Viszlát tengeri

Nos figyelj és tanulj, miképpen utazik egy igazi úr…

Először is felül egy teherhajóra.
A teherhajók általában igen pontos menetrend szerint közlekednek, de ez Nicaraguában a legkevésbé sem érvényes.

Hogy ne érjen bennünket újabb meglepetés kurvakorán kicuccoltunk a kikötőbe, ahol óránként különböző információkkal sikerült meglepniük bennünket a hajó várható indulásával kapcsolatban, és a sorban érkező hírek természetesen egyre későbbi időpontokat jelöltek meg…
10 óra felé már rettentően untuk a banánt. A hajóból még mindig bőszen rámolták kifelé a Porto cabeza-ból érkezett, rákcsapdákhoz való faanyagot, de a nagy sürgés forgás ellenére az orrban felhalmozott deszkahalmok mérete semmiféle csökkenést nem volt hajlandó mutatni az idő előrehaladtával. A meddő várakozást megelégelve elkezdtük megcsapolni a hosszú út elviselésének megkönnyítése céljából félretett rumkészletet. És a Little Corn-ra közlekedő kishajók jegyirodájában posztoló kedves hölgyre sikerült rábíznunk a málháinkat, így élve a csomagnélküliség üdítő szabadságával és az éhgyomorra legördített rum kellemesen bizsergető feszültségoldó hatásával, reggelizni indultunk, előrelátóan pizzát vásároltunk a hosszúnak ígérkező hajókázásra, elbúcsúztunk a pacsizómajomtól, majd kiültünk a kedvenc kocsmánk teraszára ahonnan szemmel tarthattuk a kikötőben veszteglő vízijárművünket.
A kis vendéglátó ipari egységben épp a kocsmárosné(ni) szülinapját ünnepelték, ez nagyon kedves kis ceremónia volt még minket is meginvitáltak egy ingyen sörre.

A szombat délután óta várt hajó hétfő délután el is indult velünk, hogy végleg magunk mögött hagyjuk a kukoricasziget karibi bájait. Őszintén szólva kicsit örültem, hogy nem maradunk tovább, (erre az érzésre rá is erősített, hogy az esős évszak egyre inkább éreztette a hatását és az eddigi naponta-kétnaponta tízpercekre leszakadó ég, konstans huszonnégyórás zuhékká nőtte ki magát.)
Persze némi hiányérzet is maradt bennem, mivel a közép-amerikai kalandozás és a Karib világ alaposabb megismerése nélkül kellett visszatérnünk az öreg kontinensre…

A hajó röpke 17 órás eseménytelen himbálózás után futott be Rama-ba, ahol a megszokott büfében megettük az ugyancsak tetemes időt igénybevevő buszozásra elegendőnek tetsző rizsesbabmenyiséget, ezúttal halapeno-s marhasülttel.
A következő igénybevett  közlekedési eszköz amit kipipálhattunk a hosszú járműlistáról, a tuk-tuk volt, amibe csak nagy nehézségek árán voltunk képesek a cuccainat és önmagunkat is belesajtolni, de azért valahogy mégiscsak sikerült.
A „városba” tartó út nem volt ugyan hosszú de annál kalandosabbra sikerült, hiszen a kis háromkerekű pöfögő sofőrje rallyversenyzőket megszégyenítő igyekezettel próbált minket eljuttatni a buszállomásra. Ennek a serénységnek következtében az erősen túlterhelt berendezés többször majdnem felborult velünk, és az rögös útviszonyoknak nem igazán megfelelő sebességválasztás aránylag mély nyomokat hagyott a helyszűke miatt a vezetőülésnek préselt végtagjaimban.

A közvetlenül Managuába induló buszt, még a nagy sietséggel együtt is lekéstük, de a hosszabb úton Juigalpa felé közlekedő járaton pompás helyet találtunk magunknak a leghátsó sorban (az eddigi buszos tapasztalatok alapján ez a leginkább öledbeülés és lábösszetiprás mentes pozíció)

A kellemes ülőhely miatt érzett öröm nem tartott sokáig, mivel a busz az első másfél órás zötyögés után, először csak gyengélkedni látszott az emelkedőn, majd az összes hűtővíz elfolyt belőle, így egy jelentős embertömeggel egyetemben az útszélén rekedtünk.
A sofőrök persze fogadkoztak, hogy nemsokára jön a következő járat amire majd elfogadják a jegyeinket de ez egyrészt nem hangzott túl biztatóan, másrészt számolva a mi buszunkra felzsúfolt átlag  embermennyiséggel csak nagyon kis eséllyel fértünk volna fel a következő buszra…

Elég sok időt hagytunk a szombati hajóindulástól a kedd esti repülőig, just to be sure, mindenesetre úgy tűnt ez mégsem elegendő ráhagyás Nicaraguai viszonylatban, ez a kis incidens meghiúsíthatja a haza utunkat és a fél év alatt megkeresett kis vagyonkánk szépen elúszik az el nem ért repülők sorával. A lerohadt busz árnyéka helyett inkább a perzselő napon ácsorogtunk (árnyéka az nemigen volt semminek ugyanis nagyjából dél felé járt az idő és totál merőlegesen kaptuk a sugárzást). Épp azon tanakodtunk hogy stoppolni kezdjünk, vagy mi a fene legyen, mert éjfélre mindenképpen a reptéren kell legyünk…
Míg ezen bosszankodtunk megállt egy platós teherautó, ami épp Managua felé robogott és egy két türelmetlen utassal együtt, mi is gyorsan kihasználtuk az adódó lehetőséget és beültünk egy jó kis marha „show” ra, vagyis felpattantunk és kényelmesen elhelyezkedtünk a platóra halmozott, szarvasmarhák és egyéb lábasjószágoknak szánt sószsákok tetején.
Az út így sokkal szórakoztatóbb és izgalmasabb volt, mint a buszon zötykölődve, hiszen nem csak a szűk ablaknyíláson keresztül szemlélhettük az elsuhanó tájat, hanem bármerre nézelődhettünk a szélben lobogó hajjal és szakállal. (Ez utóbbin remekül szórakoztak a teherautó után autózó sofőrök és utasaik, talán mert erre felé nem nagyon divat ez a Robinson style, vagy valami hasonló, de egész Nicaragua szerte nevetség tárgyát képeztem valamilyen okból, aminek miértjét nem igazán sikerült kideríteni.)
Fuvarosaink néha letértek a kövesútról és elpasszoltak a seggünk alól néhány adag baromnyalókát a helyi farmereknek. A legfélelmetesebb rész mindig az volt, amikor a hegy/dombtetőre felkapaszkodás után, a sofőr leállította a motort (lévén úgy gazdaságosabb) és nekieresztette a teherautó pár tonnáját a lejtmenetnek, ilyenkor többszörösen meghaladtuk a jármű motorikus hajtás által elérhető maximális sebességét, és a  csak abban reménykedhettünk, hogy a fékek képesek lesznek egy esetleges kényszerű szituációban megállítani a zuhanás jellegű ámokfutást.
Az autósok errefelé amúgy sem törődnek túlságosan az efféle „lejtőalján beláthatatlan kanyarban nem előzünk kamiont” jellegű úri finomságokkal, szóval néhányszor megfagyott bennem a finnyás kis európai vér, mindenesetre, amikor előre nézve megpillantottam a pakolósegéd fiút, aki a plató ingatag felépítményének tetején ücsörögve kapaszkodás nélkül csinálta végig ugyanazt, amitől én féltem, akkor, ha nem is megnyugodtam, de kicsit visszavettem az aggódásfaktorból, és megpróbáltam átadni a helyét az „úgyiscsakegyszerélünkrákendról” érzésnek.
Szürkületre értünk Managuába, azaz csak azt hittük, hogy Managuába, de valójában csak a külváros külső peremére. Itt megettünk egy vödör fagyit, hogy elmehessünk végre vécére és kapjunk némi információt a városbajutás és a helybeli  online checking lehetőségekről.
A suburbán környezetre időközben ráborult az éjszaka sejtelmes leple és játékgépszalonok, nightklubbok és kültéri konyhák előtt csörgedező szennyvízpatakok közt cipelgettük a málháinkat a beígért ciber café felé.
Itt sokadik próbálkozásra sikeresen kinyomtattuk a repüléshez elengedhetetlen papírosokat,
és a hely előtt ácsingózó tuk-tuk pilóták egyikével lejátszottuk a Ramaban már egyszer megismert sztori remake-jét.
Vagyis bezsúfoltuk magunkat (a csomagjainkkal együtt, egy kicsit kisebb dobozba, mint amiben valójában elférünk, és evvel a dobozzal felhajtottuk az autópályára…)

A tuktukos (valamiért nem engedik be őket a városba) a főút mellett posztoló rendőröket megpillantva, sebtiben behajtott az útszéli nyomortelep kunyhói között kanyargó,(a jármű erősen túlterhelt lengéscsillapítói okán vesekőporlasztóan rázós) földutakra, és evvel a kis vargabetűvel a jardot kicselezve, elvitt minket a város határán lévő benzinkútig, ahonnan majd valódi, négy kerékkel bíró, emberméretű taxival mehetünk tovább.
A töltőállomás melletti Tip-top névre hallgató gyorsétteremben – ez valamiért rettentő népszerű Nicaragua szerte, ezért bátorkodtunk kipróbálni – megettük, életem második legrosszabb, hirtelenkajáját, ami még a műanyag majdnemcsirke ízére is csak elvétve emlékeztetett. A pocsék élelem zamatárnak elűzése, a megmaradt rumunkat beletöltöttük a menühöz kapott óriáskólák egyikébe, majd a szesztől megvidámodva megegyeztünk egy fuvarossal, akinek segítségével végre sikerült kikeveredni a reptérre.
Volt szép kinyomtatott papirosunk és a duci csomagomon lévő kis feleslegért sem számoltak fel plusz költséget, innen már egészen problémamentesnek tűnt a tovarepülés.
Azonban nemsokára hallhattam a nevemet a hangosbemondóban…
A drága officerek a sokadszori szkennelés után sem voltak hajlandóak elhinni, hogy a pakkomban lévő búvárfelszerelés a legcsekélyebb mennyiségben sem tartalmaz nagynyomású gázokat és bármely furcsának tűnik, palackot sem hoztam magammal a repülőútra.
Ennek örömére hamarosan egy félméterszerharmiccentis kis ablakon derékig behajolva szedették velem ízekre, a nagyjából három óra gondos munkával ozmódium sűrűségűre koncentrált hátizsákomat…

Reklámok

One thought on “Viszlát tengeri

  1. ez az amire Te is, a Tesód is és én is predesztinálva vagyunk, ha valakit kiszúrnak, ellenőrizni, az biztos a családból való! de az a fontos hogy mindig továbbengednek!

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: