Naphalál

Az idő csak rohan előre és egyre inkább úgy tűnik elrobog melletem, mint a shinkanszen puskagolyóvonatai.
A nemrégiben még a Teide, négyezer méteres, leánykamellet formázó, sötét sziluettje mögé lebukó nap, már az öböl másik oldalán, a hullámtörő, betonból öntött, böszme metánmolekulamodelljeinek halmai mögött tér nyugovóra.
Még mindig meleg van, az a bő huszonhárom fok, amivel a forgástengelyünk eltér az ekliptika síkjára húzott merőlegestől, és “mindenhol” máshol, egymástól elkülönülő évszakokra hasítja az évet, itt csak arra elegendő, hogy ellopja előlem a napszállta mozi utolsó jeleneteit.
Csak a csodálatos színek maradtak ugyanazok.
Bár december huszonegy óta újra visszafelé vándorol a műsor, de még jó időbe telik, mire ebből a szögből újra teljes pompájában mutatja majd magát.
A tengeri naplementék mindig elvarázsoltak, a látvány minimál mértanisága lenyűgöző, ahogy a horizontot feszes buborékfelszíné változtató víztömeg és a pengével metszett élű, izzó korong találkozásánál felragyog a hullámok fehérzaján táncoló fényösvény, miközben a háttérben függő felhőpamacsokon, lustán parázslik az alkonyat apokaliptikus hangulatú színorgiája…
Egyszerűen cseppfolyósodik tőle a vizuális ingereket feldolgozó agyi terület.
Turner bekaphatja a vattacukor ködfátylaival…
Hiába is láttam számtalanszor, nem lehet elmenni mellette, ha tehetem kiülök a hajóorrba és mozdulatlanul nézem végig, ezt, az esztendő összes estéjén azonos szereplőkkel futó, de mégis mindig másképp játszott színielőadást.
Amióta kényszerű társbérlő a húsban ez fránya szomorúság, nem átallja még az ilyen kis “giccses” esti üldögélések oldalába is otrombán belesütni a billogját, pedig ezek leginkább a természet tüneményei iránti elragadtatás percei voltak, mintsem a mélabú nyomasztó szeánszai.
Ebben a melankóliagyanús sötétebb állapotban is van persze valami érdekes, a látvány és a depi elegye, egész furcsa érzésemlékeket tud felszivárogtatni, mégpedig olyan mélységekből, amikről azt hittem, hogy rég rázárultak már a visszafordíthatatlan feledés dunsztoskupakjai. Ha nem maguktól jönnének, talán tudatosan képtelen is lennék felidézni őket…
Olyasmi lehet ez, mint a memóriakártya, a játék, ahol az arcukon fekvő lapok közül, az azonos mintázatúakat kell összepárosítanod, de sokszor fordítod fel azokat is, amik csak bizonyos részletekben hasonlítanak egymásra…
Itt is csak a szorongás és a nap, ami közös…

Zsenge kölyökkoromban, mikor a minket körülölelő világegyetem érdekességeiről lényegesen kevesebb információval rendelkezvén, egy nagy könyv tartalomjegyzékében megpillantott, furcsa sorok nyomán, – amik egyáltalán nem illettek a kötet komolyságához – gyanútlanul, vörös óriások és fehér törpék kalandjai után kutakodva, kellett megtudnom, hogy csillagunk nem, hogy nem örökéletű, de egyszer, tomboló haláltusájában felperzseli majd a naprendszerünk javát. Fúziós poklában “energiává” oldva az általunk ismert létezés minden összetevőjét…
Hiába is volt ez sokkal érdekesebb, mint a különböző méretű és színű mesebeli lényekről szóló történetek, és emberi elmével alig felfogható, az időintervallum, ami ettől a távoli jövő ködébe burkolózó eseménytől elválasztott, egyik sem tudta megakadályozni azt a sokkszerűen rámszakadó, rettenettel vegyes szomorúságot, ami magával ragadott a gondolatra, hogy ez a rengeteg földi csoda egyszer maradéktalanul megsemmisül.
A gyerekek amúgy is teljesen másmilyen viszonyban vannak az idővel, a végesség, ha jelen is van a tudatukban, képlékeny, és nem kötik még olyan határidők, amikbe ilyen röpke évmilliárdok ne férnének könnyedén bele.
Nem igazán vigasztalt, hogy a folyamat, a teremtő ciklikusság részeként új kezdetekre ad lehetőséget, és mi is ilyen aktusok folyományaként létezhetünk egyáltalán, csupán valami leírhatatlanul nagy letargiára emlékszem, ami messze meghaladta azt a szűkkörű gyermeki világot, hogy nem lesz többé nagyi, meg apuanyu, és az egyéni létezés megszűnésén túl, elkerülhetetlenül elpárolog az egész hóbelevanc.
Talán az első kozmikusabb léptékű érzés az életemben, ami láttatni engedte azt a szánalmas, parányiságot, amivel az univerzum méreteihez viszonyulunk.
A jelentéktelenségre való fájó rácsodálkozás, ami még manapság is embermilliókat késztet arra, hogy az evvel való szembenézés vigasztalansága helyett, örök életről, meg puha gondviselésről szóló tündérmesékbe meneküljön.

Ahogy ezek felrémlettek a megidézett borzongás elindította a sorba kötött memóriaszekvenciák lejátszását és a téma kapcsán előkerültek még kicsivel banálisabb jelenetek is, például:

Mikor először moziban volt szerencsém látni a csillagháborúk saga első részét, amiben a rosszgonosz galaktikus birodalom, újonnan elkészült harci támaszpontja révén, olyan félelmetes hatalmat birtokol, hogy pillanatok leforgása alatt képes, akár egy komplett planétát is elpusztítani. Pontosan emlékszem, hogy a filmjelenet, melyben Tarkin tábornok demonstrálja a halálcsillag elképesztő tűzerejét, újra megidézte azt a félelemmel vegyes ürességérzést, ami a naphalálra és elképzelt következményeire való rádöbbenéskor kerített hatalmába…

Idáig volt érdekes a sztori.

Evvel fel is emelkedik a tű, a távoli emlék lenyomatok dokumentumainak barázdáiból és a rendezetlen agyhullámok újabb, negatív zörejeket harsogó korongot helyeznek a lemezjátszóra.

A forró gázgömbök életciklusának lezárulásakor végbemenő folyamatoktól való félelmek helyett a felcseperedésemmel együtt értelemszerűen máshová helyeződött a hangsúly, de ezek a kilátások sem sokkal megnyugtatóbbak.

Sajnos mostmár nem kell eónok távolságába tekinteni vagy sci-fi szappanoperák ötletei közt turkálni a “végítélet” érzés megtapasztalásához, szépen megágyaztunk magunknak itt a földön, a mi kis dicstelen világvégénkhez.
Sajnos ez viszont nem lesz gyors, kegyes, villanásszerű, mint a filmeken, meg az alufóliasipkás ufórettegők jövendöléseiben.
Rá fogunk baszni mindannyian, főleg az állatok, ők ugyanis nem tehetnek semmiről…

Nehéz szavakba önteni azt az ambivalenciát, ami a homo sapiens sapiens szellemének, teremtő leleményességét övező őszinte csodálat és a emberiség masszája iránti világmély megvetésem között feszül.

Ép hogy csak lekászálódtunk a fákról, pár ezerszer megkerültük a napot, és a bolygó életidejéhez képest vakuvillanásnyi idő leforgása alatt sikerült, a szép reményekkel kecsegtető képességű, hízottagyú makimajomból, egy, a planétán lüktető élet pestiseként tenyésző szörnyfajjá avanzsálni.
Furcsa, ahogy a fáradhatatlan, innovációra éhes elme, nap nap után fejti fel a kozmosz titkait, a tengelyes kerék leleményétől ripszropsz eljut a föld gravitációs kútjából kiszabadulni képes, mérföldmilliók távolságában száguldó aszteroidákon landoló, intelligens gépek megalkotásának szintjére, de ez a szikrázó elméjű létező, egy nyakló nélkül szaporodó, minden útjába kerülő dolgot felzabáló és megmérgező, majd mindezt a saját asztalára visszaszaró véglény is egyben.
A magát a teremtés koronájának tartó, amely színes papírdarabok birtoklási vágyától vezérelve az értékes nyersanyagai és kiaknázható szellemi képességeinek legjavát, saját fajtájának, minnél gyorsabb és hatékonyabb elpusztítását lehetővé tévő technológiák kifejlesztésébe öli, és áldásos tevékenysége közepette úgy éli fel tartalékait, mintha tényleg nem lenne holnap.

Ez még a vihar előtti csend, de már szépen mutatkoznak a jelei a változásnak.
Melegedő víz, pusztuló korallok, teljes lokál ökoszisztémák felbomlása, soha nem látott időjárási jelenségek, emelkedő hőmérséklet, aszály, toxikus hulladékhegyek mindenütt, elpárolgó gleccserek, csökkenő biodiverzitás, terjedő sivatagok, ivóvíz nélkül maradó milliós városok, lángoló kontinens.. Mindennek ellenére exponenciális népességnövekedés, és a baj mérséklése helyett, fokozódó fogyasztás…
Az előrevetített veszteség érzése, a tehetetlenség dühével és némi szekunder szégyennel párosul, ami a minket és a körülöttünk élő fajok javát is halálraítélő kapzsi nemtörődömség miatt fojtogat.
A hangulat, némiképp eltorzult tükörreflexiója a felbugyborékolt gyermekkori érzésemléknek, szóval nem teljesen fedi le, a manapság az efféle szorongás típus megnevezésére konstruált klímarettegő kifejezés…

Sajnos hajlamos vagyok rá, hogy a negatív gondolatok vastag rétegeinek egymásratelepedése, a nem túl bíztató kilátások és – az ugyan más forrásból táplálkozó, de azért kellőképpen sötét – általános depresszió interferenciája nyomán szuperponálódó emóciók, rohamszerű láncreakciót indítsanak el az agyamban.
Meg is kezdődött az apokaliptikus diavetítés
A környezet, vagyis az egyedüli élőhely lelakása, a természeti katasztrófák mellett/következtében elszabaduló folyamatok, a szükség teremtette népvándorlások, a kevés maradékért folytatott, elkeseredett küzdelem, háborúk, madmax,
Bam-bam-bam, sorjáznak a képek.
Zuhogó gondolatbombák, igazi robbanó szerkezetekről, amik fegyverropogás háttérzajának közepette leomló házfalak között, gyermekeik véres maradványait ölelő anyákat gyártnak, a mindenféle életre alkalmatlan, nukleáris szennyezéstől percegő sivatagokban vánszorgó, kőkorba visszabaszott, esélytelen, egyenlőre túlélőkről, az élettelen óceánok szürke végtelenjéről, felperzselt erdők helyén temetetlen heverő, megégett tetemek szagáról, a mérgezett levegőben szállongó förtelmes járványok tombolásáról…
és egyéb szívmelengető dolgokról, amikkel a neuronok alattomos kémiája képes tetézni, a saját társtalanságának verméből kiszabadulni képtelen elme nyomorúságát, a pillanatnyi élet problémáinak megoldására koncentrálás, vagy akárcsak egy szaros naplemente nyugodt végigélvezése helyett, inkább önként botot dugva a lejtőn suhanó mentális kerékpár küllői közé.
A káosz szédületes sebességgel kezdett megint maga alá gyűrni, éreztem, hogy a kontroll nélkül áradó rettentő víziók nyomása alatt recsegő elme kezd átpréselődni az őrület érzékeny határvonalán túlra és hirtelen ruhástol belevetettem magam az óceánba, hogy a hűsítő habok felébresszenek a pszichedelikus armageddon korántsem lélekemelő mozidélutánjából és drasztikus mozdulattal rántsák vissza a figyelem fókuszát arra, hogy mekkora szerencsés flótás is vagyok valójában. Hisz nem csak, hogy egyetlen végtagom sem hiányzik és viszonylag egészségesnek mondhatom magam, de egy szelíden himbálózó hajóorról bámulhatom a varázslatosan felemás napnyugtát, egy kellemes klímájú sziget partjai mentén, ahelyett mondjuk, hogy a hullámok játékszerévé silányult, halott mauritániai kislány lennék, vagy valami ahhoz hasonló…

Címke , , , , ,

2 thoughts on “Naphalál

  1. Mária Szonda szerint:

    látnod kellett volna Árpád szobatársait a kórházban erőtlenül..lábfej nélkül cukorbetegen..egy jót nem ehető egyforma napokon ahol rá vagy szorulva minden egyszerű emberi szükségletnél mások segítségére…vagy a valaha vezérezredesként akár 350 ejtőernyős ugrás után most 2 hét alatt a ráktól elenyésző testet…. Mi még itt vagyunk! és hidd el mindenki ragaszkodik az életéhez..amikor már leginkább nincs mihez! Akkor gondoljunk a hozzátartozókra akiknek fontosak vagyunk akkor is ha nincsenek ott!

    TÚLOLDAL ezt írta (időpont: 2020. jan. 14., Ke 14:55):

    > nemkomplett posted: ” Az idő csak rohan előre és egyre inkább úgy tűnik > elrobog melletem, mint a shinkanszen puskagolyóvonatai.A nemrégiben még a > Teide, négyezer méteres, leánykamellet formázó, sötét sziluettje mögé > lebukó nap, már az öböl másik oldalán, a hullámtörő, betonbó” >

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: