tor túra

Nos visszatértünk a következő Managuai tortúránkról. Sajnos ez a kirándulás nem volt annyira élvezetes mint az előző, talán azért, mert egyáltalán nem volt kirándulás, és az élvezetnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak, hisz nem szerepelt benne a világlátás, természetjárás, pompás étkezések, csupán a zéró komfort fokozatú kimerítő utazás, sok kosszal és még több meleggel, valamint órákon át tartó felesleges, idegrendszer morzsoló hivatali bürobaszakodással, mindezt persze egy rakás pénzért. Miközben itt három tanfolyam és pár búvártúra áráról maradtunk le mivel a halaszthatatlan okmányok után rohangálási távolmaradásunk okán szélnek eresztettük a jelentkezőket.

Az egész úgy indult, hogy felszállunk a 7 órakor induló, szuper sure, hogy mindig megy, szombati hajóra, ami természetesen vasárnap indult és akkor is csak bőven este tíz után. A hajón nem voltak kabinok, de még a másik teherhajón tapasztalt, slendriánul összebarkácsolt háromemeletes fegyencpriccsek is hiányoztak. A tapasztaltabbak hoztak magukkal függőágyat. Ezt látva én is visszaballagtam a divecenterbe a mienkért, míg a hajó indulására vártunk. Ugyan olyasmivel itt még egyáltalán nem találkoztam, hogy valami az arra kijelölt időpontnál előbb következett volna be, mindenesetre, egy, a kikötőre rálátást biztosító kocsmából ellenőriztük a helyzetet és nagyjából minden elfogyasztott sör után kiballagtunk a mólóra megbizonyosodni arról, hogy nem maradunk-e le a hajóról, hiszen az indulási információk legalább négy eltérő helyről származtak és mindegyikük lényegi különbségeket mutatott a többitől.
Nagy nehezen bekászálódtunk és minden úgy nézett ki, hogy nyomban beszállás után,indulunk is. Gondolom, hogy ne hazudtolják meg a helyi tempóról kialakult tapasztalatokat, biztos ami biztos még egy jó másfél órácskát tökölődtek az indulással. Ekkorra már minden jóravaló Nika bevackolta magát a sűrűn fellógatott függő hálóhelyek egyikébe, így az alsó szint áporodott büdösében már nem is akadt nekünk szabad hely.

függő3 függő1 függő2

A fedélzet felső szintjén kerestünk magunknak helyet, itt ugyan nem volt egyértelmű rögzítési pont a függőágy felkötéséhez de legalább a mellékhelység bűzét felcserélhettük a dohogó kipufogócső füstpamacsaira.
Az utolsó pillanatban mégis elhozott függőágy miatt akár élelmesnek is mondhatnám magunkat, és némi kölcsönkötéllel úgy ahogy ki is feszíthettük, de mivel megpróbáltuk a Nica gyártmány hamockot egyszerre ketten használni (a régi tulajdonom egy thai változat 3 embert is elbírt) az egyszerűen leszakadt a picsába, úgyhogy kénytelenek voltunk a nedves,olajos, mocskos, hideg acélpadlón aludni, miközben a változó irányú szél kellemetlen menyiségben hordta ránk az irdatlanul dübörgő hajómotor, kéményének kormát és fojtogató gázait. Tanulva a legutóbbi utazásból szerencsére felszerelkeztünk egy palack rummal és némi kólával, hogy a harmadikvilágbeli hajókázás érzékszerveink által közvetített megkerülhetetlen kényelmetlenségei, lehetőleg tompított ingerületek formájában érjék el az agyat.
Az alkohol megtette a hatását így az éjszaka folyamán alig párszor ébredtem fel arra a kellemetlen érzésre,hogy rövidesen letörik a hátizsákommal gondosan felpolcolt fejem.

A napfelkelés folyamata, sejtelmes fényei segítségével, pompás vizuális élménnyel ajándékozott meg, ahogy a tükörsima folyó, a vízfelületről felszálló pára függönyén keresztül visszatükrözte a járművünk által vetet hullámok csillogó geometriáját. Talán ez volt az egyetlen része az útnak amire érdemes visszaemlékezni.

hullámok geometria hullámvölgy

hajnifolyam

A hajó előtt a nedves levegő szinte ködként ülte meg a sötét vizű Escondido-t, mintha a semmibe tartanánk…

köd

Ám a napsütés rövid időn belül felszárította a látványosság legfontosabb hangulatelemeit és a forró menetszéllel együtt nagyjából egy ipari légkeveréses sütőben tapasztalható körülményekhez hasonlatossá változtatta a fedélzeten uralkodó viszonyokat.

A folyóparton burjánzó sűrű dzsungel lenyűgöző, és szerencsére csak pár mérföldenként szakítja meg egy-egy tisztás, amin van pár kunyhó vagy tanyaszerűség, ezeket messziről észre lehet venni a vízen úszó szemétmenyiség fokozódásából.

hajófákkal2 hajófákkal folyam

A szemetet egyszerűen széthajigálják vagy a vízbe dobják, esetleg az élet a maga módján megtanítja nekik, hogy veszélyes (vagyis túl sok csirke/egyéb háziállat döglik meg a plasztik hulladék elfogyasztásától) akkor egy részét összekaparják és elégetik…

folyópart

Rámába megérkezve szabad hely hiányában, csak egy másik, már a kikötőben veszteglő hajó oldalához tudtunk kikötni, így keresztül kellett mászni mindkét vízi jármű gépzsírmocskos, grízes oldalán és rámpa nem lévén átugrálni az imbolygó fémtest és az úszómóló között tátongó űr fölött.
Mivel az előrelátóan becsomagolt pizzamaradék nem igazán tűnt kielégítő mennyiségű eledelnek a bő 13 órás útra ezért nyomban bevettük magunkat az első kis büfébe ahol kaját kínáltak, és sebtiben megebédeltünk, majd kis tuk-tuk taxival elértük a “várost”, ahol persze már nem volt hely a következő managuai buszra.

Tuk-tuk, Hajnival a hátsó ülésen

tuktukBácsi mérleggel, nem tudtam megfejteni mit csinálhatott ott a kocsma előtt…

bácsi

Találtunk azonban egy másik buszt ami ugyanarra megy egy kis kerülővel és csak egyszer kell átszállni a 7 órás út alatt.
Az első átszállásig, azon kívül, hogy olyan hősokkot kellett elviselni amit általában már a martinászlegények is nehezen állnak meg hangos káromkodás nélkül, nem volt különösebb probléma. Talán csak az egymás után sorjázó, szegényebbnél-szegényebb falvak, szeméthegyek alá temetkező nyomorúságának látványa keserített el mélységesen. Az izzadságtól lucskos és amúgy is mocskos ruhámra, ahol a nyitott ablakon beáramló vörös porral dúsított menetszél érte egy kicsit, világosszürke foltokban kezdett rászáradni a verejtékből kicsapódó só.  Az állomásokon újabb és újabb utasok közé, zacskós vizet, azonosíthatatlan élelmiszereket és egyéb furcsaságokat árusító emberek nyomakodtak fel, majd szálltak le, ugyanott,volt még egy eltökélt utazóügynök is aki több megállón keresztül tartó harsány üvöltözéssel kísért előadást tartott az általa forgalmazott csodavitamin életet meghosszabbító és végtagokat visszanövesztő csodás hatásáról. Ettől kicsit úgy éreztem magam mint az egyszeri nyugdíjas, akit bepaliztak az ingyenes termékismertetővel kísért lillafüredi buszkirándulásra, csak elfelejtették vele közölni, hogy a közlekedési eszköz fűtését szabályozó kapcsoló sajnos javíthatatlanul beragadt a maximális fokozaton.

A másik buszon, sikerült ülőhelyet szerezni, rögtön a bejárat mellett, ami elsőre nagyon ígéretesnek tűnt, hiszen azt gondoltam, hogy az itt lévő szabad helyen kényelmesen kinyújtóztathatom elgémberedett lábaimat.
Nemsokára kiderült, persze hogy az e felett érzett örömöm némiképp elhamarkodott volt, hiszen ugyan számoltam avval, hogy a helyi járatokon nem nagyon veszik figyelembe a járművek hivatalos utaskapacitására vonatkozó előírásokat, de arra nem gondoltam, hogy a busz túlterhelését biztosító utasok, mind az én lábujjaimon keresztül sasszézva sajtolják be az izzadt, büdös testüket a busz belsőbb régióiba, hogy aztán az oldalamba nyomják könyöküket, fejemre tegyék a csomagjaikat és az arcomba tolják a legkülönfélébb nedves testrészeiket.
Ez egy magamfajta szociofóbnak, aki meglehetősen nehezen viseli az emberek kényszerű közelségét, olyan érzetet generál az agytekervényei közt, mintha egy heveny pókiszonyost, egy nagy szőrös tarantuláktól hemzsegő kádba merítenének.
Csak nagyon erőteljes racionális kontroll és koncentráció árán tudtam fogcsikorgatva megállni, hogy a hűguta közeli állapottal súlyosbított verejtékiszamos embermassza közepén ne uralkodjon el rajtam a fóbiám és kezdjek el rémült üvöltés közepette, kapálózva kiugrani a zötyögő busz ablakán, vagy azon, a hozzám préselődő embertársaimat kihajigálni.
Először csak megkíséreltem mesterségesen tudatosítani, hogy ebben nincsen semmi kellemetlen, hogy az ember társas lény, együtt lenni jó meg ilyenek, hogy tulajdonképpen egy remek kis csoportos összejövetelen vagyok, mondjuk egy koncerten, a boldogan hullámzó tömeg részeként, ahol a banda épp a kedvenc számaimat játssza, de nem sikerült.
A konstans forróság ellenére a testemet leverő hideg verejték megmutatta, hogy valami nincsen teljesen rendben a fejemben. Lehunyt szemmel próbáltam valami rendkívül kellemes képet vizualizálni, mélyeket lélegezni, lazítani, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az okos filmek pszichiáterei javasolnak a tébolytól eltorzult arcú pácienseiknek. Az összpontosítást némiképp megnehezítették az állomásokon periodikusan megjelenő bármiárusok, amelyek egyike sem szalasztotta el az alkalmat az utazóközönség állandó taposásának amúgyis kitett lábfejemen való ismételt végigmasírozásra, és egy egy végtagjuk, vagy málhájuk arcomban felejtésére.

A fővároshoz közelítve, a különböző megállóknál lekászálódó utasok némiképp megritkították a körülöttem összpontosuló embermenyiséget és a Xolotlán tó fölött, narancsvörös felhőkbe burkolózva lenyugvó nap látványától kezdett visszatérni az egészségesnek mondható közérzetem.

xolotlán
Utólag nekem is nevetségesnek tűnt a csendes pánikrohamom, de mégis nehezen tudnám felidézni mikor éreztem ennyire szarul magamat utoljára.
Managuába már sötétben érkeztünk és a több mint négy hónapja tartó karibi “száműzetés” tapasztalatai ellenére, tipikus hülyék módjára áldozatul estünk a turistákra keselyűmód ácsingózó taxisok szokásos cselvetésének. Lehet, hogy ez betudható a hosszú út miatti kimerültség és elcsigázottság hatásának de különösebb perpatvar nélkül kifizettük a hiénának a normális fuvardíj több mint dupláját és csak arra vártunk, hogy végre lemoshassuk magunkról az utazás során ránk tapadt mocsokréteget és mielőbb betérjünk valami gyorsétterembe, ahol jelentős várakoztatás nélkül azonnal adnak valami ételt.
A szállásunkhoz közeli ronda pláza alagsorában meg is leltük a hirtelen táplálékforrással szolgáló létesítmények sorát, és olyan mohó elszántsággal zabáltuk végig a food court junkfood kínálatát, hogy nem is jutott gyomorkapacitás a betervezett normális, menüből kiválasztott ízletes vacsora elfogyasztására.

A másnap reggelt rögtön, a már jól ismert és megfelelően gyűlölt, imigration office-ban kezdtük és itt is ácsorogtunk egész délutánig a papírokra várva. Aminek eredményeképpen újabb egy hónappal meghosszabbítottuk az itt tartózkodásunk lehetőségét. E helyett a nyavalyás tortúra helyett sokkal szívesebben ruccantam volna át Costa Rica-ba ahol azontúl, hogy csodálatos természetvédelmi övezetben magasodó hegyek felhőerdeiben kirándultunk volna, három hónapos vízummal lehettünk volna gazdagabbak és nem kéne ezt a poklot egy hónap múlva jelentős kiadások árán újra meglátogatni. Mindenesetre a főnökünk valamiért hajthatatlan a fölösleges, és látszólag a jövő ismeretlen homályába húzódó bürokratikus papírtologató procedúra végigjárását illetően.
Teljesen kiábrándulva mindenből, a további buszozás és valami szép kis közeli lagúna meglátogatása helyett a szigetre visszatérés mellett döntöttünk.
Bár nehezemre esett a kirándulásról való lemondás és a tudat, hogy a 26 órás rémes utazást csak egy kurva hivatali sorban állás miatt tettük meg, de a nehezen megkeresett pénzünket tartalékolnunk kell a kis Nicaraguai paradicsom mielőbbi elhagyására.
A szálláson rohamtempóban összepakolás és fejvesztett reptérre sietés közepette a főnöknek még persze volt ideje megállni egy pizza hut-ban, hogy repülőgéppel szállítson haza egy nagy adag sült tésztát a gyermekeinek… Ez aztán a home delivery!
Aztán kiderült, hogy egy rakás pénzt buktunk volna, ha mégis elmegyünk a kis sétánkra, mivel a főnökúr által gondosan intézett repülőjegyek lejártak egy hónappal ezelőtt. Így is megpróbálta elsumákolni a plusz kiadásokat, de valószínűleg a trükközése közepette ráemelt tekintetemben izzó néma, de határozott düh jobb belátásra késztette és szép csendben kifizette a jegyek átírását.

Megérkezve az fogadott, hogy feltúrták az itt hagyott cuccainkat és a bázis ideiglenes éjszakai őrzésével megbízott figura kérdés nélkül belefetrengett az ágyunkba, valamint a borravalós dobozban hagyott 40$ nyomtalanul eltűnt…

Záros határidőn belül el kell hagyjuk ezt a szigetet mert az ilyen tapasztalatok végképp lerombolják a hasonló helyekbe vetett utolsó reményeimet is…

Advertisements
Címke , , , , , ,

One thought on “tor túra

  1. […] kelünk. Persze az elején végigjátsszuk még egyszer a hajókázós, pangázós, csirkebuszos, élménytúrát, aztán rárepülünk Miamira. Két nap felhőkarcolós, durvanightlife-os tengerparti […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: