Uncategorized kategória bejegyzései

Baráti hímzőszakkör zárás után

A vidám képekért külön köszönet Daniellának…

Reklámok
Címke

happy days

Az állapotom valós mibenlétéről tökéletes kórképet rajzol az a szétszórtság, amivel az önrehabilitációs programjaimat is, mint ahogy bármi mást kezelek.
Ebből persze megint egy csomó tanulságot lehet levonni, az okosabbaknak vagy kevésbé hebrencseknek bizonyára előbb is sikerült volna, nem csak utólag.
Akkora vehemenciával vetettem bele magam az elhanyagolt fizikumom feltámasztásába, reménykedve abban, hogy segítségemre lesz a hangulatingadozásaim stabilizációjában, és talán az általa generált fizikai fáradtság révén, az éjszakáimon végigterpeszkedő álmatlanságot is elűzhetem, hogy sajnos a türelem, a fokozatosság vagy az észerűség komponensei nem kaptak túl nagy teret a programban.
Az első rendes úszóedzésem, vagyis a hajótól Anfi-ig, majd vissza, (3 tengeri mérföld a chartplotter szerint) majd erre a távolságra a biztonság kedvéért ráduplázva, mert, hogy ugye “kurvaerős” vagyok, a kívánt hatás elérése helyett, egy helyre kis paralízissel is felérő izomlázat, egy kiadós takonyömléssel egybekötött megfázást és az afrikai nap által, a fedetlen hátamra pörkölt másodfokú égési sérülést eredményezett.
Halleluja hülyegyerek! Sikerült a szintugrás, level 200-as önsorsrontóvá sikerült felfejlődni!
Az insomnián persze a legkevésbé sem segített, hogy képtelen vagyok a hátamon feküdni, megmozdulni csak módjával tudok, kizárólag a számon kapok levegőt, és a könnyek mellett már a takony is szivárog a fejemből.
A nemalvás, és a túleröltetett izmok bénasága okán, egyszerhasználatos gumizombikat megszégyenítő fürgeséggel készülődtem a partra, hogy a szénnéégett hátamra enyhülést adó aloéleveleket vágjak.
A problémák, fejlett szociális érzékükből következően kedvelik a hasonszőrűek társaságát, így a saját faszságom folyományaként nyakamba zúdított gondok mellé hívtak még párat, hogy igazán remek legyen a buli…


A kávéfőző megnyugtató darthvader szuszogására, kellemes illat töltötte be a hajót, ettől mindig jobb kedvre derülök kicsit, és a körülményekhez képest egészen felvillanyozva léptem a tűzhely mellé…
Sajnos ez a pillanat pont egybe esett avval, mikoris egy megvadult jetski-s barom helyénvalónak érezte, hogy a hajótól másfél méternyire csináljon egy fullgázos, orrlenyomós háromhatvanat.
Még láttam is az ablakból a manővert, (Nehéz lett volna mondjuk, nem észrevenni, mert a pördülés közepette egy jó hekto tengervízet csapott a hajó oldalára, ami takaros robaj kíséretében csattant szét a portside fedélzeten.) de ahhoz már kevés volt az idő, hogy az általa generált lökéshullám ideérése előtt cselekedjek…

A magas koffeintartalmú, olasz pörkölésű kávék élénkítő hatásának intenzitása, könnyedén tovább fokozható, ha azt nem rendeltetésszerűen belsőleg alkalmazzuk, hanem úgy frissiben, tűzforrón a melkasunkra fröcsköljük…
Szerencsére, a négyszemélyes főző beltartalmának csak egy csekély része kötött ki a felsőtestemen, mivel a hirtelen fájdalom kiváltotta izomreflex automatikusan bekúrta a kotyogót a gázrózsák mögé. Üröm az örömben, hogy ez a tudattalan mozdulat ugyan megkímélt attól, hogy a napom hátralévő részét a balesetin töltsem, az égési osztály doktorait, az öreg pengekezű Freddy hamvas arcbőrének textúráját idéző büszttel szórakoztatva, azonban, a minden mögé is becsordogált másik három adag kávé útjának követéséhez, atomjaira kell majd szedjem az egész kurva konyhai apparátust…

Mikor már több mint tíz perce húzod az evezőt, de a dingi és a kikötő közti távolság a tizenakárhány csomós ellenszél miatt alig csökken valamit, és közben nem tudod nem érezni, hogy a bőröd elöl-hátul olyan feszes, mintha legalább három számmal ment volna össze a mosásban, a felülete ég akár azoké, akik napalmot használnak testápolónak, az ólomnehéz izomrostjaid közé pedig valaki éles kis üvegcserpeket hintett, akkor különösen cizellált átkok formájában idézed fel a drágalátos motortolvaj csacsók felmenőit…

Egyébként rettentő hálás vagyok a temészetnek, hogy olyan csodaszerek kitenyésztésével támogatja a nyomorom, mint az Aloe Barbadensis Miller húsos leveleinek felszíne alatt megbúvó büdös zselé. Amely ragadós gezemice, vastag rétegével tetőtöl talpig bepamacsolva fekszem most az árnyékban, és hűsítő ölelése hamarosan alkalmassá tesz a konyhám akkurátus szétszerelésének kihívására…

Címke , , , ,

touch-detach

Az az izoláció, amit a hajón lakás biztosít számomra és normális esetben szükségem is van rá a moderált mizantrópiám okán, most leginkább börtönrácsként nehezedik az agyamra. A tágabban értelmezett külvilágról pedig, a csak hébehóba, de inkább úgysem működő netkapcsolat próbál lefeszíteni.

Tulajdonképpen egy mesterséges lakatlan szigeten élek, egy furcsa buborékban, mint egy virág, ott a B 612 jelűn, a búra alatt.
Csak itt több a veszélyes majomkenyér és kevesebb a gondviselés.

Ha végiggondolom, az elmúlt hét és fél hónapban nem volt fizikai kontaktusom másik emberi lényekkel, ami még leírva is elég ijesztőnek hangzik, hát még megélve.
(Talán nem is csoda, hogy az agyam ilyen randán ledobta az ékszíjat.)
Érintkezés alatt, most egyáltalán nem a szexualitásra gondolok, bár annak az ilyen mérvű elhanyagolása is káros az egészségre, de nem létfontosságú. Úgyértem emberek egész életeket képesek leélni nélküle. (Nem irigylem őket…)
Az érintés viszont nagyon elemi szükséglet, hozzánk tartozik, nem csak a homo sapienshez, az élőlényekhez úgy általában, az állatok is csinálják, a növények is, sőt még a kibaszott kövek is egymáson hevernek…
Az érintés, legyen az szinte bármilyen nemű, nem nélkülözhető hosszabb távon, mert hiánya megmérgezi az elmét, eltávolít a valóságtól, elsorvasztja az idegrendszert, mint ahogy a barlangok mélyén élő lények megvakulnak a fény hiányában vagy elveszítik pigmentjeiket az örök sötétségben.
(Sokan szerintem, a gondoskodás igénye mellett, pont azért tartanak háziállatokat, hogy magányukban ne maradjanak híján az érintés csodájának…
Múltkor egy cica velem akart jönni, beugrott az úszóponton végére kikötött dingibe és alig akart kiszálni onnan. Állítólag az állatok valahogy megérzik ha trében vagy…
Kapott egy kiadós simogatást aztán magára hagytam, jobb neki a kikötő potyahalai között, akármilyen bátor is volt ott vízközelben, az állatok, főleg a természetüktől fogva víziszonyos lények nem hajóra valók, és én sem akarom pótmegoldásokkal megnyugtatni, és kiegészítő problémák beiktatásával meglepni magamat…)
Persze, egyáltalán nem mindegy, ki van az érintés másik oldalán, ami nekem hiányzik azt nem is tudná bárki biztosítani. Kétségeim vannak afelől, hogy részem lesz e még egyáltalán ilyesmiben…
Egy kézfogás vagy egy baráti ölelés is oldhatja a feszültséget, de sajnos nem említhető egy lapon, a hosszú idő alatt kibontakozott intimitás legszerényebb formáival sem. Az egymással/egymás mellett élő lények, idővel úgy finomhangolódnak a másik fél létezésére, hogy szinte a telepátiát súroló metakommunikáció alakul ki köztük.
Az ember bárki köré fonhatja a végtagjait, de mégis máshogy karol át, aki fontos, még ha csak megszokásból teszi is, megnyugszik benned a félelem.
Ha a bőréhez nyomhatod az arcod, vagy csak úgy, érezheted a jelenlétét milliméterekről, hogy épp csak súrolja a testedet a közelség, mint gyengéd kis elektromos mezők interferenciája …

Nem igazán lehet ezt a fajta köteléket, szavakkal illusztrálni. Beszélni úgyis felesleges róla, hisz ezt a meleg biztonságot, ha valaki egyszer megtapasztalta, úgyis érti miről szól a dolog, és tudható, hogy nehéz lesz belőle kigyomlálni az utána érezett vágyat…

Egy üres vitrin vagyok valami elfeledett múzeumi raktár mélyén
csak por meg légyszar…

Szépkilátás

Próbálok nem hat lábnyival magam alatt lenni, és ilyenkor persze az ember belekapkod bármiféle közkézen forgó izébe, ami valahogy enyhülést ígér. Nagyrészük persze, leginkább ezoterikus bullshit, semmivel nem hasznosabb, mint amit naplementés háttérrel szeretnek megosztani a hasonló bölcsességek mélységei iránt fogékony felszíni lélekbűvészek. A valósággal köszönőviszonyban sem lévő, de tagadhatatlanul olcsón kínált univerzális haszontalanságok, amik viszont számolatlanul borítják be, nagyjából az internet egészét, és azonkívül, hogy rendesen felbasszák az agyamat nem sok mindenre alkalmasak.

Szörnyen felületes dolgokat sorolnak az emberi kapcsolatok mibenlétéről, némi pátoszos cukormázzal leöntött silány közhelygyűjtemény általános érvényű igazságnak maszkírozva, mintha az egyéni helyzetek és a külső körülmények végtelen felé tendáló változatossága, említésre sem méltó részletek volnának csupán. Nem mintha a jelenlegi mentális állapotom a legcsekélyebb mértékben is támogatná a párkapcsolati próbálkozások elindítását, de még a gondolatkísérlet szintjén is elkeserítenek a kilátásaim. És bizony kedvem lenne ilyenkor jól felképelni azokat az önjelölt Koelhokat, akik jönnek itt azzal, hogy csak akarni kell és be fogod vonzani…

Mi a faszt képzelnek, mi vagyok én? Patkómágnes?

Lehet persze rózsaszín vagy szívárványszínű szemüveget öltve mosolymolinót feszíteni a rögvalóságra, de ettől még a tények továbbra is meglehetősen makacs dolgok maradnak és a legritkább esetben sem módosulnak attól, hogy az ember csodavárásra cseréli a realitásérzékét.

A legkevesebb inspirációval sem szolgál, mikor belegondolok, hogy ha nem akarok az életemet nyomorultul leélve magányosan megdögleni, akkor kezdhetem előről az egész ittapiros holapirost. Ami még, egy kétmilliós, pezsgő kultúrájú világváros szívében, huszonévesen, lendületes kis ambícióktól hajtva, komoly kapcsolati tőke birtokában, az anyanyelvemen sem volt a legegyszerűbb feladat. És úgy is csak sok árnyékra vetődés után volt többé-kevésbé eredményes.
Ehhez képest negyven múltam, fénykoromban sem voltam egy matyóhímzés, rozsdás ízületekkel, viszerekkel, a világba vetett bizalom híján, egy közepes erősségű mániás depresszióval megvert, mélyen introvertált, rozoga mizantrópként állhatnék a rajtvonalra, egy idegen országban, miközben itt a B oldalon, némiképp emelkedtek a tétek.
Könnyű rádöbbenni, hogy az én feláldozható “all in”-em, lényegében kevesebb, mint amivel mások be szoktak szállni a játékba, ráadásul leginkább olyan asztaloknál kártyáznak, ahová leülni sincsen túl sok kedve az embernek. Mindennek a tetejébe magas elvárásaim vannak… műveltség, érzékenység, őszinteség, kalandvágy, szépség, béke, nonkomform életvitel, a művészet, az utazás, az óceán szeretete… efféle gyermekien idealizált kindulási tulajdonságokat magában összesűrítő entitásról ábrándozom, mikor egy párezer fős, koszos halászfalu vesz körül, ahol sikk nem befejezni a középiskolát, a helyiek zöménél több spanyol szerzőt olvastam, mint amennyinek a nevét ők képesek lennének helyesen leírni az anyanyelvükön, ahol az érdeklődés spektruma nem igazán mutat túl a mola kocsikon vagy a frissen készült műkörmök mielőbbi instagramra posztolásán, és ahol már csupán a bőrszínem alapján, jobbesetben is csak az érdektelen, “giri” kategóriába tartozom…

Erre azt hiszem még egy valódi sokatpróbált kaszanova is csak lemondóan szemébe húzná a kalapját, és elmentében még együttérzően visszakacsintana, hogy hát: sok szerencsét apafej, szükséged lesz rá…

Ilyenkor nem nehéz belátni, hogy pont rossz időben vagyok a nem megfelelő helyen, a bökkenő, hogy az elmúlt négy évtized eddig még nem érlelte meg azt a tudást, hogy hol is lenne pontosan ez a megfelelő hely…

Az összes efféle gond persze fényévekre van jelenleg, amikor épp olyan magasröptű célok vezérelnek, hogy a menetrendszerinti zokogógörcseim számát remek lenne legalább az emberek közé menésre alkalmas szint alatt tartani, és ne kelljen az alkoholizmus csúszós lejtőjével kacérkodni, ha esetleg a keverőtárcsás mosógépben vergődésnél némiképp pihentetőbb éjszakákra vágyom…
Hosszú kálvária lesz ez, minden jel arra mutat.

Addigis itt van nekem, az egyél jól, hogy legyél jól, DIY személyiséghegesztő project következő állomása, a két közepesen sült, zöldfűszeres kéregben pácolódott marhaszelet, medvehagymás(!) – medvehagyma wazzee kanárián ősszel, így mulat egy igazi magyar úr – rösztivel és céklás mangósalátával, ezúttal egy 2016-os valenciai bobal tempranillo cuvée kíséretében.

Címke , ,

mélyépítő hétvége

Más megoldást nem lelvén, a gyötrő álmatlan éjszakák problémáját rábíztam a kémiára.
Akármilyen rizikót is vállalok a hajón, az éjszakai reakcióképességemet kiiktató, közel eszméletlen kényszeralvás beiktatásával, egyszerűen nem találtam más módot, hogy a szervezetemet pihenésre kényszerítsem.
Mivel sajnálatos módon, volt alkalmam párszor látni a gyógyszerfüggőség hangyalesőjének homoktölcsérébe esett élőlényeket, ezért soha nem igazán volt túl sok bizodalmam az orvostudomány, leszedálós, zombikészítésre fejlesztett kemény vegyszereiben. Ilyen dolgokhoz csak akkor érdemes nyúlni, ha a puszta túlélésre játszik az ember és totál nem számít a holnap.
Ebből a meggyőződésből kifolyólag, először autentikus cuccokkal kísérleteztem, olyanokkal amiknek elsőkézből ismerem a mellékhatásait.
A fokhagyma vérnyomáscsökkentő képessége például elég jól érvényesül, ha egy spagetti alliolit négy nagyobb fej megpirításával indítasz….
Mivel errefelé, a jó vörösbor olcsó, erős füvem meg most akad, ezért a három kombinációjából összeállított panacea, terápiás túladagolását választottam fegyverül az inszomniával folytatott első csörtéhez.
Kétésfél üveg shiraz, egy emberes kupac vámpírriasztótészta és két dióverő harcispangli után.

Legnagyobb megelégedésemre, a fűben fában orvosság, jellegű urbán-népi gyógymód olyan könnyedén taglózta le, az elmémet napok óta folyamatos kényszertúlórára kényszerítő érzésdiktatúrát, hogy nem volt szükség második menetre.

Hét teljes órán keresztül úgy feküdtem mozdulatlan aggyal, mint egy elgázolt menyét…

Szerencsémre a hardverem lényegesen szívósabb konstrukció annál, mint amennyire az azt működtető program stabil.
Így az efféle kényszerkezelések macskajajongásának fizikai kellemetlenségeire fittyet hány a szervezet. A másnapos elme papírsárkány állapotának tűéles fókuszai, még segítettek is valamelyest visszaszerezni a ráció irányítását, a leolvadt emocionális reaktor körüli katasztrófamentesítés káosza felett…

A hétvége az még mindíg parádés ebben az öbölben, pedig elmúlt màr a nyár, OKTÓBER van, szinte egy hónapja megy a suli, a jónép már nagyban válogatja a téli kollekciós pufidzsekit a primark-ban, de pár kanárió, dacolva a tradíciókkal, hogy “télen” nem strandol a jó csácsó, mégis itt vereti végig a finde-t a jetskivel, meg a nagyzenésmotorcsónakkal a partot időközben elfoglaló, hetvenes-nyolcvanas skandi “turistalányok” elkápráztatására.

Ilyenkor ha tehetem, nem is távolodom el nagyon a hajó ötven méteres körzetéből mert, az időjárás kalkulálható viszonttagságaival szemben ugyan megbízhatónak érzem a hajóm rögzítését, de az emberi hülyeség hatalmát nem becsülhetem le. Ez utóbbiból pedig a hétvégimotorcsónakversenyzők és vasárnapihajóskapitányok szoktak hozni magukkal, sajnos a tolerálhatónál épp egy árnyalatnyival nagyobb menyiségben, amit ráadásul kiválóan elegyítenek a legalapvetőbb hajózási, vízbiztonsági és meteorológiai ismeretek meglétének hiánya ellenében is magasan fejlett kapitányi öntudatukkal, az életveszélyes vakmerőséggel és ménesnyi bizonytalanul kontrolált lórővel. Úgyhogy nem árt közel maradni a tűzhöz.

A holiday “szobafogságnak” is megvannak egyébként a szépségei. Főleg itt az úszó rehabon…
Mai napra, ha már aludnom sikerült kicsit, valami “totálzen”, de szigorúan alkaloidamentes béke elérését és a táplálkozásom körüli problémák felülvizsgálatát tűztem napirendre.

Egy ideje már melózom a szintlépésen, a szabadtüdős merülő-vízalatti vadász képességeim terén.
Erre leginkább úszással, légzőgyakorlatokkal és kitartó vízalatt üldögéléssel szoktam trenírozni magam. Ezen gyakorlatok közül az utóbbi kettő tökéletesen harmonizált, mind az öböl harsány bazári hangulatának, mind az egyszemélyes érzelmi ketrecharc neurális fehérzajának nyugalomba mártására irányuló napi törekvésekkel.

Így esett, hogy jóformán egész délután a hajó alatt hat méterrel ülem a tengerfenéken, és miközben a porhüvely reflexszerű gázcsereigényének tudatos kontroljával, valamint a hűvösödő óceánban lebegés okán rámtörő hipotermia legyőzésével voltam elfoglalva, a légzésciklusok láncolata valahogy megidézte bennem a “perfect circle” víziót…
Ennek pedig van egy egészen lenyűgöző vizuális megnyilvánulása a víz alatt, amit a felfelé szálló légbuborékok, higanytükrű felszínét, – megfelelő behatásra – szabályos rendbe kényszerítő fizika, tud rajzolni az ember retinájára.

Számtalan dolog van, amire normális esetben az értelem sajnálná az időt, de mivel a különféle tudatmódosító mérgek öleléséből frissen kiszabadult elme különösen fogékony a nagy öszpontosítást igénylő, de teljességgel felesleges dolgokban való kiteljesedésre, ezért ilyenkor nem érdemes elrontani a játékát.

Buborékkarikákat gyártani búvárfelszereléssel nem nagy művészet, de ha csak a tüdődben őrzött kevéske feláldozható levegőből kell kihoznod a tökéletes, szabályosan forgó gázgyűrűt, akkor nagyon oda kell figyelni a technikára.
Fontos, a gyors és precízen kivitelezett kézmozdulat, ami a kívánt örvényhatást hozza létre és a tökéletes időzítés, hogy a láthatatlan wortex pont a megfelelő pillanatban szippantsa be, és a kívánt irányban lökje feszes, magába kanyarodó, forgó hengerré az egyébként sebesen a felszín felé törekvő kis buborékmedúzákat.
Míg az ember eljut a sikeres kivitetelezésig, borítékolhatóan leülepszenek némiképp, a vadul pattogó gondolatok és a tehermentesített agylebenyek pihenjt tudnak vezényelni a tudat feszült regimentjeinek.
Az eredmény nem csupán látványos, de körüllengi valami szokatlan, nemevilági hangulat. Mikor a felszín fényeitől, irizáló fémfelületté transzformálódott levegő, szabályos mértani alakzat formáját öltve távolodik a testedtől, és tőled tízmétenyire, ahol eléri a tengerfeneket, elliptikus üledékfelhőt robbant az aljzatba, akkor átjár valami fura bizsergés, effélét érezhetnek azon mangahősök, akiknek szokásuk színes energianyalábokat lövöldözni a tenyerükből.
Sajnálatosmód az efféle képességek gyakorlása, a valóságban egyáltalán nem tesz szuperhőssé, de a meditációnak ez a sajátos formája nagyon sokat segít, hogy rendezzem soraimat.

Az elherdáltnak tűnő délután kibalanszírozta úgy-ahogy az elmémet, ideje volt hát az elhanyagolt testtel is foglalkozni kicsit.

Régebben szerettem főzni, többek szerint nem is csináltam rosszul, de amióta egyedül vagyok, ez egyszerűen eltűnt az életemből.
Néhanapján, barátokkal vagy hirtelen felindulásból még csináltam, de ha nincs valaki, akinek főzzek, akkor meg van baszva az egész.
Nem éri meg a fáradtságot.
Igazából erre is a szakítást követő önvizsgálat ébresztett rá.
Mármint nem arra, hogy a gasztronómiai kísérletező énem felcserélődött egy hitvány műkajazabáló olcsójánossal, hanem, hogy valószínűleg nem tartom magamat olyan “valakinek”, akire érdemes főzni.
És azt hiszem, valahol itt kezdődik a baj…
Az önsajnálat és az önvád párbaja csak felerősítette ezt az egyébként is meredek spirálban silányuló kulináris tendenciát.
A nemevés, vagy a rendszert nélkülöző egészségtelen táplálkozás lassan ölő mérge, elég csúnyán ki tud csinálni. Ha valamire eggyáltalán nincs szükségem, akkor az, a szervezetem állapotának leromlása, ezt a luxust egész egyszerűen, nem engedhetem meg magamnak.
Úgyhogy időt és energiát nem kímélve vacsorameghívások sorával fogom elkápráztatni énkelmét.
Újra kreatív zamatvilágokkal meglepni a mirelitpizzák és takarékos kebabok monoton sivárságába lustult ízlelőbimbóimat, és egészséges kiegyensúlyozott táplálkozással megtámogatni az ego rehabilitációját.

Bemelegítésképp, spenótos raviolit és tejszínes, szalonnás raguval töltött, füstölt kecskesajttal sült gombafejeket készítettem, némi balzsamecetes madársalátával.

Címke , ,

zomb

Eltelt mégegy éjszaka, és ismét nem aludtam egy percet sem…
Ezúttal nem csak a háborgó belvilág inszomniájának köszönhetően, ma este ugyanis a külső körülmények sem voltak a legoptimálisabbak
A szigetek közt tomboló orkán erjű szél kavarta négy-ötméteres hullámokból a kistestvérek elérték az öblöt.
A délről támadó domborulatok, szerencsére megakadtak a móló hullámtörőfalán, így a kikötő és a strand ezen oldali része viszonylagos nyugiban maradt, az északi falon azonban egész éjjel üvöltöttek a szétcsattanó habok!
Az ilyen erős és gyors hullámok hangeffektjét nagyjából úgy kell elképzelni, mintha egy megvadult, vak tehéncsorda keresztülcsörtetne a pajta, deszka palánk falain, majd ezt a műveletet minden ötödik másodpercben teljes erőbedobással megismételné, a közötte eltelő időben pedig, szép óvatosan kamionokat görgetnének le keresztbe, sóderbányák kürtőjének meredek oldalán.

Albatros hiába van precízen délnyugatra beállítva, hogy az öböl bejárata irányából érkező swell ne dobálja nagyon a hajót, de ha ekkora a darálás, akkor a sziklákról visszaverődő vízmozgás, zabolátlan káoszhullámai, haránt telibe kapják a starboardot, ezeknek hossza, általában rövidebb, mint a két hajótest közti távolság, vagyis az egész bárka egy meghibásodott metronóm ütemére fog billegni, mint a kacsa picsája.
Ez nem csupán nyugtalanító, de cserébe nagyban felerősíti a hajó zajait is, ami a sziklákon dolgozó víz csattogó morajlásával kiegészülve még akkor is hatékonyan űzné messze az álmot, ha történetesen nem lennék idegi alapon kirekesztve ebből a programból
A kialvatlanság rátapos az ember tarkójára és esze ágában sincs levenni onnan, súlyos bakancsát, a szemeim nedves ólomgolyókként nehezednek a gödrük aljára, és mintha felhők lennének a számban. Mozgásom a fejlődésben kissé visszamaradott élőhalottak tétova vánszorgását idézi, a hangom – talán a téboly első jeleinek tudható be, hogy magamban beszélek – földalatti tárnák mélyéről visszhangzik. A periódikusan sorjázó ásítások extra adag könnyet préselnek ki a csatornájukból, amik a szemzugból folydogálókkal ellentétben a járomcsontom opdalán gördülnek lefele. Írás közben néha lezáródnak a szemhéjaim, nagyon nagyon szeretnék aludni, legalább két napon keresztül, egyfolytában, mint akit agyonvertek, de nem megy.
Ha ez így folytatódik szakemberhez kell forduljak, mert egyre ijesztőbb dolgokat produkál a szervezetem.

Don’t panic

Befogadtam “Dévidet” az angol druszámat pár napra, hogy legyen fedél a feje fölött, amíg talál magának valami új kecót a környéken.
Kidobta a csaja…

Szép kis kompánia leszünk, mondhatom…
Nem volt szándékomban egyébként “heartbreak hotelt” nyitni, de hát jó dolog segíteni, ha az embernek módja van rá.
Talán én is jobban leszek kicsit, ha lesz társaság a hajón.


Persze nem annyira egyszerű. Most, hogy megpróbáltam a frontkabin egyik szárnyát rendberakni a vendég számára, megint durván beomlottam.
Hajni kis ruhái persze itt vannak mindenütt, az összes takarítás alkalmával ide-oda tettem őket, gondosan összehajtogatva, válfára rakva. Csinál az ember ilyesmiket ha hazavár valakit…

Az elmúlt hét hónapom egy hosszúra nyúlt várakozás volt, eónoknak éltem meg és most kiderült, hogy akár Godot-ra is várhattam volna…

Gondolkozz disznó – táncolj disznó…

Sajnos ezek a képek olyan lavinát indítanak el bennem, amivel nem vagyok képes férfiasan megbirkózni.
Mintha egy tengeralattjáró lennék a hideg, sötét mélyben, amit gömbpalást szerűen lebegő torpedók vesznek körül a tér minden irányából. Precíz mentális csapásmérésre fejlesztett, válogatott emlékekkel töltött robbanófejek, olyan sokan vannak, hogy kiterjedésük és tömegük messze meghaladja az elpusztítandó objektum méreteit és végül, mikor elindulnak a centrumban lévő célpontjuk felé, menyiségük okán nem érhetnek a közelébe, egymáson robbannak szerteszéjjel.
A lökéshullám elemi erejű és idő kell, hogy ideérjen, rövid idő, de kell…
(Ha módomban lett volna képességeket választani születésem előtt, az efféle tapasztalatok fényében, biztosan nem a valóságszerű, halucinogén vizualitásra és a szenzitív érzésvilágra bökök. Lehettem volna mondjuk inkább okos, vagy erős.)
Mindjárt itt van! Tudom milyen az agyam, ismerem már egy ideje, csak leülök, összeszorítom a fogam, és várom, hogy elsöpörjön.
Könnyek, fulladás, remegés. Satuba fogott tüdő tikkelős izomgörcsök, mintha epilepsziás lennék.
Kibaszottul unom.

Hogy lehet így emberek közé menni?
Nem tudom meddíg kísértenek még efféle rohamok, de ha ez így marad nem fogom túl sokáig bírni.
Kimerít ez az egész szar, mégis éber vagyok, mezei prédaállat módjára pislogok a sötétben, mint akire láthatatlan ragadozók lesnek.
Az éjszakák a legrosszabbak.
Napok óta szemhunyást sem alszom.
Ha mégis legyűr a fáradtság, úgy alszom, mint egy kutyaviadal, csak pár perc nyugtalan forgolódásra futja, hogy aztán csatakosan felriadjak egy gombócba gyűrt könnyes, verejtéktől lucskos ágyneműkupac tetején.
Ébren még csak-csak elboldogulok valahogy, de az álom végképp kicsavarja kezemből a kontrollt és magánál a tehetetlenségnél is kiszolgáltatottabb vagyok ilyenkor.
A tolószékbe szíjazott beteg, akit a lépcsők felé löktek…
Próbálok elmenekülni, tanulni, rajzolni, olvasni, de mint a lufikat puffasztó gáz, kitölt ez az érzés, felülír, elborít minden mást.
A táplálkozásra különösen koncentrálnom kell, mert könnyűszerrel elkerüli a figyelmemet, hogy két napja csak gyomorgörcsöt, kávét valamint cigarettát fogyasztok és csak a rianás szerű hangok és a gyomrom földrengéseket megelőző szeizmikus aktivitása figyelmeztet, hogy nem ártana némi plusz energiát fektetni a metabolizmusom fennttartásába.
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS PÁNIKBA!!!
NE ESS pánikba!!!
NE ess pánikba!!!
Ne ess pánikba!
ne ess…

Címke , ,

Nagygenerál

Ha az ember kivan mint a szar, akkor a legjobb amit tehet, ha elfoglalja magát valami hasznos, vagy legalábbis annak tűnő dologgal, ha mindez pont egybeesik avval, hogy a hajómotorja is kivan, mint a szar, akkor nem olyan nehéz megtalálni, a figyelmet gyakorlati dolgokra irányító terápiás elfoglaltságot.
Közeleg a tél, ami nem csupán a délvidék, skandináv zombik általi intervencióját jelenti, de bármikor megérkezhetnek a dél-délnyugat felől ilyenkor szokásos időjárási ramazurik, és ha azok itt találnak engem, működő motor és használható vitorlák nélkül, akkor könnyűszerrel meg tudom növelni az anyagi természetű veszteségeimet, és a jelenlegi, stabilnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető lelkiállapotomat, megtámogathatom többek között a hajótörött-hajléktalanlét mérsékelten óhajtott kihívásaival.
Ennélfogva, becézhetjük akár kiemelten fontosnak is a feladat mielőbbi megoldását.
Tulajdonképp már egy hete itt fekszik az egész cucc szétszerelve körülöttem, akár egy nagy, ijesztően sok elemből álló, olajos fémépítő puzzle.
Eggyütt tudok érezni vele, én is darabokban heverek.
A különbség csak annyi, hogy rajtam kevésbé látszik, őt meg, még meg lehet szerelni.
Nagyjából elkaptam az utolsó “huszonnégy órát” amin belül még érdemes evvel a hajtóművel foglalkozni, hiszen az elektrolitikus korrózió nagyon keményen megcsinálta a kihajtás alumíniumtestét. Ha nem lépek gyorsan, az egészet felfalja az enyészet a picsába.


A valamikori festék pikkelyekben mállott le róla szinte magától, vagyis az aláafészkelődött alumíniumsók szépen lefeszítették, védelem nélkül az aluminium hevesen reagál az agresszív környezettel, aminek nyomán helyre kis kráterek maródtak a felületébe, sok helyen annyira elvékonyodott az anyag, hogy a folytonossági hiányok mélysége meghaladta a burkolat vastagságát, így apró patkányrágásra emlékeztető lukak ásítottak szerte a motorcsizmán.

jól megrohadva
A tiszta felületen jól látszik az elemek által végzett rombolás…
liki
luki


Szerencsére ezeknek a kis lőréseknek egyike sem olyan zónában keletkezett, ahol olaj lenne mögötte, ezért még meg lehet menteni, és legalább nem kellett zsírmentesítő fürdőbe áztatni, elég volt a helyi pucolás. A szétszedést nagyban nehezítette, hogy egyes csavarok, szinte teljesen eggyéváltak a motorburkolattal, és kitekeredés helyett, inkább beleszakadtak a régen alumíniumoxiddá változott menetbe, ezeket ugye szépen ki kellett fúrni a helyükről. A rendelkezésemre álló aksis játékszert sajnos még messziről, sötétben is nehéz összekeverni egy stabil oszlopos fúróval. Ráadásul a zárványként rossz helyre rekedt inoxcsavarok pár rokwellel keményebbek is az őket körülölelő könnyűfémnél és a bárka imbolygása sem segíti elő a precíz munkavégzést. Egy szó mint száz, volt vele ipari szopás bőven. A maradványfesték, ami nem hámlott le magától, az viszont meglehetősen ragaszkodónak mutatkozott, mind a drótkefe, mind a dörzspapír támadásaival szemben.
Három napom ment rá, mire a szétszerelt elmek végre elnyerték a fiatal robotok testének fémtiszta csillogását. Kár hogy a timany reaktív természetéből kifolyólag nem képes ilyen maradni, ez a szikrázó metálszín elég vagányul mutatna Albatros hátulján.
A kitartó csiszolás felfedte az összes apróságot, ami javításra szorul, és bizony sokkal több volt belőle, mint ahogy első ránézésre tűnt.
Hála a manapság elérhető ( Persze nem itt a szigeten.) modern matériáknak, és persze a műgyantázással töltött évek rutinjának, a felület megint sima, folyamatos és hézagmentes.

Szépen kipótolva…

Festés után olyan lesz mint újkorában. (Öröm, hogy mégiscsak létezik olyan kétkomponensű dolog, amivel tudok bánni, kár, hogy ez az emberi kapcsolatok összetevőivel nem megy ilyen egyszerűen, hogy csak gondosan összekevered, megszilárdul, aztán olyan marad örökre.)


Az alapozást az utóbbi napokban meghiúsították az időjárási viszontagságok, vagyis az erős déli szél, ami nem támogatja különösebben a szórófestékek akkurátus célbajuttatását, cserébe az egész hajó szürkére ködölését meg összemaszatolását nagyon.
A meteorológiai meglepetések mellett, a munkavégzés lendületét némiképp megakasztotta, az a távolsági hívásban lerendezett szakítás, ami az elmúlt tíz évemet meghatározó kapcsolat záróakkordjának bizonyult. (Jöhetett volna akár SMS ben is, a mai felgyorsult világban kinek van ideje efféle jelentéktelenségekkel foglalkozni, mint az emberek érzései.)
Sajnos, a köztudottan csekély problémamegoldási potenciállal kecsegtető, ám ilyen esetekben mégis sűrűn alkalmazott férfistratégia, vagyis az elegendőt jelentős mértékben meghaladó menyiségű alkohol, és egyéb tudatmódosító szerek, rövid idő alatti szervezetbe juttatásával való elmenekülnipróbálás, és az ezt követő, a richter skála magasabb grádicsait ostromló másnaposság, ugyancsak betársult a motorgenerál befejezésének elodázásához vezető tényezők csoportjába.

Most viszont itt vagyok megint, és csinálom. Kemény vagyok mint a kruppacél!

A keménység látszatát némiképp errodálni látszanak ugyan, a nememhez társított genderelvárásokkal szembemenő könnypatakok, amik továbbra is csillapíthatatlanul táplálódnak a ping-ponglabda méretűre dagadt véreres látószerveim zugaiból, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy maga alá gyűrjön ez a veszteség, és totál megbénítsa az életem.
Ha megszüntetni nem is áll módomban őket, azért a lehetőségekhez mérten igyekszem ignorálni a szervezetem emocionális terhelésének mellékhatásaként jelentkező, mentális és fizikai tüneteket.
Ez a próbálkozás, külső szemlélők számára, akár még komikusnak is tűnhetne, persze nem tűnik, ugyanis nincsenek olyanok…
Egyedül vagyok, mint a Voyager1.

Az ilyen melegben, festéshez általában igénybe vett “terrorista” maskara – ami a porvédelmen kívül, leginkább azt a célt szolgálja, hogy az arcomon és méretes homlokom pusztaságán gyöngyöző izzadságcseppek, ne tudjanak a frissen kezelt felületre gördülni – sajnálatos módon, könnyek ellen kevésbé hatékony.
A trikóból rittyentett al-amira, ugyanis, nem nagyon fedi a szemet, aminek mondjuk elég nyilvánvaló, praktikus okai vannak.
A vakon festékszórózás hatékonysága tudniillik annyira elenyésző, hogy annál még a sósvízzel összepettyezett felület is lényegesen jobban produkál.
A napszemüveg kézenfekvő megoldásnak tűnik, hisz a vizuális kontroll megtartása mellet, úgy ahogy felfogja a nemkívánt nedvességet is. A bökkenő csak annyi vele, hogy a szomorúságindikáló folyadék hozama jelenleg nagyban túltesz a hőháztartásom optimalizálása érdekében alkalmazott nedvek mennyiségén, ezért hipp-hopp feltölti a szemüveg lencséi és a keret között lévő medencét és a legapróbb mozdulatra, egyben ömlik rá a frissen felhordott festékre. Arról nem beszélve, hogy ez, a szemüveg optikai tulajdonságait az esőben motorozáskor tapasztalható viszonyokhoz teszi hasonlatossá, szóval az egészet megbaszta a kutya…

Úsztam egyet, remélve, attól lenyugszom egy kicsit…

A lélegzetvétel rángatózó hektikusságára valóban kedvező hatással van a hűvös óceán, de a könnycsatornák vezérlése úgytűnik végleg meghibásodott, vagy átkapcsolt légtelenítő üzemmódra, és addig nem hajlandó leállni, amíg ki nem préseli a szememen keresztül, a szervezetem összes elfekvő vízkészletét.
Ez a depressziónak egy egészen speciális stádiuma, amikor hiába fonja az emésztő bánat, fojtogató markát a torkod köré, mégis kuncogni kényszerülsz a szervezeted ostoba biorobotságán. Csak záporoznak a könnyeim, ahogy a szándékosan eltúlzott japán animefilmek szökőkútszemű mangakaraktereinek szokott.
Ez sajnos, nem csak az agyamat marja lukacsosra, mint áldozati anódot a kóboráram, de úgy tűnik, közvetetten is képes elrontani a dolgokat.

Itt van például ez a hülye motorgenerál, legalább hatszor kellett, bizonyos területekről visszacsiszoljam a felázott festéket, a konstans pityogás miatt. A tablet meg, amit általában írásra használtam, egyszerűen elfüstölt, ugyanis egy előző balesetben kicsit bepókhálósodott a tévéje, én meg, nem igazán vettem figyelembe, hogy a törött képernyőt behálózó repedések sajnos gyorsan bevezetik a vizet a készülék belsejébe, így mondhatni, akaratom ellenére tönkrezokogtam a cuccot.
Lehet, hogy nyertem egy teljesen haszontalan szuperképességet, és én lehetek majd CAPTAIN CRY, esetleg DR. TEARS a vízágyúszemű, vagy maga a SADMAN.
Bár sokkal jobban örülnék neki, ha inkább abbamaradna ez az egész szar, hiszen egyrészt ez a készség amúgy sem kecsegtet túl nagy karrierlehetőségekkel a supervillain iparban, másrészt pedig, meg fogok tőle tébolyodni rövidúton.

Még a szétszedés is inkább egy nehezebb műtétre emlékeztetett… itt még a működő tableten követett tervrajzok útmutatása alapján.
A motorblokkot mintha csak egy szeméttelepről guberáltam volna…
Ez már a motorblokkwellness utolsó stádima amikor a külseje is újjászületik…
Főbb elemek összeszerelve lealapozva várják a festést…
Végül minden a helyére kerül.

Egyébként egészen meg vagyok magammal elégedve, hisz, akár szűkölhetnék is az ágy alatt a fájdalomtól összekuporodva – amely magatartásra sajnos erősen hajlamosít a személyiségem – ehelyett, mindenféle technikai képesítés hiányában, bárminemű külső segítség nélkül, akkurátusan atomjaira szedtem egy egész hajómotort(!) Egy imbolygó hajón, egyenként megtisztítottam, lecsiszoltam, kijavítottam, lealapoztam, lefestettem, kicseréltem, korroziómentesítettem, bezsíroztam több mint nyolcszáz alkatrészt, majd az egészet sikerült úgy összeraknom, hogy nem, hogy nem maradt hátra egy egész marék, beépítetlen szerkezeti elem, de még egy fia csavarkát sem felejtettem ki a feszes kompozícióból.
Valamint, végül, de nem utolsó sorban persze, a motor, amellett, hogy megmenekült a sósvízben feloldódástól, és a roncstelepi szefót idéző megjelenést is sikerült pofásra cserélni, még remekül működik is. Első rántásra indul, és megújult, tiszta alkatrészeivel úgy ciripel, mintha most hozták volna ki a gyárból.
Bárcsak a saját szerkezeti integritásomat is ilyen könnyűszerrel vissza lehetne állítani.

(Az utóbbi bekezdés, fontos részét képezi a terápiának, ugyanis felírtam magamnak receptre, hogy próbáljak meg minden egórestaurálásra akár csak halványan is alkalmas apróságon lelkendezni, pozitívumokat sulykolni, hátha véletlenül magam is elhiszem.)

A végleges külcsínyt, leginkább azok az elvárások, határozták meg, amelyeket a környezet mostoha körülményeivel szemben való ellenállás igénye szült, így az esztétikum ezúttal másodrendű szemponttá degradálódott.
A szükséges paramétereknek megfelelő festékből, helyben csak olyan szín volt elérhető, aminek köszönhetően az egész masina olyan hangulatot áraszt, mintha azt, a galaktikus birodalom halálcsillagán szolgáló elit alakulatok egyik raktárából zsákmányolta volna a felkelők szövetsége. Mostmár legalább tudom, hogy ezt az árnyalatot hívja a hajósszleng Yanmar grey-nek.

(Ennek a sötét oldalt idéző benyomásnak hatására gyorsan kiegészítettem a dizájnt egy kis eyecandy-vel, amin majd mosolyoghatnak a geekek, ha nagyon közel hajóznának hozzám.)

Címke , , , , ,

Újratervezés

A párkapcsolatok, ahol a társakat fizikai távolság választja el egymástól elhalványulnak, a közösen megélt események hiányát nem sok ilyen szövetség képes hosszútávon elviselni. Evvel kapcsolatban jó ideje él bennem egy mély szomorúság, de hiába is száműzte a napranap újrakovácsolt vasakarat, az agyam kevésbé hozzáférhető bugyraiba, amióta Hajni elutazott jelenlétét folyton éreztette.
Hűvös aurája, anyagtalan ködként átszivárgott a falakon, mint valami ragály megtelepedett a szöveteimben, a melankólia béklyóiba verve a személyiségem jelentős részét. Karmai ott kaparásztak a bensőmben, hosszú karjai elértek a néha felrémlő boldodgságig, hogy hasítsanak belőle egy jónagy karéllyal, az apró örömöket is megcsócsálta kicsit, épp csak annyira, hogy a hideg nyálával egyyütt ragadjanak a tudat emlékkönyvének lapraira. Ha nem voltam elég éber, iszamos csápjai rögtön ott matattak az érzékelés keverőpultján, ravaszul mérsékelve a befolyó ingerek színhőmérsékletét.
Ha képes is volt mindenbe egy árnyalatnyi keserűséget elegyíteni, mégis fogoly volt, a jövő lehetőségeibe vetett bizakodás, tartaroszának rácsai nem engedték, hogy szabadon tomboljon.
Tömlöcét nem is akárki őrizte ám, egy dörzsölt, sokat próbált veterán, mind közül a legszívósabb, az érzések csaknorisza, akiről mindenki azt tartotta, biztos ő hal meg utoljára…

A remény.
Egyedül neki volt akkora hatalma, hogy féken tartsa a fenevadat, de a bizakodó szólásmondások ellenére, most mégis holtan fekszik.
(Esélye sem volt, messziről végeztek vele.)
Nélküle, a szomorúság előmászott börtönéből és láncait vesztve teljes valójában megmutatta magát, eddigi éles kis furfangjai tantaloszi fokozatra kapcsolva, elemi erejű csapásokká növekedtek. Nem felejtette el magával hozni sidekickjeit, a kilátástalanságot, a félelmet, a bizalmatlanságot és a remény hűlt helyére beköltözött ürességet, hogy együtt, a sötét depresszió bosszúállócsapatát létrehozva rombolják le a belső vágyak és álmok szépmívű, csipkés tornyait.
Rendre felsorakoztatták az összes ilyenkor előkerülő fiziológiai szimptómát, a melkasomra helyezett kovácsüllőtől, a pontba szűkült gyomor, maró étvágytalanságán keresztül, az inszomnia éber rémálmaiig.

Nyilván nem az első efféle tapasztalat ez, sőt, mondhatni rutinos lapátratett vagyok, de az elmúlt tíz év összetartozás érzése szinte elfeledtette velem, hogy sosem tudtam jól kezelni az ilyesmit, sőt még azt is elhittem, hogy nemis lesz szükségem mégegy újjáépítésre mert megoszthatjuk egymással a hátralévő időt. Ennél, az érett életem egyharmadát felölelő kapcsolatnál jóval rövidebb és kissebb jelentősségű sztorik végeszakadtával is években volt mérhető, mire úgy-ahogy összeragasztgattam a feldúlt belsőm porcelánboltjából visszamaradt szilánkokat. Minden alkalommal sok felbecsülhetetlen értékű darab veszett el örökre és az egyszer szikrázó “árukészletben felmerült hiányokat többé nem sikerült újakkal helyettesíteni. Tudtam, hogy minden egyes ilyen küzdelem végeztével egyre kevesebbet adhatok majd.
Az akkor fiatalnak mondható szervezet még egészséges lendülettel próbálta gyakorolni a kincugit, a japán keramikusmesterek, roncsolást esztétikummá transzformáló tradícióját, a lassú, nagy koncentrációt igénylő procedúrát, mely a törések, drága, nemes anyagokkal való kipótlásával teszi többé a tárgyat, mint amilyen az, egész korában volt.
Így túl a negyvenen azonban már nem fűtenek olyan ezoterikus illúziók, amik az elszenvedett veszteséget aranyszínűre festve próbálják előnynek beállítani a kárt.


Sajnos a férfiaktól elvárt látszólagos keménylegény attitűd vékony máza mögött, a világ valódi kihívásaival szemben igen érzékeny felépítmény lakik. Most nem csupán megroppantak az emócionális struktúrám, – amúgy nem túl népes számú – tartóoszlopai, de a legerősebb pillér kidőlésével az eddig sem igazán földrengésbiztos konstrukció minden stabilitását elvesztette.
A megszállt agyam, megcsillantva a pozitív dolgok másik borotvaélét, fegyverként fordította velem szembe a legnagyobb erényemet, a fantáziám és a velemszületett, fejlett vizualitás ajándékát, hogy a valósággal összemosodó emlékképek, vagy disztopikus víziók szűnni nem akaró halucinogén filmszínházi produkciójává változtatott percepció, a kegyetlenebb vallatótisztek precizitásával kínozhasson. A képesség, amivel legalább képzeletben megidézhettem Hajnit, ami így-úgy segített elviselni jelenlétének hiányát, most kíméletlenül megdarálja az elmémet. Nincs menekvés, nagyfelbontás, dolby surround, és a fejlett biotechnológia büszkén odaver a legkifinomultabb cgi-nek is. Hótmindegy, hogy nyitva van e a szemem vagy csukva…
Látom magam körül, ahogyan az ideiglenesnek vélt egyedüllét szappanbuborékhártyája a valódi magány acélkoporsójává jegecesedik, lassan szilárduló burkával kifakítva mindent, aminek élénk színeiben örömemet leltem.

“Happiness only real when shared.” véste fel a nehezen megszült bölcsességet utolsó erejével, a messzi észak vadonjába visszavonult Christopher McCandless, aztán kipurcant. Pedig igaza volt.

Én, bár a földön fekszem, de még nem számolták rám a tizet…


Nehéz lesz, felálok, csinálom tovább, amit elkezdtem, még akkor is ha tisztában vagyok vele, hogy ezt nem fogom tudni többé összerakni. Más választás úgy sincs, segíteni pedig akkor se tudna senki, ha lenne olyan, aki valamiért akarna.
Végülis, a szar filmeket is végig lehet nézni, a létezés mozijába pedig csak egyszer ülhet be az ember, szóval megéri kihasználni a lehetőséget…

A világnak maradnak a maszkok meg a “boysdontcry”.
Én meg majd rajzolok arcot a röplabdámnak, a némán patakzó könnyek fátyolán át próbálok magamnak új reményt hazudni, táncra perdülni a halott bizalom oszladozó tetemével és hinni abban, hogy a fájdalom elhülyít annyira, hogy a szánalmas kesztyűbábjaimat magam is valóságosnak gondoljam.
Talán lesz még pár tűrhető jelenet a stáblista előtt…

Csak kurvára fáj!

Címke ,

Agyfasz

A múltkori horgonyláncrakötözős esetig egyáltalán nem hittem a tengerimajmok létezésében, de úgy tűnik, nemhogy csak, valóságosak de a populáció megvetette a lábát az öbölben és szépen gyarapodnak is.

Ezt tényleg, egész egyszerűen nem hiszem el.
A széleseszű barmának nem elég az egész kibaszott Atlanti Óceán százhatmillió négyszázpárezer négyzetkilométere, pontosan a hajóm elé három méterrel kell kikötnie a szájbabaszott dereglyéjét.
Mi lesz a következő, beparkolnak a katamarán két hajóteste közé, vagy feldobják a betonnehezékeiket a dekkre?
Az új idióta, egy nagy követ és egy öreg, rozsdás, vasmacska szerűvé összeheftelt betonvasat használt mooringnak, amiket összebogozott és gondosan a horgonyláncom két oldalára helyezte le őket, hogy ha arra kerülne a sor akkor még véletlenül se tudjam felhúzni.
Ez egy kicsit túl sok véletlennek…
Nem találok szavakat.
Ráadásul ezek a fantomjószágok éjszaka tevékenykednek, nehéz velük személyesen összefutni, hogy megkérdezhessem őket, mivégre is kell ennyire ostobán, fogalmatlanul, vagy rosszindulatúan viselkedniük.
Valóban kíváncsi lennék a miértjére, hogy ezeknek tényleg csak ennyi eszük van, bele sem gondolnak vagy szántszándékkal akarnak kibaszni velem.
A mai napomat csak másfél órával rövidítették meg. Eddig tartott ugyanis, amíg biztonságos távolságba tudtam cibálni a vízalatti ajándékaikat, mindezek tetejébe az egészet nagyjából vakon, mivel az északnyugatról érkező méretes hullámok, mintegy húsz centire redukálták az öbölbeli látótávolságot.
Nincsen tervben összeakasztani a bajszot a helyi erővel, de látszólag minden jel arra mutat, hogy ki akarnak hozni a sodromból.
Attól meg a jó Poseidon óvja meg őket, mert mostanában nem vagyok jó passzban.

Címke , ,
Reklámok