nemkomplett bejegyzései

ray of love

Az ÉszakNyugati szeleskedés megnyugodott, tulajdonképp most napokig óriás nyugi lesz, és igazából szinte mindegy lenne, hol is bekkelem ki, a járványbalhét.
De, mivel a nyugat felől védelmet biztosító pozíciónak van egy nagy hátulütője, miszerint egy cementgyár működik a közelében, ami a szelek szárnyán szálló finom produktummal pár nap alatt szószerint bebetonozza a hajó felületét, így inkább visszatértem a jól megszokott kis karantén öbölbe.
Az időjárás persze felfüggesztette a kellemes szélmentességet a megérkezésem óráiban, hogy szokásához híven megnehezítse a horgonyzás menetét.
A tatot stabilizáló vasmacskámat, hátrahagytam egy bójával megjelölve, Pajarban nem volt rá szükségem, és nehéz is lett volna hipphopp összegyűjteni, mivel ha kibírta a február végi apokaliptikus kalima üvöltő szélviharát, akkor bizony jó mélyre be lehet ágyazódva a tengerfenék homokjába. A visszatéréskor feltámadó keleti fuvallatok, pont az ellenkező irányba fordították a hajót, így nem tudtam a bóján lógó köteleket egyből visszaszerezni, szél ellen tolatáshoz még talán a dupla motor sem lenne elég erős, hisz az előrefelé tolásra tervezett propellerek hátramenetben igen silány teljesítményt nyújtanak. Albatros katamarán így ráfordulva, normál menetben viszont lehorzsolnám a hajótesteket összekötő traktust a lánccal, szóval maradt a hagyományos kézi megoldás.
Betárazni a dingibe a fedélzeten fellelhető összes kötelet, majd elevezni velük a bójáig és kézi erővel visszaállítani a hajót a kívánt pozícióba.
A szél persze volt szíves efordulni közben és telibe oldalbakapni a hajót, ami a kötélhúzást, lassan feszítve, egyszerre tíz centiket nyerő, lassú, erőlködéssé tette. Ami több száz méter madzag betermelési szükséglete esetén még a csörlő bevetésével is hosszadalmas procedúrává válik… délutánra minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az ilyen több órán át tartó, küzdelmes melók után, tényleg úgy nézhetek ki, mint egy csatából visszatérő viking harcos. Az izzadság, és az óceán csapzott állatok szőrévé kuszálja a hajam és szakállam, napszívta sárga tincseit. A statikus feszüléstől az összes izmom be van durranva, a felületükön futó erek, bonyolult kötélhálózattá duzzadva változtatják furcsa domborzati térképpé a cserzett, sós bőr, horzsolásoktól vérpettyes felületét, és olyan büdös vagyok, akár egy gondozatlan nagymacskaketrec, egy vidéki vadasparkban…

Néha a durván telehordott, mocskos, felkavart öböl, vihar után, hihetetlen gyorsasággal tisztul ki, mintha csak undorodva le akarná dobni magáról, a belepumpált szennyet és erőből válna hirtelen átlátszóvá.
Ez történt most is, reggelre egész a horgonyig végigkövethettem a szememmel, miként nyújtózik a lánc, a sivatag dűnéit kicsiben megidéző mintázatú öbölfenék dombságának vonulatain.
A harminc méter feletti látótávolság meglehetősen ritka tünemény az Atlanti óceán partközeli vizeiben. Ez arra ösztökélt, hogy a napi úszkálás színterét kiterjesszem a nagyobb mélységeket rejtő vizek felé.
Az úszást önmagában monoton, unalmas időtöltésnek tartom, anno a medencék sivár kékcsempés világát is jobban szerettem úszószemüvegen keresztül szemlélni, mint vakon tempózgatni – pedig ott maximum elhízott, tengeri emlősökre emlékeztető humanoidokat lehetett megpillantani –  a természetes vizek értelemszerűen nagyobb vizuális változatossággal kecsegtetnek, így az óceánban mindíg búvármaszkkal a fejemen indulok neki, ami egy teljesen más élménnyé transzformálja az egyébként gépies testgyakorlást.
Ahol a mélység meghaladja a tízenöt húsz métert általában csak az összemosódó kék derengést láthatod magad alatt, de ilyen üvegtiszta vízben, még a sokkal nagyobb távolságokban is élesen rajzolódik ki a tengerfenék terepasztala.
A szardínia és makrélarajok csillogó gömbjei már messziről szikrázva fokozzák a hihetetlen térélményt és ilyenkor a ritkán látható kreatúrák, mint az angyalcápák és teknősök is jobban láthatóvá válnak, de a jelenlegi úszkálás egy igazi unikummal ajándékozott meg.
Ilyen csoda nem mindennap adódik az ember életében és még a többezer palackos merülés alatt sem találkoztam ehhez hasonlóval.
Élőben nézhettem végig a tüskés ráják nászát.
A show egy poligám “szerelmi” háromszög meghitt pillanataiba engedett betekintést,
egy viharvertebb, de hatalmas nőstény és két fiatal hódolója közreműködésével.
(Sajnos az bevett szokás a halászok körében, hogy a hálókba keveredő ráják farkát levágják. Talán, hogy a vergődő állat tövise ne sebesítse meg őket, más értelmét nem igazán látom ennelna rutinnak. Evvel a csonkítással azonban elveszik szerencsétlenektől az egyetlen silány kis önvédelmi lehetőségüket, aminek következtében jobbára elpusztulnak vagy felfalatnak és csak a nagyra nőtt példányok maradhatnak életben, akiknek méretüktől fogva kevesebb ellenséggel kell szembenézniük a part menti vizekben. Szegény nőstény is egy ilyen farkavágott egyed volt.)
Az aktus, leginkább egy egészen érzéki, monokróm, flamenkóelőadásba oltott légiütközetre emlékeztetett, ahol a latin muzsika, tüzes ritmusait és a vadászgépek motorzaját az óceán hűvös némaságára cserélték.
A Taeniura grabata fenéklakó típus, életének jelentős hányadát a homokban kotorászva tölti, ritkán távolodva el az aljzattól, ebből a szokásából következően általában csak a  fekete, szürke márványfoltokkal tarkított háta látható, és nem túl sűrűn van esély a test  fonákjának megdöbbentő fehérségét egészben megpillantani. Jobbára csak úszás közben, a “szárnyainak” fodrozódó peremén villan fel a világos árnyalat. Most azonban a vetélkedő hímekkel külön-külön lejtett tánc közben, csavarok, hurkok, spirálok együtteséből összeálló figurák közben, sűrűn fénylett fel a hasi oldal hófehérje. A kristálykék mélység hátterének kontrasztjával, a hullámokon eltörő napsugarak, felszín felől érkező fénypászmáinak irizáló, kusza nyalábjai által megszikráztatott hasak, kaleidoszkóp szerű látomássá változtatták a lebernyeg testek örvénylő gesztusait. A ráják palástján végigfutó sinuszhullám dinamikája minden oldaláról megmutatta magát, váltakozó ritmusú emelkedések és süllyedések egymással a legnagyobb harmóniában, amit áramütésszerű, hirtelen, menekülést színlelő lefordulások szakítottak meg, hogy aztán újra egymásra hangolódva folytassák a súlytalan lebegés forgatagában.
Az egészen a vízoszlop közepéig emelkedő rituálé, néha visszacsapott a tengerfenékig, “vulkánkitörések hamufelhőit” robbantva az aljzat finom homokjából, aminek ködéből, vakmerő műrepülőkként forogva törtek újra és újra elő, a jin és a jang szimbólumát idéző feketefehér összefonódásban.

Időn kívüli tapasztalat ez, teljesen el lehet merülni a természet nem mindennapi csodáiban.
Mozdulataiktól lenyűgözve órákig áztam a hűvös vízben, csak akkor vettem észre, hogy mindjárt megfagyok, mikor a hipotermia már kezdte szétforgácsoltatni a fogaimmal a légzőcső szilikoncsutoráját és egész testemben vacogva elhagyni kényszerültem a műsort. Végtagjaim szivaccsá áztak és még két takaróba bugyolálva is vagy harminc percig remegtem utána, de az ilyen dolgok messze megérik a kellemetlenséget és napokra fel tudnak tölteni lelkesedéssel, amire bizony meglehetősen nagy szükség mutatkozik a jelenlegi időkben.

Címke , ,

különféle viharok

Az időjárás vajmi keveset törődik a válsághelyzettel meg a vesztegzárral.
Ez mondjuk leginkább akkor érdekes, ha a hely, ahova hazazavarnak, igencsak szenzitív a légköri nyomásváltozásokra és az evvel összefüggő hidrodinamikai jelenségekre…
Érkezik egy cuki vihar Nyugat-ÉszakNyugatról.
Vagyis dobbantanom kellett, a nyugis kis karantén öbölből, mivel az a hely, az elkövetkezendő napokban jelentősen fog veszíteni a nyugalmasságából.
Szerencsére nem kellett messze menni, a legközelebbi “safe space” eléréséhez, de még a rövid túra is kalandosan indult, a vártnál kicsivel előbb lecsapó szélrohamok és egyéb technikai hiányosságok miatt.
Hiába is van most kettő darab működőképes motorom, sajnos a járványosdi, pont akkor csapott le a szigetre, amikorra sikerült a leszakadt motortartót elvinni a hegesztőmesterhez, vagyis belátható időn belül nem fogom visszakapni.
Így csak az egyiket tudom egyszerre használni, a starboardon megmaradt pozícióban.
Ennek eredményeképpen, ha a szemből érkező szél ereje akár egy kicsit is nagyobb, mint az én sebességem, akkor az egyik oldalon pöfögő motor még a kormánylapátok végpozícióba fordításával is balra tolja a hajót, főleg ha a hülye rövid hullámok billegésétől kiemelkedő hajócsavar csak szakaszosan tud tolóerőt biztosítani.
így hat darab balkörzés és minden egyes alkalommal újra horgonyvetés után, amikor már félő volt, hogy a sikertelen öbölből kijutás miatt egyre közelebb kerülő bójasor kötele, csapdába fogja ejteni az egyetlen vízbe meríthető motor propellerét is, meg kellett kérjem Jayt, hogy vontasson ki a hullámtörő széléig. Onnantól a fenyegető “szembeszél” a hátamba kerülve már jobban támogatta a szökést.
A zsebkendőnyi viharvitorla ugyan nem tud túlnagyot fogni a szélen, de a fullra reffelt mainnel pillangózva, egy egész vagány runnal, mégis gyorsan elértem a biztonságos zónát…
Azonban bárhova is megyek ezen a szigeten, az csak egy újabb fejlövésre való muníciót táraz be az emlékek ismétlőfegyverébe. Még szerencse, hogy a hétköznapi tengeri problémák megoldása viszonylag nagy területet köt le az agykapacitásomból.
Persze ez csak abból a nézőpontból tekinthető előnynek, hogy addig háttérbe szorulnak, a ravatalon vetített családi VHS archívum vidámságával vetekedő képek, amiket a memóriám a legváratlanabb pillanatokban szegez a halántékomnak.
A többi nézőpontból, csupán az életem elpazarlását és nem realizálható álmok eszelős, vak kergetését lehet látni benne, amivel mindent tönkreteszek magam körül.
Hiába is üvöltötte minden körülmény a jelenlegi helyzet fennttarthatatlanságát mégis időbe került, mire a tények ellensúlyozni tudták a vágyak értelmetlen concorde szindrómáját. Mostmár az érzelmeim a rációval koalícióra lépve vélekednek a hajókázás ebben a formában való feladásáról…

Bő egy évtizeddel ezelőtt történt egy drasztikus változás a tárgykultúrámban, vagyis, hogy egy, huszonötliteres hátizsákba sűrítettem az addig igencsak zsúfolt életemet és rájöttem, hogy mekkora szabadsággal jár a tárgyaknak tulajdonított jelentősség feladása, a bolond gyűjtőszenvedéllyel és ostoba ragaszkodással való leszámolás. Rá kellett ébrednem, hogy a látszólag magam mögött hagyott szemlélet, valójában a hajó képében szivárgott vissza az életem uralására és ez az objektum a gyermekkori álmom vonzó álruhájában parádézva, súlyos emocionális horgonyokat csempészett az agyamba, miközben fenekestül felforgatott mindent. Egyrészről amolyan identitáspótlékként működött, elfoglalta, a magam valamikori “művészként” való azonosításának kihűlt/megüresedett helyét, hamis prioritásként maga mögé utasított nálánáll sokkalta fontosabb dolgokat, bármilyen esetben előrántható kifogáspajzsként ránthattam elő, konkrétan tévútra terelve vele a létezésemet. Ezektől a kötődésektől egyenként kellett keservesen megszabaduljak, lassan ment, de kigyomlálásukkal egyenes arányban vált lépésről lépésre egyre láthatóbbá, hogy mindezt, a jelenemet (és akár a közelebbi múltamat) sújtó legtöbb probléma forrásaként tudom azonosítani. Szokásomhoz híven későn jutottam el a felismerés stádiumba, amiért súlyos személyiségbeli torzulásokkal, temérdek elvesztegetetett idővel, és talán egy nagyon fontos kapcsolat megszakadásával kellett fizessek. Mindenesetre ez óriás előrelépés az életem rendbehozatalának ösvényén, már csak a technikai problémák elhárítása van hátra, aminek gondos megtervezéséhez ideális időszaknak ígérkezik a járványügyi kényszerelszigetelődés.

insider

Ez az egész világjárvány pont olyan, mint az egyéb hihetetlen dolgok, amik mindig másokkal, máshol, messze történnek.
Pedig már egy hete tart a vesztegzár, de valahogy a kiürült partok, szkafanderes közterületfertőtlenítők, lerabolt szupermarketpolcok és a katonai terepjárókra szerelt megafonokból recsegő utasítások, együttesen sem voltak képesek valóságossá tenni az egészet.
Olyan mint egy rosz álom, és az egész víruspánik, csak valami furcsa sci-fi sztorinak tetszik, amiből szinte csak a még mélyebbre nyomódó egyedülét sivársága jut el az agyamig…
Volt már, hogy áhítottam az egyedüllétet. Mikor tizenhárom éve, épp egy másik kapcsolat felbomlásából származó horpadásokat és egyéb érzelmi karosszériahibákat akartam kikalapálni. Szimplán elmenekültem az emberek elől.
Sétálni indultam, a szerényen csak “az út”-nak becézett, El Camino, kagylóhéjakkal szegélyezett zarándokösvényein.
Persze nem hitéleti megfontolásból, csupán a lépések monotonitásán akartam átszűrni a bajomat, ráhangolódni a természet hullámhosszára, vagy legalábbis a flóra és fauna azon szegmensével együtt rezegni kicsit, amiben, nem szerepel rajtam kívül másik ember.
Egy hosszú hónap volt a túra (ha nem számolom a stoppolások autókasztnikba zárt közösködését a startig és a végéről el.)
Előtte soha nem voltam harminc napig magamban, nehéz is volt megbirkózni azokkal a dolgokkal, amik jobbára elrejtőztek a nagyváros folytonosan hömpölygő masszájának zaja elől, de a magány csendjében kimerészkednek a fényre…
Tanulságos kirándulás volt, küzdelmes, de eredményes.
Most tizenkétszer ennyi egyedüllét után, annak a harminc napnak a viszontagságaira visszatekinteni olyan, mint egy életfogytos sötétzárka priccséről idézi az emlékezetembe egy napközis sarokbaállítás félóráját.
Ott könnyítésként, a haladás mindennapi újdonságai felett érzett lelkesedés és a barangolás közben rám zúduló impulzusok sokat kompenzáltak a belvilág küzdelmeinek csatazaján.
És persze igen fontos részlet, hogy akkor a magányt nem búcsúajándékba kaptam, hanem magam választottam…

Itt pedig előrehaladás helyett csak megtorpanás vagy visszafelé sasszézás van.
Az egész szarhalomra ráborít még pár ifaplatónyi ganajt ez a kurva karantén.
Ez még kényszerűbbé teszi az egyedüllétet, a halvány szociális szálat is elpárologtatva, amivel itt a szigeten úgy-ahogy, rendelkezem.
Bár tulajdonképpen nem sok minden változott, csak egy plusz lakat került kívülről, az amúgy is bezárt ajtóra.
Az igazi szar azonban nem is ez az előreláthatóan pár hónapos “forced loneliness”, amit némi fogcsikorgatással ki lehet bírni, sokat olvasgatva, őrlángon, hanem az újabb bizonytalan, amit ez az egész helyzet előrevetít.
A “vissza a startmezőre szerencsekártya”.
A hajófelújításra félretett pénz ezidő alatt szépen felélődik és a turizmus híján csődbemenő szigeten mindezt visszaszerezni még kilátástalanabbnak ígérkezik majd. Pedig már egy ideje menekülnék innen, ebből a gyermekkori álom maradványain tenyésző lidércnyomásból.
Ám a krízis tuti, hogy ideragaszt, még egy előre meghatározhatatlan időintervallumra.
A távoli jövő sűrű ködébe hajítva a jelenlegi szituációból való kilábalás, áhított, nemrég már karnyújtásnyira lévő lehetőségét. Kitudja milyen hosszúra nyújtva, azt a befelé kiáltott üvöltést, aminek már egy éve nem sikerül abbamaradnia.
Tényleg csak abban reménykedem, hogy a már most is recsegő-ropogó idegrendszerem vázszerkezete kitart még egy kicsit és nem fogja egyik napról a másikra megunni az egybenmaradást, konfettivé fröcskölve azt a rengeteg erőfeszítést, amivel eddig próbáltam összetartani…

Címke , ,

kari

A tegnapi nappal a spanyol hatóságok is bevezették a vírus terjedését lassító intézkedések, erősebb változatát. Az iskolák már vagy egy hete bezártak, most viszont az egész szigetet karanténba parancsolták. A repülő és hajóforgalom leállt, bezártak a bárok, boltok és éttermek, valamint kijárási tilalmat rendeltek el, aminek megszegőit potom 2000€-s bírsággal fenyegetik. (Szerencsére kiúszási tilalom nincs érvényben úgyhogy, az öböl most jóformán csak az enyém.)
Ez a rendelkezés persze eléggé gumiból van hiszen elvileg a gyógyszertárak és élelmiszerboltok még nyitva vannak, amely helyek szolgáltatásait viszonylag nehéz személyes jelenlét nélkül kihasználni. Ergo a laza sétálgatást bárki álcázhatja élelmiszer, vagy gyógyszerbeszerzésre irányuló kimozdulásnak. Persze figyelni kell, hogy legyen nálad blokk a boltból.
Engem például bekérdeztek, hol voltam és mivégre megyek le a lezárt partra, mikor bevásárlásból tartottam a fövenyre vont dingi felé.
Komolyan elő kellett kutatnom a kurva számlát a szatyrok legaljáról, hogy elhiggyék nem hobbiból sétálgatok két vászonzsák zöldséggyümölccsel a kolera korona idején…
A kötelező bezárkózás kijátszásának igénye úgy látszik kihozza az emberekből a kreatív energiákat.
Egyesek például már bérbeadják a kutyájukat, mert a jószágszaratás engedélyezett kimozdulásnak minősül.

Sajnos az olyan dolgoknak, amik kizárólag a munkaórák befektetését követelik, jobbára a végére jártam a hajón. A többihez olyan izéket kellene beszerezzek, amiket nem nagyon tartanak a gyógyszertárban vagy a sarki deliben, úgyhogy azokra csak akkor tudok majd sort keríteni, ha lecseng ez az egész nyavalyás karanténdolog.
Úgyhogy edzegetem a satnya testemet, rengeteget olvasok, és esténként filmezgetek.
A sorozatokkal eddig nem voltam jó viszonyban, mert sajnos vizuáladdikt vagyok és ráadásul nem is tudok a filmeken aludni, szóval az ilyen cuccokat általában addig nézem amíg ott vagyok. Ebből már kerekedett néha reggelhatig képernyőbámulás, ami a kialvatlanság okán nem nigazán támogatja a felelősségteljes munkavégzést.
Bár jelenleg szinte mindegy a napnak melyik szakában vagyok ébren, hisz az ilyen haszontalanságokon túl nem sok csinálnivaló maradt, úgyhogy egyszeregyszer megengedhetem magamnak akár a délutánig alvás luxusát is. Persze egy hajó nem hagyja az embert ellustulni, valami molyolnivaló mindig akad, amihez azért nemárt a temészetes fény óráiban talpon lenni.

Címke ,

(…)

Egyes estéken óriási a csend. A ritka nyugalom, a fövenyen elhasaló hullámok ívét is áttetsző habok, pár centis nyújtózkodásává simítja. Nyomukban, mint csigák után, felfénylik a homok, a nyálkacsík percegve szűrődik át a homokon, gombostűfejnyi tölcséreket hagyva a szemcsék sűrűjében, így egyesül újra a tömeggel, és lustán pulzálva ismételgeti, a nedvességfilm, apró lukakba halványuló fényszallagjainak lomha ciklusait. Az általa keltett finom nesz, nem ér el Albatrossig, csak odaképzelem.
Nehéz hangtalanság ez, ráül a vízre, szinte benyom alá. Vastag hódunyhával borított erdőkben érezni ilyet.
Az óceán feszített tükrű higanymedenceként ölel körül, a megszilárdult csillogás, stabil posztamensre helyezi a hajót. Az Atlantico, ha mégis megrezzen álmában, az árboc falához koccanó vezeték fémes érintése, völgybe bújt kis kápolnák harangzúgásaként hasít az elemek hallgatásába, csak itt hegyormok helyett a koponya belső boltívjén viszhangzik tovább.
Szinte látom magam előtt az alvó halak mozdulatlan lebegését a víz feketéjében, lecsukhatatlan szemeik, tiszta poliésztergyantába dermedt buborékokként bámulnak vakon a sötétbe, semmi nem megy sehova.
Ilyesmi lehet a halál, csak a csillagok szikrái nélkül.
Ezek a legnehezebb órák, mikor hallom a tulajdon szívverésemet. Néha megpróbálom valami zajos punkbanda suta akkordjaival bepiszkítani vagy kedélyes jazz-el deríteni, de általában átnyomakszik a zene hangjai között, minnél jobban elforgatom a hangerőszabályzó potméterét annál jobban rám mászik.
Ilyenkor nem kell erőltetni…
Csak figyelni az erek szűk járataiban surranó áramlást, a különféle halk motozást a tested belsejében, amit talán nem is a füleddel hallasz, csak a szerveid remegése továbbít az agyba, és egy organikus szeizmográf, meg-megrezdülő tűjeként árulkodik arról, hogy élsz.
A Riasztó némaság kigöngyöli az intim tér puha bársonyszőnyegét a végtelenbe, lehalkítja az időt is és tapinthatóvá teszi a magányt.
(Amin nem sokat enyhít a tudat, miszerint élőlények milliárdjaival osztozom ezen a langyos testen, és egy más léptékű világ vegetatív drámáinak soha fel nem jegyzett történelme közepén gubbasztó tudatom, csak egy sor, a rajtam-bennem pulzáló élet névjegyzékében.)
Imádnám, ha valaki összejárkálná ezt a puha szőnyeget, talpnyomokat mélyítene a süppedős bordó szálak erdejébe, ha egy másik vérpumpa ritmusa válaszolna a saját lassú dobbanásaimra, ha meglegyintené az arcomat egy tüdő hörgőcskéi felől támadó szél, ami talán képes lenne elaltatni a félelmet, hogy csak avval a közel két kilogramnyi baktériumok, vírusok, archeák, gombák és egyéb parányokból álló társasággal kell megosztanom a hátralévő időt, aminek már így is a szövedékében élek…
Vagy csak jöjjenek megint a hullámok és a szél, mert ettől a kussoló világtól megfulladok.

Címke ,

Drop the test bomb

Egy esztendő testi koplalás után, még a nyers, biológiai szükségleteiket sok mindennek alárendelő XY kromoszómás entitásoknak is beszárad a geci az agytekervényeik közé. Ha az érzelmi stabilitásomat a szexuális igényeim elé is helyezem, nem tagadható, hogy akár egyetlen deciliter véremből kivonható tesztoszteron menyiség, ivóvízrendszerbe vegyítését követően, olyan baby boomra lehetne számítani, hogy a kilenc hónap után a “gyártósorról” legördülő kis emberi erőforrások számától még a népszaporulat megugrásáról nedvesálmodó populista országvezetőknek sem lenne ideje megnyalnia a tíz ujját, mert annak a fenyegető problémának a rémképével lennének elfoglalva, hogy miképp lehetséges, hat év leforgása alatt annyi iskolát építeni, ami elbírja ezt a rendkívüli terhelést.
Szóval ja, a kényszer néha akkor is nagy úr ha nem maradt túl sok emberi kapcsolaokba vethető bizodalmam…

A létezés “legszebb férfikornak” mondott stádiumába lépve elgondolkoztam ennek az állításnak a valóságtartalmán és a magas hormonkoncentráció és a kíváncsiság együttese arra ösztökélt, hogy belefogjak egy ártatlan kísérletbe.
A “kutatás” a maga nemes egyszerűségében abból állt, hogy regisztráltam pár online társkereső oldalra és vártam az eredményt, hogy a beérkező lájkok alapján miféle nők érdeklődésére tarthatnék számot, így az életem delelőjétől pár fokkal nyugatra.
Nyilvánvaló volt, hogy egy ilyen passzív, felületes adatgyűjtés nem minden szempontból tekinthető reprezentatívnak, de az elvi lehetőségeim alakulásának esélyeiről mégiscsak rajzolni fog valami hozzávetőleges képet.
Tisztában voltam avval is, hogy a fejlett szépérzékemnek köszönhetően magas polcra kerülő igényeim, komoly csalódást vetítenek előre a helyzet várható értékelésében.
Nehezítés ezen felül, hogy nem vagyok a fajtámnak díszpéldánya, akit érdemes kirakatban mutogatni, de mivel ebben a felmérésben csak a külcsín alapján pontoznak, hát kénytelen voltam ehhez alkalmazkodni.
Nem tartom sokra a megjelenésemet, de ha a jóképűségtől távol vagyok is, a fiatalkori intenzív sportolás és a hajóslét működő fizikumot követelő kihívásai úgy-ahogy megőrizték az emberformámat, ennek alapján legalábbis, számítottam pár hasonlóan antropomorf jelentkezőre. Tényleg nem gondoltam, hogy friss, hamvas modellányok lájközöneitől fog összeomlani a túlterhelt rendszer, de a lesújtó eredmény mégis olyan mértékben múlta alul az egyébként sem túl optimista várakozásaimat, hogy őszintén szólva magam is megdöbbentem a cifra felhozatal láttán.

  • Hatvan plusszos szopórémek, a lila hajfesték azon árnyalatával, amit szerintem csak bolond nyugdíjasoknak adnak el.
  • A legcsábítóbb avatárjukról is tisztán láthatóan véralkoholista, ötvenes orkok.
  • Leginkább, pótvizsgázó plasztikai sebész gyakornokok elrontott házifeladatainak tűnő élőhalottak, akiknek a miszlikbe műtött arcát, kizárólag a felhordott smink menyisége képes egybentartani.
  • Kétes értékű direktmarketinggel operáló szexszörnyek, akik a feltöltött fénykép tanusága alapján a fonnyadt, narancsbőrös picsájuk premierplánját ítélik a személyiségük legkifejezőbb szegmensének.
  • Hajdubojler alakú, bőven vágósúly feletti zsírsertések.
  • Ránézésre, szellemileg visszamaradott, fénytelen szemű roncsok, melegítőruhában(!)
  • Kiöregedett hivatásosnak látszó, koszos fürdőszobai tükörbe duckface szelfiző plasztikkarmos múmiák.
  • Magassarkúcsizmában pucsító csámpás asszonyok sziluettjei, akik maguk is sejtik, hogy bizonyára jól állhat nekik a távolság, ezért a profilképüket, kültelki zenés szórakozóhelyek ellenfényében készíttetik valakivel, jó messziről.
  • A korosztályom egyedüli képviselőjeként, egy hölgy, akinek igéző szemeibe tekintve még egy kevésbé radikális pszichiáternek is csak az azonnali kényszergyógykezelés elrendelése juthatna eszébe.

Elsőre felötlött bennem, hogy véletlen elpiszkálhattam valami életkorra vagy fajra szűrő beállítást a versenyzők megjelenítésében, de sajnos kiderült, hogy nem. Ez a szikár valóság… Aztán felröhögtem, Bukowski jutott eszembe, neki talán bejött volna ez a kompánia… Aztán meg az, hogy nincs annyi szesz ezen a kurva világon.

Hát szevasz legszebb férfikor, pedig még meg sem súlyoztam a profilomat avval az információval, hogy egzisztencia nélküli, depresszióra hajlamos mizantróp vagyok.
Mielőtt törölném az accountokat talán ráírok valamelyik barlangi trollra, hogy ugyan hozza már vissza a kallódó önbizalmamat, ha esetleg megtalálná valamelyik sötét tárna mélyén…

Címke , , ,

perla

Meleg zselébe meríti szemeimet a pillanat, mikor a fizika néha mágiának tűnteti fel magát és a végtelenül profánt alkalmi műalkotássá transzformálja.
A lemenő nap meredeken beeső narancssárga ragyogását ezer felé vető, a vízfelszínen szétguruló, folyékony gyöngysort pisálni az óceánba, igazi pszichedelikus élmény és még csak drogok sem kellenek hozzá.
Bár ha jobban végigondolom, szinte minden érdemes alkotást a feszültség présel a világra, legyen akár csak amolyan felületi, akkor is…

Címke , ,

Erósz rulett

Tegnap végre megint voltak vendégeim, két német fiú…
Ilyen az én formám…
Figyelem Jayt meg az ő vendégeit, facér portugál lányok, három angol barátnő, akik feltétlen vitorlázni szeretnének, sportos spanyol milf…
Hozzám meg jön a szájhúzó norvég páros, aki csak egy személyre foglal deazérthozzaacsajátisfélpénzér. Nászutasok, orosz vénemberek, Tartálytestű német gólemek, akik inkább csak körülnéznek, de azért gyorsan elbasznak valamit a hajón, hogy itt se aludjanak, meg ugye fess melegfiúkák. (Az Airbnb mondjuk ezt a bevételt le fogja nyelni büntetésképp, mert a homokvihar után törölnöm kellett egy foglalást, de ha ők elmennek akkor legalább már nem tartozom a cégnek.)
Vettem egy üveg bort, meg sajtot és serranot, ahogy szoktam, de a srácokról kiderült, hogy vegánok és inni is csak glutén és alkoholmentes sört isznak, szóval az egész wellcome tapas rám maradt.

Nem tudom mi ütött belém, valószínűleg csak nem akartam a valóságról beszélni, valahogy az idegennél is idegenebbnek éreztem őket.
Úgy viselkedtem, mint régen néha, a belföldi stoppolások alkalmával, mikor már nem volt kedvem milliomodszorra ugyanazt mondani. Ki vagyok, mit csinálok, és a honnan-hová-miért beszélgetések monoton ismétlődéseit elkerülendő, inkább történeteket fabrikáltam, a saját szórakoztatásomra, és csak figyeltem a sofőrök reakcióit, az egyre szemtelenebb hazugságokra…
Mivel a kedélyes társalgás közepette csendben benyakaltam az egész palack tempranillot, mókás kis sztorik kerekedtek. Végül egész jól elbeszélgettünk, illetve elbeszélgettek avval az emberrel, akit épp kitaláltam magam helyett.
Elegyedett bennük a Rejtői karakterekkel benépesített matrózkocsmák és kikötők kedélyes durvasága, a Pillangó fegyenctelepének kietlensége és a trópusi túristautakat kínáló utazási irodák túlzó helyleírásai, delfin regényekre hajazó kalandokkal.
A fiatalok kerek szemekkel hallgatták az elbeszéléseket és látszólag fel sem merült bennük, hogy mindez puszta kitaláció.
Egyrészt messziről jött ember azt mond amit akar, másrészt ha egy fajta világ távol helyezkedik el a hallgató megszokott hétköznapjaitól, akkor az ismeretlen, egyszerű, de valós helyzetek leírása is legalább annyira érdekesnek vagy abszurdnak hathat számára, mint az agyon színezett fantáziák.
Csak engem a valóság egyre kevésbé szórakoztat.
Hiába nem volt szesz a söreikben a hajó imbolygása szerencsére megtette a hatását és gyorsan elnyomta őket az álom.
Én még olvastam kicsit, mert éjfél előtt még akkor sem vagyok képes elszenderedni, ha egy teljes üveg vöröset töltöttem a fejembe, de azért úgy tűnik az alkohol mégiscsak megcsinálta az agyamat.
Szerencsére viszonylag ritkán emlékszem az álmaimra, viszont amikor igen, akkor hótisztán, és tűpontosan.
Hosszú idő óta először álmodtam, tapinthatóan valóságosnak tűnőt, ami mindemellett ébredés után is maradandó nyomot hagyott, és ezek után be kell lássam, hogy már nem csak a valóság szórakoztat egyre kevéssé, de sajnos az álmaim se nagyon.
Pedig az egyszervolt szeretőimmel álmodtam, már ha lehet így nevezni azokat a lányokat/nőket akikkel valaha dolgom volt.
Szóval akár lehetett volna kellemes is.

Sötétben álltam a hideg, de mégis puha, süppedékeny padlón, csend volt, csak valami távoli, nehezen azonosítható zörej szűrődött el hozzám, mintha valami öreg rádió az állomások frekvenciája között ragadt volna.
Vibrált valami nyugtalanító a levegőben, az apró prédaállatok félelméhez hasonló, mikor érzed, hogy nem vagy egyedül, valami van a közelben, amit eltakar a fotonok jelenlétének hiánya és az összes érzékszerved olyan feszesen figyel, hogy szinte az válik őrjítővé. Látni akarsz az ujjaiddal, hallani a bőröddel, felmeredő szőrszálaiddal ízlelni a levegő legparányibb rezdüléseit is.
Tényleg ottvoltak. Többen is, mint gondoltam volna.
Egyenként kerültek elő a homályból, megismerkedésünk szigorú sorrendjében, lassan fokozatosan derengett elő az alakjuk, az egymás után felkapcsolódó színpadi reflektorokra emlékeztető fénykévék, egyre intenzívebb világosságában.
Sorban álltak, mint valami kivégzőosztag előtt, vagy talán inkább valami bűnügyi szembesítésen.
Kifejezéstelen arcú báboknak tűntek, mindegyikük azt a ruhát viselte, amiben először megpillantottam, és az összes ugyanolyan durván volt kisminkelve. (Pedig, szinte egy kezemen meg tudom számolni hány olyan csajjal kezdtem életemben, aki akár kicsit is festette magát. Soha nem bírtam ezeket a rajzolok magamnak másik arcot jellegű női praktikákat, felesleges, drága, sok időt vesz igénybe a felhordása, pocsék íze van, ráadásul pont olyan, mint a push-up melltartó meg a fűző, vagyis tényleg csak a leghülyébbeket lehet vele átverni. Persze elképzelhető, hogy én könnyen beszélek, mert táncosok között nőttem fel és még anatómiát is tanultam hozzá, lehet mások mégiscsak bedőlnek a trükknek, különben nem lehetne ilyen vaskos, jól jövedelmező bizniszt csinálni belőle.)
A makulátlan makeupokba csak az rondított bele némiképp, hogy egyiküknek sem volt szeme. Az élettelen szürke üregekből szivárgott a könnyek áztatta szemfesték és végigcsurgott a pólókon, bőrdzsekiken, blúzokon, farmerkabáton, fürdőruhán, kiskosztümön, feszes toppokon.
Mozdulatlanok voltak, csak a cipőik körül gyűlt egyre nagyobb tócsákba a kékesfekete lé.
A sor hosszúnak látszott, főleg annak fényében, hogy gyarapodásának folytonossága tizenkét éve megszakadt. Sokuk vonásaira nem is tudnék ébren visszaemlékezni, most mégis kíméletlen részletességgel, élesen kerültek elő, akár egy modellfotós fiókjából az ottfelejtett, retusálatlan próbanagyítások.
Leltárszerűen pontos volt a kép, minden heg és anyajegy a megfelelő helyen, mosolygödröcskék, kulcscsontok élei, apró asszimetriák, az éppen elnyíló vörös ajkak közt megcsillanó lecsömpült metszőfog, májfolt a csípőcsonton, hülye kis tetoválások, a fülbevalók száma, lerágott hüvelyk köröm, a mellbimbók udvarának átmérője, mintás ezüstgyűrű a harmadik lábujjon, amit már nem lehetett levenni többé…
A figyelő ember mindent elraktározó, de teljességében elő nem hívható memóriájának kartotékai egyszerre ömlöttek elém.
A pengével metszett részletesség ellenére mégis mindegyikük arcát panoptikumok viaszfiguráivá transzformálta a vastag alapozó réteg és az uniformisként viselt világító rúzs, meg ugye a tömeges szemtelenség.
Furcsamód a szörnyű vakság természetesnek tűnt, sokkal hétköznapibbnak, mint a riasztó smink úgy általában, mintha mindig ilyenek lettek volna, nem is volt igazán zavaró, hogy a tökéletesen egyformára pingált arcokon éktelenkedő, nedves odvak szegeződnek rám tekintetek helyett. Mégis mintha az emlékezet különböző dimenzióinak interferenciájaként, néha felvillantak volna a fénylő íriszek, a mély barnák, a semmilyen szürkék, a holttengerkékek, foltos sárgászöldek, az igéző pocsolyaszínűek, emlékei, de ez csak amolyan érzékcsalódásnak tetszett, akár a rádiózúgás fehérzajából felbukkanó beszédfoszlányok.
Egyszerre kezdtek el vetkőzni, mintha startpisztoly dördült volna, monoton, szenvtelen mozdulatokkal fosztották le a testüket takaró ruhadarabokat. A kelméket átitató koszos nedvesség mégsem tapasztotta a formákra az anyagot, könnyedén, selyemként siklott le róluk minden.
A produkció jól begyakorolt formációnak tetszett, de mégis teljesen életszerűtlennek hatott, akár a marionettek, a zsinóron vont tagjaikkal.
A gépiesség ellenére a mozdulatok dinamikája feltárta az egyes testek szerkezetének egyéni aspektusait, a letagadhatatlanul jellemző apróságok nagyban erodálták a kozmetikumok egységesítő sivárságát. A pont “úgy” megrezzenő fenekek, a bordaívekre feszülő bőr, a kicsiny ráncok és gyűrődések a hajlatokban, mellek himbái…
Flegma gesztussal dobták hátra az öltözéket, ami ennek ellenére egyetlen, nagy, szabályos kupacba hullott a hátuk mögött, a domb mégis lassan emelkedett, hisz nem volt földire emlékeztető gravitáció, minden komótosan lebegett a meghatározott célja felé, mintha a holdraszállást bugyikkal és melltartókkal forgatnák újra.
A tömegvonzás csak a terjeszkedő, zavaros folyadékot húzta lefelé.
Mikor már az utolsó fehérnemű, bakancs, harisnya, tornacipő és tűsarok is a halomban landolt, a pőre kompánia, újra raktárban porosodó próbababákká merevedett, csak áltak moccanás nélkül, rám meresztve a világ nélkül ásító üregeket, és csorgott a híg szemfesték, a rikító vérpirosra rúzsozott ajkak oldalán, végig az immár csupasz testeken.
Sötét erek hálózataként rajzolták térbe az idomaikat a kis patakok, megtöltötték a köldökök mélyedéseit, meggyűltek a mellek domborművének alsó felén, akár a jégcsapok leve olvadáskor, befolytak a szemérembombok pihéi közé, lecseppenve vagy tovább szaladva a combokon, becsurogtak a lábujjközökbe és szétterülve egyesültek a mesztelen talpak alatt.
Egy örökkévalóságig néztük egymást, illetve néztem őket, ők meg csak meredtek rám, vagy legalábbis valami olyasmit műveltek velem, amit látószervek híján is nyugodtan lehet csinálni.
Kiélveztem, hogy nem látják rajtam a vizsgálódó kíváncsiságot, amivel szemügyre veszem őket, olyan alapossággal, amilyenre annak idején csak a vegetatív tudattalan, érzékeny filmjének volt lehetősége, az agy mélyebb rétegeinek, ami ezeket az adatokat is hűen megőrizte. (A tudat, annak idején ugyanis, legtöbbször épp el volt foglalva avval, hogy saját magát felszámolja vagy ideiglenesen visszavonuljon és teret engedjen valami primordiális, állati, ösztönvezérelt entitásnak.)
Mikor a festékes latyak elérte az én lábamat is, hirtelen, megelevenedtek, mint a szagot fogott kopók.
Egyszerre léptek felém, de ekkor már nem a droidok darabos esetlenségével, személyiségük melege újra átjárta taglejtéseik ritmusát, élővé váltak és csak jöttek-jöttek egyre közelebb.
Meglegyintettek az illatok is, a kémia azonosító okmányai megidézték az itt-ott elfelejtett neveket, de csak egy pillanatra, mert a fokozódó közelség összekeverte a pórusok egyedi kipárolgását. Parfümök, verejtékbe elegyedő feromonok, a dohányízű meleg nyál szaga, habos hüvelyváladék, a gyönyör által a tüdő legmélyéről felszakított lélegzet, a frissen mosott ruha bőrhöz tapadt öblítőillata vegyült sűrű felhővé.
A hozzám nyomakodó valójuknak egyenként nem volt elég a tér.
Így alakjaik egymásba metsződtek, összeolvadtak, mint a névjegykártya szagok a személyiigazolvány illatokkal. Rámfonódott az ölek, hasak, mellek, karok húskonglomerátuma, egy lényként vonaglott rajtam a mindenfelől körbeölelő testek kimérája, nyelvek ujjak nyomakodtak a testüregeimbe, rúzspászmákat maszatolva a bőrömre, sikítottak, nyögtek, ziháltak, a szemem előtt váltakozó, kéjtől nyirkos arcok.
Extázist hörgő leánykórussal folytatott orgia kígyózott rám, kusza hangszálak rezgéséből esetenként mégis kikönyökölt itt-ott az individuum hangja, felismerni véltem valameik Nórát, egyes Veronikákat, Violettát, Editet, Ágnest vagy Borbálát esetleg Esztert, aztán az egész visszasüllyedt a kakofón káoszba, mint a rosszul behangolt rádió bizonytalansága.
A szemek helyéről ömlő folyadék lassan már a derekamig ért.
A tesztoszteron által felkorbácsolt, lavinaként mindent maga alá temető vágy, viaskodott a belsőségfacsaró iszonyat fagyos paralízisével, ahogy az összegabajodott szerelmek és egyészakás kalandok fuzionáló porhüvelyei hömpölyögtek rajtam.
A világlátásomat nagyban befolyásoló szépség, fragmentumai ipari vakukként villantak át a csatakos, bizarr hideglelésen, a retinámba égő képek, mint billogok jelezték, hogy a tulajdonuk vagyok. A megveszett éhes fenevad szenvedélyének forrósága elpárologtatott annyit a rettegés kovácsolta láncok vastagságából, hogy könnyedén eltéphesse azt.
Lüktető farkam, mint a rablóhús darabjait átdöfő nyárs, füzérré fűzte rászívódó vaginák és ánuszok sorát. Seggek, mellek pulzáló szöveteibe markoltam, masszaként gyúrva-tépve az ismerős idegent, de minden kisiklott az ujjaim között, hogy aztán újra szorításra éhező combok, és emlők rendjévé álljon össze a tenyeremben. Lucskos tusa életre halálra, a győzelem igénye nélkül, váladékokban párolt testmeleg tornádó, a felrobbanó neutroncsillagok elsöprő erejével megtámogatva. Kialudt az idő, minden moccanás saját tükörképévé változva sokszorozta meg magát, számolhatatlan lineáris végtelent egymásra vajúdva.
Eszetlen, animális hormon zuhatag rántott magával, tombolva egyesítette az összes felejthetetlen szeretkezés, baszás, zugszopás, délutáni maszatolás, egészségügyi kefélés, és unottan kopulálás emlékét, egyetlen idegpályahamvasztó, neuronperzselő orgazmusba merevítve.
A megváltó, sikamlós ölelés azonban, lassan folytássá erősödött, csapdává szilárdult, a gyönyörbe vegyülő fájdalom kínná terebélyesedett.
A lakkozott körmök lehámozták az izmokról a bőrt, a végtagok örvényei kifordították vápáikból az ízületeket, hüvelyek százainak perisztaltikája préselte péppé a barlangos testet, és csontok recsegtek a rákulcsolódó ölek szorításában, akár a deres avar.
NE, A SZEMEIMET NE! CSAK AZT NE!
Tehetetlen voltam a megvadult amazonkása erejével szemben, (akik egyenként, mostanra már bizonyára, asszonyok, tisztes családanyák vagy halottak.) mint bénult rovarok a pókfonál selyemburkában, ahogy kisvártatva feloldja őket a beléjük fecskendezett emésztőnedv.
Üvölteni akartam, mint egy koraszülött de nem volt bennem hang többé, vagy csak beleveszett, a vakság izzó sötétségébe, ahogy a kikapart szemeim langyos forrásként lecsorogtak az arcomon. Csak a halk bugyborékolást hallottam, míg a szájpadlásra tapadó, torkomban gomolygó nyelvek és ujjak közt becsorgó fekete, sós, szemfesték ízű lé lassan megtölti a tüdőmet…

Fuldokló bálnákat megszégyenítő lélegzetvételre riadtam fel, egy takaros izzadtságtócsa közepén, fájdalmas, pattanásig feszülő erekcióval és egy bögrényi véres ondóval a lepedőn.

Szerencsére nem vertem fel a vendégeket a rémmesékbe illő nedvesálmom hangefektusaival, úgyhogy sebtiben összetakarítottam magam után és hajnalhasadtáig ültem a taton, sorra füstölve a hosszúpapírba sodort, keserű cigarettákat.
Soha többé nem akarok aludni…

Címke , , , , , , ,

Navégre

Furcsa és végtelenül esetleges egybeesések a kozmikus viszonylagosság bőségszarujából:
Egy szökőév utolsó februári napja az, amikor a föld forgástengelyének dőlésszöge az évben először teszi lehetővé, hogy a naplemente maradéktalanul látsszék a hajó jelenlegi pozíciójából, (és már nem takarja el az utolsó momentumokat a hullámtörő betonkolosszusa. Egy szépséggel többet lehet besöpörni a csapok és pálcikák közé…

Címke ,

Apró dolgok

Sokszor van hogy igazán nyomorultnak érzem magam mégis egészen apró dolgok is nagyon fel tudnak tölteni.
Este például vagy két órán keresztül pofáztam Dezsővel telefonon, és közben a parton lépegettem a napilegalábbtízezret, hogy ha már szárazföld van a lábam alatt, akkor legalább járkáljak rajta. A hajón erre van úgyis a legkevesebb lehetőség. (A séta dinamikája érdekében mindezt, egy jó nagy üveg kutyasörrel a kezemben tettem.)
A hívàs befejeztével visszaballagtam a kikötőbe, és gondoltam megkérdezem Jayt, hogy továbbra is dohány szűkében van-e, mert reggel még cigitlejmolni jött a KV-jához, nekem meg most akad és amúgy sem volt még meg a napi jócselekedetem…
Ennek apropóján még egy jó háromnegyed órát beszélgettünk erről-arról, és olyan éjféltájban én is elköszöntem, hogy nekiálljak megfőznina lecsót, amit a hosszú parton tartózkodás miatt sajnos kicsit későre halasztottam. (Végre a lecsó mint olyan, közel eredeti hazai összeállításban is elkészíthető, mivel a kedves felmenőim gondoskodása okán, többféle kolbászból, szalonnából és egyéb zsírvariációból is beválogathatok az összetevők közé. Kedvelem ezt az egyszerű ételt, de jó disznóalkatrészek nélkül általában inkább amolyan mediterrán, padlizsános, cukkinis, feketeolajbogyós kiméraváltozatát szoktam előállítani, aminek jól áll a olivaolaj a szalonnazsír helyett.)
És mivel nem csak a jóebédhez de a kései vacsorához is jó ha szól a nóta, fel akartam tenni az új tool lemezt, azonban a telefonom nem volt a táskámban. Az egész pakkot atomjaira szedtem és a gondos helyszínelők alaposságával – akik még a kisujjnyi rejtett varrássarkokat is kifordítgatják, hátha valami csoda folytán mégis az ilyen kis zsebpiszoknak is szűkös helyről kerül elő a készülék – kirázogattam, be kellett lássam, hogy ez bizony nem nagyon van meg.
Felnevettem a szánalmas kis próbálkozáson, ahogy belémvillant a felismerés, miszerint az egész kutató tevékenység mekkora pótcselekvés, ami csupán a basszamegelhagytamaztakurvatelefont beismerésének elodázàsára jó.
Azonnal visszaültem a dingibe és sebtiben kieveztem a partra, előttem lebegett a hátha, hogy talán ilyenkor már senki nem jár arra, hogy hátha megspórolja nekem a körülmények sikeres együttállása, hogy a külvilággal való kapcsolatom virtuális szegmense is megszakadjon, hogy ne fulladjon csendbe megint a hajó, a talán, hogy Fortuna legalább a saját faszságom negatív következményeit képes kicsit redukálni.
Tettem ezt egyébként az esélytelenek nyugalmával, hisz nem sok bizodalmam van a világ jóindulatában.
A készülék pont ugyanott hevert a napágyon, ahogy ottfelejtettem, aznap nem jártak arra a porro szívogató suhancok, senkinek nem jutott eszébe északai fürdőzni, és a helyi hajléktalanokat sem ette oda a fene.
Annyira felvillanyozott a rám vetülő veszteség hiánya, mintha valami sokkal magasabb rendű sikert értem volna el, szinte lebegtem a föveny homokja felett, mint aki kincset talált….