Részleges szabadság

Végre, nagy kegyesen lehetővé tették a karanténbüntiből való kikandikálást.
Persze az emberekkel való találkozás még tilos, de legalább megmozgathattam kicsit a lábaimat, amire a hajón csak rendkívül korlátozott lehetőségeim voltak.
Az úszás ugyan segített kicsit, hogy az izmaim ne sorvadjanak el teljesen, (Mint kiderült azt is tilosban csináltam.) de az mégiscsak más, ha az alsó végtagok teherhordás helyett csak kalimpálásra vannak kárhoztatva.
A kijárási tilalom enyhítése ugyan, még csak annyi sétára ad törvényes lehetőséget, mint amenyit a raboknak adnak néha. A keveset is szigorú menetrend szerint, vagyis napjában egyszer, egy órára, reggel hat és tíz, vagy este nyolc és tizenegy között, azt is a bejelentett lakcím egy kilométeres körzetében. (Ami nálam elég nehezen értelmezhető, egyrészt az óceáni horgonyhelyemnek nem nagyon van helyrajzi száma, másrészt, ahhoz, hogy egyáltalán sétálásként értékelhető tevékenységet foganatosítsak, legalább háromszáz métert kell evezzek előtte, a fennmaradó hétszázas rádiusszal sáfárkodva pedig, még talán a boltba sem érhetnék el, ahová idáig elmehettem bevásárolni.)
Szokásomhoz híven, tojtam a regulákra és reggeltől estig, jártam a környező dombokat, sziklátmásztam, csapattam a longboarddal a hegyi utakon, cigánykereket hánytam, szaladgáltam, ugrándoztam, mint a hiperaktív óvodás, ha a szobafogság lejártával újra kiengedik a játszóra.
Olyan érzés volt újra futni, mintha levették volna a fekvőgipszemet.
Mindezt persze óvatos duhajként, kevésbé szemelőtt.
Igyekeztem kerülni a yardokat, hisz az új szabály, új büntetési lehetőségeket ad a kezükbe, és már gondolom nagyon várták, hogy újra legyen kit megbírságolni. (A szabad fosztogatást talán parancsba is kapták, hisz az elmúlt hónapokban súlyos eurómilliókkal lett szegényebb a cég, a ki nem szabott “fino-k” miatt.)

Kihasználtam a lustaságukat, vagyis próbáltam olyan helyeken kószálni, ahová nem jöhetnek utánam kocsival, vagy motorral, a talpalás ugyanis nem tartozik az erősségeik közé.
Ehhez viszont először ki kellett jussak a faluból, amit csak a vízelvezető csatorna betonvályúját követve sikerült elérni. Onnan már kvázi biztonságosan barangolhattam, de valószínűleg a fokozott elővigyázatosság lehetett az oka, hogy csekk nélkül megúsztam, a szabadság értelmetlen időkorlátainak és távolságkereteinek durva áthágását, ugyanis, a településről kivezető kijáratokat nagy erőkkel vigyázták, és igyekeztek mindenkibe belekötni.
Ennek a szarságnak is csak vége lesz egyszer, és remélem hamarosan eljön az idő, hogy ne csak űzött vadként kirándulhasson az emberfia.

Címke , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: