Uncategorized kategória bejegyzései

Környékbeli ezaz

“Nagyon furcsa világ az, ami itt van,  legalábbis az alapján, amit a rövid itt tartózkodásunk ideje alatt sikerült megfigyelnem.  A felszínről leszűrhető tanulságok szerint az egy olyan civilizáció aminek nincsen iránya, a terület mint élőhely is valamiféle megfoghatatlan idősíkon helyezkedik el, sokszor nehéz eldönteni példàul, hogy a házak épülnek vagy épp bontják őket, feltàrás alatt álló romok vagy magukra hagyott építkezések, egy letűnt kultúra maradványai, amivel a jelenkor sötétségbe visszasüllyedt képviselői már nem tudnak mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen körbeélik őket, vagy egy kataklizma mementói, amit még nem volt idő eltakarítani, hogy valami modernebbel meghaladhassák azokat…”
Legalábbis ezt írtam, a megérkezésünk után néhány héttel képernyőre vetett, de végül nem publikált piszkozatba, ugyanis teljesen értetlenül álltam a félkésznek tűnő épületek mellett szétfoszló téglahalmok, látszólag komoly munkával megépített alapozásokból kinövő sokéves fák és összedőlt, beomlott tetejű vagy még jó állapotú, mégis használaton kívüli házak előtt. Mindezt úgy, hogy a fent említett romok szomszédságában sokszor lényegesen hitványabb anyagokból, bádogból, fém festékes vödrök lemezzé kalapált maradványiból, sárból és kókuszfonatból összerótt viskókban népes családok tengetik az életüket, és eszükbe sem jut, hogy a lakatlan épületeket hasznosítsák, az évek óta félbemaradt építkezéseket befejezzék.
A talányra a választ nemrég kaptam meg Osman-tól, akit többször befuvaroztunk a munkahelyére, mivel pont abban a hotelben dolgozik séfként, ahol a divecenterünk is van, így viszonylag jól beszél angolul, és el tudunk beszélgetni erről arról. (A stoppolás egyébként elég népszerű helyváltoztatási forma errefelé, így ezúttal, hogy nem az útszélén hátizsákkal posztoló csórikám utazók, hanem a volán mögött ülő motorizált csórók vagyunk, végre kamatostul visszafizethetjük a fiatalkor során az emberi jóság közös számlájáról hitelezett ingyenfuvarokat.)
Vagyis a szóban forgó objektumok elhagyatottsága két okra vezethető vissza, az egyik a könyörtelen óceán, a másik pedig a helyiek gondolkodását mélyen átszövő babonaság.
A parton élő emberek zöme halászattal keresi a kenyerét, és ehhez leginkább a dhaw nevű, egy fatörzsből kifaragott kis “trimaránokat” használják, amik ugyan szépek, meg marha autentikusak, de sajnos nem tartoznak legbiztonságosabb úszó alkalmatosságok sorába. Vannak akiknek ennyi sincs és hajó híján, egy özönvíz előtti búvármaszk és egy botra kötözött kétszázas szeg kombóval vadásznak a vízben úszó bármire, (A bármi, ami mozog, az itt szó szerint értendő, ugyanis a helyiek válogatás nélkül megesznek mindeféle élőlényt – a disznón kívül persze – szigonyaik elől nincsenek biztonságban a ráják, cápák, pár centis vagy akár a rossz ízű vagy egyenesen mérgező színes zátonyhalak sem.) és töltenek hosszú órákat a nyílt vízen, minden egyéb felszerelés nélkül. Mindehhez hozzájön az is hogy, az Indiai-Óceánról a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy az igazán barátságos és kiszámítható vízfelületek egyike lenne, ezért bizony sokan nem térnek vissza a napi halportyákról. 
Az elindított építkezések, vagy az idő vasfoga által már kikezdett düledező otthonok, ezen eltűnt halászok tulajdonában álltak, és mivel a vízbe fúlt holtak szelleme, esetleg rossz néven venné az elhagyott házba való beköltözést vagy az építőanyagok elhordását, esetleg a romok helyén lévő telek újrahasznosítását, ezért az egész falu tele van ezekkel a furcsa düledező maradványokkal…

A társadalmi berendezkedés régen elhagyta a törzsi struktúrát és amolyan kisközségi érdekközösséggé vált. Persze, mivel egy viszonylag gyéren lakott kis területű szigetről beszélünk, valamilyen szinten, szinte mindenki rokona mindenkinek. Az ezerhatszázas évek óta tartó iszlám befolyás meghatározó, (Azonban ez a helyi pole-pole életszemlélethez igazodva elég liberálisan értelmezett, még a külsőségek területén is csak elvétve látni szélsőségeket. Eddig összesen egy elkendőzött arcú nővel találkoztam és neki is látszottak legalább a szemei, nemúgy mint Bahreinben, ahol hat éves kor felett a nőneműek, kivétel nélkül fekete, kukás/hulla zsákokra emlékeztettek) de az arra alkalmas helyiekkel folytatott beszélgetésekből inkább az derül ki, hogy ugyan eljárnak a mecsetekbe, de mégis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a tradicionális, helyi hagyományokra, ünnepekre és evvel kapcsolatos szeánszokra, és nem igazán veszik jó néven, ha egyes politikai vagy vallási vezetők a dobolós, éneklős, körbe-körbe rohangálós rituálék rovására erőltetik Mohamed tanításait…

A felfelé ívelő turizmus ugyan számos lehetőséget teremt a helyieknek és bizonyára pörgeti valamelyest a gazdaságot is, de ez inkább a társadalmi rétegek közti hasadékok szélesedését és mélyülését látszik szolgálni a zömében külföldi befektetők látványos gazdagodása mellett…
 
A karibi tapasztalatokkal ellentétben, az “oktatási rendszer” itt egy kicsit fejlettebb, legalábbis számos iskolának látszó helyen okulhatnak a gyerekek mindent elárasztó légiói.  (Minden ház körül rohangál 6-15 kiskölyök, akik a köztük lévő látszólagos korkülönbségből következtetve, a női reprodukciós apparátus fizikai teljesítőképességének maximumra pörgetett igénybevételéről tanúskodnak. Bár a többnejűség elfogadott gyakorlat a térségben, és ez némiképp árnyalhatja a helyzetet, mindenesetre a negatív demográfiai válság réme biztosan nem fenyeget errefelé.)
A pár száz viskóból és odúból álló kis falunkban is legalább négy-öt iskola található, de egyenlőre nem teljesen világos, hogy a betűvetésen és a korán olvasásán kívül mire is taníthatják itt a nebulókat. Legalábbis az emberi civilizáció által felhalmozott óriási tudás megszerzésének
nyomai még közvetetten sem érzékelhetőek a közösség mindennapi életén, az erősödő idegenforgalomból való profitálás lehetőségét a következő generációnak megelőlegező nyelvoktatás például vagy nem létezik vagy nem nagyon érezteti a hatását.

A közlekedésről helyi jellegéről már írtam ezt-azt, elég cifra cucc, de hiába is szokik hozzá az ember agya és szeme az európaszerte bizonyára botrányosnak nevezendő dolgokhoz, a “lokál force” képviselői valahogy mindig tudnak meglepetést okozni.
Ez a kisteherautó például, olyan nyolcvan kilométer per órás sebességgel ment előttünk…

Az ilyen és ehhez hasonlók szemlélése közben, önkéntelenül is előjönnek a gyermekkor homályából felsejlő közlekedésbiztonságra oktató kisfilmek ködös emlékei, és a fejemben már mondja is Bodrogi Gyula, hogy:
” Látod cica, ha olyan hülye vagy, hogy huszadmagaddal utazol a teherautóplatón, és a sofőr fékezni kényszerül, akkor úgy elkopik a húsod az aszfalton, hogy a zebuk is csak hetek alatt tudják róla felnyalni”
Ebben a történetben azonban látszólag megfordul a megszokott színösszeállítás itt én vagyok az okos rózsaszín és ők a balga barnák…

Reklámok
Címke , , ,

Kenya

Sajnos ismételten úgy kell utaznunk, ahogy a legkevésbé szeretek.
Vagyis a helyváltoztatás egyrészt kényszerű másrészt az összes nyűgje mellett a rövid idő okán nem igazán kecsegtet a cél megismerésének lehetőségével. 
Újra csak a bürokrácia telhetetlen bendőjének táplálása miatt kelünk útra, hogy újabb pecséttel gazdagíthassuk az útlevelünket és ez a drága plecsni alkalmat adhasson a további itt maradásra és a munka folytatására.
Persze kicsit kizökkent a hétköznapi rutinból és mindig akad egy csomó érdekesség is útközben, de kicsit mindig hülyén érzem magam, ha úgy megyünk valahova, hogy épp csak megfordulni van időnk és már jöhetünk is vissza. Ezt az érzést tetézi kicsit a helyi nappalok rövidsége, hat körül már sötétség borul a tájra és ez még a látványban való gyönyörködéstől is jórészt megfoszt minket. Mindettől függetlenül, egésszen a visszaérkezésünk pillanatàig viszonylag tűrhetően alakult a kis muszájkiruccanás.
Reggel legalább volt időnk rá, hogy úgy ahogy kialudjuk magunkat, aztán autózás, pénzváltás, parkolás, várakozás, becsekkolás, ( a járatra való internetes bejelentkezés az áramszüneteknek és a csak lassan vagy semennyire nem funkcionáló weboldalaknak és applikációknak, köszönhetően, amúgy is majdnem az egész tegnap délutánt felemésztette és bosszankodássá transzformálta, majd persze kiderült, hogy nem is volt rá szükség.) újravárakozás, késett indulás…
Az mondjuk valamennyire feldobta a sztorit, hogy hiába is ment el a fél napunk mire repülőre kerültünk, a jegyünk legalább a megszokott böhöm masinák helyett, egy pici, légcsavaros gépre szólt, ami az alacsonyan repülés miatt, madártávlatból engedte látni csinos kis szigetünket és a kenyai partvonal érdekességeit.

A megérkezés után taxiba vágódtunk és újabb másfél órányi üldögélés és dugóban araszolás közben tapasztalhattuk meg, miként nyeli el az éjszaka sötétje Mombasa kaotikus közlekedését. 
Mire nagy nehezen átverekedtük magunkat a nyüzsgő városon, és megérkeztünk a szállásadóink által előre lefoglalt vacsora helyszínére, olyan farkaséhes és fáradt voltam, hogy csak egy rakás TUSKER nevezetű kenyai sör behörpölését követően kezdtem annyira összeszedni magam, hogy élvezni tudjam az egyébként nagyon hangulatos, part menti étterem hangulatát.
Az este innentől remekül alakult, a zanzibári egyszerű étkek után igazi felüdülés volt kiváló, európai jellegű sztéket zabálni. (Olyan szélsebesen rendeltem meg az első utamba akadó szimpatikus étket, hogy meg is feledkeztem róla, hogy Kenya nincs alávetve a muszlimok szigorú malacmajszolás ellenes világképének és így akár valami jó kis zsíros disznósággal is kényeztethettem volna a zöldségrágáshoz szoktatott bendőmet.)
A minket elszállásoló páros ugyancsak hajókázásban utazik, ezért az éjszaka megkoronázásaképp,  jóllakottan dingibe pattantunk és egy levezető sör kíséretében megcsodáltuk a kacskaringós tengeröbölben horgonyzó katamaránjukat. (ilyenkor hirtelen mindig hiányozni kezd albatross, meg az egész hajós mizéria. Persze ez a mi kis bárkánkhoz képest egy hatalmas 44 lábas monstrum, de így is eszembe juttatja a kanári vízi vigasságokat)
A kecójuk leginkább egy méretes gyárépületből kialakított loftra emlékeztetõ terekkel idézte meg a gyarmati kor fényûzését vagyis akkora hodály volt, aminek csak a konyhájában nyugodt szívvel lehetne bálokat rendezni. A palotának is beillõ kecó méretes tengerre néző terasszán, még egy kis szatmári szilvapálinka(!) kortyolgatással is sikerült bebiztosítanunk  a kiváló de rövid pihenést.
Hajnalban újra megcsodáltuk a zajos város forgalmi dugóját, majd ismét reptéren várakoztunk, és egy rövid égenberregést követően már landoltunk is Stonetownban.
Ahol is, a hirtelen változó törvényi környezet meglepetéseként kialakult kellemetlen szituáció okán, az egyszerű ötszázdollár(!) leszurkolása és pecsétbeütés helyett, a marcona vámosok meg idegenrendészeti egyenruhás faszkalapok akadékoskodásával kísért fotózkodás és ujjlenyomatvétel után nekiállhattunk a kontinensre jellemző perzselő hőségben, holtfáradtan és a tegnapi pálesztől kicsit émelyegve, végigjárni az immigration office-ok bugyrait, hogy esetleg újra, boldog business visa tulajdonosok lehessünk. Sajnos eredménytelenül, mivel annak rendje s módja szerint a különböző hivatalok nyitvatartási idejébe már nem fért bele, hogy sikerrel intézkedhessünk…
Hazavezetés, másnap reggel vissza a citybe, ismételten a főváros útvesztőiben hivatalkeresés, rengeteg különféle céges dokumentum lefénymásolása feleslegesen, fejenként öt igazolványkép, kismillió papír aláfirkantása, fizetés, váróbanizzadás, egyéb dolgok beszerzése utáni hivatalbavisszamenés, hiánypótlás után az útlevelünkért cserébe kapott papírfecnivel és a közeljövőben valamikor bepecsételt vízum ígéretével hazakullogás.
Eddig pont három nap csordogált el a bürokratikus feleslegesség áldozati oltárán. Kíváncsian várom a fejleményeket…
 

Címke , , , ,

Vigyori

A kis sárgafejű kék cukigekkók után szeretném bemutatni a kedvencemet, a zanzibári nappali gekkót, vagy oliva gekkót (Phelsuma dubia)
Egy, éppen a terasz előtt lakozik a makutiban (Mint kiderült ez a neve a pálmalevélből készült tetőknek.) Legalábbis mindig ugyanott bújik el ha túl közel merészkedem egy egy jobb felvétel erejéig.

A többi fajtársához képest széles és lapos a teste és a lábai is kicsit más profilúak, a legmurisabb mégis a harsány zöld pikkelyektől elütő, élénk türkiz monokli, amit a szemei körül visel. Ettől valahogy az egész olyan rajzfilmfigura szerű jelenséggé válik.

Krokodil salátaágyon és egyéb finomságok

Pár újabb kép a srácokról, akikkel együtt dolgozunk.
Kezdjük rögtön a sort egy halacskával, aki ugyanabba a rendbe tartozik mint a Tűzhalak, skorpióhalak vagy éppen a múltkor tárgyalt kőhal is.
Vagyis a skorpióhalfélék vagy sárkányfejűhal-félék (Scorpaenidae) közé.
Ő a Krokidilhal (Cymbacephalus beauforti) avagy De beaufort’ flathead.
Ezt a képet azért is választottam, mert ez a lény általában az aljzaton szeret heverészni és a legtöbb fotón alig különíthető el az őt körülvevő homoktól, amibe szinte teljesen beleolvad, itt viszont a zöld háttér látni engedi őkelme karcsú vonalait és jobban látszik miért is hívják laposfejűnek…

Van még neki egy igen érdekes tulajdonsága, ami csak akkor látszik igazán ha elég közelről nézzük. A viszonylag nagy gülü szemei előtt furcsa lebernyegeket visel, amolyan szempillaszerűen, leginkább azért, hogy a messziről is jól látható, sötét pupillájának megtörje a körvonalát evvel is segítve a rejtőzködést.
 

A szem a “lélek tükre” a halaknál is, sokan álcázzák magukat evvel illetve ehhez hasonló, módszerrel. Vannak akik a szemes megtévesztést a hatékonyabb vadászat eszközeként használják, mint például ez a lebernyeges moszatfoszlánytól nehezen megkülönböztethető Ambon skorpióhal (Pteroidichthys amboinensis). A fehér spotok egy sokkal kisebb teremtmény szemeire emlékeztetnek, míg a hal nagy vizslató szemei láthatatlanok maradnak a préda számára

Vannak akik épp ellenkezőleg, nagyobb szeműnek akarnak látszani, hogy ezáltal veszélyesebbnek tűnjenek, vagy egy lehetséges ragadozótámadás esetén a testük egy kevésbé létfontosságú felületére irányított figyelemmel redukálják a veszteségeket. Így tesz például, a valamilyen “érthetetlen oknál fogva” négyszemű pillangóhal névre keresztelt (Chaetodon capistratus) tünemény is, farkúszója közelében elhelyezkedő nagy szemfolt alakú mintával és a valódi látószervét álcázó sötét sávval 

Címke , ,

Majomkenyér

Hassan kifőzdéjében, a rendszeres meló utáni bevásárlótúránkkal összekötött, csipszi-skaki majszolás közben, hívta fel a figyelmünket az “étterem” egyik munkatársa, az eseményre, vagyis, hogy láttuk-e a baobabot?
Mivel a kilátást épp eltakarta, egy a bejáratnál álló kisteherautó, ezért csak ötletelhettünk mi lehet a mögötte lévő majomkenyérfán olyan érdekes, amit eddig nem láthattunk, és még a helyieknek is beszédtéma.
-Talán leveleket hozott!
(Ennek azért lehetne hírértéke, mert fajtája sajátosságaként, nem annyira szokott rajta ilyesmi lenni. Akármennyire furcsának tűnhet ez, egy, a metabolizmusát fotoszintézisből fenntartó szervezetnél, mégis így van. Olyannyira látványos az ágai mezítelensége, hogy komplett afrikai legendák szólnak róla…
A törzsi történetek szerint, a levélmentesség oka, hogy a fának, ágak helyett a gyökerei merednek az ég felé, mivel az ördögök/istenek vagy ezeknek megfelelő helybéli nagyhatalmú izék, a vele kapcsolatos nézeteltérésük okán, fejjel lefelé ültették el azt.
Ami persze csupán részben fedi a valóságot, nem csak azért, mert efféle omnipotens lények létezését és dühből való, bosszúkertészkedését, még elenyésző mennyiségű bizonyítékok sem támasztják alá, vagy mert a növényekkel olyan könnyű lenne összekülönbözni, hanem azért is, mert a gyökerei pont ott vannak, ahol lenniük kell, vagyis a föld alatt. Annyi igazság mégiscsak rejlik a dologban, hogy a baobabok kopasz sziluettje tényleg emlékeztet egy fordítva elültetett fára.)
– Vagy virágzik!
Aztán persze ezeket a lehetőségeket elvetettük, ugyanis, az eddigi tapasztalatok alapján egyikünk sem gondolná, hogy a zanzibáriakat ilyen természeti tünemények akár fikarcnyit is érdekelnék, vagy ha mégis, akkor tutira nem olyan mértékben, hogy ezt két muzungunak el is újságolják.
Hiába meresztgettük a szemünket a gépjármű ablakain keresztül, sehol sem láttuk a fán a különlegességet. Hamarosan rájöttünk, mindez azért lehet, mert a fát magát sem látjuk.
Ugyanis, mint az kiderült, a nagy news, a baobab kidőlése volt.
A késői ebéd befejeztével közelebbről is szemügyre vettük a helyszínt, és nem kellett nagyon furfangos észjárású detektívvéna ahhoz, hogy a tegnapi hosszú áramszünet miértjére is választ találjunk.

Volt akinek nagyobb gondot is okozott ez a faborulás mint egy kis áramszünet…

SHIT HAPPENS, avagy, ahogy az ősi bantu mondás tartja: “Gyalog fog az járni, aki baobab tövébe parkol.”

Címke , ,

Ideg

Nem túl vidám arra hazaérkezni egy hosszú munkanap után, hogy nincs áram a kecóban. Ez mondjuk errefelé nem megy ritkaságszámba, tulajdonképpen örülhetünk hogy egyáltalán, néha van.
Viszont, ha nincs villany, akkor sajnos víz sincs, ugyanis a sziget lapossága okán ide az első emelet szédítő magaslatára, már egy elektromos szivattyúnak kellene felhordania a vizet, az viszont, az éltető delej hiányában, szépen csendben sztrájkol.
Nemúgy az apartman tulajdonosának az aggregátora, ami viszont kibaszott hangosan bömböl az udvarunkon és rendre pöfögi, a finom, elégetett gázolaj maradványgázait az orrunk alá, hogy az utca túlfelén lévő ingatlant táplálja. Sajnos a zajosbüdös masina által generált villamosságból mi nem igazán kapunk, csak a zajból és a füstből, abból viszont gazdagon.
Ezekkel az extrákkal együtt pedig nagyon kellemes és pihentető a késődélutáni szieszta, ahogy zuhanyzás lehetősége nélkül fekszem a kanapén, a testemre száradt só lassan húzza össze a bőrömet, és a sziget csendjét áhító agyamra finoman rátelepszik az áramfejlesztő dízelmotorjának fülsértő dübörgése…
Remek.

Címke , , ,

flying pig

Kicsit helyesbítenem kell egy előző bejegyzésben tett kijelentésemen, vagyis, hogy egyetlen disznót sem lehet találni a szigeten.
Mégis találtunk egyet, ha nem is olyan formában, aminek ki lehet sütni a zsírját de azért mégiscsak malac az.
Van ugyanis egy távoli merülőhely, amit takarékossági okokból eddig nem látogattunk, mert igen sokat kell hozzá pörgetni a motort és a sziget déli földnyelvének legszélén található, ahol általában a hullámtevékenység is fokozott mértékben dobálja a hajót, ami általában zöld arccal, emésztetlen gyomortartalommal való haletetésre készteti a vendégeink zömét.
A spot neve pedig PIG ROCK.
Az iszlám vidéken szitokszóként hangzó párosujjú patásról, valószínűleg azért neveztek el bármit is, például merülőhelyet, mert a partmenti omlás sziklagörgetegei, leginkább egy röfipofára emlékeztetnek. (Ebbe még ők sem tudnak mást belemagyarázni)
Nos ezúttal végre megnéztük mi van ott a víz alatt, ugyanis van egy vendégünk aki nyolc teljes napon keresztül merül velünk, így, hogy ne nagyon legyen ismétlés, a kevésbé frekventált divespotokat is be kellett vetnünk. (A különbözőség illúziója miatt, már így is adtunk pár fals becenevet annak a nagy kiterjedésű zátonynak, amin sokszor merülünk és amúgy eredeti nevén “barracuda”-nak hívnák ,de most már playground és fishmarket névre is egyaránt hallgat.
Ez a viszonylag egyszerű trükk eddig legalábbis bevált, ugyanis hiába is búvárkodnak szinte ugyanott, a merülés regisztrálós kis füzetükbe legalább három néven kerül be az élmény, így nem érzik “unalmasnak” a dolgot.
Én már legalább ötvenszer buktam alá ezen a területen és nem hogy nem unatkoztam de mindig teljesen lenyűgöz. Azonban az emberek furák és a pénzükért annyira áhítoznak az újra, az ingerküszöbük folytonos csiklandozására, hogy képesek lennének reklamálni a repeták miatt.
Nem mintha legkevésbé is egyhangúak lennének itt a víz alatt töltött percek, csak hát valamiért a legtöbb vendég agya úgy van összeszerelve, hogy azt hiszi többet lát a világból, ha folyton más helyeken nyitja ki a szemét.)
Meglepően nagy látótávolság fogadott és a kristálytiszta vízben jó nagyot “repültünk”.
Egy szimpla merüléshez képest, ha nem is túl alaposan, de viszonylag sokat sikerült látni a területből, mivel a zátony mentén végigsöprő durva áramlat jódarabon végighurcolt minket …
A hely remek, kicsit “rockos”, vagyis olyan, mintha a kanári merülőhelyeken lennének korallok, meg trópusi halak
Olyan érzés volt, mintha egy színes virágültetvényekkel teleszórt hegyvidéki táj fölött hasítanál egy feltuningolt jetpack-kal.
A fokozódó vendégterhelés miatt elkezdtünk előre gondolkozni és leteszteltünk egy helyi Divemastert, jövőbeni beugrózás szempontjából.
Khassim, minden várakozásunkat felülmúló módon, kedves, dolgos, és tapasztalt, valamint beszél szuahéliül és angolul egyaránt, ami bizony még igen nagy segítségünkre lehet.
Szóval most már van Khassim, Hassan és Khamis, nevű dolgozónk is, ami bizonyára ki fogja égetni a diszlexiára hajlamos névmemóriámat…

Címke , , ,

Stoned

Pont a napokban tanakodtunk azon, milyen jó is lenne már találni egy jó kis kőhalat, nem feltétlenül azért mert a kőhal szép, vagy akár izgalmas élőlény, (Persze a maga módján de.) csak úgy.
(A Thai bejegyzések alatt egyszer már írtam a kőhalról.)
Talán mert régen láttunk belőle, esetleg mert igazi kihívás rálelni.
Ez mondjuk nem véletlen, ugyanis az álcázókája a legprofibb rejtőzködők sorába emeli.

Stonefish

Itt lehet tesztelni…

-Megtaláltad?
-Mind a kettőt?
-Persze, hogy megtaláltad, de ez ugye egy kép, amin nem csak, hogy rajta van, de ráadásul tudod is mit kell keresni.
Na ezt a kutatós, figyelős, bogarászós programot kell elképzelni csak háromdében, tizenméterekre az Indiai óceán felszínétől, és pár négyzetmérföldnyi, korallokkal sűrűn borított felületen, ahol minden színes, mozog, él, és örvénylik, körülötted.
Szóval nem is olyan egyszerű, leginkább avatott szem, türelem, és persze jó nagy adag szerencse szükséges hozzá.
Mindenesetre a mai merülésen valahogy mégiscsak ráakadtam, ami nem csak azért jó dolog, mert valódi sikerélmény rábukkanni, hanem mert, a Synanceia nemzetség képviselői nem arról híresek, hogy túl nagy területet járnának be életük során, így nagy eséllyel fog az elkövetkező merülésekre magunkkal hurcolt békaemberek örömére szolgálni. Akiknek már nem kell majd rengeteget keresgélni őkelmét, hanem csak bemutathatjuk, mint valami mérges kis attrakciót.
Vagyis ha valami nem zabálja fel, (amire kiváló környezetbeolvadási képessége és fincsi kis gyilkos neurotoxinokat rejtő tüskéi miatt viszonylag kevés esély kínálkozik) vagy nem költözik oda a nagynénjéhez Dar es salaamba, akkor van egy rezidens stonefish-ünk a házizátonyon.
YEAH!

Címke , ,

Focika

Délutáni gyümölcs és egyéb tápanyagbeszerző körutunk folyamán, arra lettünk figyelmesek, hogy a partközeli, általában kocsimosásra használt placc mögött rögtönzött focipályán, felállt egymással szemben a Paje Newboyz, és Jambiani labdarúgócsapata.
Ők ugyan nincsenek érdemtelenül kitömve milliárdokkal, Nem építenek nekik fatornyos VIP arénát, nincs fűthető gyepük sem (Bár itt az egyenlítő mellett, talán inkább hűthetőre lenne szükség), sőt tulajdonképpen semmilyen füvük nincs, (Maximum az, amit a raszta bro-k elszívnak a mérkőzés előtt, hogy jobban guruljon a labda.) van helyette hepehupás, koralltörmelékes homok, meg pár szép karcsú pálmafa, ami a játéktér bizonyos pontjain véletlenszerűen kimered a pálya, vakító fehérségű, durva, salaknál kicsit abrazívabb felületből. Mégis mozgalmas, élvezhető játékot nyomtak.
A játékosok kb fele mezítláb, a másik fele hevenyészett gumicipőkben sorakozott fel, azonban az összes legény láthatóan szívből, örömből focizik, ráadásul a körülményekhez képest nem is rosszul.IMG_20181105_165405

Jó pár tízezer Tanzán shilling-et tennék rá, hogy ennek az afrikai zsákfalunak a kis szedett-vedett kompániája, még a fent említett nehezítésekkel együtt is legalább döntetlent játszana, a mi elég biztos aranylábakon álló nemzeti tizenegyünkkel, ha pedig a válogatottunk, hozzájuk hasonlóan fedetlen talppal kényszerülne kiállni ellenük, akkor valószínűleg csúnyábban kikapnának, mint Andorrától, Luxemburgtól vagy egyéb fajsúlyos labdarúgópotenciállal rendelkező miniállamoktól.

Címke , ,

Kolbááász

Egy kedves magyar búvárvendégünk hozott nekem ajándékba egy szál finom csabai kolbászt!
Aki esetleg nem érezné át, hogy ez mekkora ajándék, (Vegánok kíméljenek, nekik aztán tényleg hiába magyaráznám.) az gondoljon bele abba az apróságba, hogy Tanzánia amellett, hogy kurva messze van Magyarországtól, ráadásként még egy totál muszlim berendezkedésű hely is, amiből nem csupán az következik, hogy börtönbe zárják a melegeket, elfüggönyözik a nőket és hajnalok hajnalán recsegő megafonból harsogják az édes álmod kellős közepébe az “allahakbárt”, de a vallási kótyagosságok okán, bizony az egész ország, teljesen sertésmentes övezet, még feldolgozott malacalkatrészekhez sem lehet hozzájutni.
Itt van ez a gyönyörű sziget, mindenhol grasszálnak az állatok, úton útfélen zebuk, csirkék, kecskék, kacsák, miegymás, de sehol egy árva disznócska, akinek csak úgy tegezve, foghegyről odavethetné az ember, amolyan nagypolitikusi természetességgel, hogy HELLÓ RÖFI, nem túrják kövér ártányok a hófehér homok göröngyeit, nem dagonyáznak hízók, az apály hagyta sekélyes, meleg pocsolyáiban és egyébként egyetlen kucut sem talál az ember, akit csak úgy kolbászba lehetne tölteni.
Pedig aztán a helyiek nem túl válogatósak, megesznek mindent, ami él és mozog, gyíkot, majmot, vagy bármit amit el tudnak kapni, a minap épp egy, a kezében varjút lóbáló embert láttam.
Nem kímélik a tenger lényeit sem, a cápák, ráják, és a kis színes zátonyhalak, (amik jobbára azért viselik élénk színeket, hogy felhívják a ragadozók figyelmét a pocsék ízű vagy egyenesen mérgező húsukra.) sincsenek tőlük biztonságban, pedig ezeket nem véletlenül nem szokták civilizáltabb helyen fogyasztani az emberek.
Teljesen mindenevők csak a poca a tabu.
Szóval a Suidae családért rajongók számára kietlen sivatag KeletAfrika gasztronómiája
De ennek a sóvárgásnak most egy rövid időre vége van.
Hisz itt ülök a teraszon, susogó pálmalevelek szűrőjén keresztül bámulom az Indiai Óceán hihetetlenkék hullámait, egy jó, zsíros, magyar paprikáskolbászt harapok hozzá lilahagymával, és magasról teszek a kufis-kaftános népek hülye ízlésére.
Mégegyszer örök hála és köszönet Szabó Dánielnek, aki nélkül mindez nem jöhetett volna létre.

Címke , , , , ,
Reklámok