Uncategorized kategória bejegyzései

Csípős csütörtök

Sajnos nem tudtam Petiéknél tölteni az estét, így más megoldás után kellett nézzek. A függőágyas próbálkozás igazi burleszkfilmbe illő kurarc volt. Ugyan nem lett belőle baleset, de a küzdelem, némi pianínókísérettel biztos sok némafilmrajongó arcára csalhatott volna mosolyt.
A sziklafalról visszavert rövid counterswell a beam felől támadta a hajótestet, a szelíd billegést azonban, a hamock lendületes ingamozgássá erősítette, amit a bele-bele kapó keleti szél némiképp megbolondított a műszaki hibás metronómok vad dinamikájával.
Rövid időn belül be kellett lássam, hogy viszonylag nehéz a békés szendergés kivitelezése, ha néha a nyakadból kell összeszedned a lábaidat, majd pár másodpercenként szinte a vízszintesig lendül veled a fekhelyed és eszelős kapaszkodást kell foganatosítanod, ha nem akarsz a halakkal aludni.
Bepróbáltam, hogy hátha a belső kabinban nem olyan fojtogató a festékszag, de a fél óra vegyszergőz inhalálás után, a hasogató fejfájás kíséretében habosat okádás rádöbbentett, hogy ez sem a legmegfelelőbb megoldás a pihenésre. Jobbhíján bekucorodtam a konyha, cockpitbe halmozott összetevői közé, és reggelig szívtam a kalimaport az asztal alatt, egy hajómotor és egy szétszerelt hűtőgép közé ékelődve, de nem mondanám, hogy ez volt életem legnyugodtabb éjszakája.
A hajnal első sugaraival együtt összeszedtem magam és gyorsan felmázoltam a második festékréteget, hogy minél előbb túllegyek ezen a tortúrán, majd a kávé híján rámtelepedett zombiságot némi vízalámerüléssel próbáltam elűzni.

Az áramlatok tengernyi medúzát sodortak a partközelbe. Még szerencse, hogy a víz téli hűvöse okán rendszeresített shorty-t, ma nem voltam lusta magamra erőltetni, ugyanis a zseléinváziót csak az óceánbavetődés után realizáltam, és az öltözet nélkül, a lábikrámat ért csípés, az egész hátamat csúnyán végigkorbácsolta volna.
A csalánsejtek agresszív kis neurotoxinjai még ilyen kis felületű találkozás esetén is bőven kenterbeverik a koffein élénkítő hatását, így még a merőben pocsék éjszakát követően is sikerült gyorsan észheztérni.
A szokásos világítómedúzák és portugál gályák helyett, ezúttal a Chrysaora nemzetséghez tartozó csalánozók lepték el a környező vizeket. Egy példányt ki is mertem a vödörrel, hogy nyugodtan tanulmányozhassam, de még az alaposabb megfigyelés sem vitt közelebb a pontos azonosításhoz. Pár alfajt, ami a Csendes és az Indiai óceán vidékén honos, viszonylag egyszerű volt kizárni a lehetőségek közül, de a kupola peremén sorakozó tapogatók közt elhelyezkedő U alakú lebernyegek, egyik szóbajöhető változatnak sem sajátjai, szóval lehet, hogy egy új fajt fedeztem fel…


A medúzák légiói náluknál jóval barátságosabb vendégeket is becsalogattak az öbölbe. Hamarosan, egy három főből álló álcserepesteknős “család” tobzódott a hajó tőszomszédságában és annyira lekötötte őket a kevenc csemegéjükből álló, svédasztalos reggeli, hogy rám sem hederítettek a nagy falatozàs közepette. (Nem igazán értem mit esznek ezeken az izéken annyira, hisz elenyésző szárazanyagtartalmukból kifolyólag nem túlságosan táplálóak és talán annyira finomak sem lehetnek. Mivel testük több mint 95%-a víz, fogyasztásuk aligha nevezhető evésnek, inkább olyan, mintha a tekik csípős vizet innának. Az egyetlen jó válasznak az igérkezik, hogy ez valami gourmet perverzió náluk, mint némely emberi táplálkozáskultúrában, a kapszaicin túlvezérelt fogyasztása. Mondjuk az ízlés ugye nem vitatéma, ráadásul valakinek őket is pusztítania kell, különben egy merő mérges gél lenne az egész óceán)
A kikötőben ugyan lakik pár rezidens páncéloshátú, de közeli megpillantásuk ritkaságszámba megy. Jobbára csak véletlenül lehet észrevenni őket, amikor egy pillanatra a felszínre bukkanak, és egy mély levegővétel után el is tűnnek az ember szeme elől. Mivel megszokták a környék intenzív vízi forgalmát, a hajócsavarok darálóját elkerülendő nem sokáig maradnak a sekélyesben, a keskeny csatornában ki-be járkáló halászbárkák motorjainak dübörgése, általában gyorsan a mélybe űzik őket.
Szóval igazi kuriózumnak számít három kifejlett példányt egyszerre látni, ahogy vidáman egymás mellett kanalazzák az atlanti levest és önfeledten vadásznak a gyanútlan kocsonyákra. Bár talán kicsit erős túlzás ezt a komótos majszolgatást így nevezni, hisz vadászat helyett inkább valami lusta, szibarita lakomára emlékeztet, ahogy ínyenc módra válogatnak a rengetegben. Hiába is ragadozók, az áttetsző szintenemislények fogyasztása közelebb áll a növényevők legelészéséhez, a felfalatás drámaisága is elvész valahogy, hisz nincs tusakodás, fröcsögő vér, halálhörgés, meg kiforduló belek, csak mint pajkos gyerekek a cukorkaboltban, (laza gumicukor,esetleg “robbanós”) szemezgetnek az előttük lebegő kínálatból.
Ugyan a hüllők arcszerkezete nem enged túl nagy teret a mimika általi érzéskifejezésnek, mégis mintha rájuk lenn rajzolva az a nyugodt, könyörtelen elégedettség, hogy: Na ti kis büdös zselék, lassúak is vagytok, a mérgetek is hatástalan velünk szemben, úgyhogy most mindannyian meg lesztek zabálva, és az égegyadta világon semmit nem tehettek ellene, mert pont addig eszünk benneteket, amíg itt vagyunk…

Címke

firefighter

Amikor egy úszó dologra gondol az ember, viszonylag ritkán jut eszébe a tűz, mint olyan.
A forró elem antagonistájaként a hajók körül számolatlanul tobzódó dihidrogénoxid valahogy még az asszociációt is kioltja.
Nos én sem nagyon gondoltam vele és kishíján rá is ment Albatros…

Szokás szerint feltettem a kávét ébredés után és kimentem a cockpitbe tornázni, de a rendszerint, kisvártatva megérkező kellemes kávéillat helyett, ezúttal sűrű fekete füst hömpölygött ki a kabinból.
Elsőre lefagytam, mint nyuszi a reflektorfényben, egyrészt az egész valahogy sehogyansem illeszkedett az általános reggeli történések sorába, másrészt még nem teljesen ébredtem fel, a fejem még kótyagos volt a csipával együtt épp, hogy eltüntetett rémálmok emlékétől, így pár másodpercig ledermesztett a döbbenet. Szerencsére a vegetetív reflexeim lényegesen hatékonyabban működnek, mint a koffeinbevitelt megelőző tudatos cselekedeteim, úgyhogy szinte automatikusan kaptam fel a vödröt, hogy bevizezzem magam és rögtön egy mozdualattal biztosítottam ki a pilótaülés alatt lévő tűzoltókészüléket, bevetődve a fekete ködbe.
Szerencsére a gyors intézkedés megtette a hatását és csak a konyhai burkolat vált a lángok martalékává, a tűz nem tudott továbbterjedni és meggyújtani a hajó műgyanta héjszerkezetét, így csak tolerálható mértékű kár keletkezett.
Az események utólagos rekonstrukciója alapján, a baleset kiváltó oka egy rossz helyre csúszott fakanál nyele volt, amelyről nem vettem észre, hogy beesett a serpenyő mögé és így kellőképpen közel kerülhetett, a gázrózsából a kotyogó alja felé nyújtózkodó kék lángnyelvekhez.
Persze a romeltakarítás és az oltópor, mindenhová beférkőzött apró szemcséinek elpucolása nagyjából kijelölte az aznapi teendőim sorát, és a figyelmetlenségemért járó büntetésül, pár napra nyerskosztra és kávémegvonásra ítéltem magam, ugyanis amíg a szép új festés meg nem szárad, addig nem tudom visszaszerelni a főzőlapot, így még ha akarnám sem tudnám igénybevenni a meleg ételek és a fortyogó kávé luxusát.
A megolvadt szigetelés rondán becsurgott a sajnos már egyáltalán nem működő hűtőgép mögé, amit eddig még soha nem mozdítottam el a helyéről, így nem ért különösebb meglepetés, amikor megpillantottam az elmúlt negyvenöt évben felhalmozódott zsíroskoszmocsokkonglomerátumot, ami a berendezést szószerint a burkolathoz tapasztotta. Sajnos ezen a rusnya gezemicén kívül, négy darab tizes krómacél csavar is gondoskodott róla, hogy a berendezés a helyén maradjon, amiből kettőnek a csavarfeje szép karikára volt darálva, ezért a könnyed kihajtás helyett, inkább három órán keresztül fűrészeltem, a sütő otthonául szolgáló odúba befekve, vakon, egy tízenöt centiméteres szellőzőlyukon keresztül, sajnos a művelet közben a kezemet is húspéppé forgácsolták az útban lévő hűtőrács éles drótszálai.
Az elszenesedett burkolat és a megperzselődött kolorit, azonnali felújítás után kiáltott, és mivel nem vagyok túlságosan eleresztve anyagilag, kézenfekvőnek tűnt, már meglévő anyagokból dolgozni.
Hogy mielőbb a végére járjak a konyha restaurációjának, sebtiben feltúrtam a hajó készleteit. (A sebtiben alatt persze, egy bő másfélórás mindent is szétpakolás értendő)
Mivel a mélyen a hajó bendőjében rejtező tartalék alapanyagok közt, csak pár, a célnak megfelelő matériát leltem, és a bödönök felnyitása során kiderült, hogy a megtalált festékek zöme már volt szíves végérvényesen belekeményedni a dobozába, így inkább a viszkozitás, mint a stílusbeli illeszkedés volt a döntő szempont a szín kiválasztásában.
A két, még kenhető állagú festék közül, az irizáló sötétzöld kalapácslakkot kicsit agresszívnek találtam a mindennapos konyhai tevékenység hátterének, (Ez a hőállósága okán, amúgyis jobban mutat a motorblokkokon, mint a mosogatón.) tehát, inkább a fennmaradó, magasfényű, egérszürke árnyalatra esett a választás. Ennek köszönhetően a konyha új arculata leginkább az Apolló programban résztvevő űreszközök esztétikájára fog emlékeztetni. A hetvenes évek elején megálmodott design, amúgy is magán viseli a korszak kicsit “atompunk” vonalvezetését így nem lesz tőle túlságosan idegen ez a csillogó űrhajószín.
Addig viszont, ha nem akarok megfulladni vagy tartós agykárosodást szenvedni az egészestés szipuzástól vagy fent kell aludjak Peti tanyáján, vagy fel kell szereljem az árbocra a függőágyamat.
Próbálom a dolog jó oldalát nézni, vagyis, hogy nem égett le a hajóm teljesen és a kis incidens legalább rávett egy némi felújításra…

Címke , , ,

POR favor

Hát ezt a kalimát jól bekapta a szigetcsoport, hosszú idő óta nem emlékszem ilyen súlyos porolásra.
Ezúttal a szokásos hőmérsékletemelkedés is begyűrűzött, messzire űzve az idei tél meglepő hűvösét. A kéttakarós zoknispulcsis estéket meztelenül is nyirkosraizzadóssá varázsolva. A nyálkahártyákat taplóvá szikkasztó, az óceán közelében is a nulla felé konvergáló páratartalom kiegészülve egy takaros kis homokviharral egészen posztapokaliptikus hangulattal lepett meg. A horizont összeolvadt a meghatározhatatlan színű éggel.
Szemmel látható volt, ahogy az afrikai ajándék részecskeköd ellepi a légteret. Gyorsan és félelmetesen terjeszkedett, mint valami bibliai csapás.
Először a tenerifei látkép esett áldozatul, másodjára eltűnt Mogán, elnyelődött Puerto rico, majd a közeli Anfira is leereszkedett a porfátyol, végül elhomályosodott a karnyújtásnyira lévő partvonal is. A délelőtt még gyilkos sugarakkal perzselő csillagunk, egy, a teliholdnál is haloványabb korongá sápadt, és a normál napszállta időnél sokkal korábban, még egész nagy magasságban felszívódott a homogén szürkeségben.
A meteorológia jelenleg 610 µg-ra saccolja az egy köbméternyi levegőben lebegő por tömegét.
Bár evvel a furcsa információval az egyszerű földi halandók értelemszerűen nehezen tudnak bármit is kezdeni, de az mégis elég plasztikusan jellemzi ezt a menyiséget, – vagy legalábbis nyerünk általa valamiféle viszonyítási alapot – ha figyelembe vesszük, hogy az időjósok, a nulláról induló skálájuknak 800 µg/m³-nél határozták meg a végét. Gondolom az e fölötti mennyiség már nem igazán teszi lehetővé a tüdős légzést, vagy csak annyira, mintha avval egy teli cementeszsákban próbálkoznál. Az orromból kimorzsolható konglomerátumból helyre kis homokvárat lehetne építeni, vagy egy jó kemencében kiégetve szép kis üvegtárgyak alapanyagául szolgálhatna…

A napcelláimat minden reggel tisztára pucolom, hogy az aksik a legtöbb töltést kaphassák. Délutánra már így nézett ki a felülete.
Ez pedig még véletlenül sem pingponglabda egy sötétre festett asztalon, hanem a NAP!
Címke , , ,

Fúúúúúúúúú

A normális északkeleti passzát, ami a délvidéket nagyjából egy szélcsendbuborékba zárja, nem tartotta magát túl sokáig és újra beindult a durvulás a fekete kontinens felől. Ez persze ezerszer jobb, mintha nyugatról támadna, hiszen így a hullámokkal legalább nem kell számoljak, azonban egy bizonyos erősség felett a szél bármely irányból érkezzék is, elég sok kellemetlenség forrása lehet. Mivel az előrejelzés ezt keletieskedést egy viszonylag hosszan tartó periódusként harangozta be, meg is fordítottam a hajót.
Mindenki megnyugoghat, szerencsére nem horizontális tükrözésről van szó, csupán a függőleges tengelye körül perdítettem rajta száznyolcvan fokot, a beláthatólag sokáig velünk maradó szélirány felé fordítva az orrát. Ez művelet lehetőséget biztosít a cockpitben tevékenykedésre a mindenfélék elrepülése nélkül is.
Az irányváltásnak köszönhetően, főleg az elmúlt napok viszonyaihoz képest, ez kimondottan luxuskörülményeket teremtett a hajón.
Tudok például kávétfőzni anélkül, hogy hermetikusan lezárnék minden nyílást albatroson, ugyanis a decken végigsöprő fuvallatok nem csak a port és egyéb szemetet hordták be a lukakon, de bármikor képesek voltak ellobbantani a tűzhely gázlángját is.
Így akár nyitva is hagyhatom az ajtót alváshoz, és nem szárítja ki a lelket (vagymit) belőlem a kalima.
Szeretném azt mondani, hogy az éjszaka is nyugodtabban telt, de ez nem lenne igaz.
Az álmatlanságot mondjuk nem az irányváltás, hanem a szél dühöngése okozta, az állókötélzet sikít, a halyardok döngetik az árbocot, a horgonykötelek pedig elkeseredetten nyöszörögnek, hangjuk olyan, mintha a hajótest akarna összeroppanni, ami persze érzékcsalódás csupán, de mégiscsak tökéletesen alkalmas arra, hogy a legmélyebb álomból is bármikor felriasszon.
Ilyen körülmények közt nem egyszerű a partrajutás sem, harminckét csomó ellen szinte esélytelen vagyok a dingivel.
Vakmerő módon, megkíséreltem persze kievezni, de gyorsan be kellett lássam, hogy nem igazán vezet eredményre, vagy legalábbis nem olyanra, amilyenre szükségem volna. Mire hat-nyolc métert haladtam a kikötő felé, addig egy jó hatvan méterrel fújt kijjebb a szél a nyílt víz irányába, és csak Albatroshoz visszaevickélni is egy keserves negyed órámba került, annak ellenére, hogy próbáltam a hajó szélárnyékában maradni. (Ami persze csak mérsékelten nevezhető szélárnyéknak, hisz egy katamaránról beszélünk és a hajótestek közt ugyanúgy áttutul a levegő)
Remélem a kibaszott motortolvaj csacsókák ilyenkor jókat derülnek a kínlódásomon.
A mai táplálékbeszerző túrára ezért úszva indultam, a vízalatt legalább nem fúj a szél…
A hazatérés megkönnyítése érdekében a drybagbe rejtettem, azon nagy színes, traktorbelső méretű úszógumik egyikét, amit még évekkel ezelőtt kaptunk ajándékba, és a legutóbbi nagy selejtezés alkalmával újra a kezembe akadt.
Amennyire lehetetlennek ígérkezett a kievezés, olyan könnyedén tettem meg az utat visszafelé.
Pragmatizmusomat, amolyan komikus spektákulumként érékelte a paseón szötymörgő zombihorda, ami a menetrendszerű keddenkénti piacőrületből visszamaradt. Járókertes nénik integettek felém és vidám nevetgélés hangját hordta utánam a szél.
Persze egy tarka gumifánkon vitorlázgató tengeripunknak nem volt nehéz kitűnni parti tömegből, főleg úgy, hogy az egész bícsen egy teremtett lélek sem próbált meg dacolni Eurosz haragjával.

Címke ,

tengeringlispíl

A reggeli úszkálással egybekötött levegővisszatartási képességfejlesztéssel együtt, már egész régóta nyomom a sajátos kis buborékkarika meditációmat, vagyis azt a furcsa kis tevékenységet, ami nem csak az összpontosítás feszesebb fókuszának elérésében segít, de a légzőgyakorlatok monotonitásába is csempész némi derűt.
Már annyira profi vagyok, hogy nem csak a karikák nagyságát, és sebességét tudom a megfelelő mozdulatokkal szabályozni, de elég pontosan is célzok velük.
A létrehozásukhoz szükséges hidrodinamikai jelenség erejét eddig sem vontam kétségbe, hisz látható volt, mekkora üledékfelhőt képes “robbantani” a tengerfeneket elérő gyűrű.

Ma viszont sikerült megbizonyosodni afelől, hogy az örvényhatás, amely ideig-óráig képes “elfeledtetni” a levegővel, hogy ő valójában a felszín felé szetetne törekedni, az bizony a gázkeverékeknél szilárdabb dolgokat is könnyedén táncra perdít.
Úgy esett, hogy egy helyes kis kölyök tintahal úszott felém a gyakorlatozás közepette, én meg kíváncsi voltam, a bubik felkeltik-e az apró lábasfejű érdeklődését.
El is indítottam felé egy nagyobbat, aminek iránya annyira tökéletes volt, hogy pont bekarikáztam vele a jószágot.
Az egész nem igazán úgy alakult, ahogy terveztem, ugyanis mikor a gyűrű a közelébe ért, ahelyett, hogy a békésen elsuhant volna a kis csápos körül, inkább magába szippantotta és a karika palástján kezdte szegényt eszelősen, körbe-körbe pörgetni.
A szokatlan esemény mindkettőnket megdöbbentett, rajta viszont ez sokkal könnyebb volt észrevenni, hiszen nem tudván mit kezdeni a szituációval, bevetette a vész esetére tartogatott stratégiáját, vagyis egy jó nagy adag tintát lövellt a vízbe.
Mindez csak még szokatlanabbá tette a jelenetet, ugyanis a tinta jelentős részét ugyancsak feltekerte az örvény eddig fémesen csillogó levegőgyűrűje.
Remekül megidézve egy B kategóriás sci-fi látványvilágát.

Képzeljük el, hogy feltűnik a filmvásznon, egy titokzatos, szikrázó tórusz, imbolyogva halad előre a térben – mint egy fekete lyuk eseményhorizontja – koromszín anyagfonalakat szippantva magához a körülötte örvénylő, nyúlós felhőből, egyre sötétebbre és sötétebbre színeződik, majd mikor összetalálkozik egy szilárd felülettel, szálas medvecukorköddé pukkanva, egy tétova, csápos lényt enged szabadon, akinek testfelületén színes minták villognak…
Szerencsére a kishavernak az elszédülésen kívül, nem esett bántódása, bár a hirtelen körhintázás végeztével még egy darabig nem volt benne biztos milyen szín is passzolna ehhez az alkalomhoz. Végül magára öltötte a hétköznapi, felül sötét csíkokkal tarkított, sápadt vajszínű megjelenését és angolosan távozott a színről…

Az affér egy dologra biztosan megtanított, ezentúl soha többé ne bugyborékolok élőerő irányába.

Sajnos továbbra sem áll rendelkezésemre technikai apparátus amely képessé tenne vízalatti dolgok vizuális rögzítésére, de ha nincs is saját felvételem, ezt a kis videót azért ideteszem, hogy könnyebb legyen elképzelni miről is beszélek… Ez esetben mondjuk, felfelé szálló, szájjal fújt buborékkarika látható és nem az irányított kézmozdulattal keltett fajta, valamint nem tintahal, hanem egy  Pelagia noctiluca, vagyis egy világító medúza kerül az örvény fogságába, de a pörgettyű nagyjából ugyanúgy működik mindkettőnél.

És ahogy a “nagyfiúk” csinálják…

Címke , ,

Páratlan

Az Albatros alját még nyomokban borító antifouling festék is teljesen elvesztette már a tengeri flóra és fauna ellen eredményesnek mondható hatóanyagait, így szegény leginkább egy vitális “korallzátonyra” emlékeztet alulnézetből.
Érdekes lenne megszámolni hány faj telepedett meg a hajófenéken. Még így is, hogy nem vagyok tengerbiológus, – hogy a jobbára megkülönböztethetetlen jószágok hadát külön-külön is azonosítsam – több százra teszem a komplett kis ökoszisztéma összetevőit. Az egyedszámuk pedig akár több tízezresre saccolható. Vagyis egy egész takaros kis állat és növénykert büszke tulajdonosának mondhatom magam. A büszkeség részén ugyan tompít kicsit, hogy bármennyire is kedvelem a tengeri élővilágot, azért jobb szeretném, ha nem a bárka alján tenyésznének. Elég nagy ez az Atlanti óceán ahhoz, hogy más helyeken élvezhessem a társaságukat.
A szivacsok, kagylók, kacslábú rákok és egyéb tengeri ízeltlábúak, különféle algák, és vizinövények vastag rétege, még egyes halak választott élőhelyéül is szolgál.
Majd egy hónapja, minden egyes nap láttam egy apró, Kyphosus sectatrix párost, ahogy a vízbe merülő hajótestek lengedező algaszakállai közt keresnek menedéket. Bájos kis formációban nyomták a szinkronúszást, és minden jel arra mutatott, hogy beköltöztek a vitorlásom alá.
Ez önmagában még nem lenne olyan érdekes, hiszen sok rezidens példányt ismerek a környéken, annak ellenére, hogy a halak egyedi személyiségjegyeit nem túl egyszerű memorizálni. A kishalak, illetve a kishal, akkor hívta fel magára igazán a figyelmet, amikor három napja, magányosan úszkálva pillantottam meg, és viselkedése leginkább, egy a hatalmas hipermarket polcsorai közt gyermekét vesztett anyára emlékeztetett.
Ide-oda úszott, gyors, hektikus mozdulatai teljesen eltértek a megszokottól, sebes irányváltásokkal, különböző mélységekben pásztázta a környezetét, szemmel láthatóan a társa után kutatva. Még ha a jelenlegi emocionális állapotom azonnal tükörképére is lelt az egyedül maradt halacska neurotikus cikázásában, távol áll tőlem, hogy egyéb élőlények magatartási formáit antropomorf érzések belevetítésével próbáljam értelmezni, a tapasztalat mégis arra ösztönzött, hogy utánanézzek a dolognak.
A monogám életmódot folytató élőlények leghíresebb képviselői emlősök, és meglepő módon madarak, de a stratégia nem példa nélkül való a tengeri élőlények között sem.
Több halfajt is találtam, amely az első párzási időszak után, lecövekel választott társánál, és a másik fél eltűnése/halála esetén sem keres új párt magának.
A monogámia, mint olyan, számos vonatkozásban előnyhöz juttathatja a párost, azonban az utóbbi magatartás egészen furcsa szokás, hiszen komoly kerékkötője az evolucionáris sikerességnek, így viszonylag kevés racionális érvvel magyarázható, amire eddig még a tudákosok sem találtak romantikus felhangok nélküli megfejtést.
Nem tudhatjuk persze, hogy az idegrendszerük felbontása miféle bonyolultságot enged a társas érintkezés terén, de én azért elég érzékeny módon vagyok bekábelezve ahhoz, hogy az efféle kis tragédiák is megindítsanak és szánalmat érezzek a szerencsétlen kis pikkelyes kolléga elkeseredett vergődése láttán. Azóta is itt van és sajnos továbbra is verdesve rója a meddő háromszögalakzatokat, mintha áramot vezettek volna bele. Remélem mielőbb felfalja valami, mert egyszerűen rossz nézni amit csinál.

Címke , , ,

Hapcilé

Úgy tűnik allergiás lettem a kalima által idehordott szaharai szarra. A tüsszögőrohamokkal fűszerezett nedvedzzés, gondolom csak valami allergiaféleségnek tudható be, legalábbis erre gyanakszom, ugyanis ezt megelőzően soha nem produkáltam ilyen tüneteket, csak most, meg a múltkori porviharok alatt.
Először azt hittem eleredt az orrom vére, amikor a meleg, híg cucc csordogálni kezdett, de csak valami, viszkozitása alapján takonynak nem igazán nevezhető lé folyik a fejemből.

Eleinte még arra is gondoltam, hogy csak a szokásos cucc, ami a fejesugrálás vagy a nagyobb hullámok közt úszás után néha előfordul, vagyis, mikor az arcüregbe préselődött tengervíz egyszercsak, minden előjel nélkül kiömlik az ember orrán.
Mostmár inkább olyan érzés, mintha az agyvizem szivárogna, akár egy rosszul elzárt csap, csipp-csepp csöpörög és egyáltalán nem akar elállni.
Orvoshoz tuti nem megyek el egy ilyen marhasággal, de remélem a patikában vény nélkül is adnak valami antihisztamint, ami blokkolni tudja ezt a nazális csőrepedésszerűséget, mert heftipír alapján már kezdek úgy kinézni, mint a rosaceás alkesz bohócok

Címke , , ,

Eztmánemá

A halászoknak elég sajátos humora van, illetve leginkább a morális nemtörődömség szegénysége elegyedik a mondvacsinált pragmatikussággal.
Az öböl egyik bójáját sikerült megjelölniük egy, a leégett menekültcsónakok szomorú tartalmából visszamaradt olcsó mentőmellénnyel.
A készség színét ugyan már kicsit megszívogatták az afrikai nap perzselő sugarai, de figyelemfelkeltő narancstónusa, még így is elég rikító ahhoz, hogy magára vonja a tekintetet. Ráadásul pont egy sötétkék pufferre akasztották rá, amit már így is zöldbolyhossá tenyészett, az óceán minden vízbe mártott testet elborító flórája és faunája, és messziről remekül kiadja, egy vízbefúlt fekete ember, a felszínre fel-fel bukkanó fejformáját. Nemtudom ez másnak feltűnt-e, vagy csak én vagyok ennyire szenzitív, de rendesen borsódzzik tőle a hátam, minden alkalommal, mikor elevezek mellette…

Címke , , ,

Zatyajafíjúmegaszentlélek

Valójában már régen motoszkált a fejemben, hogy ez megér egy posztot, de valahogy mindig akadt valami fontosabb dolog, ami elterelte a figyelmemet, és megfeledkeztem róla, pedig a téma már évek óta mellettem hever, illetve lebeg.
A világban jártamban keltemben mindig figyelemmel kísértem a tengerészek ilyen-olyan hajóelnevezési szokásait, ami pár üdítő kivételtől eltekintve legtöbbször mérhetetlen fantáziátlanságról vagy vallási berögződésekhez való merev ragaszkodásról tanúskodott. ( Thaiföldön ez jobbára csak a vizuális ingerek esztétikájának élvezetére szorítkozott, ugyanis a kacskaringóik igazi mondanivalója sajnos homályban maradt előttem, de a karaktereik furcsa hullámzása legalább élvezhetővé tette, a számomra jelentés nélküli feliratokat.) Nincs ez máshogy itt sem, ahol minden második hajó a viziemberek képzeletbeli protektoráról, vagyis egy karmelita szűzmária transzmutációról, Nuestra señora virgen del Carmenről, esetleg valami hozzá kapcsolódó marhaságról van elnevezve.
Most viszont, a lehetséges bibliai merítések egyhangú sorából, egy szokatlan, valódi leleményességgel és némi humorral kiválasztott példára szeretném felhívni a figyelmet.
Mégpedig a képen látható apró sportvitorlásra, ami a “La Santísima Trinidad” vagyis, a legszentebb szentháromság nevet viseli.

Ez az egész persze, csak avval az információval kiegészítve teljes, hogy a kishajó egy trimarán…

Címke , ,

marketing

Keddenként mindig igyekszem elkerülni a délelőtti órákban való partraszállást.
A hét második napja ugyanis a piacnap Arguineguinben, a kacatárusok portékája pedig messziről vonzza a zombikat.
Ilyenkor a kis halászfalu, általában csendes utcácskái megelevenednek. Már amennyire elevenségről beszélhetünk persze, egy a nyugdíjasothonok és elfekvők világtalálkozóját idéző esemény kapcsán…
Korán keltem, a pitymallati úszás, gyors kávé és reggeli torna után realizáltam, hogy nemhogy semmiféle gyümölcs nincs a “háznál”, de egyéb ehető dolgoknak is híján vagyok, ami egy laza frühstück-re elfogyasztható lenne.
Korgó béléssel sebtiben dingibe vágtam magam és a nagy sietségben elfelejtettem milyen nap is van ma. Szinte hallottam, ahogy kattognak a koponyámban a fogaskerekek, miközben a parton elintézendő dolgaimat vette számba a kialvatlanságtól kicsit még darabosan funkcionáló hardver.
Csak a kikötő kapujában realizáltam a hibát, mikor majdhogynem beleütköztem a vidáman csoszogó élőhalottak hordáiba. Az évek hozzáedzettek ugyan a spanyol mañana üzemmódnak a fekete kontinens időtlenségével súlyozott, lusta lassúságához, és sietni sem szeretek sehova, de mikor a lábaim hosszából következő könnyed lépéstávolságot megfelezve, majd megnegyedelve és a komótos sétatempót szinte a mozdulatlanságig mérsékelve is úgy tűnök, mintha egy frissen olajozott csapágyú görkorcsolyán suhanó gyalogkakukk lennék egy jókora, ACME feliratú rakétával a hátamon, akkor valahogy akadályoztatva érzem magam.
Mire a nordicwalking botok, viszerek, és banyatankok sűrűjében botorkálva, lassított felvételben elverekedtem magam a körforgalomig, akkor dobta le az agyam igazán az ékszíjat. A gyalogátkelőnél rendőr irányította a forgalmat, olyan volt a tömeg, mintha mondjuk a Glastonbury fesztivál két nagyszínpadát állították volna fel az úttest egymással szemben lévő oldalain, a látvány csak annyiban különbözött gyökeresen, hogy ott nem fújják le az összes résztvevő fejét ezüst festékkel.
Türelmes ember hírében állok, de ez egy kicsit már sok volt nekem is, átdobtam magam a korláton és magasról szarva a sípját vörös fejjel fújó zsernyákra (úgysem hagyhatja ott a posztját) átcikáztam az autók között…
A supermarket bejáratánál megintcsak nyuggerfalba ütköztem, balga fejjel arra számítottam, hogy a skandináv biszbaszturizmus leginkább a partmenti nagy parkolóban felálított limlomosstandok köré öszpontosul, de nagyot tévedtem.
A vitális északi koporsószökevények légióiból bőven jutott elegendő katona egy kedélyes kedddélelőtti “blackfridaybattle” lebonyolításához.
Nem is igazán értettem mi történik körülöttem, mindenki úgy pakolta púposra a bevásárlószekereket, mintha egy atomháború földalatti átvészelésére készülne. Pedig se közelgő munkaszüneti vagy ünnepnap, küszöbön álló katasztrófa vagy belengetett élelmiszerembargó, mégis kifosztott pultok, lerabolt polcok, maradtak utánuk. Az árufeltöltők és pénztárosok alig győzték az ipart.
Furán is éreztem magam, a kosaramba szemezgetett pár zöldséggel, úgy tűnt, mindenki mindent egyszerre akar megvenni, de a mindenből is lehetőleg sokat, és azonnal…

Soha többé ki nem teszem a lábam kedd délelőtt, az hótziher.

Pedig zömében kedves, mosolygós öregemberekről van szó, (Olyanokról amilyen nyilván sosem lesz belőlem.) élvezik a meleget, a busás nyugdíjukat, vackokat vásárolgatnak és vidáman szürcsölik az aquavitet a skandináv bárok zsúfolt teraszán.
Összességében egész vidám kép rajzolódik ki a sokaságukból
(Mennyivel jobb ez, mint egy fűtetlen lakásban halálrafagyni, vagy olcsógyógyszeres, vasárnapi csirkefarhátas nyomorultként belesavanyodni az utolsó évekbe és harsányan bezzegazénidőmbenezni a süket TV-nek.)
Mégis rém kényelmetlenül éreztem magam, úgy tűnik egy igazi hikikomori lett belőlem, aki képtelen elviselni az emberek közelségét.
Ez igencsak megrémít, bár sosem voltam tömegkedvelő típus, de ha a saját fajtársaimat elkezdem személytelen, nyüzsgő rovarok hadának érzékelni, az leginkább azt jelenti, hogy én vagyok az, aki lassan kezdi elveszíteni az emberi mivoltát.
Nem is tudom mi történne velem egy igazi nagyvárosban, ha már ettől kikészülök.

A gyors bevásárlást, az utcai harcokkal együtt, röpke három és fél óra alatt sikerült lezavarni, így könnyedén átlendülve a reggeli idősávján, jobbnak láttam rögtön az ebéddel kezdeni…

Sajnos a bolt vörösbab készletei egyszerűen elpárologtak, a sáskahadak áldásos tevékenysége nyomán, ezért a legendás csilisbabom elkészítéséhez kénytelen voltam nagy, puha, fehér lóbabokat használni. Evvel a típussal eddig még nem kísérleteztem, mondjuk az ízélményt nem is módosította különösképpen, csak az állaga volt szokatlan, de az összhatás így is egész finomra sikerült. Szinte soha nem csinálom ugyanolyanra, a jelenlegi kompozícióban a bab színeváltozásán kívül a füstölt kecskesajt bevetése volt a titkos fegyver, ami egész jól rímel a chipotle karcos aromájával.

Mire nagynehezen eljutottam az étkezésig, a standok is bezártak és szétszéledt a massza. A reggel óta várakozó sötét felhőkből elkezdett szitálni a tipikus kalima utáni saraseső, ami az utcákon maradt pár embert is hazakergette.
A piacos tülekedés platformját hirtelen szellemfaluvá varázsoló nedves szürkeség amolyan igazi pocsékdélutáni hangulattal járult hozzá a magányos mexikói menürágcsáláshoz és sikeresen elejét vette a hasznosan tölthető idő szabadtéri kifejeződéseinek. A hajó gyomrába visszavonulva, megszereltem a mosdó felőli víztartály kivezetőcsöveit, és egy új elosztóval egészítettem ki a rendszert, ami majd a seggmosó reciklált szivattyúját fogja édesvízzel ellátni.
Valamint belekezdtem Chaplin életrajzi regényébe de úgy tűnik a burleszkfilmek nagy nevettetőjének sem volt csupa móka és kacagás a története.

Címke , , ,