UNDERWATER WRESTLER SPECIALITY

Van a búvárkodásnak egy rendkívül bosszantó válfaja, amit a rekreációs búvárszervezetek térnyerése szabadított rá a világ tengereire és medencéire, de leginkább mégis a búváriparban dolgozók idegrendszerére. Ezt a merényletet DSD-nek nevezik. (A mozaikszó mögött a „Discover Scuba Diving” kifejezés húzódik meg, ami nagyjából annyit tesz, hogy teljesen laikus embereket próbálunk búvárfelszereléssel a víz alá meríteni, egészen minimális fizikai és technikai ismeretek felvázolása után.) Mindez persze pompás lehetőség arra, hogy mindenféle népek bepillantást nyerhessenek a felszín alatti zöldeskék birodalom szépségeibe és kíváncsiságuk felébredhessen a búvárkodás mélyebb megismerése iránt. Azonban, szerintem mégis arra alkalmas leginkább, hogy szerencsétlen emberek (tisztelet a csekély számú kivételnek) borsos áron, sűrű pánikrohamok kíséretében, saját és környezetük, testi épségét, vagy éppen életét veszélyeztető szituációkba keveredjenek, és faramuci helyzetbe hozzák a hivatásos békaembereket, akik egyébként az életükért felelnek.
Ezen veszélyfaktort a dive-centerek zöme szereti a minimálisra csökkenteni bizonyos korlátozások bevezetésével, de mi nagyon simulékony és barátságos cég hírében állunk, ezért boldog boldogtalan részt vehet a kiképzésen tekintet nélkül korra, nemre, vallási hovatartozásra és vízbiztonsági tapasztalatok meglétére.
Eleddig azt hittem, hogy a próbamerülés legrosszabb alanyai a fiatal Amerikaiak, akik ugyan nagyon menőnek gondolják a búvárkodást, hiszen láttak már a víz alatti világról készült természetfilmet a NatGeón és ott minden olyan egyszerűnek látszik.
Persze akár egy kicsikét is odafigyelni arra a sok „uncsi bullshitre” amit az előttük álló szakállas csávó magyaráz a víznyomásról meg a fura gombokról és csövekről, az sokkal kevésbé „kúl”, mint gyorsan fellőni egy-két „nézdmábúvárszemüvegvanahomlokomon”vicces szelfit az instagramra”.
Ennek megfelelően szép, rendezett sorban követik el az összes lehetséges hibát, amik természetesen egytől-egyig egész hatékonyan elkerülhetők lettek volna, ha a drága kliens, az Iphone képernyőjén túli messzeség homályába vesző alakom által közölt információk iránt a legcsekélyebb mértékű érdeklődést tanúsította volna.

Mindenesetre, a nemrégiben történt incidens után rá kellett döbbenjek, hogy a föl-le liftező, homokot felrúgva tengerfenéken bukdácsoló és a szelfibot végére erősített legújabb GoPro val való hadonászáson kívül semmivel nem törődő amcsik, csak egy szünidei matinénak megfelelő intenzitású, üde színfolt a tehetségtelen öngyilkosjelöltek palettáján.
A valódi kihívást az Indiaiak és Ázsia szülöttei jelentik.

Ez nagyjából úgy néz ki, hogy mielőtt bárminemű előadásba belekezdenék a búvárkodás mibenlétéről
trükkös keresztkérdéseket szoktam feltenni a saját helyzetem megkönnyítésére.
Úgymint:
– Búvárkodtál már esetleg, ezt megelőzően?
– Van tapasztalatod „sznorkelezésben”?
– Volt már búvármaszk a fejeden?
– Úsztál már valaha úszószemüveggel?
(kétségbe esve)
– TUDSZ EGGYÁLTALÁN ÚSZNI???

Az utolsó kérdésre adott negatív felelet esetén a legtöbb búvárbázis alkalmazottja, szerényen széttárná a karjait és a sokatmondó mellső középtartást kísérő sajnálkozó pillantással finoman tudtára adná a kedves kliensnek, hogy sajnos az összes víz alatti huncutságot magában foglaló tapasztalatot egész odáig mellőznie kell, amíg meg nem tanul önerőből fennmaradni a vízfelszínen.
Nem úgy a VIKING dive center büszke divemastere. Aki miután az összes kérdésre nemleges választ kapott, kötelességéhez híven, szélesre erőltetett mosollyal az arcán közli, hogy ugyan minden egyes elhangzott NEM-mel egyre bonyolultabbá válik a helyzet, valamint nagyban csökken az esélye a program sikeres kimenetelének, de hát ugye mindent az elégedett vendégért, szóval Rn’R.
Mire szerényen hozzáfűzi a drága, hogy mindezen felül kicsit klausztrofóbiás és nem igazán szereti ha víz megy a szemébe vagy a szájába.

Ilyenkor legszívesebben ráripakodnék, hogy akkor MENNYÉINKÁBBPINGPONGOZNIBAZMEG!
de persze ehelyett csak összeszorítom kicsit a fogsoromat és kedélyesen nekikezdek a felszerelés alapos ismertetésének…

Valójában tényleg nagyon szeretnék rájönni, hogy mi a fészkes fene visz rá egy klausztrofób, víziszonyos, úszni képtelen jószágot pont a búvárkodás kipróbálására, de valami azt súgja, hogy ennek a talánynak a megfejtését (már ha van neki) a legkevésbé sem a logikus, racionális érvek tartományán belül fogom meglelni.

Búvárpályafutásom során már találkoztam egy két cifra dologgal, de egyszer sem gondoltam arra, hogy akár ott is hagyhatom a fogamat, vagy közvetlen veszély fenyegetne, ez volt az első alkalom amikor úgy éreztem, hogy meg akarnak ölni, és ez kis híján sikerült is…

Szóval, a sztori két résztvevője két csinosnak legkevésbé sem mondható, viszont jelentős túlsúllyal rendelkező, szüntelenül vihogó leányzó, egyenest a festői Bombay-ból.

Miután a vízzel való kapcsolatot firtató kíváncsiskodásomra sikerült a legkevésbé bíztató információkat beszerezni és megbizonyosodtam róla, hogy nem lesz egy egyszerű menet, kiderült hogy a szellemi és mozgáskordinációs képességek terén is van némi elmaradás. Efektíve el kellett nekik magyaráznom, hogyan kell felöltözni, basszameg, pedig tapasztalataim szerint az ilyesmit a kicsit visszamaradott négyévesek is képesek nyélbeütni, különösebb hozzáadott segítség nélkül.

Nagy nehezen beleerőltették magukat, a szinte a legnagyobb melák férfiaknak való wetsuitokba (a női modellekkel ránézésre meg sem próbálkoztunk) de még ezekben is michelin figurát megszégyenítően puffadtak.

A pár lépcső megtételét a vízig, lassabban sikerült abszolválni, mint ahogy az állítólagos Jézuskrisztus végigjárta útját a vesztőhelyig, és szemmel láthatóan nagyobb kínokat okozott számukra, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy a búvárfelszerelés sokkal könnyebb mint egy feszegetésre alkalmas fakereszt, és még a korbácsot is otthon hagytam…

A vízbe való beugrás kihívásának teljesítése újabb fél órácskát vett igénybe a tűző napon, de nagy nehézségek árán ezen is túl lettünk valahogy. A vízbejutással egy időben kezdetét vette a szokásos nehezen csillapítható, kaotikus pánikrohamok sora, de úgy ahogy sikerült őket megnyugtatni és valahogy elverekedtük magunkat az öböl közepén lebegő bójáig, ahol elvileg megkezdhettük volna a feneketlennek tűnő, 4 méteres mélységbe való leereszkedést. Szerencsére az egyik lányt átvette tőlem a svájci kolegina, de így is nekem jutott a testesebb, mondván én úgyis erősebb vagyok. (Ekkor még nem is sejtettem, hogy a fizikai erőfölényemre esetleg szükségem is lehet)
4 alkalommal futottunk neki a felszín alá jutás műveletének (minden kísérlet előtt 10 percet pihegve a felszínen) de a tengerszinttől számított 10-15 centiméteres negatív távolság elérése újabb pánikrohamokat váltott ki, mivel kiderült, hogy ez a fránya tenger nem elég, hogy nedves, de ráadásul még sós is.
Én már itt feladtam volna, az előre megjósolható nagy valószínűséggel, kudarccal végződő műsor folytatását, de a lány valamiért rettentő elszánt volt és ragaszkodott hozzá, hogy mindezt próbáljuk meg még egyszer a part közelében, a vízbe vezető lépcsőbe kapaszkodva, mivel a bója kötelének imbolygása elbizonytalanítja… (piha)

itt több kevesebb kapálózás árán sikerült elérnünk a fél méteres mélységet és a víz alatt visszaúsztunk a bójához (az úszás természetesen azt jelentette, hogy a palackjánál fogva vonszoltam a cetméretű leányzót, akit a szabálytalan kutyaúszásra halványan emlékeztető neurotikus rángatózásban némiképp akadályoztak a lábára erősített uszonyok.)

Viszont egészen kivételes tüdőkapacitásról tett tanúbizonyságot, mivel a közel 20 méteres távon az embert próbáló, ötven centiméteres mélységben is sikeresen elszuszogta a rendelkezésére álló 2400 liter levegő több mint felét.

Szépen lassan (tényleg kurva sok idő alatt) centinként araszolva már majdnem elértük az öböl alját.

Az igazi küzdelem azonban még csak itt kezdődött, és ezek után azt hiszem, bármikor szégyenkezés nélkül kiállíthatok magamnak egy „Underwater Wrestler Speciality” és egy Harry Houdini emlékkártyát.

A lefelé vezető úton, a szüntelen, bizalmat sugárzó szemkontaktus és a folyamatos nyugodt légzésre ösztönző jelbeszéd látszólag megtette a hatását és úgy tűnt, hogy még a végén talán halakat is mutathatok neki az öbölben, de a „kis”hölgyön, váratlanul, minden előjel nélkül, verekedős pánikroham lett úrrá. Először csak a térdével rúgott rendesen gyomron, majd a két megtermett csülkével satuba fogta a testemet és a bal kezemet.  Ha a gyomorszájon rúgás következtében való öklendezés miatti levegőveszteség és a tüdőmet összepréselő, méretes anakondákat megszégyenítő ölelés szorítása nem lett volna elegendő az összes szusz kipréseléséhez, egy ügyes kézmozdulattal kitépte a reduktort is a számból. Így, bár mozogni és lélegezni nem nagyon tudtam de, legalább még láttam, hogy mi történik. Persze nem sokáig, mivel a vad kapálózás hevében sikerült a maszkom leverésével a megfelelő tisztaságú vizuális inputtól is megfosztania. A tökéletes káosz akkor érte el a tetőpontját, amikor a fejem szorgos ütlegelése közepette, a szemembe csapó sós víztől hunyorogva és a felrúgott homok kevésbé áttetsző felhőjében fuldokolva, még épp elkaptam a tekintetemmel, ahogy a saját légzőautomatáját is kiköpi.

Nem sok híja volt, hogy mindketten megfulladjunk az átlagos úszómedencék mélységének dupláját alig meghaladó lábvízben.

A történetnek csak azért nem lett rossz vége, mert a szabadon maradt kezemmel sikerült megragadnom a darálva hadonászó kis Siva (tényleg úgy tűnt, hogy több végtagja van, mint kéne, hogy legyen) inflátorcsövét és gyorsan telepumpáltam levegővel. Hiába tapostam a vizet az uszonyaimmal még így is egy örökkévalóságnak tűnt mire a felszínre emelkedtünk, lévén nehezek voltunk, akár egy süllyedő konténerhajó. Mivel én a DSD-k hez mindig rendesen túlsúlyozom magam, hogy sikerrel meg tudjam állítani a magukat rakétaként a felszínre lövő potenciális búvárszerencsétlenségeket, és a bálnalányra is rá volt szíjazva a testméretéhez dukáló 12 kiló ólom, meg még kettő volt a zsebében is, hogy minden rendben legyen a merüléssel, és a BCD-m ben és a tüdőmben egy fia levegőmolekula sem maradt, hogy bárminemű felhajtóerőt szolgáltasson.

Mindenesetre nagy nehezen túléltük mind a ketten és végezetül a lánynak is be kellett látnia, hogy a búvárkodás, valahogy mégsem tartozik a számára leginkább megfelelő szabadidős tevékenységek sorába. Ahhoz mondjuk túlságosan jó nevelést kaptam, hogy a vízi sportok erőltetése helyett, nyíltan megemlítsem neki, a számára sokkal testhezállóbb női pankrációban rejtező karrierlehetőséget, de kedvem azért lett volna hozzá…

Ezt követően a másik indiai kisasszony, miközben készségesen segítettem neki levenni a nehéz felszerelést, a dzsekije csatja helyett az ólomövet oldotta ki, ennek köszönhetően derékmagasságból  telibegravitálta a súlyos ólomblokkokkal a fedetlen lábujjaimat.
Csak álltam ott ökölbe szorult arccal, húszforintos méretűre tágult, nedves pupillákkal, kényszeredett mosolyom mögött összeszorított fogaim kerítésén átszűrögetve a levegőt, hogy  ááááh, nem tesz semmit, úgyis régi volt rajta a köröm…

Tehát ki lehet jelenteni, hogy bizonyos körülmények között a búvárkodás egy kibaszott veszélyes sport.

A kolegákkal már csak lemondóan összeröhögünk, ha indiai vagy távolkeleti próbabúvár érkezik és összehúzott szemekkel csak elismételjük a PADI népszerű szlogenjét, amolyan fonetikus ázsiai angolsággal „DIVING ISZ FUN!”

Reklámok
Címke , , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: