insider

Ez az egész világjárvány pont olyan, mint az egyéb hihetetlen dolgok, amik mindig másokkal, máshol, messze történnek.
Pedig már egy hete tart a vesztegzár, de valahogy a kiürült partok, szkafanderes közterületfertőtlenítők, lerabolt szupermarketpolcok és a katonai terepjárókra szerelt megafonokból recsegő utasítások, együttesen sem voltak képesek valóságossá tenni az egészet.
Olyan mint egy rosz álom, és az egész víruspánik, csak valami furcsa sci-fi sztorinak tetszik, amiből szinte csak a még mélyebbre nyomódó egyedülét sivársága jut el az agyamig…
Volt már, hogy áhítottam az egyedüllétet. Mikor tizenhárom éve, épp egy másik kapcsolat felbomlásából származó horpadásokat és egyéb érzelmi karosszériahibákat akartam kikalapálni. Szimplán elmenekültem az emberek elől.
Sétálni indultam, a szerényen csak “az út”-nak becézett, El Camino, kagylóhéjakkal szegélyezett zarándokösvényein.
Persze nem hitéleti megfontolásból, csupán a lépések monotonitásán akartam átszűrni a bajomat, ráhangolódni a természet hullámhosszára, vagy legalábbis a flóra és fauna azon szegmensével együtt rezegni kicsit, amiben, nem szerepel rajtam kívül másik ember.
Egy hosszú hónap volt a túra (ha nem számolom a stoppolások autókasztnikba zárt közösködését a startig és a végéről el.)
Előtte soha nem voltam harminc napig magamban, nehéz is volt megbirkózni azokkal a dolgokkal, amik jobbára elrejtőztek a nagyváros folytonosan hömpölygő masszájának zaja elől, de a magány csendjében kimerészkednek a fényre…
Tanulságos kirándulás volt, küzdelmes, de eredményes.
Most tizenkétszer ennyi egyedüllét után, annak a harminc napnak a viszontagságaira visszatekinteni olyan, mint egy életfogytos sötétzárka priccséről idézi az emlékezetembe egy napközis sarokbaállítás félóráját.
Ott könnyítésként, a haladás mindennapi újdonságai felett érzett lelkesedés és a barangolás közben rám zúduló impulzusok sokat kompenzáltak a belvilág küzdelmeinek csatazaján.
És persze igen fontos részlet, hogy akkor a magányt nem búcsúajándékba kaptam, hanem magam választottam…

Itt pedig előrehaladás helyett csak megtorpanás vagy visszafelé sasszézás van.
Az egész szarhalomra ráborít még pár ifaplatónyi ganajt ez a kurva karantén.
Ez még kényszerűbbé teszi az egyedüllétet, a halvány szociális szálat is elpárologtatva, amivel itt a szigeten úgy-ahogy, rendelkezem.
Bár tulajdonképpen nem sok minden változott, csak egy plusz lakat került kívülről, az amúgy is bezárt ajtóra.
Az igazi szar azonban nem is ez az előreláthatóan pár hónapos “forced loneliness”, amit némi fogcsikorgatással ki lehet bírni, sokat olvasgatva, őrlángon, hanem az újabb bizonytalan, amit ez az egész helyzet előrevetít.
A “vissza a startmezőre szerencsekártya”.
A hajófelújításra félretett pénz ezidő alatt szépen felélődik és a turizmus híján csődbemenő szigeten mindezt visszaszerezni még kilátástalanabbnak ígérkezik majd. Pedig már egy ideje menekülnék innen, ebből a gyermekkori álom maradványain tenyésző lidércnyomásból.
Ám a krízis tuti, hogy ideragaszt, még egy előre meghatározhatatlan időintervallumra.
A távoli jövő sűrű ködébe hajítva a jelenlegi szituációból való kilábalás, áhított, nemrég már karnyújtásnyira lévő lehetőségét. Kitudja milyen hosszúra nyújtva, azt a befelé kiáltott üvöltést, aminek már egy éve nem sikerül abbamaradnia.
Tényleg csak abban reménykedem, hogy a már most is recsegő-ropogó idegrendszerem vázszerkezete kitart még egy kicsit és nem fogja egyik napról a másikra megunni az egybenmaradást, konfettivé fröcskölve azt a rengeteg erőfeszítést, amivel eddig próbáltam összetartani…

Címke , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: