Uncategorized kategória bejegyzései

BRITANNIA

Ezúttal nem direktben repültem, hanem a Brit szigetek felől közelítettem Gran Canariát. Sok év nemtalálkozás után sikerült végre-valahára összefutni Dede barátommal.
Szerencsére az idő is rácáfolt az angol vidéket övező időjárási sztereotípiákra és úgymond megúsztam szárazon az ott töltött kilenc napot. (a szárazon megúszás csak a csekély mennyiségben rendelkezésre álló ruhatáramat érintette, ugyanis a napi rendszerességgel bekövetkező publátogatásokkal a belsőnket sikerült néha rendesen eláztatni.) Az áhított reuniont az angoloknál (is) reneszànszát élő kisfőzdés és egyéb remek kézműves sörök, nagyüzemi kóstolásával színesítettük. A világszerte egyre erősebb jelenlétet produkáló craftbeer kultúra, ami az elmúlt hónap, pár Budapesti puccoskocsmázásán kívül nagyjából elkerülte, a jórészt a harmadik világ lóhugyízű lágerein edzett mindennapjaimat, most elemi erővel csapott le az ízlelőbimbóimra, és az én agyamat is teljesen rákattintotta a menyiségi vedelést minőségire cserélő fogyasztási szokásokra. A nehéz porterek és stoutok bűvöletében barangoltuk be Harrogate téglasorházas utcáit és a környékre jellemző parkoknak nevezett indokolatlan zöldterületek özönét. Azért persze az iváson kívül adtunk a kultúrának is, meglátogattunk a Henry Moor institute kiállításait és nagyot barangoltunk yorksheeri szoborpark, régen látott nagynevű alkotóinak munkáival teleszórt megyényi területen.
És persze kicsit tetoválni is sikerült…
A trópikus vidék kókuszospálmás bozótosa után nagyon nagy hatást gyakorolt rám, az óceáni kontinentális éghajlat növényrengetegéből összeválogatott botanikuskertek káprázatos sokszínűsége és úgy általában a sziget vidéki része által árasztott ódon európai atmoszféra.
A hagyományos angol építészet velejárója, hogy megint rácuppantam a “kéménypornóra”, ami már a régvolt Albioni kiruccanás alkalmával is magávalragadott. Így az épített környezetről szóló fotódokumentációm képkockái, javarész a házak különálló füstgázkivezetések formai megoldásairól szólnak.
A sörökön kívül persze végignyomtuk az angol gasztronómia ikonikus állomásait a fish&chips- től a balck puddingig, és nem nagyon ittunk úgy kávét, hogy az ne tartalmazzon jelentős menyiségű whisky-t.
Remélem Dede Kanári vakációja alkalmával majd viszonozhatom a szíves vendéglátást…

Reklámok
Címke , , ,

Újpalota majdnem rulez…

Magyarhonnak mindig volt egy speciális ” bukéja”, és az emlékeimben valami olyasmi élt, hogy a megannyi kellemetlen tapasztalat ellenére, mégiscsak szeretem Budapestet, máramennyire persze a nagyvárosok iránt bárminemű pozitív, érzés kerekedhet az ember “szívében”.
Édesanyámék jóvoltábol remek szállásban és mesés vendéglátásban van részem, mindez azonban a festői XV. kerület újpalotának becézett részén található. – Ez fejben kicsit olyan, mintha a száműzött asztronauta, a Kuiper öv halott sivárságában bukdácsoló aszteroidák egyikéről, a világűr áthatolhatatlannak tetsző, végtelen távolából vágyakozna, a bölcsőplanéta messze pislákoló, kékes parányán lüktető élet után.
A valóságban viszont, a tömegközlekedés viszonylag szerencsés útvonaltervezésének köszönhetően, a külső bolygók magányából, évtizedekig tartó, krionikus álomban való suhanás helyett, átlagosan bő háromnegyed óra buszonzötykölődéssel áthidalható ez a probléma.
(A hibernálás mondjuk itt is kedvező hatást gyakorolna az érzékelésemre, akkor talán nem látnám, hogy a befelé tartó buszút, kicsit időutazás is egyben, ha nem is a feudalizmusból az elképzelt pozitív jövő utopikus csillogásába, de a késő ötvenes évekből, egy, a fejlett világ jelenétől bátortalanul visszamaradott, döcögő valóságba.
A “vas és az acél büszke országának” idejét idéző, lelakott, szürke arcokon, ugyanis mit sem változtat az otthonukul szolgáló lakótelepi tömbök helyenkénti ráncfelvarrása. Az újraszigetelés és a temetőkőmorzsalékkal takart beton, olcsó, pasztellszínű vakolattal való helyettesítése, szemmel láthatóan nem képes magasabb polcra tornázni az átlagos életszínvonalat és nem bűvöl növekedést a dugóhúzóba került boldogságindex mutatókra.)
Ezek a város centrumától kijjebb eső helyek, kicsiben modellezik a szomorú keletmagyarország kontra főváros, vagy a Budapest-Európa viszonylatot.-
Most, hogy a szállásom kikerült a Móricz Zsigáról a peremvidékre, bizony rá kellett jönnöm, hogy a Budapesttel, mint egésszel szemben táplált langymeleg érzéseim egyfelől hamis nosztalgiából táplálkoznak, másrészt kizárólag a szigorú értelemben vett belvároshoz és Buda hegyeihez fűződnek, (És leginkább ugye, a település közepén lüktető kulturális pezsgéshez, amit viszont tényleg sehol másutt nem tud beszerezni az ember.)
Az ezen a körön kívül eső dolgok leginkább közömbösen érintenek vagy egyenesen taszítanak, ez a viszolygás azonban nem a körutakon innen tenyésző pestificsúr, vagy az elkényeztetett budai gigerli fennhéjázása. Egy magamfajta introvertált mizantrópot, csak az emberi elme szépségének megnyilvánulásaira való igény – nomeg a kényszer – képes a zajos, kéretlen információktól terhes, a rengeteg sorsot szardíniaként összepréselő, de az entitások lényegét egymástól mégis fényévnyi távolságba taszító, túlzsúfolt élőhelyekre csalni.
A múzeumok, a százéves épületek, a valahavolt kávéházi kultúra nyomában sarjadó társasági gyülekezőhelyek, művészmozik, a mostmár ugyan dohányzásmentes, de atmoszférájukban még mindig füstös zenebarlangok, galériák és egyéb olyan helyek, ahol az urbánus összezártságban fermentálódott szellemek produktumai kifröcskölődhetnek a külvilágba, ez egyetlen számomra értékelhető aspektusa egy városnak és ebbe kapaszkodom.

(Bármennyire szomorú is, mindezt hiába is keresném a kültelki művházak múltbadermedt termeiben vagy a talponálók savanyú, szintipoppos levegőjében, de még – a kedvezőbb telekárak okán a szérüre épült – plázák kórházfényű hodályaiban is…)

Hiába tudom, hogy a településeknek el kell érniük egy bizonyos méretet, hogy az erjedés beinduljon, a kertvárosok és lakótelepek, ipari zónák és a szellemi ugar ugyanúgy komponensei a folyamatnak, mint a színházi büfék, vagy a koszos próbatermek
A mennyiségi rothadás feltétele a lepárlás sikerének.
Tiszta sor, hogy ez az elitista orrfelhúzás nem valami szép, és egészen önző. Nemes “rumot” akarok forgatni a számban, anélkül, hogy közelről látnám a nádvágók véres verejtékkel színezett életkörülményeit…
Mentségemre szolgál, hogy viszonylag rövid idő áll rendelkezésemre, a hiánybetegségeim kikúrálására, amit az életem meghatározó szakaszában felcsípett addikcióim tárgyának megvonása okoz.

Egyfajta speciális igény ez, az agyamban bizonyos időnként lemerülő kultúrelemek újratöltésére.
Nekem lehet persze szegezni a kérdést, hogy miféle lemerülésről is jártatom itt a számat, hiszen ide-oda megyek a nagyvilágban és a távol töltött huzamosabb idők okán, kicsit belepillanthatok az ezer titkot rejtő, az otthon megszokottól alapjaiban különböző kultúrákba, miért is nem elég nekem ez a sokszínűség?
Az az igazság, hogy az utazásokon teljesen másféle telepek töltődnek, ha a hagyományos értelmében használjuk a kultúra szót, akkor bizony nem szenvedtem hiányt ilyesmiből, érdekességek sorát őrzöm a memóriámban, rengeteg furcsa, szép, de kicsit idegen dolgot, amit viszont csak nyomokban lehet összefésülni a hozott anyaggal.

Az én operációs rendszeremet magyar nyelven telepítették, ráadásul, egy meghatározott évjáratban és ennek persze számos következménye van, szeretem az egyszervolt hungaro underground fekete mélyrepülését, a mocsokban fetrengő széplelkűséget az önpusztító lázadást, és mindezt persze a csodaszép anyanyelvemen. Ennek a bukéját nem pótolják a törzsi táncok meg a vuvuzelasírás…
A lokál dolgok száz százalékos élvezetéhez mindig a forrásnál kell a szomjadat oltanod, palackozva már nem lesz az igazi. Hiába is viszi a világháló fénysebbességgel a dalokat, vagy töltheted le a verseket másodpercek alatt, bizonyos dolgok csak a keletkezésük helyén személyesen élhetők át igazán, ez pedig a nyelvünk és sajátos szellemi és fizikai környezetünk okán, a magyar dolgokra hatványozottan igaz…

Címke , , ,

Dubajozás és a magyar rögvalóság boxeres ökle

A hazafelé ( Valamiért ez a szófordulat rögzült a beszédemben, önkéntelenül ezt írom mégsem gondolnám, hogy ez a puszta frázis jelentene még valamit, a haza, az otthon jelentése valahogy mindig olyan megfoghatatlan volt számomra. Mi is ez valójában, egy földterület, egy ajtó, amit nyit a nyakadban madzagon lógó kulcs, ahonnan “származol”, ahol jól érzed magad, ahol szeretnek, ahová az emlékeid fűznek? Nemtudom de valószínűleg nem is olyan fontos, hisz a földbolygó szülötte vagyok és nemhiszem, hogy ennél kisebb egységekre lenne érdemes bontani ezt a fogalmat.) úton végülis jól tartottak minket, vagyis kaptunk kaját és szélsőségesen kényelmetlennek sem lehetett nevezni a repülést. Az emírségek fényes városának repterén éreztük először, ahogy a fejlett(ebb) világ régen látott apró tüskéi újra belemélyednek az érzékelésünkbe. A csillogó reptérterminál hideg fehér ledfényei, mintha csak egy műtőben lennél, éles szikékként babrálnak a látóidegeiden. A földszintes sziget pálmaviskói után sokkolnak, a hatalmas panorámaablakokon keresztül, a hajnali napfényben vibráló óriás felhőkarcolók acélkeretes üvegtűi, ahogy a sivatag fátyolos egébe döfnek

Az embereken látszik, hogy gondolataik szatelitjei egy merőben más univerzum idegen objektumai körül keringenek. A parfümfelhők, műkörmök, cipőmárkák, fényes elektromos gadgetek, drága élére vasalt divatholmik és mérhetetlen mennyiségű arany.

Mindig megdöbbent, amikor hosszú idő után találkozom az ilyen firstworld problemek sokaságával, és mennél huzamosabban vagyok távol ettől, annál nagyobb erővel töröl képen a felszínes feleslegesség, a külsőségek, a játszmák, az éjjelnappal viselt maszkok természetellenessége.

Miközben távoli világ kozmonautáiként ténferegtünk, a tükörre polírozott gránitjárólapokról visszaverődő nyolcezer Kelvines plázafényben csillogó, műanyag aranyrudakból épített pálmafák (!) között, e-mail érkezik a légitársaságtól… Elsőre a reptéri rossztapasztalatok alapján megriadva olvassuk az üzenetet, hátha törölték a járatunkat vagy egyéb komplikációkra akarnak figyelmeztetni, azonban ezúttal valami sokkal meglepőbb dolog történik. Azt közölték ugyanis, hogy az economy olcsójegyünket valami szerencsés véletlen folytán feltúrbózták a business classra. Természetesen nem dőltünk be az efféle marketingbullshitnek, hiszen a légitársaságok nem karitatív szervezetek, hogy ajándékokat osztogassanak, majd biztos közlik, hogy ok tényleg mehettek a jómódú üzletemberek szekciójába, ha kifizetitek a csilliódolláros külömbözetet vagy mindez csak akkor érvényes, ha van már egymillió lerepült mérfölded az Emirates-nél, vagy valami efféle. Gondoltuk mégiscsak leteszteljük a dolgot, hiszen vesztenivalónk nincsen, megpróbáltunk hát bejutni a Dubai reptér legpuccosabb VIP lounge-ába… Az ajtóban posztoló elegáns hölgyemény fintorogva nézegette a helyi dresscode-al a legkevésbé sem kompatibilis és nem igazán up-to date outfit-ünket és nem is értette elsőre, mi végett adjuk neki oda a koszos kis turistaosztályos jegyünket, aztán megmutattuk az üzenetünket is, mire pötyögött valamit a kompjúterén majd látható üzemzavar állt be az agyában. Kiderült ugyanis, hogy valóban átminősítették a jegyünket, amitől a fitymáló arckifejezését kénytelen volt automatikusan a gazdagoknak járó fogkrémmosollyá transzformálni és evvel a robotmimikával közölni velünk, hogy a történések ellenére a változás mégsem jogosít fel minket a puccosváró igénybevételére… Mindegy is volt, hiszen alig húsz percünk maradt a beszállásig, ahol tényleg pirosbetűs nyomtatványokra cserélték a beszállókártyáinkat és elkezdtek velünk úgy bánni ahogy egyébként az emberekkel kéne.

Bekísértek a helyünkre és a két teljesen vízszintes ággyá dönthető, rezgős maszírozós puhafotelen -ami akkora helyet foglalt el, mint az economy-n négy szék, két sorban – már láttuk, hogy életünkben először úgy fogunk utazni, mint a királyok. Nem kell a végtagjaim méreténél jelentősen szűkebb helyre begyömöszölnöm a lábaimat, hogy aztán két perc múlva feláljak, hogy a mellettem konstans, csillapíthatatlan üvöltést foganatosító csecsemő édesanyja nehogy átcsöpögtessen egy adag szaros pelenkát a fejemen, senki nem fogja rálógatni a karfa alatt áttüremkedő remegő háját a combomra, és valószínűleg nem ébresztenek fel tízpercenként, hogy kölni, kaparóssorsjegy vagy egyéb kihagyhatatlanul kedvezményes árú haszontalanság megvásárlására ösztönözzenek. A megelégedésünket tovább fokozta, mikor megjelent és bemutatkozott a nyájas főpincér, elénk rakta a bor és koktéllapot valamint felsorolta az éppen aktuális étlapon található hideg és melegételeket. Elsőre megkérdezte, hogy megkínálhat e egy pohár wellcome pezsgővel vagy a korai órára tekintettel inkább friss narancslét kérünk.

Gondoltam ha ilyen jó szívvel adja akkor jöhet mindkettő… Az öltözködésünk és a fizimiskánk alapján bárki láthatta, hogy mi vagyunk a kakukktojás ezen az osztályon, de ha a légikísérő történetesen vak lett volna, akkor is rögtön kiderül, hogy ki a potyabusinessman, ugyanis állandóan kérdeztünk vagy kértünk, határozott parancsolás helyett… A kényelmes ülés, a remek élelem és a nagyméretű monitoron bámészható legújabb filmek okán, hamar elröppent alattunk az a pár ezer kilométer és mitagadás az útközben beszörpölt drága borok (Végre vörösbor, hét hónapja nem ittam efféle finomságot.) és koktélok is nagyban segítettek beolajozni a hagyományos repülőutak alkalmàval csigalassúsággal vànszorgó idő kerekét.

A legendás Lisztferihegy egy szempillantás alatt visszarántott a bőrfoteles luxushenyélésből a rideg magyar realitybe. Mivel nem fapados géppel jöttünk ezért ugyan nem kellett a hideg kifutópálya kordonjai között szlalomozva fagyoskodnunk, mint általában. Ehelyett betereltek minket egy folyosóra ami szürke volt, mint a lengyel lakótelepi szivárvány. Szürke mert hát az ugye “modern”, hát legalábbis a brutalizmus óriás látszóbeton felületeiről is ezt gondolták valaha, annyi különbséggel, hogy az a maga böszmeségében legalább monumentális volt és erőt sugárzott, ami a legkevésbé sem mondható el a mélygarázsok nyikorgó iparipadlójával lekent kilométeres csőről amiben végigmasíroztatják a kedves vendégeket mint a halálsoron. Erről az jut eszembe, hogy mikor Addis ababa-ban várakoztunk ( Tudjátok az Etiópia fővárosa, azé az országé aminek az éhező gyermekeivel riogattak a nagymamák, amikor nem ettük meg a főzeléket) az egyik leglepattantabb reptéren ahol eddig jártam, minden koszos volt régi, elhanyagolt mintha egy SZTK váróteremben lennél, azonban a falakon hatalmas, színes képeken hirdették, miért is jó dolog Etiópiában lenni, a kultúra az élővilág és a természet válogatott csodái elevenedtek meg óriásplakátméretben és a hely puritánságával éles kontrasztban álló pazar színes fotók sorjáztak mindenütt a falakon. Na ilyen a virtigli rend hazájában nem fordulhat elő, itt kérem rendes kimért szürkeség van, nem amolyan hippilibsi buzis szivárványkáosz, az kéne még csak… Nemsokára a monokróm sikátor teremmé szélesedett, a hely komolyságát itt sem nagyon igyekeztek oldani, fekete betűkkel a falon “üdvözöljük” felirat, (Elvégre ez itt egy nemzetközi reptér, ahová ugye leginkább hazaiak érkeznek, a többi koszos bevándorlónépség meg csak tartsa tiszteletben a kulturánkat, oszt tanuljanak meg magyarul, ha már ide ette őket a fene.) Rendőrbódék fölöttük barátságos drótháló feszül. Az utiokmányellenőrzéshez lépek, köszönök, a szerv nem viszonozza, helyette szigorúan néz, majd int, hogy mehetek, szóra nem méltat, hisz nem a komám vagy miacsuda. Kiérünk a poggyászfelvételhez, annak rendje s módja szerint köröznek a súlyos utazóbőröndök, gurulósszatyrok,

LouisVuitton, Gucci, egy két csóró Samsonite, hátizsákunk csak nekünk van, elvégre Dubai nem egy hippitanya. Beálltunk a forráshoz, ahonnan a poggyászok potyognak, előszö csak lassul, aztán kisvártatva elapad a táskaeső, a cuccaink meg sehol, végül a kapu is leereszkedik jelezvén, hogy itt már nem lesz szerencsénk.
Épp elkezdenénk viccelni, hogy biztos ezért adták az ajándékjegyet, mert már ott a sivatagban elbaszták a cókmókunkat, és tanakodunk, hogy kihez, hova is kell ilyen esetben fordulni, amikor meglátunk egy figurát, aki egymás után pakolja le a bőröndöket a padlóra, körülötte már takaros kis halmokban állnak a különböző csomagok. Legalul megpillantom a rikító sárga hátizsákomat, ott van mindenünk a motyóhegy alatt. A figurán se egyenruha se semmi, csak szorgosan rámolja egymásra az “árut”, mikor megkérdezzük, hogy ezt most tényleg miért, meg milyenjogon, akkor még neki áll feljebb, hogy neki ezt mondták, ha meg valami nem tetszik beszéljem meg az Emiratessel…
Mindegy, megfogadtam, hogy nem hagyom magam felidegesíteni hungaroszarságokkal, a felszerelés megvan, húzhatunk végre a vérbe ebből a jó hangulatú légikikötőből.
Aranka, Hajni édesanyja szerencsére kijött elénk a reptérre, így a tömegközlekedéses kalandot hálaazégnek ezúttal szkippelhettük. Nagynehezen beszuszakoljuk a nehéz táskákat a pici kocsiba és már rohannánk is, de persze a parkoló fel van túrva, a terminál előtt óriási dugó, dudálás kiabálás miegymás.
Az ingyenes áthaladást okosan, öt percben határozták meg, ha ezt túlléped fizetned kell, a továbbmaradás tényállására azonban csak a sorompónál derülhet fény, a fizetőautomata viszont onnan pàr száz méterre van, így ha valaki elbakafántolja a dolgot, akkor az egész kocsisor áll, amíg ő elmegy befizetni, ugyanis a kaputól már csak előrefelé van kiút, mondani sem kell, hogy ez, az ötpercek lejárásának láncreakcióját indítja el, így a parkolóőr inkább manuálisan ad zöldutat a póruljárt ötperceseknek, amin persze a többiek meg, akik súlyos ezreket dobáltak be a parkolásért, ezen hangosan méltatlankodnak…

A gyorsforgalmi mellett akciós csirkefarhát és kormánypropaganda váltakozik, néha beszúrnak a sorba egy plakátot ami luxusautóvásárlásra buzdítja a proletárokat, csak hogy érezzék a törődést, aztán jön újra a kék métely, meg az olcsódöghúsreklàm.
Mire a köki mellé érünk már teljesen átitatott ez az alternatív valóság, a képkockák lassan peregnek, ahogy újra birtokba veszi az agyamat az unásig ismételt régiúj, itt semmi, de semmi nem változik, vagy ha igen, akkor sajnos nem a megfelelő irányba.
Megállunk a pirosnál, én már csak bambulom a közjátékot…

Hűvös van, a fák, mint a föld preparált, sötét, kormos koszorúerei, csupaszon merednek az égre, a küszöbön álló tavaszt csak a fakín bolyhos gömbjei vetítik előre.
Mint valami tumor pöffeszkednek az ághegyeken, zöld színük pimasz, az élősködők gőgje, – Látod, nekünk mindíg jól megy…
A zebra felé öregasszony lépeget, ruhája fekete, fején kendő. Akár Whistler mamája, csak kilencven fokkal elfordítva, felsőteste derékszöget zár be a lábaival, vagyis szinte kétrét görnyedve támaszkodik a botjára.
Arcát láthatólag a szűkebb esztendők durva profilvésője által szántott barázdák sűrű erdeje borítja, de állapotához képest mégis fürgén lépdel.
Botnélküli kezében póráz, a másik végén, a néni éveivel harmonizáló korú daxli tipeg.
Mindketten megtorpannak az útpadka mellett, körülpillantanak, látszólag semmi forgalom, a szél, amolyan westernes utalásként végiggörget lábaik előtt egy nejlonzacskót.
A falon egymás mellett óriásplakátok, alapszínük kicsivel sötétebb árnyalatú az egyébként derűs ég kékjénél, és azt hirdetik, hogy vannak jogaid, vagy legalábbis egy jogod biztos van.
Jogod van tudni, amit így is úgy is elmondanak majd, és akkor már inkább kötelességed lesz ez a tudás…
Valódi információt a hirdetmény nem tartalmaz, de azért burkoltan céloznak rá, hogy újra hadban állunk Eurázsiával.
A vizuális sejtetés elég direkt, leginkább otromba. Két öregember manipulált portréja látható rajta, lehúzott saturáció, feltolt kontraszt, evvel a trükkel bárkiből könnyűszerrel palpatine szenátort csinál a photoshop.
Az egyik öregúr az állampárt régi “Goldstein”-je, maga a patás ördög, aki eleddig solo villain-ként uralta a kormánykommunikációinak a világ gonoszságával foglalkozó fejezeteit, de úgy néz ki mostanra kapott egy sidekick-et is. Nem árt néha frissíteni az aktuális gyűlölnivalók listáját.
Mindketten sátáni vigyorral merednek a nézőközönségükre, bizonyítandó, hogy rosszban sántikálnak, és a nyomaték kedvéért az egész utcahosszon megismételték őket. Biztos ami biztos.
Az asszonyság az átkelés biztonságos voltáról meggyőződve lelép a járdáról és majdnem eljut az út közepéig, mikor az utcából fekete Maserati gördül ki, kicsit szaporább tempóval ugyan, mint amit a KRESZ szabályai megengednének, de a sportautó kifinomult fékrendszere ennek ellenére is sikeresen akadályozza meg, hogy a gyalogos, az éjsötét beömlőnyílásból felragyogó tritonvilla hegyére tűződjön, a széles felniken feszülő pengevékony abroncsok, puhán kapaszkodnak a kátyúnyomok patchworkje alól éppencsak kilátszó aszfaltfelületbe és biztosan lassítják le a fenevadat.
A háromágú szigonyt formázó márkajelzés pont egyvonalban áll meg, a néni háromlábú botjával, perádés szimbolikával színezve a hétköznapi jelenetet.
A racsnis póráz hàrmat kattan, ahogy a dobra felcsévélt madzag a végéhez ér, “Fifi” ugyanis lemaradt, és éppen egy takaros kis barna zikkuratot kanyarít, a kékhátterű országrontó haramiák “kilincs” orra alá.
Az anyó hátrakiált és sürgetni próbálja kiskedvencét, megrántja párszor a köztük feszülő szinte láthatatlan zsineget, látszólag hasztalanul. Az eb nem kívánja elsietni a dolgát.
A széleshátú, kopasz úrvezető, a gépkocsija beszerzési árának nulláiból formálódó törzsfőnöki pajzs piedesztáljának magasából, egy érdeklődő kézmozdulattal és a gázrataposás nyomán felbődülő hengerek hangjával finoman jelzi, hogy a lófasznak is van ám vége mama.
A néni tétovázik kicsit, majd belátva, hogy itt sajnos másoknak van elsőbbsége, kisvártatva visszafordul oda, ahonnan indult.
A sofőr türelmetlenül indít, megmutatva, hogy nem hiába vett ám ilyen sebes verdát maga alá, a peresgumi hangosat csikordul a kanyarban, mire a fákról felrebbennek az eddig alvadtnak tűnő varjúrögök…
A lámpa zöldre vált és mi is elindulunk.
“Végre itthon!”

Címke , , ,

trippin

Szép lassan összepakolásztuk minden szarunkat, készen arra, hogy elbúcsúzzunk Zanzibártól és sajnos ezúttal a további afrikai kalandoktól is.
Sétáltunk még egyet a parton, lőttünk még pár fotót a helyről, majd idejekorán nekiindultunk a főváros felé vezető útnak, hogy még tudjunk vacsorázni egy jót, ugyanis azt hallottuk, hogy a flydubai gépein nem nagyon táplálják túl az utazókat…

Zolival és Andival, vagyis immáron a volt főnökeinkel, beültünk a reptér melletti csehóba beszélgettünks és elmajszoltuk az utolsó Tanzán menünket némi pilau rizses zebu masalát.

Mindig olyan ambivalens érzés otthagyni ezeket a helyeket, ahol huzamosabb időt tölt az ember, amikor tudod, hogy nagy valószínűséggel sohasem térsz vissza, pedig az emberek megkedveltek és végül mi is megszerettük ezt a kis sárkunyhós, mesepartos, csokigyerekes szigetet a maga összes furcsaságával együtt…

Ilyenkor persze mindig eszünkbe jut, hogy sokkal okosabban is sáfárkodhattunk volna az idővel, láthattunk volna még egy kicsit többet csinálhattuk volna mégjobban, de hát így alakult. Most még megvesszük az ajándék maszájos hűtőmágnest a dutyifríben és holnapra már egy teljesen más világban leszünk…

Címke ,

INVÁZIÓ

Nem vagyok nagy ismerője a farontóbogaraknak, de eddig is gyanús volt, hogy az ágydeszeka és a tetőgerendák, valamint minden egyéb, a kecóban található, fából készült dolog belsejéből hallható, gigantikus harapások nyomán keletkező, harsány krasnyogás, nem igazán egyeztethető össze a kis kopogóbogár percegő neszezésével.
(Egyébként “Ő” vagyis a faszú (Anobium punctatum) nem is igazán eszik feldolgozott vagy “halott” fát.)
A bemeneti nyílások és a kifejlett bogarak, kijutásakor keletkező, odúszerű lukak, amúgy is nagyobbnak látszanak, mint, hogy a kis kopogókat vagy egyéb kistermetű álszúféléket hibáztathassunk értük…

Mikor a zajos rágcsálásnak egyszer csak végeszakadt, igazából csak az éjszakai furcsa nyugalom tűnt fel először, és nem is nagyon tudtam mire vélni, valami hiányzott, ami megtöri a ventillátorok monoton morajlását…
Nemrég ugyanis eljött a gesztben lakomázó lárvák fejlődési szakaszának, soronkövetkező része, az élővilág legnagyobb transformereinek második metamorfózisa, az “ízeltlábúmágia” legmeghökkentőbb stádiuma, vagyis a viszonylagos csendért okolható bábállapot.
Erre persze csak akkor ébredtem rá, mikor az imágók elkezdték sorra elhagyni a hálószobaberendezésünk bölcsödeként használt gerendáit és kiderült, hogy kiknek a “fiatalkori” változatai is felelősek valójában a harsány ropogtatásért.
Az első két termetes bogár jelenlétét a hálószoba szúnyoghálóbaldachinján, még egyáltalán nem kötöttem össze a fekhelyünk faelemeiben randalírozó láthatatlan teremtményekkel…
De aztán, mikor egy hét leforgása alatt, már a tizennyolcadik, szép, nagy cincért kényszerültem kirakni a helyiségből, és nyomukban takaros kis fűrészporkupacok tarkították az ágymatracot, akkorra már nyilvánvalóvá vált a kapcsolat, a bútorok mélyéről érkező neszek és a kecses, hosszúantennájú kitinpáncélos lakótársak között.
Ezt a sorozatos kikeléshullámot előzte meg a nagyjából két hétre tehető csendesebb harapdálásmentes intervallum.
(A bebábozódott kis lények ugyanis eléggé el vannak foglalva a szervezetük teljes átformálásával, ezért erre az időszakra mellőzik a táplálkozást, persze nem is nagyon lenne mivel folytatni a nagy zabálást, hiszen a hisztolízisnek köszönhetően, larvális szerveik jelentős része szépen elfolyósodik, hogy aztán valami teljesen másféle kinézetű dolognak adja át a helyét.)
Egyszer épp szemtanúja is voltam, amint előkászálódik egy kis fickó, a lépcső fakorlátjának egyik merevítőjéből.
A helyszín tanúsága szerint többedmagával érhetett a fejlődés ezen stádiumához, és a kollégák már elhagyták a “bölcsőt”, hiszen az eleddig csak apró, alig látható lukakkal tarkított korlátbaba, úgy nézett ki, mint, amire közvetlen közelről lőttek rá egy sörétes puskával, és a körülötte heverő pormennyiség is a fűrésztelepek forgácsológépei mellett feltornyosuló hulladékhalmokat idézte.
Igazából a nagy rumli hívta fel a figyelmemet a dologra, és amikor megláttam a szitává luggatott fadarab egyik réséből ütemesen kipergő “fűrészport” már gyanús volt, hogy mi fog következni.
Rohantam is, hogy mozgóképen örökítsem meg a “születést”, de pont le volt merülve a fényképezőgépem…
A bogár először kitologatja a járatokból a lárvakorából felhalmozódott ürülékét, (ami először egyszerű fareszeléknek tetszik, de nagyító alatt vizsgálva feltűnik a cellulózmaradványok szabályos gömb alakja) ami szükségesnek is tűnik a szabadba jutáshoz, hiszen ebből a melléktermékből irdatlan menyiséget sűrítenek be, a fába rágott alagúthálózat kacskaringóiba. Aztán rükvercben, azaz potrohhal előre, megjelenik maga az imágó és szépen lassan kipumpálja magát az üregből.
A viszonylag nagynak tűnő “kimeneti nyílások” mégis valahogy indokolatlanul szűknek tűnnek a kifejlett bogárhoz képest.
Marha érdekes, hogy a felnőtt cincérek felépítése, főleg a testhosszukat is meghaladó csápok mérete, valahogy egyáltalán nincs összhangban a fejlődésük színterének körülményeivel.
Valahogy persze mégiscsak megoldják.
Sajnos nem értek hozzájuk nagyon, így, a Cerambycidae család azonosításán túl nem jutottam túl messzire, a faj pontos meghatározása meghaladja a képességeimet, ebben mondjuk nem segít túl sokat, hogy több mint 35000 fajuk ismert és a nagyrészük itt a trópusokon él, szóval a variációk száma igen magas.
Általában csak akkor leltem rájuk amikor, aludni tértünk volna, így az esti fényviszonyok miatt, amolyan művészfotónak inkább beillő képek készültek róluk, amik belátom azonosításra nem a legideálisabbak…
Ha esetleg akad valaki, aki mélyebben jártas az entomológia tudományában és még az ilyen hevenyészett világítású képek alapján is felismerni véli, kik azok pontosan, akik rendre szétbarmolják a berendezésünket, annak szívesen fogadom a megfejtését…

Címke

Alien patterns

Elég jó dolog, ha lehet a víz alatt fényképezni, egy csomó érdekes dolog megmutatható, amiről beszélni szinte felesleges, illetve persze nem felesleges, csak nem sok értelme van, ugyanis egy idegen világ dolgairól nehéz evilági szavakkal sokat mondani…
(Sajnos ez a tényfékezőgáp sem a mienk, de legalább a cégé, így el lehet vinni néhanapján és randalírozni vele kicsit… )

Címke ,

Hassan jaje

Közel a munkahelyünkhöz felfedeztünk egy jó kis evőt, éppen ideje volt így az ittlétünk utolsó hónapjának közepén…
A hely tipikus példája azoknak a vendéglátóipari egységeknek amelyeket csak nagyon nagy jóindulattal és akkor is vonakodva nevezne az ember étteremnek.
Az európában szocializálódott, kevésbé kalandvágyó entitások valószínűleg mérföldekre kerülnék el az efféle műintézményeket, és az élelmiszerhigéniai szakamberekis nagy eséllyel eret vágnának magukon a látványtól, viszont mindig remek, friss sült hal és kalmár van a “kirakatban”
A berendezés elég puritán (persze nem abban az értelemben, ahogyan például a várba költözött miniszterelnökurunk négymilliárdos irodája puritán…) A szedett-vedett asztalok, vékony fa lócák és a retkes itt ott törött plasztik székek nem kecsegtetnek túl nagy komfortfaktorral.
A menü sem túl bonyolult, van fishy meg csipszy, mindezeket a hátsókertben szabadtűzön fortyogó olajban sütögetik és egyébként szuperfinom.
Sajnos viszonylag nehéz eltekinteni a mindenütt rajzó legyek légióitól és a falakra rakódott évtizedes, zsíros mocsoktól, és a ragadós asztaloktól, így inkább take away üzemmódban használjuk Hassan vendéglőjét, és inkább a divecenter műanyagbútorain az óceánnal szemezve fogyasztjuk az olcsó és remek betevőt.

Az afrikai nap heve melegen tartja a kirakatba tett halakat.

Fincsi halfejek

A hátsókertben üzemel a látványkonyha

A pepsi logo és isten kegyelme remekül megfér egymás mellett…
A Neema ya mungu ugyanis szuahéliül ezt jelenti, ami elég csábító, hiszen Hassan étkezdéjében egyenest beleülhetsz isten kegyelmébe…
Címke , , ,

költözködés

A búvárbázis, Kizimkaziba költözése, ami már régóta váratott magára és már az első nagy “magyarinvázió” idején elkezdődött, mostanára nagyjából lezajlott.
Ez majd, úgy-ahogy elejét veszi azoknak a logisztikai komplikációknak, amik az eddigi ittlétünk alatt rendesen megnehezítették a mindennapjainkat. Ugyanis egy csomó tartalék cuccot kellett folyton magunkkal cipelnünk, ha esetleg valami csődöt mondana, vagy a vendégekkel, az ő méreteikről való előzetes egyeztetés pontatlannak bizonyulna. Például a delikvens valamiért úgy tudta, hogy neki negyvenhatos lába van, ezért a valóságban csak negyvenkettes lábára nem igazán volt passzentos az általunk odavitt bálnauszony, meg effélék.
Sajnos az elővigyázatosság ellenére is előfordult párszor, hogy egy-egy valami kimaradt a pakolás során, és akkor egy kb negyvenperces autókázással lehetett csak orvosolni a problémát.
Nem volt ugyanis túl sok értelme, hogy egy teljesen más helyen őrizzük a felszerelést, mint ahonnan a hajóink kifutnak, főleg úgy, hogy a merülések megindításának helyszínén is bérelt a cég egy kis raktárhelyiséget. Ez utóbbi ugyan nem igazán volt felkészítve a kívánt funkcióra, hiszen csak egy hevenyészett luk volt, ahová elvileg csak nekünk volt kulcsunk, mégis fél kizimkazinak volt oda bejárása, idegenek tartották ott a hajómotorjaikat, horgászfelszerelésüket és egyéb ilyenolyan cuccaikat, ott teregették ki a büdös, halszagú ruháikat, sőt egy srác rendszeresen ott is aludt…
Így, hogy a korhadt fa nyílászáró le lett cserélve egy kicsit biztonságosabb vasajtóra, valamint felkerültek a falakra a reduktorok és ruhák elhelyezésére alkalmas készségek, már sokkal könnyebb lesz.
Egy ideig ez ugye csak növelte a káoszt, mivel így már két helyen voltak a ruhák, uszonyok, reduktorok, hűtőtáskák, maszkok, miegymások elszállásolva, amik a vendégek igényei szerinti elrendezésben ide oda vándoroltak és nem lehetett pontosan tudni, melyikből mennyi van éppen hol.
De a nagymagyar turnus lekoccolásával szinte az összes fontos dolog kikerült a helyére.
Nagy előrelépésnek tekinthető, hogy kialakításra került egy viszonylag normálisan kinéző fürdő és mellékhelyiség, így már nem kell a vendégeket a helyben található lokál “afrovécére” küldenünk, ami enyhén szólva is alulmúlta, még a higiéné hiányára kevésbé érzékeny kliensek várakozásait is.
Persze a palackok helyben való feltöltése még most sem megoldott, a kompresszor üzemeltetéséhez elengedhetetlen háromfázisú elektromos ellátás hiánya okán, de azok ide-oda szállítgatása még mindig kevesebb tévedésre ad lehetőséget, mintha a komplett equipmenthegyekkel kellene folyton furikáznunk.
A sors fintora, hogy ezek a fejlesztések a szerződésünk lejárta előtti két hétben következtek csak be, mindenesetre az eddigi hiányosságok a problémamegoldó és kezelő képességeink fejlődéséhez bizonyára nagyban hozzájárultak.

Címke ,

színejátszó szemforgatók

Mielőtt idejöttünk is bogár volt a fülemben, hogy itt élnek igazi kaméleonok, ráadásul csak úgy vadon. Hat hónapja lesem mindenho,l hátha ráakadok egyre, de semmi, egyébként is esélytelen, egy pont a rejtőzködésben legerősebb élőlényt a szavanna bokros füves sűrűjében előtalálni. Egy alkalommal már láttunk egy példányt átbotorkálni az úton, de mire visszafordultunk a kocsival, és kipattantunk belőle, már épp lecsámpázott az aszfaltról a fűbe, és hiába tette mindezt az orrunk előtt, a szemünk láttára vált köddé, nyelte el a föld, satöbbi. Tíz percig meresztgettük mindketten a szemünket azon a területen, ahol elhagyta a szürke útpadkát, de totál eredménytelenül, hihetetlen sebességgel olvadt bele a környezetébe. Utána hetekig ezzel idegesítettük magunkat, hogy, hogy a fenébe tudott így átverni minket, itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy kis párcentis hüllőcske lemászik a bokrokról a földre, amit egyébként szuper ritkán csinál, lassú, imbolygó kétszerháromszor megfontolt léptű, hullámzó higanymozgásával átjut az úton anélkül, hogy elgázolnák, mi tök véletlenül észrevesszük és szinte a kezeink közül veszik nyoma a kis pörgefarkú cukiságnak…
Azóta mindig dülledt szemekkel fixíroztam az utat, hogy hátha, esetleg mégegyszer ilyen szerencsénk lesz, de nem.
Végső elkeseredésemben már fejpénzt ajánlottam Khamisnak, (a srácnak aki a bázison segít nekünk palackot tölteni) ha valahonnan élő kaméleont szerez nekem, két egész napi fizetését kapja jutalmu,l de abból sem lett semmi.
Már épp kezdtem feladni a reményt, hogy valaha megfigyelhetek egy ilyen kis csodalényt, amikor ma reggel újra észrevettünk egyet az út közepén. Hajni majdnem elgázolta szegényt, épp időben értünk vissza hozzá, mert egy nagy fekete egyiptomi varjú kiszúrta az esetlen kis teremtés pulzáló csámpázását és már épp lehuppant mellé a földre, valószínű ha nem rohanok oda, akkor pár másodperc múlva már madáruzsonna lett volna belőle. A szép új céges sapkámmal leborítottam és gyorsan összeszedtem a kis fickót, mire visszaértem a kocsiig már fel is vette a fejfedőm sötétkék árnyalatát. Mivel épp merülni mentünk és a vendégeket szállító sofőr a hüllőfogás közben megelőzött minket, nem sok időnk volt gondolkodni, hogy mi legyen vele délutánig, amíg a búvárokat letudjuk. gyorsan kiürítettem az egyik hajó sztámára fenntartott kis hűtőládát, ami szerencsére csak a gyümölcsök tárolódobozaként szolgált, de a jégakkuk nem voltak benne, letörtem pár ágat hogy ne kelljen fehérré sápadnia és a meló véégeztéig ebben szállásoltuk el őkelmét. A merülések végeztével, siettünk a búvárokat mielőbb hazazavarni és már robogtunk is haza, hogy végre valahára elbámészkodhassunk az apróság csetlés botlásán. A véletlenek sokszor teljesen furcsán halmozódnak az ember életében…
ami több mint száznyolcvan nap alatt nem jött össze bármennyire is hajtottuk, az erre a napra összesűrűsödött és a hazafelé úton sikerült begyűjtenünk egy másik kis kaméleont is…
Terráriumunk nem lévén (Ha lenne sem tartanék fogságban egy állatot) a kert növényeire helyezve vizsgálgattuk a kispajtásokat.
Eddigi elképzeléseimmel ellentétben igen nagy mozgásigénnyel rendelkeznek, szép nagy területet mászkáltak be, míg megtalálták a pozíciójukat.


Mivel nappali állatok, és errefelé korán sötétedik elkezdtek alvóhelyet keresni, érdekes módon ezt a növények ágainak majdhogynem legmagasabb és legkiállóbb részén lelték meg.
ilyenkor összegömbölyödnek és feltekercselik a farkukat maguk alá kakaóscsiga formába.

Szupercukik.
Reggel még sikerült egy kicsit figyelgetni őket, éppen akkor ébredeztek, és elkezdtek aktívabbak lenni, de persze mire visszaértünk a melóból addigra nyomuk veszett.

Címke , ,

ACAB

Valójában soha nem kedveltem a rendőröket.
Előítéleteim, az elmúlt közel negyven évem, rendőri atrocitás mentesnek még nagy jóindulattal sem nevezhető ideje alatt felgyűlt szomorú tapasztalataim alapján álltak össze, és még abban az esetben is fenttartom őket, ha ez igazságtalannak tűnik a világ rendőrtársadalmának egészére nézve. (Ezúton is szeretnék elnézést kérni attól az elhanyagolható menyiségű embertől, aki nem azért csatlakozott a fent nevezett erőszakszervezethez, mert verte az alkoholista apja és ebben a munkakörben megfelelő alkalmat lát, hogy mindezen sérelmeit egy egész társadalmon bosszulja meg. Vagy mert kissebbségi komplexusán sokat segít, hogy fegyverrel az oldalán erősnek érezheti magát, és el tudja intézni, hogy mindig neki legyen igaza.
Tehát azt a néhány – a nagy számok törvénye alapján létezni kényszerülő -fakabátot értem ez alatt, aki valóban hivatásának tekinti a nínósautóik oldalára biggyesztett “szolgálunk és védünk “dolgot , nem korrupt és sosem tér le az igazságosság rögös útjáról)
Az ember azt gondolná, hogy a faszrendőrség csak a magyar mintájú majdnemrendőrállamok, komisz diktatúrák, nemzetközi kontroll nélküli banánköztársaságok sajátja, de ez sajnos nem korlátozódik ezekre a helyekre és sajnosúgy néz ki az egész bolygón így működnek a dolgok.
A mai nap sikerült megbizonyosodni róla, hogy nincs ez másképp itt keletafrikában sem. Eddig jobbára a rendőrök látva a fehéremberségünket csak valami kis ajándék kicsikarásával szerették volna magukat korrumpálni, mivel “gifty”-t is kaptak és mivel minden rendben volt mindent rendben is találtak, nem kezdtek el olyan dolgokba belekötni, amit valójában csak ők eszelnek ki, te meg úgy sem tudod mi a törvény errefelé ezért úgysem lehet igazad velük szemben. (meg amúgyse)
Két kedves fiatal vendéggel mentünk épp a hajóhoz, Khamis vezetett én pedig az ülésen hátrafordulva beszélgettem a kliensekkel, a rendőr megállított és elkezdte firtatni, hogy miért nincs bekötve a biztonsági övem…
Kiszállított a kocsiból, hogy most azonnal menjek be vele az őrsre és bíróság meg ilyenek. Mindeközben megállított mégegy kocsit, amiben egyik figurának sem volt bekötve az öve, de őket rögtön továbbengedte, mivel feketék voltak.
Amúgy is kerülgetett az ideg, mert a búvárbázis logisztikai problémái okán a vendégek ígyis-úgyis csak egy csomó huzavona után tudnak a vízbe jutni és semmi szükségük nincs arra, hogy ilyen marhaságok miatt mégtöbbet kelljen várniuk, és ha nem is az én hibámból történik mindez, az arcomat mégis nekem kell tartanom a dologhoz…
A másik autóssal szemben tanúsított kettős mércétől viszont tényleg felment bennem a pumpa, amúgy is érzékeny vagyok a rasszista köcsögökre, de ez így ebben a formában előadva ékes demonstrációja volt a látod muzungu, akkor bírságollak meg, amikor csak akarlak és én döntöm el, hogy mi a szabálysértés, hozzáállásnak.
Visszamentünk a rendőrségre ahol bejelentette, hogy most szépen feljelentést tesz “Miszter Dévid” ellen és utána mehetünk a bíróságra, ahol majd valószínűleg negyven dollár bírság megfizetésére, fognak rögtönítélni.
Elmondtam neki udvariasan, hogy nagyon sajnálom, hogy felelőtlenül, a szabályt be nem tartva, becsatolatlan biztonsági övel utaztam, de van velem két ember, akik sokat fizetnek a cégnek, ahol dolgozom és nem szeretném őket feleslegesen váratni, nem lehetne-e, hogy kihagyjuk ezt a bíróságos kört, én kifizetem ezt a bírságot itt és most, majd hagynak elmenni isten hírével, hogy békében dolgozhassak.
Erre lassan, affektálva, avval a bicskanyitogató, kioktató stílusban, ahogy a rossz pedagógusok beszélnek a hülyegyerekhez, előadta, hogy ilyen nem lehetséges meg, hogy ez a dolgok rendje, a törvény így meg úgy…
Evvel aztán már tényleg vörös tartományba tolta az igazságtalanságméterem mutatóját és annyira felbaszta az agyamat, hogy (Bele sem gondolva, abba, hogy Afrikában újat húzni egy fehérgyűlölő fehérkabátos rendőrkapitánnyal az könnyen eredményezheti, hogy egy mocskos tanzán börtönben fogok megrohadni.) a színlelt udvariasság látszatát fenntartva megkérdeztem, hogy ha nekem negyven zöldhasú leperkálása, meg elkerülhetetlen bírósági kálvária jár a be nem kapcsolt övemért, akkor a TÖRVÉNY szerint, milyen eljárással kell azoknak a srácoknak szembenézniük, akik harmincadmagukkal kapaszkodnak, egy minden éppeszű munkavédelmi és közlekedésbiztonsági előírást figyelmen kívül hagyó, mészkőrögöket szállító kamion platójára púpozott sziklakupac tetején, vagy a daladala utasterébe be nem férő embereknek, akik fürtökben lógnak a teherautók oldalán.
Meggondolatlan reakciómra szerencsére nem vert el gumibottal, vagy tuszkolt be egy koszos cellába, mint ahogy számítottam, hanem csak mintha elfelejtett volna angolul, mélyen a nagykönyvébe való írogatásba mélyedt és elkezdte ignorálni a jelenlétemet.
Szerencsére egy fél órácska meddő várakozás után megérkezett a főnököm, hogy ha benntartanak akkor elvigye a vendégeket, és mivel ő jobban beszél szuahéliül, a főrendőrnél sikerült kijárnia, hogy a cég nevében ottmaradhasson helyettem és a process végén kifizesse a bírságot, engem meg hagyjanak elmenni a dolgomra…



Címke , , , ,
Reklámok