MQ2

 Egy kellemes pihenőnap után visszahívtak a KSA-től, ezúttal a kettes számú mantakirálynőn teljesítek szolgálatot. Az uncsi chek-in és a berámolás után felharsant a kikötő rossz szellemeit a partra visszaűző tűzijáték, és már robogtunk is Koh bon felé.
Ez a hajó jóval kisebb a 3-as számú nővérénél, és Nikita, az ukrán trip leader is barátságosabbnak tűnik a katonás Joe-nál. layoutM-2
Ez a trip csak 3-napos, kihagyja a 7 Similant és rögtön a lukas közepű bon szigettel kezd.
Sajnos, szinte az első fél órában az egyik kedves vendég ügyesen lefejelte a feljárót, rögtön a “MIND YOUR HEAD!” felirattal szemben.
Csúnyán felhasította a fejét, vérspriccelés, halálpara, meg miegymás, szóval vissza kellett térnünk a kikötőbe és megvárni amíg ellátják a sebét. A szerencsétlen incidens miatt a figura nem jöhetett velünk, hisz 9 öltéssel a fejében a doki értelemszerűen eltiltotta a merülgetéstől, és a felesége is vele maradt a parton, így rögtön két emberrel kevesebbel indult a túra.
Öröm az ürömben, hogy megörököltem a luxuskabinjukat. Így ezen a tripen nekem lesz a legkényelmesebb fekvőhelyem, légkondi, ventilátor, óriástér, franciaágy…

(Kérdés ilyen esetben mi lesz az ártó szellemekkel, ugyanis a második kifutásnál már nem volt durrogás, ami elijessze őket.
Mindegy, ha velünk maradnak is, talán sikerül megosztozniuk a jó szándékú kollégáikkal, a számukra kirakott gyümölcsök halmain, egyéb finomságokon, az erős teán és azon a komplett csirkén(!), mindez talán el tudja venni a kedvüket a rosszalkodástól.)
Inkedáldozat_LI2

Egész csirke áldozati ajándékba a vízimanóknak!!!

A csapatom három főt számlál, egy orosz malcsik és egy vietnami házaspár lesznek a kezeim alatt. Mindannyian Nitrox tanfolyamot csinálnak, így nem csak a szuper kajüt, de a potya oxigén is jár a merülésekhez.

Idáig nagyon jól indul a túra. Meglátjuk, hogy alakul a holnap.

Most már csak ilyen szerencsésen kell folytatódnia, hisz úgy tűnik kedvelnek a hajósdémonok!

Van két skandi oktató, Daniel és Henriett, Aisha az angol, Athena viszi a más nyelven nem beszélő ázsiai csoportot lévén kínai, és Nik és én erősítjük a keleteurópai vonalat a hajón…

Az első merülés a meseszép Koh bon bay ben zajlott, a búvárjaim egészen jól viselkedtek, nem tűntek el, nem zuhantak a mélybe és nem lebegtek fel a felszínre sem. Mojdjuk az oxigéndús palackok használatának valószínűleg nem fogják túl sok hasznát látni, mert még a sekélyes check dive-on is megmutatkozott mekkora air drinkerek. Így a mélyben töltött időt, nem annyira a szöveteikben felhalmozódó nitrogén menyisége, mindinkább a palackjuk mérete fogja korlátozni. Sebaj sokan úgyis azt mondják, hogy kevésbé fáradnak a nitroxos merüléstől, mint a szimpla sűrített levegő használatával, ami szerintem nettó bullshit, de placebónak jó lehet, ha így fittebbnek érzik magukat.

Lenyomtuk a west ridge-t. Manta megint nem jött, de legalább volt 3 tengerikígyó, a nagydarab Dan és a tagbaszakadt Nyikolaj úgy rettegtek a kis csíkos spagettiktől, mintha legalábbis egy feldühített, fókavérrel bekent orrú nagy fehér úszott volna feléjük tátott szàjjal. Kétségtelen, hogy a bolygó egyik legerősebb mérgű madzagjai, de azért nem kell vízihullaszínűre vált arccal, pánikolva hátrálni, ha 5 méterre elúszik egy melletted, vagy megpillantod az aljzat koralldarabjai közt tekergőzve.

A rémisztő kígyókaland után a North ridge következett, könnyű nyugalmas drift dive sok hallal és egy üzekedő polippárral akik úgy váltogatták a színeiket az aktus közben, mintha valami durva goa party lenne a bőrük alatt. Még mindig ők a kedvenc élőlényeim, ez a szín és alakváltó képesség annyira lenyűgöző, és hiába evilági, mégis olyan idegenszerű, hogy képtelen vagyok betelni a látvánnyal. (Nyolckarú barátaim nem csupán az álcázás mesterei, hihetetlen szabadulóművészek is egyben, hiszen testüket képesek bármely szűk résen átpréselni, ami az egyetlen merev alkotóelemüknél, vagyis a ” csőrszerű fogaiknál” nagyobb. Ezenkívül bámulatos intelligenciát fejlesztettek, jóval az első emlősök földön való megjelenése előtt, 3 szívük van, vízsugárhajtással közlekednek, képesek a bőrükkel “látni” és rövid életük alatt át tudják programozni az RNS- üket, valamint, még számos lenyűgöző tulajdonságukkal tudják elkápráztatni a nagyérdeműt, szóval számomra egyértelműen az élővilág legfigyelemreméltóbb csodái.)

A Koh tachai pinacle, marhajó kis merülőhely, de szinte mindig, tiszta stressz vagyok az elején, ha éppen félúton van a tide, akkor marha erős az áramlat, és amenyiben a csapat, akár egyetlen tagja elrontja a mooring line elkapását, akkor mindenkinek tova kell sodródnia, mert még egy tapasztalt, erős uszonyozónak is a lehetetlennel határos vetekednie a vízárammal. A sok “szuperbúvárral” meg a free ascent felejtős, mert az egyik lezuhan, a másik elsodródik a harmadik fellebeg. Aztán meg ember legyen a talpán aki összefogdossa őket a tenger különböző zugaiból.
Nos annyira el voltam foglalva avval, hogy a társaság összes tagja megértse mi is az a negative entry, és kész legyen vízbeugrás után azonnal elmerülni (az orosz srác csak mérsékelten tud angolul), hogy kiérdemelvén a nap true idiótája címet, csak magamat nem sikerült rendesen felkészíteni a merülésre, és okosan uszony nélkül kezdtem meg a vízbelépést, még a levegőben észrevettem az óriásbaklövést, de akkor már késő volt módosítani a dolgon. Az áramlat ellenében, uszony nélkül olyan gyámoltalan a búvár, mint egy mozgássérült gumikacsa a három szurdok vízlépcsőn, így a hajóra esélytelen volt visszajutnom. Szerencsére a szemfüles boat-boyok is végignézték a szarvashibát és a dingivel villámgyorsan utánam dobták a lemaradt felszerelést. (A vendégek szinte semmit nem vettek észre az egészből és hála a magasságos mélységes Poseidonnak, az utasításnak megfelelően lobogtak a kötélen.) A Thai srácok még két napig biztos harsányan fognak röhögni rajtam, akárhányszor feltűnök a divedecken, de mondjuk meg is érdemlem, ekkora marhát ritkán sikerül magamból csinálni. Amúgy is olyanok mint a gyerekek, állandóan infantilis kis csínyekkel mulattatják az arra fogékony vendégeket, de főleg a divecrew-t és persze saját magukat. versenyeznek ki tud több csipeszt rakni a búvár pólójára észrevétlenül, beöltözés közben összekötözik két ember cipzárfelhúzó madzagját a wetsuiton, vagy befőttesgumikból készítenek rá kiegészítést, hogy felhúzás után azonnal le is húzódjon, meg effélék.

Reggelire újranyomtuk a dome of doom-ot, frissen, kiszellőzött szövetekkel mentünk neki a mélynek, de ezzel a bandával nem nagyon lesz hosszú merülés. 28 perc volt a safty stoppal együtt, kár beléjük a jó EANX. Épp, hogy meglátogattuk a dóm alját harminc méteren, az orosz kolega máris 70- báron, jöhettünk is fel, azon nyomban…
Olyan jó lenne már egyszer olyan csapatot kifogni, akik merülni is tudnak és a tüdejük sem feneketlen.
A Richelieu rock-kon szuper körülmények vártak minket, gyengécske áramlat és kristálytiszta víz, most először sikerült látni ezt a sziklát teljes egészében, és a hajókkal is szerencsénk volt, csak három másik búvárosztó volt a környéken, így a vízalatti forgalmi dugó is egészen átláthatónak bizonyult. Megtaláltuk a kis “vízilovacskát” és talán a pipefishből is láttak valamit a rám bízott békaemberek.
Imádom ezt a helyet, szikrázó napsütésben pont olyan a műsor, mintha a blue planet korallos epizódjának egyik jelenetében merülnénk, csak az öreg Atemborrough dörmögő hangja hiányzik hozzá.
Varázslatos!
Ha nem is vagyok olyan erős a kincstalálásban, mint egyes munkatársak, akik goprokat, óriáskamerákat, kompjutereket, meg minden értékes búvàrmotyót lelnek állandóan a mélyebb merülőhelyeken, most nekem is sikerült találni legalább egy kompasst!

20180121_221717 (1)
Sajnos mivel a búvàrjaimmal folyton együtt kell mozogjak, mindíg a leggyengébb láncszem levegőfogyasztása limitálja a csapat merülésidejét, így ha a legsutább szélsebesen elszuszogja a tartalékait mindenkinek a felszínre kell emelkernie. Jelenleg az oroszom légszomja a legkielégíthetetlenebb.A harmadik etapra szereztem a Nikolaj-nak egy tizenötös palackot, felütöttük azt is oxigénnel, hogy mindenki azonos gázkeverékkel merüljön, de az a + 600 literke nitrox is úgy tűnt el a tagban, mintha ott se lett volna, pedig alig volt áramlat, és nem is  vittem őket mélyebbre 22- méternél. Talán ha öt perccel sikerült kitolni az egész merülés időt. Vannak emberek, akik adott idő alatt mindig pont annyi levegőt fogyasztanak, mint amennyi rendelkezésükre áll. Alig hiszem el.

A Hin Luang rock-on kezdtük a reggelt, ez Thai-ul sárga követ jelent. (ami a rock szócskával kiegészítve olyanná teszi az egészet, mint a led dióda, cd lemez vagy a bacon szalonna, de a vendégek zömében úgysem tudnak thai-ul és így talán meg tudják jegyezni.) Ugyan maga a kő nem sárga, de vastagon borítják a világos citromszín és cián, puha korallok, amik egyrészt elképesztő szépek, másrészt az áramlatban lengedezve olyanná varázsolják a sziklát, mintha egy darab sárga, szőrös élőlény lenne az egész.
Jó mély merülőhely, szóval ez az úszkálás sem sikerült túl hosszúra. Szerencsénk volt az áramlattal, mármint, hogy így reggelire nem volt túl erős, ugyanis, a társaság ismét remekül végrehajtotta a negative entry-t, zuhantak is, mint a cementestalicska, a toronyházrenováláson, kivéve persze az egyiküket, aki nehezen tudott egyenlíteni és megállt 3 méteren a legnagyobb sodrásban… Végül őt is visszaszereztem valahogyan és elindulhattunk felkutatni az állítólag errefelé rezidens, stonefish-t. (Ő a minden halfélék legmérgezőbbike, a hátúszójàt merevítő tövisek szúrása, orvosi beavatkozás hiányában akár halálos is lehet, ugyanis a fincsi kis idegméreg légzésbénulást és szívleállást okoz, szóval nem nagyon érdemes piszkálni. Az elnevezése a kiváló mimikrijére utal, vagyis kísértetiesen emlékeztet egy algákkal, korallokkal és minden egyéb tengeri maszattal benőtt kődarabra, így avatott szem szükségeltetik a megtalálásához. A vízalatti jelbeszédben a méretes spangli szívását utánzó kézmozdulat jelöli a stonefish-t, ami pedig a hullaszerűen türelmes mozdulatlanságával hozza összefüggésbe, -némi szóviccszerűség köntösében -az angol szlengben a baromira betépett egyénre használatos “stoned” kifejezést.) A merülés vége felé találtunk rá őnagyságára, ott pöffeszkedett a yellowstone egy széles repedésében, bamba fején a konstans harraghpéter mosolyával és tényleg úgy nézett ki, mint aki megdöglött, vagy legalábbis rendesen be van szívva, a vendégek hiába villogtak a szemébe a fénykardnak is beillő sokezerlumenes fényszóróikkal, tökéletesen hidegen hagyta az akció, és pont ugyanúgy nem csinált semmit, mint ahogy általában szokott.

stone3stone2
A második west ridge merülés kicsit uncsinak indult, mivel az eddigi levegőgazdálkodàsi tapasztalatok alapján nem igazàn akartam erőltetni a nagyobb mélységeket, a sekélyes errefelé pedig jobbára egy szomorú koralltemető, a környék nemzeti parkká nyilvánítását megelőzően népszerű dinamitos halászat, és a tizennégy éve errejárt szökőár pusztításának eredménye képpen. (a hegyekben álló összezúzott koralltörmelék, ráadásul kedvelt élőhelye a tengeri kígyókáknak, és látva a csapat legutóbbi “vakmerő bátorságát”, ahogyan krétafehér arccal reszketnek a rémület jeges markában, rájöttem, hogy mégsem a kis fekete-fehér hüllők a kedvenc vízalatti látványosságaik.)
Épp azon töprengtem milyen érdekességgel szórakoztassam őket a sok látványosságot kínáló, vízalatti gerinc elérése előtt, mikor méltóságteljesen bevitorlázott a képbe, a régóta várva-várt fenséges MANTAAAA!
Egész sokáig élvezhettük a közelségét, ahogy hatalmas “szárnyainak” lassú csapásaival óriás nyolcasokat írt le körülöttünk, aztán, ahogy kielégítette kíváncsiságát, olyan hirtelen ahogy feltűnt, tova is úszott, és kecses fekete sziluettjét lassan elnyelte a nagy kékség.
Megjelenése nem csak a közepesen érdekes merülést mentette meg, de remek meglepetésként szolgált a túra végét megelőző utolsó előtti búvárkalandra.
A kikötés előtt, a Boon sung wrecken szálltunk alá utoljára.

boonsung-wreck-before

Így nézett ki, mielőtt elnyelte a hullámsír

Ez a roncs sajnos több okból sem emlékeztet már hajdani valójára, ugyanis az 1979-es,  viszonylag kis mélységben való elsüllyedése után, (A legenda szerint egy meghibásodott vécé okozta a katasztrófát.) a felszín közelében lévő részei veszélyt jelentettek a helyi halász és egyéb hajóforgalomra, ezért a Thai NAVY, – a baleseteket megelőzendő -a  katonákra általában jellemző radikális problémakezelési metódus szerint, ripityára bombázta, majd 2004-ben, a partvonalat a földdel egyenlővé tévő cunami is pördített a maradványokon párat, így leginkább egy vízalatti fémhulladékkezelő telep hátsó udvarára emlékeztet.booo

Ez persze egyáltalán nem gátolta meg az Andamán tengert abban, hogy a nagy kupac formátlan acéldarabot, mesterséges korall zátonnyá változtatva, a legkülönfélébb élőlényekkel népesítse be azt.
Szeretem ezt a könnyű és mozgalmas merülést, hiszen itt mindig csapatokban találni a számomra oly kedves, bociszemű giant porcupine fish-eket, akik a többi merülőhellyel ellentétben itt a “csordasszellem” biztonságát élvezve nem menekülnek el a kíváncsi szemek elől. Valamint számtalan egyéb fajt, akik a roncsot övező homoksivatagban csak itt találnak menedéket.  Itt olvasható a céges kommentár a túrához, pár fotóval kiegészítve.
Reklámok
Címke , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

Reklámok
%d blogger ezt kedveli: