz.

zacskósvíz

A hosszas procedúra végére kiderült, hogy az okos főnökünk nem igazán készült fel a bürokrácia útvesztőjének nem is annyira rejtett csapdáira, úgymint a munkáltatói szerződés megléte (pedig ezt még én is jó előre említettem neki, aki nem vagyok túlzottan járatosnak mondható a foglalkoztatási engedélyek beszerzésének kacskarigós csapásain.)

Mivel innentől már csak neki kellett rohangálnia, a szép, csicsás légkondicionált dzsippel elfuvarozódtunk az ideiglenes szállásunkra, majd a szabadnapos mikuláskinézetű amerikai másikfőnökünkkel elindultunk csillapítani a farkaséhségünket.
Az étterem kínálatában szereplő HÚS-okat megpillantva rögtön dupla adagot rendeltem, majd az elfogyasztása után sebtiben repetáztam is belőle. Nem vagyok egy amolyan tipikus cupákoló, velőkiszippantó, pacalrágó, belsőségharapó, vérivó, csúcsragadozó fajta, de hónapok óta lecsón, meg kókuszos, ananászon (félreértés ne essék az is nagyon finom) tartott szervezetem teljesen megvadult a  szép szelet sült izomkötegek láttán. A fehérjemámorban úszó agyammal észre sem vettem, hogy a kiadós élelem belapátolása közepette megittam vagy három sört, és a pirospozsgás képű főnökünk továbbra is szorgosan rendeli a következő köröket.
Úgy esett hogy már délutánra sikerült ügyesen berúgni, és ezt egészen hajnalig folytattuk, különböző vendéglátói egységek látogatásával. A lealjasodás mértékét jelezheti, hogy az egész nap egymásután sorjázott söröket követően egy kubai bárban rájöttünk, hogy elég volt a papírkutyaságból és most már talán inkább rumot kellene vedelni és a hajnali részegség megkoronázásaként frissen összeszedett vadidegenekkel indulni karaoke (a szórakozás ezen formája mindig is érthetetlen volt előttem) buliba…

DSCN2017

Reklámok
Címke , , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: