Fúúúúúúúúú

A normális északkeleti passzát, ami a délvidéket nagyjából egy szélcsendbuborékba zárja, nem tartotta magát túl sokáig és újra beindult a durvulás a fekete kontinens felől. Ez persze ezerszer jobb, mintha nyugatról támadna, hiszen így a hullámokkal legalább nem kell számoljak, azonban egy bizonyos erősség felett a szél bármely irányból érkezzék is, elég sok kellemetlenség forrása lehet. Mivel az előrejelzés ezt keletieskedést egy viszonylag hosszan tartó periódusként harangozta be, meg is fordítottam a hajót.
Mindenki megnyugoghat, szerencsére nem horizontális tükrözésről van szó, csupán a függőleges tengelye körül perdítettem rajta száznyolcvan fokot, a beláthatólag sokáig velünk maradó szélirány felé fordítva az orrát. Ez művelet lehetőséget biztosít a cockpitben tevékenykedésre a mindenfélék elrepülése nélkül is.
Az irányváltásnak köszönhetően, főleg az elmúlt napok viszonyaihoz képest, ez kimondottan luxuskörülményeket teremtett a hajón.
Tudok például kávétfőzni anélkül, hogy hermetikusan lezárnék minden nyílást albatroson, ugyanis a decken végigsöprő fuvallatok nem csak a port és egyéb szemetet hordták be a lukakon, de bármikor képesek voltak ellobbantani a tűzhely gázlángját is.
Így akár nyitva is hagyhatom az ajtót alváshoz, és nem szárítja ki a lelket (vagymit) belőlem a kalima.
Szeretném azt mondani, hogy az éjszaka is nyugodtabban telt, de ez nem lenne igaz.
Az álmatlanságot mondjuk nem az irányváltás, hanem a szél dühöngése okozta, az állókötélzet sikít, a halyardok döngetik az árbocot, a horgonykötelek pedig elkeseredetten nyöszörögnek, hangjuk olyan, mintha a hajótest akarna összeroppanni, ami persze érzékcsalódás csupán, de mégiscsak tökéletesen alkalmas arra, hogy a legmélyebb álomból is bármikor felriasszon.
Ilyen körülmények közt nem egyszerű a partrajutás sem, harminckét csomó ellen szinte esélytelen vagyok a dingivel.
Vakmerő módon, megkíséreltem persze kievezni, de gyorsan be kellett lássam, hogy nem igazán vezet eredményre, vagy legalábbis nem olyanra, amilyenre szükségem volna. Mire hat-nyolc métert haladtam a kikötő felé, addig egy jó hatvan méterrel fújt kijjebb a szél a nyílt víz irányába, és csak Albatroshoz visszaevickélni is egy keserves negyed órámba került, annak ellenére, hogy próbáltam a hajó szélárnyékában maradni. (Ami persze csak mérsékelten nevezhető szélárnyéknak, hisz egy katamaránról beszélünk és a hajótestek közt ugyanúgy áttutul a levegő)
Remélem a kibaszott motortolvaj csacsókák ilyenkor jókat derülnek a kínlódásomon.
A mai táplálékbeszerző túrára ezért úszva indultam, a vízalatt legalább nem fúj a szél…
A hazatérés megkönnyítése érdekében a drybagbe rejtettem, azon nagy színes, traktorbelső méretű úszógumik egyikét, amit még évekkel ezelőtt kaptunk ajándékba, és a legutóbbi nagy selejtezés alkalmával újra a kezembe akadt.
Amennyire lehetetlennek ígérkezett a kievezés, olyan könnyedén tettem meg az utat visszafelé.
Pragmatizmusomat, amolyan komikus spektákulumként érékelte a paseón szötymörgő zombihorda, ami a menetrendszerű keddenkénti piacőrületből visszamaradt. Járókertes nénik integettek felém és vidám nevetgélés hangját hordta utánam a szél.
Persze egy tarka gumifánkon vitorlázgató tengeripunknak nem volt nehéz kitűnni parti tömegből, főleg úgy, hogy az egész bícsen egy teremtett lélek sem próbált meg dacolni Eurosz haragjával.

Címke ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: