alföldi víziók

Nem tudom mi lehet velem, de az utóbbi időben rendre szarul alszom és egyre többször álmodom lidérceseket, vagy legalábbis meglehetősen furcsákat. Ezekben az álmokban az a közös, hogy mindegyiknek köze van a Lakitelek Tőserdő vasútállomástól nem messze, a szirom utca 6 szám alatti kis telken álldogáló – illetve az emlékeimben még álldogáló – apró faházhoz, amit a nagyapám épített.

Minden egyes történet elég különleges a maga nemében, de ugye az ember gyorsan elfelejti az álmok részleteit és csak a sommás körvonalai maradnak meg a tudatos szférában, rosszabb esetben még az sem.
Ezért most megragadtam az alkalmat, és ébredés után rögtön nekiálltam bepötyögni az emlékeket, hátha így több mard belőle.

Ez persze nem olyan egyszerű feladat, mert megvan az a (rémálmok esetében nem túl hasznos) képességem, hogy színesben és full HD-ban álmodom, szagokkal, ízekkel és egyéb érzetek illúziójával megtámogatva, viszont, sajnálatos módon az „írói” képességem nem terjed odáig, hogy ezeket a finom részleteket a nagy orosz realistákhoz hasonló mélységben tudnám prezentálni, de vázlatnak talán megteszi. Lelkes, amatőr álomfejtők, és pszichomókusok a blogbejegyzés komment szekciójában állíthatnak fel diagnózist az elmeállapotomról.

Szóval Tőserdő, nyár van és gyerek vagyok. A sötét belső szobában, a spaletták csukva vannak, mert valaki alszik. Tudom, hogy alszik. Pedig a helyiségben rajtam kívül senki sincsen, csak a halovány, kintről beszűrődő félhomályban, a ronda fakónarancs árnyalatban úszó tapétán lévő, nagyfejű, kibomló szirmú, kitalált virágok között tekergőző indák, és növényi ágvégződések. Mégis valaki hangosan szuszog, horkolgat, nem szabad felébresztenem. Ezért rendkívül óvatosan mozgok, lassan matatok a hatalmas antik világvevő megsárgult elefántcsontszínre emlékeztető műanyag gombjain. Csak egy öreg rádió, de akkora, amekkora lapostévékért mostanában szeretik agyontaposni egymást az emberek, egy-egy elektronikai cikkeket forgalmazó nagyáruház megnyitóján, vagy csak a karácsonyi szezon első napjait kísérő akciók kezdetén. Szinte biztos vagyok benne, hogy a készülék használhatatlan, illetve, hogy a valóságban már nem működött, amikor én megszülettem.
A berendezésen valójában csak hat vagy nyolc gomb lehetett igazából és két tárcsa, előttem mégis egy templomi orgona klaviatúrája terül el, rengeteg gomb, tollanyttyú, huzattyú, bizgentyű, baszattyú, billentyű és izé. Eltekerem az egyik tárcsát, mire felizzik a számlap – vagymi – mögött elhelyezett apró égők sora, meleg, mély, napsárga derengéssel fénylenek fel számok és városok nevei, London, Berlin, Varsó, Prága, Budapest. Tőserdőt keresem, valamiért nincs ott a sorban. Pedig világváros, tudom, hiszen itt élek, minden olyan hatalmas és nyüzsgő. Óriás szőlősorok közt rohanó, nagy, csuklósbusznyi méretű, zöldhátú, kéknyakú gyíkok, a kerticsap dübörgő vízesése mellett tanyázó gigantikus varangyok, a föld alatt metróként suhanó vakondok, a könnyű homokos talaj mélyén élő furcsa lények, leginkább a ribizlibokrok tövében a földből néha kikandikáló bizarr, tüskés lótetű – akitől valamiért mindig rettegtem – a ringlófa alatt magasodó, eltüzelésre váró, öreg palánkok, ágak és egyéb kacatokból tömegéből álló domb megannyi motozó teremtménye, bogarak, madarak, hüllők…
A rádióból egyáltalán nem hallatszik, a megszokott, az adással teli frekvenciák között recsegő, éteri zaj, csak a szél hangja. Csak a szél fúj, a ritka, tüskés akácok között.
Dohos, édeskés bukéja van a szobának, a régi bútorok átható nyugdíjasaromája, az öregemberek lakásában terjengő,  fullasztóan nosztalgikus szag, az élvebomlás a lassan múló élet semmivel össze nem téveszthető szaga.
Síkok metszik át a kicsi szobát, irizálva derengő pengeélek, táncolnak bennük a porszemek, mintha résnyire nyíltak volna a spaletták a reggeli, madárdalos, ropogós napfényben, pedig a nehéz fatáblák ugyanúgy zárva vannak, látom az ablaküveg túloldalán, hogy a kis, nyikorgó kallantyúk rá is vannak belülről fordítva. Nem is szabad még kinyitni őket, hiszen alszik. Valami vagy valaki ott alszik a szobában láthatatlanul. Ott ólálkodik a csontig hatoló érzés, hogy nem vagy egyedül, még sincs ott senki sem.
Tisztán hallható a mély álmot jelző, lassú, szelíd, ritmusos lélegzetek sora, mintha a lomhán emelkedő és süllyedő mellkas hangjára válaszolna a rádió sugározta szélzúgás. Mégis egyedül vagyok. Nyomkodom a nagy kezelőfelület megannyi hogyishívjákját, be kell állítanom a megfelelő hullámhosszt,  LAKITELEK TŐSERDŐ SZIROM UTCA HAT. El kell kapjam az adást, ami csak nekem szól, de hiába a fáradságos munka, semmi más műsor nem akad csak a zörgő hideg szél hangja.
Kicsit hátrébb lépve megbotlok és hanyatt esem a földre tett ágyban, ami ott sincs, illetve ott sem volt, még az előbb, a rádió eltűnt, semmi nem maradt a helyén, csak a szél fúj továbbra is a tapétavirágok között. Nehéznek érzem magam, ahogy a hirtelen ott termett nagy zöld ágyon fekszem, a mennyezet furnérborításán, a beázások nyomában odakent fehér szigetelések hálózata olyan, mint a tengerben vibráló fénypászmák, amit a hullámok rajzolnak a tengerfenék köveire, csak az általában nincs megtűzdelve, száraz, elkent légytetemekkel.  A szobában most világos van, biztosan felébredhetett már…

A két szobát elválasztó falon ott sorakozik minden, a lecsömpült szélű fehér műanyaglap, a szotyolákból kirakott zsiráfokkal, fölötte a homorú borotválkozó tükörben látom Magyarország halait, az étkező, feketelábú, piros, műbőrborítású székei és a kinyitható maszatos asztal fölé szegezett ismeretterjesztő MAHOSZ plakátokon.
A szilvaorrú keszeg, mindig nevettem a képen, de sohasem sikerült olyasmit fogni, aminek szilva lett volna az orrában. A kakukkosóra szerű apró faház jobboldali nyílásában a főkötős menyecske álldogál, napos száraz idő várható tehát, ha a kalapos parasztgazda jönne ki a másik ajtón, esőre lehetne számítani. Soha semmiféle összefüggés nem volt még az időjárás valós alakulása és a kis figurák mozgása közt, most sincs. Hiába is posztol a fehérnép a kis boltív alatt, hiszen hallom, hogy fütyül kint a szél. Vagy talán itt fúj bent a szobában, a tapéta ronda art nuevo-s flórája tekeregni látszik, mint Raoul Duke előtt a Las Vegasi hotelszőnyeg egy marék acid után. Szemben üres emeleteságy magasodik, deszkáján sorjáznak azok a fura, pufi matricák amiknek zizegő szemük van, gyermekkoromban valamiért marha nagy divat volt, most plasztikszemeikkel mind vádlón engem bámulnak, a por szagú csendben. A polcról eltűntek a könyvek, lepedők vannak ott helyette, akár egy kórház ágyneműraktárában. A falra erősített kampókon, nyugtalanító módon horgászbotok pihennek, feszesnek látszanak, mint a bármely pillanatban támadásra kész, éles fegyverek. Feltápászkodom az ingoványként süppedő ágyról, mellette szétszórt kártyalapok hevernek, magyar és francia kártya összekeveredve, a szivárványszín légyfüggönyön keresztül kilépek a konyha előtti kis előtérbe. A műanyagcsíkok érintése nyomán érzem a sztatikus töltést a bőrömön, jövőt vizslató érzékeim előre jelzik a kisülést, ahogy a kilincshez érek, a kicsi kis pattanó ív egy pillanatra a Tesla tekercsek körül cikázó villámokhoz válik hasonlóvá, de csak valahol belül, valójában nyitva az ajtó és a kilincs is fekete bakelit.
A makk ász beszorult a küszöb alá, felveszem és megpróbálom kisimítani a gyűrött, tűz körül fagyoskodó öregember képét. A linóleum alatt visszhangzik a deszkák recsegése, mintha a léptek nyomán a fából felnyögő nyikordulás valami mély üreg falairól verődne vissza. Szédülök, kívülről látom magamat, amolyan huszonéves forma lehetek felborzolt hajjal, másnapos képpel állok egy sörrel a kezemben. A cimboráimat szólongatom, senki nem felel, biztosan lementek már a partra.
Túl sokáig aludtam.
A teraszon a nagyapám ül, az asztalnál az apámmal beszélget, szól a rádió…
Újra kisfiú vagyok, a sört nekik hoztam, kőbányai, kék és piros címkés, a duci nyakú régi üvegeken gyöngyöző harmatcseppek, beletapasztják őket a fehér áfészes nejlonzacskó ölelésébe.  A kerítés előtt egy kis fiat 500-as parkol, szép tisztára van mosva, de a kerekei tengelyig elkaparták magukat a fényes, királydinnyés homokban.
Leteszem a szatyrot, az öreg rám sem hederít, az apám meg mintha fiatalabb lenne önmagánál vagy legalábbis annál a fiúnál, aki az imént fáradtságtól nyúzott arccal jelent meg az ajtóban.  A csaphoz szaladok megmosakodni, mert a fagyi, amit a sörhozás fejében vásárolhattam magamnak a kezemre olvadt a melegben. A kerticsapból nem jön a víz. persze, hogy nem jön, hiszen télire mindig elzárjuk, hogy fagymentes legyen. Kis szurtos kölyök kezem helyett nagyapa vakító fehérre őszült, bundás kezét tartom a csap alá, körmei alól patakokban folyik a vér, az egyik szemére teljesen megvakult már, a másikkal is alig lát valamit, rojtosra verte az ujjait a kalapáccsal, amikor a budit építettük, emlékszem, de ezek most az én kezeim és nem jön a csapból az a kurva víz. Előre megyek a vízaknához, fedelét alig találni meg a sűrű, combig érő gaz között, pedig tegnap nyírtuk le a füvet, még az illatát is érezni. A zöldre festett vasfedő nagyon nehéz, alig bírom félrevonszolni, alatta némán ásít a sötét üresség. Mászom lefelé a létrán, három lépcsőnek kellene lennie de valahogy sokkal több van, a betonba ágyazott ácskapcsokból álló kapaszkodók sora a feneketlen mélységbe vezet. A szél meg megrángatja a száraz gazokat körülöttem, ahogy a fejem eltűnik a nyílásban. Meztelencsigák látszanak a nyirkos falon, ameddig még lehatol a fény, sárga pöttyök villognak a hátukon, csillogó nyálkacsk kíséri őket, aztán már azt sem látni, csak a vibráló vak sötétséget.  Mászom és mászom lefelé, szorítani kell a vasat, mert apró kezeimmel alig érem át őket, csúszósak a fokok, és a kis nyavalyás szandálommal nagyon nehéz megállni rajtuk, de menni kell lefelé, mert valamiért meg kell nyitnom azt a fránya csapot. Az akna alján nincsen semmi sem, de a szél zúgása itt is hallatszik, metróalagutakban érezhető légvonat csapja meg az arcomat.  Tapogatózom, bár már azt sem tudom mit is kellene keresnem, olyan régen vagyok egyedül a sűrű feketeségben, hirtelen érzem, hogy kitágul körülöttem a tér, szerszámos polcokat találok rozsdás sárga nyelű csavarhúzókkal amivel a nagyapa a szúnyoghálót szokta kitámasztani. A sarokban valami apró fénycsík dereng. Hát persze, hogy a pinceajtó széle, kis erőfeszítés és nekitámaszkodás után csikorogva feltárul, vidáman szaladok fel a lépcsőn egy nagy, nehéz NDK-s amerikánerrel a kezemben. A hátsókertben már egy fia szőlőtőke sincs, helyén kiégett fű és gazok, a félkész budi ajtaját ritmusosan csapkodja a szél, ahol régen a ringlófa alatti lomkupac terpeszkedett most, viharvert deszkaasztal mered ki a földből, abba fúrok éppen lukakat. Lassan tekerem a hajtókart, az acélt borító ezüstöskék kalapácslakk megcsillan a napsütésben, minden fordulatra. A kézifúró fényes fa fogantyúja bordó színűre van pácolva kicsit megkopott már ott, ahol erősebben markolja az ember, de a gépet magát gondosan bezsírozta a nagyapa, akadálymentesen forog és még csak meg sem nyikordul.
Az asztalba fúrt lukakon először csak komótosan, majd egyre gyorsuló ütemben kezd elszivárogni az idő.
Virágba borul fölöttem a ringlófa, rengeteg termés hízik rajta, az egyik ága le is törik a nagy súlytól. A körülöttem burjánzó dudva magasabbra nyúlik, mint az asztal lapja, a húsos papagáj formájú tüskés tokok felnyílnak, és a könnyű, fehér szálakon libegő barna magokat elsodorja a szél. Túlérett gyümölcsök hullnak a nyakamba, vad darazsak lepik el őket kavarognak, mint a vihar, aztán lepotyognak azok is, hó temeti be őket és maga alá szorítja az elszáradt gaz meghajlott szárait. Megdermed a táj. Lassan hosszú jégcsapok ereszkednek alá a hullámpala tető pereméről, egy lesik és belefúródik a hóba, a csatorna eldugult, ki kellene tisztítani. A fúrószár gyorsan eszi magát az öreg deszkalapba, a színtelen forgács úgy pereg kifelé, mintha apró férgek nyüzsögnének a szaporodó lukak körül. A tél elpárolog és a kikelet nyomában sebesen növő tarack indái bekígyózzák a nedves homokot. Szőke kisfiú szalad ki a házból felmászik a pincetetőre és zöld műanyag etetőcsúzlijából önfeledten lövöldözi az égbe az apró kavicsokat. A kerítés előtt álló kicsi fiat egy ezerkettes Ladává változik, az is fehér, majd kockavonalai átformálódnk egy csllogó, metálbordó Nissan laurellé, az kopotkék Opel kadettre vált majd egy sötétebb színű astra követi. Villódzva követik egymást az évszakok. Az alföldi nyár  fakó hamuszínűre égeti a ritka füvet, a délibábos reszkető forróságban, vibrálva látom, ahogy a tetőn ácsorgó kisfiú rám emeli a csúzliját, súlyos, piros fájdalom hasít a koponyámba. Mikor magamhoz térek, egy apró testet tartok a kezemben egy kicsi énekesmadár hulláját, még meleg, a fejét teljesen szétroncsolta a négyésfeles ólomlövedék, nehéz duplarugós Slavia hatharmincegyesem a padnak van támasztva, csöve a borús őszi ég felé mered, patakzó könnyeim átesnek az asztalba fúrt lukakon. Alul úgy peregnek ki akár a parti zuhanyrózsából a cseppek, ha az ember megrántotta a lánc végén lógó kis trapézt.
Hallom ahogy a kis piros Bzmot mozdony kürtölve bepöfög az állomásra és fiatalok vonulnak lefelé az úton, a honvédségi legelő szögesdrótja mellett.
Megérkeztek a többiek végre valahára.
Eléjük sietnék, de zárva van a kapu, megkérdem az öregembert, aki a teraszon lapozgatja az ezermester magazin, szépen, évfolyamonként lefűzött és bekötött számait, hogyan is nyithatnám ki. Ezerkilencszáznyolcvanhat április huszonhat, válaszolja halkan, majd belekotor a szétszedett óriás rádió, asztalon heverő alkatrészei közé és kiemel egy bazinagy tömött kulcscsomót. A kerítés előtt egy fehér Skoda fabia parkol, az apám száll ki belőle kopasz és elgyötört, nyálkás halakat nyújt be a rácson. Beengedném, de nem találom melyik kulcs illik a zárba, úgyhogy inkább csak vödörbe teszem a halakat. A kerti csap csövéből hangos remegő, hörgéssel fröcsköl elő az artézi víz, a csapot nem lehet többé elzárni. A mohás erdei források környékén érezhető vasas illat tölti meg az orromat, az edény falán lassan túlcsorduló jéghideg folyadék áthömpölyög a meztelen lábfejemen, és elkezdi beleoldani azt a homokos talajba. Ahogy a lábaim lassacskán rövidülnek, majd szinte teljesen elfogynak, egyre közelebbről látom, a zubogó vízsugártól tajtékos vödörben körbe-körbe úszkáló, kibelezett, fej nélküli törpeharcsákat.
Nem élek már csak az ideg, mondja egy hang a fejeben.
Na mi lesz már, kinyitod azt a kurva ajtót, vagy itt kint igyuk meg azt a rahedli sört, amit idáig cipeltünk, hangzik a kiáltás a kapu felől.
Most hirtelen passzol a kulcs a zárba, rögtön az első a karikán sorakozók közül
Sokan jönnek, de egyikkőjüknek sincsen arca, csak egy luk a fejük közepén, amibe szorgosan öntik a sört.
Én is sört iszom, hangosan kacagunk és szalonnát sütünk a lángoló faház körül. A rádió fénylik és továbbra is játssza a szélzúgást.
A légmozgás azonban nem csak műsor, feltámad süvít és a szemembe sodorja a pernyét, érzem, hogy baromi kellemetlen csípős égető fájdalom…

Erre ébredtem föl, vagyis hát arra, hogy olyan ügyetlenül sikerült feküdnöm, hogy az öklömmel majdnem kinyomtam a saját szememet…

Ha hazamegyek valaha, feltétlenül el kell látogassak Tősbe. Lassan több mint tizenöt éve nem láttam a gyermekkorom legszebb nyarait idéző kis faházat. Persze már rég nem a családé, apám azt is elherdálta, mint nagyjából minden mást, amink volt. Lehet rég elbontották és valami randa betonkockát építettek a helyére. De ha a vityilló nincs is már ott, az akácosban fújó szélnek, a sűrű ártéri erdőknek és az iszapos Tisza holtágnak meg kellett maradnia. Talán elég lesz az is.

Advertisements
Címke , , , ,

One thought on “alföldi víziók

  1. bagoly35 szerint:

    Úristen, hát ez valami hátborzongatóan jól le van írva! Brrrr, nagyon élveztem olvasni!
    Akartam kérdezni, hogy milyen viszonyban vagy a felmenőkkel, mert volt egy sejtésem, de aztán itt van a végén a válasz is…
    Nekem ez tűnik a kulcsmondatnak:
    “Az asztalba fúrt lukakon először csak komótosan, majd egyre gyorsuló ütemben kezd elszivárogni az idő.”

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: