Irányeurópaaaaa

Reggel még kicsit csodálkoztunk azon, hogy ilyen magasan is laknak emberek.
A teraszra vezető, egyébként kiválóan hangszigetelő üvegajtó elhúzásával szinte pörölyként csapott az arcomba az a két dolog, ami miatt mindig menekültem a nagyvárosokból, az egyik a szmog, (erre kifejezetten érzékenyé válik az ember orra és tüdeje, ha huzamosabb ideig él egy köpésnyire a tengertől) a másik pedig a szinte kizárhatatlan, hol fülsértő, hol csak sunyin a háttérben meghúzódó, de mindenképpen konstans zajszennyezés. (Az ilyesmi ugyancsak rendkívül szembefülbetűnő ha a megszokott csendből leginkább a madárhangok vagy a pálmák susogása emelkedik ki csupán)

Összecsomagoltuk a felfújható derékaljat, amit kedves szállásadónktól kaptunk és megpróbáltunk rendet hagyni a kis legénylakásban, ha már ilyen kedvesen befogadtak minket. Újrapakoltuk a megbontott hátizsákokat, hogy azokat már csak magunkra kelljen akasztani, ha eljön a reptérre sietés ideje. Ezek után nekiiramodtunk találni valami olyan lábbelit a szétmállófélben lévő vietnámipapucsom helyett, ami egyrészt kompatibilis lehet a belgiumi klímával, másrészt nem kerül csillió dollárba (ez itt a downtown közepén egészen merész elképzelésnek tűnt) és végül, de nem utolsósorban, nem érzem benne magamat sem amerikakapitánynak, sem tizenhároméves emós mangalánylak, de még a jövőből visszaküldött, szivárványmissziós fitneszcézárnak sem. (A hétköznapi földi halandók számára elérhető árkategóriában ugyanis, jobbára csillagossávos és helókittyhalálfejes hipsterrugdalózókat, vagy a vezető sportcipőgyártó cégek, neon kollekcióinak olcsóbb, ezért még elbaszottabb színű koppintásait lehetett kapni.)
Óriás szerencsével kifogtam egy valamiért jelentősen leakciózott könnyű, kis puma vászoncipőt, ami nélkülözött mindenféle nemzeti attribútumot, rózsaszínmasnis halott macskaportrét és érdekes módon egyszerű királykék színét sem bontották meg fluoreszkáló műbanánzöld, vagy világító kislánybugyipink ornamentikával.
Mindezt szaros 60 dollárért.
Rettenetesen megörültem neki, hogy végül nem kell mezítláb mennem Európába.
(Apropó lábbelik, mint etno/szubkulturális jellegzetességek, tíz fekete bőrű férfiből, legalább nyolc, de inkább kilenc, hord, a helyi időjárási viszonyok és átlaghőmérséklet által a legkevésbé sem indokolt módon, magas szárú bakancsot. Persze egyáltalán nem mindegy milyen félét, csak és kizárólag a világossárga és a vajszín közötti árnyalatú, velúr, a száránál sötétebb bőrcsíkkal ellátott modelleket. Ha valaki esetleg tudja mi ennek a jelenségnek az eredője nyugodtan bekommentelheti, hogy én is okosabb legyek.)

bakancs

Már csak a vészesen korgó gyomor megnyugtatása volt hátra.

Abból már Managuában kaptunk némi ízelítőt, hogy mekkora baklövés az utolsó táplálkozásra fordítható pénzből ismeretlen gyorséttermekkel kísérletezni, ezért besétáltuk egy jobbára megbízhatónak tűnő subwaybe és megzabáltuk a legnagyobb és legtáplálóbbnak ígérkező dolgokkal teletömött szendvicseiket, (Kicsit meglepődtem, amikor a pult mögött álló kis hölgy megkérdezte, hogy kérek e csipszet az egy láb hosszú szendvicsem mellé, menüben, mivel a szó hallatán valamiért, először a sültkrumpli ugrott be, tétováztam egy pillanatig. Az értetlen arckifejezésemet meglátva, a mögötte magasodó polcra mutatott, amin szép rendben sorakoztak a különböző ízesítésről tanúskodó kisebb, nagyobb és még nagyobb méretű csipszes zacskók, ekkor kicsit meglegyintett az amerikai álom, szalonnás mályvacukor aromájú nyúlós illata, de inkább nemet mondtam és töltöttem magamnak helyette egy vödör aszpartamos fitnesz limonádét.) hogy a hosszúnak ígérkező transzatlanti repülőúton mégse haljunk éhen. (a légitársaságok economi class menüi, ugyanis nem a hatalmas, laktató adagokról ismerszenek meg.)

Összeszedelődzködtünk, hagytunk még valami kedves búcsúüzenetet a befogadónknak aztán újra nekiláttunk különféle járművek igénybevételével pozíciót módosítani.
A repülőn megint csak képtelen voltam aludni, ezért a meddő próbálkozás helyett inkább a jól bevált kilenc órán át tartó hollywoodi blockbuster mérgezést választottam, ami pont elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a szendergés helyetti pihentető relaxációt passzív elmélkedéssé transzformálja, arról, hogy a civilizációnk valóban megérett a pusztulásra.

Brüsszelben elég gyorsan bebizonyosodott, hogy nagyon jó döntés volt a cipővásárlás, mivel az öreg kontinens rögvest kilenc fokos hőmérséklettel fogadott minket, ez egészen húsbamarkoló meglepetésnek tetszett a több mint fél év trópusi klímán izzadás után.

Őszintén szólva, a belgák fővárosa, eddig, még a megannyi pompás sör és csokoládé ellenére sem tudott lenyűgözni túlságosan, most azonban a zakatoló vonat ablakából kibámulva a legbarátságosabb települések egyikének éreztem. Zöldbe borult LOMBHULLATÓ fák, egy IGAZI, szinte tapintható ÉVSZAK végén, házak, amik nem bádogból és uszadékfából vannak öszzeróva, de nem is nyúlnak az égig, temérdek drága tükörüveg és inoxacél szövedékeként, csupán otthonok, aminek narancssárga cserép van a tetején, horganylemez, pálmalevél vagy légkondicionálómasinák erdeje helyett.
A látvány olyan kellemesen otthonosnak, megszokottnak tűnt, a járdák nem csak dísznek vannak, hanem járnak is rajta az emberek, a személyautók nem kívánnak vetekedni a repülőgéphordozók, vagy konténerhajók méreteivel, és nem is lógnak róluk fürtökben alulöltözött benszülöttek machetével a kezükben.
Minden olyan kellemesen, közönségesen EURÓPAI!

A vasútállomáson a kedvesen mosolygó kalauzkisasszony megnyugtatott, hogy az utazás nem fog túl sok időt igénybe venni, ezáltal lehetőségünk nyílik elcsípni a Zadarba tartó gépünket is.
A sokat látogatott Charleroi – reptéren már ismertem a járást, és nagy meglepetésemre még a legendásan szőrszálhasogató Ryanair mázsálásán is gond nélkül átcsúszott a 3 kilóval nehezebb hátizsákom. Az egész karibi nyaraláson az övtáskámban árválkodó gyűrött öteuróst remekül becseréltük két igazi Lavazza presszókávéra, na, ez is valami olyasmi, ami kurvára hiányzott már. (Tudod az a krémes sűrű fajta, aminek már majdnem narancssárgás okkerbe hajló kemény habja van, pontosan beállított erős aromával,pici csersavas zamattal és a megvásárlás után két perccel már fogyasztható hőmérsékletű, nem úgy mint, a hiábakértemalegkisebbmérettetakkorisegyvödörbenadjákamerikaibarnavíz, külön kis hőszigetelő karton borítással, hogy a napalmforróságú ízetlen, híg löttytől felhevült papírpohár ne égesse szerteszét a tenyeredet.

A bruxelles-Zadar út röpke másfél órán keresztül tartott csak és a szikrázó meleg napfényben újra pacskerre cserélhettem a friss ropogós tornacipőmet. Egy éppen ott ácsorgó sráccal megosztottuk a taxiköltségeket a buszpályaudvarig és egy kis állomási pizzamajszolás után (nem volt burek) már robogtunk is Split felé.

A három órás buszúton már erősen kerülgetett a fejbólintós kamionosalvás de egyszerűen nem tudtam betelni az elém táruló látvány szépségével. A mediterrán táj még az átlageurópai külalaknál is közelebb áll a szívemhez, ezért még otthonosabbnak érzem a fehér sziklákról a tenger fölé hajló tűlevelűek és egyéb örökzöldek látványát, amiknek átható illata még a gyorsan suhanó buszba is kellemesen beszivárog.

Már szürkületre értünk Splitbe pár perccel az után, hogy az utolsó komp is elúszott Hvar felé.
Ez volt az egyetlen hiba, ami a viszontagságos út során becsúszott, de szerencsére a legkisebb és legegyszerűbben megoldható a sok közül, amikre számítottunk.

A kikötőben tébláboló túristaalakúakra leselkedő apartmanhiénák egyike nyomban lecsapott ránk, Ez egyszer, ez igen nagy szerencsének bizonyult, mivel a világutazástól erősen élőhalottszerű kis párosunknak nem túl sok agy és energiatartalék kapacitása maradt az ismeretlen városban kurvanagy pakkal való szálláskeresgélésre.
Az idegen nyelven inkább nem, mint alig beszélő bácsi, egy csodás kis lakásba vitt el minket az óváros kellős közepén.
És bár szinte semmi másra nem vágytam jobban, mint mielőbb felborulni és egyvégtében aludni legalább 8 órácskát, a környék újszerűnek ható szépsége nem engedte meg, hogy azonnal ágynak essünk. Vettünk egy üveg vörösbort (hú de nagyon vártam már erre) és kiszabadultunk a simára kopott, fehér mészkővel burkolt szűk utcácskák labirintusába. Itt minden öreg és láthatóan magán viseli a régmúlt korok nyomait, szinte szaglik az egész környékből a történelem, atmoszférája össze sem hasonlítható a Karib térség épületeinek reménytelen ideiglenességével, vagy a nemrég épült függönyfalas lakótornyok modern időtlenségével.

Kicsi ablakok, száradó ruhák az apró balkonokon, a kis sikátorokon át rálátni a tengerparti sétány pálmáira, a több száz éves tereken magasodó templomok faragványait befonja a borostyán és mindenhová beférkőzik az örökzöldek kellemes friss illata, kabócahang, korzózó vidám emberek, csevapcsicsi és finom bor…
Nagyon fogom élvezni ezt a nyarat!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: