Uncategorized kategória bejegyzései

Habari za kusafiri

A helybéli közlekedésnek vannak sajátos fortélyai, a dolog ott kezdődik, hogy aszfaltútból viszonylag kevés található a szigeten, és azok is leginkább arra hasonlítanak, mint amit csinosan felmartak egy arra vonuló tankhadosztály kíméletlen lánctalpai, a képet némiképp árnyalja, hogy az imaginárius páncélosainkat, ugyancsak képzeletbeli, de nem túl akkurátus bombázóezred vehette célba, óriási bombatölcsérnek is beillő, tátongó kráterekkel egészítve ki az amúgyis “rusztikus” útfelületet.
A többi út természetesen “kövesút”, persze nem a szó hagyományos értelmében, hanem úgy, hogy földút, amiből a sziget bázisát képező éles-hegyes mészkősziklák merednek kifelé, ezek remekül avatkoznak be a gépjárművek szerkezeti integritásába és könnyedén metélik miszlikbe a kocsik futófelületét, így szinte mindennaposak a defektek, amit némiképp súlyosbít az a helyzet, hogy új kerekek beszerzésére egyáltalán nincsen lehetőség. A rendszer ugyanis az, hogy az élelmes gumisok, a Dubaiban vagy a környékén simára koptatott, de még látszólag futtatható abroncsokat összegyűjtik, behajózzák és ezeket az ideig óráig még használható, levedlett darabokat bocsájtják forgalomba a helyieknek, nagyjából aranyáron.  Mindez, a hitvány útviszonyoknak és a mindent beborító borotvaéles koralltörmeléknek köszönhetően, igencsak virágzó biznisszé teszi a fent nevezett vállalkozást.
Egész muris, hogy még a nagyonsokcsillagos, fényes szállodák bekötőútjaihoz is hasznos, ha valami combos négykerékmeghajtású és tisztességesen megemelt gépjárművel rendelkezel, már ha nem akarsz gyökkettővel cikk-cakkban araszolgatni a kerekeket egészben elnyelni képes gödrök és az alvázroncsoló, csipkés mészkőakadályok útvesztősében.  (Mi terepjáró híján, ez utóbbi megoldásra vagyunk szorítva. Bár a gépjárművünk nagy előnyei közé sorolható, hogy az alján kacskaringózó csöveket, vezetékeket és egyéb fontos készségeket előrelátóan vastag fémburkolat alá rejtették, így legalább az efféle létfontosságú cuccok leszakadozásával nem kell a mindennapi búvárbeszerző körutak alkalmával számolnunk.
Az útépítés kizárólagos joga értelemszerűen az államé, aki persze nem mozdul meg fillérekért. Mivel a turizmusban érdekelt nagyobb cégeknek azért van mit a tejbe aprítani, önköltséges alapon meg is rendelték az aszfaltozást. A vezetés annak rendje s módja szerint be is gyűjtötte a resortoktól a projectre szükséges irdatlan összegeket, majd az “Afrikában szinte ismeretlen” korrupció jegyében köszönték szépen, és persze azóta is építkeznek, mintha mi sem történt volna, szóval mindig tetemes plusz idővel kell kalkuláljunk a hotel transzfereknél.
Az autós forgalom ráadásul a megszokotthoz képest a “rossz” oldalon zajlik, (és ritmusát nagyjából tényleg egy zajló jégtáblákkal ékes folyam, hajóközlekedéséhez lehet hasonlítani.) de ehhez legalább a kormányművet is a másik oldalon tartják a kocsikban, így egy kis odafigyelésen kívül, szerencsére nem okoz duplaszopást a baloldali menet.
Szabályok híján a közlekedés hierarchiáját “a nagyobb fizikai erővel rendelkező kutya fogja a génkészletét tovább örökíteni” viszonylag naturális törvényszerűségei irányítják. A fullgázzal hajtó kamionok például, általában, minimum egy féltengely hosszal lógnak át a mi sávunkba, és ezen a jó szokásukon egyáltalán nem változtatnak olyan apróságok nyomására, mint például a szembe forgalom megléte, úgyhogy ha nem szeretnénk halottként résztvenni csúnyán végződő tömegbalesetekben, akkor ajánlatos számítani arra, hogy bármikor az útszéli zebus szavannára kényszeríthetnek a hangosan csörgő csattogó gépfenevadak.
A KRESZ az egyáltalán nem ismert dolgok körébe tartozik a környéken, így a szembeteherautókon kívül is lehet cifra meglepetésekre számítani. Táblák helyett, például vannak az út mentén (és természetesen az úton is) zebucsordák, és bármikor lehet kalkulálni random öngyilkos kecskék, baromfiak és egyéb lábasjószágok váratlan felbukkanásával. A helyiek például előszeretettel motoroznak, bicikliznek vagy sétálnak szembe a forgalommal, de ha a saját oldalukon közlekednek is, akkor sem ritka, hogy mondjuk egy messziről láthatatlan, cserébe viszont hatméteres létra van az út szélén dülöngélő kerékpár csomagtartóján keresztbevetve, így nagyjából mindenfélére fel kell, hogy legyünk készülve, ha balesetmentesen kívánjuk megúszni az A pontból B pontba jutást. Kiváltképp este (amit igyekszünk ugyan elkerülni, de mivel néha elhúzódnak a melóval töltött órák és az efféle egyenlítő közeli vidékeken már hat körül alászáll a nap, így megesik, hogy mégis ilyetén körülmények közt kell autókázni) ugyanis a sziget teljes egészében nélkülözi a közvilágítás luxusát, cserébe viszont az éjszaka sötétjével ekvivalens árnyalatú fekete emberek, pont úgy álldogálnak vagy ténferegnek az utakon, bármiféle figyelemfelhívó fényjelzés nélkül, mintha épp fényes nappal lenne. Az állatok nemkülönben, azonban nekik legalább megvan az a remek természet adta tulajdonságuk, (már ha épp nem fordítanak hátat). hogy a szemeik úgy ahogy visszaverik a reflektorok fényét.
A rendelkezésünkre álló verdával nagyon meg vagyunk elégedve, márkáját tekintve, egy, a helyi viszonyok tolerálásában élen járó, ezért egész Afrikában elég népszerű Toyoták közül, típusa azonban Európában kevésbé ismert, én legalábbis még soha nem hallottam felőle ezt megelőzően. Voxy névre hallgat és egy 7 személy szállítására alkalmas egyterű dodzsem. Dodzsem, mivel teljesen automata és ez nem csak a váltóművére igaz, hanem a japán elektronikus mágia egyéb megnyilvánulásaiban is tetten érhető, remekül tud gombnyomásra sípolni, ajtókat nyitogatni, csukogatni-tologatni, és színes lámpákkal, olyan kizárólag szakszervízben végzendő ellenőrzésekre hivatkozni, amire természetesen halovány esély sincs a szigeten.
A vas belsejében egyébként, egy szép hangú, kétliteres, százötven lóerős motor ketyeg, ami ugyan nem tartozik a leggazdaságosabb erőművek közé, azonban a komolyabb emelkedők nélküli, lapos földdarabon bárhova készségesen elvisz, még úgy is, hogy jól tele szoktuk rakni, mind emberrel, mind nehéz palackokkal és egyéb búvárfelszereléssel.
Rendőrségi kontrollal kizárólag ellenőrző pontokon lehet találkozni, és itt is jó előre látható, ugyanis a zsernyákok hófehér egyenruhájukban igen élesen elkülönülnek a szavanna élővilágának tónusától. A mzungukat nem is nagyon vegzálják, jóformán csak a jármű forgalmi legalitását jelző, szélvédőre ragasztott matricák foglalkoztatják őket, sőt sokszor csak benéznek a kocsiba és ha látják a fehérembert, már intenek is, hogy hajthatunk tovább.
A rend büszke őrei az átlagos megvesztegetési procedúrákon kívül szeretik az egyéb apróbb “giftiy-t” is, vagyis ha van valami, mondjuk egy nagybevásárlás dagadó zacskói a hátsó ülésen, amiből látható módon le lehet csípni egy csokit vagy egy üveg üdítőt, akkor ezt nem átallják szóvá tenni, és ilyen esetben nyilván ajánlatos jólelkűen adakozni, hiszen mégiscsak náluk van a hatalom, amivel gondolom nem félnek visszaélni, ha az alkalom úgy kívánja. A magabiztosság és a megfelelő Szuhaéli köszönés általában meghozza a kívánt nemtörődömséget a részükről. Mindent egybevetve nem csak a meló szempontjából elengedhetetlen, hogy gépjárművel rendelkezünk, ugyanis a gyalogláson kívül, csak a helyi iránytaxival avagy dala-dalával lehet helyet változtatni, ez a lehetőség azonban olyannyira alacsony komfortfokozattal rendelkezik, amiben Európában szocializált ember nem nagyon szeretne jószántából részt vállalni. A tevékenységre befogott kisteherautók platóján ugyanis általánosságban kétszer-háromszor annyi ember utazik, mint amennyi látszólag elfér rajta, sokszor kiegészülve a tetőn, a kocsi hátulján vagy az oldalán kapaszkodó, lehetséges donorokkal, és mivel a vállalkozást üzemeltetők nem csak a személyszállításban érdekeltek, ezért a fürtökben lógó utasokon kívül jelentősen megterhelik a járműveket egy két köbméter tűzifával, óriás banánhalmokkal, ismeretlen tartalmú nehéz zsákokkal, és mindenféle egyéb, élő és élettelen rakománnyal.

 

Reklámok
Címke , , , ,

Sző-fon nem takács

Munkahelyünkön, KIZIMKAZIN ( a “kazi” találó módon, a magnóba illeszthető szalagos kazetta becézésén kívül, szuhaéli nyelven munkát jelent, de sajnos a kizi szó értelmére eddig még nem sikerült fényt derítenem.) a kikötőnek csak igen nagy jóindulattal nevezhető, horgonyzó terület mellett, ahonnan a delfinlátásra éhező turisták hordáit hordják ki a kis csónakok, mindig harsány madárricsaj fogad. Ez egyáltalán nem véletlen, ugyanis a partot övező, örökzöld zsúrlólevelű kazuárfák (Casuarina equisetifolia) hosszú levelei, ideális alapanyagul szolgálnak, az arany szövőmadarak (Ploceus subaureus) lakásépítési terveinek realizálásához.
A környező pálmákon csüngő-büngő kis gömböket is könnyen kókuszoknak vélheti az avatatlan szem, ugyanis ha valaki nem tudja, hogy az ízletes termések a pálmák törzse közelében nőnek a madárkák kerekded, barna fészkeit is annak nézheti, hiszen rengeteg lóg belőlük a szerteágazó levelek árnyékában.

DSCN1396
A minden más földi vegetációt kiirtó sós viz tolerálására képes, növényvilág, ami itt jóformán a mangrovékre, kókuszokra és kazuárfélékre szorítkozik, elég szellős, ritkás zöldfelületet alkot, remek fészekrakó helyet kínálva a madárkáknak, amit a feltűnő színű kis verébalakúak rendre ki is használnak és szorgosan öltögetik egymásba a különböző fűféléket, pálmadarabokat és leveleket, egész kis pipilakótelepet kreálva a mesterien szőtt otthonokból.DSCN1369DSCN1394

Rikító, élénk sárga tollazatuk remek kontrasztot teremt a türkiz habokkal összeolvadó azúr horizonttal és szüntelen csivitelésük vidám hangulatot kölcsönöz az egész partvonalnak.

DSCN1386
És persze megfelelő mennyiségű “szerencsehozó” madárszart generálnak az alattuk őgyelgő turista koponyákra.

Címke , , , ,

impressziók

A helyi viszonylagos nyomor okán, és nyilvánvalóan annak köszönhetően is, hogy a nyugati világban népszerű cukorzsíros szemétevés nem annyira divatos errefelé, dagadt embert csak nagyon ritkán látni, akkor is csak néha.
A fekák amúgy is elképesztően szerencsés testfelépítéssel rendelkeznek, úgyamúgy genetikusan, de a mindennapi betevő, jobbára fizikai munkával való megkeresése kiemelten félistenszerű atlétakinézettel ruházza fel őket.
A fitnessmodellalkaton kívül van még egy elképesztő szuperképességük, mégpedig a sérthetetlen talpbőr. A sziget tulajdonképpen egy korall atoll, ami azt jelenti, hogy jobbára a régen elhalt kis korallpolipok mészvázának maradványaiból, valamint ennek, a hosszú évek eróziója nyomán cakkosra maródott törmelékéből áll az egész. (Aki mászott már ki a vízből a Horvát tengerpart borotvaéles mészkőcsipkéin vérző lábbal, az nagyjából el tudja képzelni miről is beszélek.)
Én már vagy kilenc éve élem a cipőnélküli, jobb esetben is csak flipflopos “mesztíláb” emberek életét, ennek ellenére elborzadva nézem, ahogy ezek a figurák, ugrándozva, teljes erőbedobással rohanva, vidáman focizgatnak fedetlen talppal, azokon a rögökön, amik nekem papucson keresztül is a komfortzónám határain belülre türemkednek. Ez azért furcsa mert, látszólag nem csak, az idegek vannak ehhez a kihíváshoz hozzászoktatva (kiölődve) hanem valószínűleg a felhám egész struktúrája is, ugyanis nem csak az éles-hegyes göröngyökön taposás nyomán elvárható, heves fájdalomérzet látványa hiányzik az arcukról, de még csak rubinpiros artériás vér sem spriccel belőlük a lépéseik nyomán.
A csodatalpbőrfejlesztést már egészen kis korban kezdik, ugyanis nemigen látni gyereket akinek lenne cipője/papucsa vagy bármiféle lábbelije. (Ilyesmit az iskolás lányokon látni csak, amit viszont nyilvánvalóan, inkább a “műintézményben” viselendő uniformis részeként hordanak, és nem a járás komfortfokozatának javítása céljából.) A kisgambók már nagyjából attól a pillanattól kezdve, hogy képesek megállni a lábukon, gyakorolják a korallszilánkokon való vérnyomhagyás nélküli játékot, ugyanis másfél-kétéves apróságok már önállóan ténferegnek a bozótban.
Felcseperedve persze más hasznos dolgokat is elsajátítanak, a tinédzserkor hiperaktivitásra ösztönző hormontúltermelésének lecsendesedésével szinte egy időben, alkalmassá válnak, a felnőttek kedvenc, és előszeretettel gyakorolt időtöltésére, vagyis az árnyékos helyen való, magányosan vagy közösségi módon előadott, de mindenképpen látványos semmittevés művelésére. Ez valamelyest érthető is a helyi klímaadottságok fényében, és láttam már máshol is ilyet, hisz a mediterrán népek is élnek hasonló tevékenységgel, azonban, amit ők sziesztának szoktak nevezni az általában nem terjed ki a nap minden egyes órájára.
Akik mindezt a lassú bambaságot haladó szinten csinálják, azok még éjszaka is képesek egyhelyben állva, mozdulatlanul bámulni a sötétbe. Ez a jelenség különösen szembetűnő, (és nemmellesleg elég ijesztő is) amikor a ritka éjszakai autóvezetések alakalmával, a reflektor fénykévéje olyan alakokra vetül, – az amúgy sem túl nagy települések közti bozótos senkiföldjén -akik modernkori zombifilmek kiégett statisztáiként, jól begyakoroltan kifejezéstelen tekintettel fixírozzák a pusztaságban a nagy fekete semmit.

Címke , , ,

Mostan szilárd székletről álmodom

Úgy tűnik Afrika mégsem adja olyan könnyen magát, mint azt az első bélfertőzés tüneteinek lecsillapodása után gondoltam. Az itt töltött majd egy hónap leforgása alatt szinte egyszer sem adatott meg az egészséges széklet, de lassacskán a fosnak több egymástól eltérő válfaját tudom megkülönböztetni, mint ahány formáját ismerik az eszkimók a hónak. Sajnálatos módon a hasmenés, amellett, hogy bosszantó egy tünemény, a búvárkodással is csak mérsékelten kompatibilis, egyrészt a fokozott dehidratáció következtében sűrűbbé váló vér nagyban növeli a dekompressziós szindróma kialakulásának kockázatát, másrészt a nagyjából tízpercenként aktuálissá váló sürgős székelést igen nehéz megoldani, egy átlagosnak mondható 45-60 perces merülésen, ráadásul úgy, hogy egy teljes testet fedő neoprén overál van rajtad. A kívülállók számára akár tréfásként is értékelhető, színültig fosott búvárruhás kocsmai anekdotáknak pedig semmiképp nem szertnék főszereplője lenni, ez ugyanis a vendégek előtt elővezetve, nem csak az egyéni méltóságom rovására menne, de a búvárbázis renoméját is jelentősen erodálná, valamint persze, nem utolsósorban, rém kellemetlen órákon keresztül dinsztelődni a napon, a saját kénkőszagú rostos levedben.

Ezért jelenleg elkerülhetetlen munkafeltétel, hogy a perisztaltikáját magas szinten uralni képes visszatartóbajnok váljék belőlem, az erre való törekvéstől ugyan nem lesz a legbarátságosabb az arckifejezésem és fújtatok, mint egy kiöregedett költöztető, amikor a tizediken rápakolják a hátára a páncéltőkés bösendorfert, viszont hamarosan méltóvá válhatok vele, az acélánuszrózsa rend halványbarna térdszalagjára..
Néha ez a kis bélműködési zavar magasabb fokozatba kapcsol, ilyenkor olyan, mintha valami rangos salakmotorverseny selejtezője zajlana épp a gyomromban, hidegrázással egybekötve ömlik rólam a verejték, felmegy a lázam, leesik a vérnyomásom, szédülök és néha elsötétül a látásom, mindemellett krónikus orbánviktorszájúságban is szenvedek, (Ez persze nem azt jelenti, hogy rendre, klerikálfasiszta hazugságok bugyborékolnak fel belőlem, hanem a szájszárazság okán folyton nyalogatni kényszerülök az ajkaimat.)
A szervezetem energiaháztartásának fenntartása céljából bevitt tápanyagokból semmi nem marad meg bennem, még a kritikus ásványianyagveszteség pótlására rendszeresített cukros-sós tea is pont úgy folyik ki belőlem alul, mint ahogy fent beöntöttem, a különbség szinte csak a távozást kísérő infernális hangefektusoban érhető tetten..
Szerencsétlenségemre a különböző hasfogó gyógyszerek ( Előrelátóan hoztunk magunkkal, amit jól is tettünk, ugyanis a három különböző panaceából, amit a helyi gyógyszertárban a kórságomra méregdrágán kiutaltak, az egyik, csecsemők szemfertőzésének kezelésére, a másik tengeribetegségre való, a harmadik meg egyszerű cinktabletta.) sem érnek túl sokat a bélflórámba betársult makacs kis bacik áldásos tevékenységével szemben, csupán gyorsan múló, tüneti kezelésre alkalmasak, ideig óráig ugyan lehet, hogy belédköt tőlük a szar, de csupán egy szakaszon, és a konzisztens kakatorlasz mögött ugyanúgy felhalmozódik a fluidum, ami a belek útvesztőjében végigjárt hosszú vándorút alatt tovább fermentálódva, borzalmas, akár pusztító vegyifegyvernek is beillő matériává módosul. (Ezúton is nagyon remélem, hogy nem a büntető-kiróvó vallások prófétáinak lesz igaza, mert meggyőződésem, hogy, amennyiben létezik, akkor pont ilyen szaga kell, hogy legyen a pokolnak, és nem szeretném efféle fojtogató légkörben tölteni az örökkévalóság hátralévő részét.)
Ha ez a tendencia folytatódik és még életben is maradok, akkor rövidesen egy negyvenkilós, de nagyon vastagbéltudatos záróizompacsirta válik belőlem. Gondolkoztam rajta, hogy ezt a fáradtsággal kifejlesztett képességet a fesztiválok toi-toi-ai előtt kígyózó sor balesetmentes végigállásán kívül mire lehet még használni, de nem jutottam túlságosan messzire. Mondjuk speciális helyzetben alkalmazható önvédelmi fegyvernek, jó jöhet például, ha valami szerencsétlenség folytán börtönben végezném és valaki szodomita inzultus elkövetésére vetemedne velem szemben, hisz akkor egy egyszerű farpofaszorítással könnyedén lecsíphetném az erőszakoló testéről a pajkos kis faszát, esetleg vásári mutatványosként szögeket húzhatok ki vele vastag gerendákból… Mindenesetre inkább abban reménykedem, hogy ez az ármány mielőbb kiköltözik az emésztőrendszeremből, és végre nem mellékhelyiségek lesznek az Afrikai kalandunk legemlékezetesebb helyszínei.

Címke , , , , ,

Papírügy

A munkaügyi és bevándorlási papírjaink kicsit lassacskán intéződnek, de ezt nem tartom túlságosan nagy meglepetésnek, igen nagy tapasztalatra tettünk már szert, a mañanak és otrodíák világában, ami lássuk be ugyan kényelmesen mediterrán, de még mindig velejéig európai mentalitás, ehhez képest a Közép-Amerikában tapasztalt, végnélküli, a távoli jövő ködös homályába vesző procedúrák, csupán az elintézhetetlenség level 2- fokozatát képezik, amik bizony, az Afrikai viszonyokhoz képest, láthatóan egy  gördülékeny olajozott gépezetnek tűnnek. Persze nem aggódom túl a dolgot, majd egyszer ez is csak nyélbeütődik valahogyan, hiszen az engedélyeztetési folyamat megvalósulásának elősegítése céljából némi korrupciógyanús anyagi motiváció is bekerült a bürokrácia lassan őrlő kerekei közé, és ennek köszönhetően talán még arra is kínálkozik elvi lehetőség, hogy az itt tartózkodásunk vége előtt is kézhez kaphatjuk az itt tartózkodásunkat és legális munkavégzésünket lehetővé tévő okmányokat…

Címke , ,

Szürke torpedók

Újra egy vendéggel mentünk ma ki merülni, ez ugyan nem valami nagy “biznic” a cégnek, cserébe nagyon kényelmes és remek, szinte fundive-okat tudunk ilyenkor nyomni.
Ez persze ránk is fér, ugyanis a külső, azaz a sziget déli csücskénél lévő, távolabbi divespotokat még nem ismerjük annyira, szóval a happy merülgetés közepette még tanuljuk is a site-ok elhelyezkedését.
Miközben caplattunk ki a “barracuda” nevű kisebb hajóhoz (ez egy kb. hat búvár befogadóképességű kis bárka, egy darab, negyven lovas kétütemű külmotorral) ami ezúttal nagyjából 500 méternyi járóföldre ringatózott a parttól, mivel éppen lefelé csordogált az apály. A kapitány foghegyről odavetette, hogy van egy kis probléma “Pembával”. (Ez a szigetcsoportunk kisebb tagjának a neve, nomeg a nagyobb hajónké is, amivel már kicsit több békaembert tudunk a merülőhelyekre szállítani és két tekintélyes méretű, százharminc pacis Honda dübörög a hátuljában, már persze ha dübörög mert ezekkel a mocikkal folyton van valami gebasz, annak ellenére, hogy a sziget állítólag legmegbízhatóbb hajómotorszerelője – vagyis a kettőből az egyik – szokta viszonylag sűrűn bütykörészni.)
Kérdezem, hogy miben is áll az a “small problem”, mondja, hogy hát kilyukadt az alja, biztos nekiverődött annak a horgonynak, mutat rá a hegyes vasdarabra, ami épp ott mered ki mellette a homokból…
Megvizslatom kicsit jobban, bokáig áll benne a víz, persze csak azért bokáig, mert az apály miatt nem tud mélyebbre süllyedni.
Hajótörésben résztvett vitorlástulajdonosként eltűnődtem azon, milyen lehet amikor nem “kis” probléma van a hajóval, de látszólag tényleg nem nagyon aggódták túl a dolgot és kiderült, hogy ha visszatér alá a víz, akkor kivontatják a partra megjavítani és HAKUNAMATATA.  Jelentettem a főnöknek a szitut, aki viszonylag nyugodtan fogadta a hírt, ebből arra következtettem, hogy az efféle incidens mindennapos lehet errefelé, ezért eldöntöttem én sem parázok rá nagyon, így nyugodtan folytattuk a berámolást a csónakba.
Egészen kellemes körülmények fogadtak, még a markáns zátonnyal övezett zajosabb déli oldalon is és hamarosan egy ötfős, vidám delfincsapat fel felbukkanó hátúszóira lettünk figyelmesek. Illetve először Haji, a kapitányunk látta meg őket, akinek hihetetlen érzéke lehet az ilyesmihez, ugyanis én hiába meresztgettem a szemeimet, még jó öt perc csapatásra volt szükség abba az irányba amerre mutogatott, és nekem csak akkor sikerült megpillantanom őket.
A kis társaságból ketten indiai púposdelfin-ek (Sousa plumbea) voltak, a többiek pedig palackorrúak  (Tursiops truncatus).
Gyorsan magunkra kaptuk az uszonyt és a maszkot, hogy el ne szalasszuk a kínálkozó lehetőséget és csobbantunk egyet a vigyori szürke tengeri emlősökkel.
Sajnos nem sokáig élvezhettük a társaságukat, hiszen nem csupán villámgyorsan úsznak de pillanatok alatt képesek olyan mélységbe merülni ahová ember már nem követheti őket…  de még ez a rövid kis találkozás is elegendő volt ahhoz, hogy jól induljon a nap.
A púposhátúak nem szeretik annyira az emberek közelségét ők el is viharzottak a hajótól. A víz alá pillantva azonban kiderült, hogy a háromfősnek tűnő társaság nagyobb létszámú, ugyanis a felnőtt egyedek fel felbukkanó úszói mellett kicsinyek is rejtőztek.
A palackorrúak még annak ellenére is kíváncsiak voltak ránk, hogy a borjaikkal együtt úszkáltak, ami egyfelől furcsa kicsit, mert a velük foglalkozó irodalom tanulsága szerint ilyenkor nem túl barátságosak, másrészről pedig csodálatos élmény természetes élőhelyükön szemrevételezni, milyen gyengéden védelmezik a felnövekvő generációt.

A gyors pancsolás után merültünk egy remeket a “Mnazi moja” (Egy pálma) nevű vízalatti fal mentén, ami nemes egyszerűséggel azért kapta ezt a nevet, mert a parti bozótosban közelstávol nem látni semmiféle igazodási pontot, csak ezt az egyetlen magányosan növő pálmát, és a zátony pont evvel van szemben. (megint tanultam valamit szuhaéliül, és ezentúl már biztosan csak pálmáknak fogom becézni a nácikokat…)

Címke , , ,

Beachy-Cleany

Épp nem lévén búvárvendégünk, nekiláttunk kicsit rendbeszedni Kizimkazi igencsak szemetes partszakaszát. Sajnálatos módon a sziget teljes területe mentes a hulladékgazdálkodás halvány árnyától is, ez azt jelenti, hogy szemétszállítás sincs, nem csak, hogy hulladékkezelés. Illetve a szemetet úgy kezelik, hogy szarnak rá hogy ott van, esetleg dobálnak mellé még egy kicsit, hogy ne legyen egyedül.
Ez a metódus sajnos ismerős, pár harmadik világbeli helyről, ahol eddig volt szerencsém ezen megütközni. Ez persze csak részben az itt élő emberek hibája, ugyanis pár évtizede itt nem nagyon volt olyan elhajigálható anyag, ami két három hétnél tovább lett volna ronda, vagy káros, hiszen jobbára organikus dolgokkal voltak körülvéve, az meg vagy elrohadt vagy megették a zebuk. A nyugati civilizáció viszont hozott nekik mindenféle jó kis műanyagot, aminek egyrészt esze ágában sincs lebomlani, másrészt, még jön is rendületlenül, ha lehet akkor inkább több, mint amennyi eddig érkezett…
Sajnos hulladékkezelési megoldásokat viszont elfelejtettek hozni mellé, így a szemét csak szaporodik, de semmiképp sem lesz kevesebb, egyrészt a fokozódó turizmus csak növeli az itt rekedő csomagolóanyagok, pet-palackok és egyszerhasználatos műanyag szirek-szarok számát, másrészt az óceán is nagy menyiségben mossa partra a máshol keletkezett szennyet.
Sajnos a helyi társadalom igencsak lassú reagálású ebben a tekintetben (is) és az emberek jórésze nem igazán éri fel ésszel, hogy mi is a valódi különbség a banánhéj és a csipszeszacskó elhajigálása közt, ha esetleg része lenne az edukációnak, hogy az utóbbit nem tanácsos szétdobálni, akkor is szarnának rá, mert a látottak tanulsága szerint a helyieknek nem nagyon bántja a szemét a szemét, meg hát mi a fenét is csinálhatnának vele. Akik eljutnak odáig, hogy a civilizációs hulladéknak nem az utcán vagy a házkörül való szétterítés a legmegfelelőbb kezelési formája, azok is maximum elégetni tudják, más választásuk ugyanis nincsen. Ennek köszönhetően, az egész, képeslapokat idéző, paradicsomi szigeten, folyton égnek a mérgező füstöt okádó máglyák és tök mindegy, hogy sárkunyhó vagy ötcsillagos luxusresort jutott osztályrészül, garantáltan szemétégető mellett fogod álomra hajtani a fejed. A szegényebb helyeken, így itt is, vannak az újrahasznosításnak olyan aspektusai, amik divatba hozhatók, hiszen az ingyenszemétből lehet hasznos cuccokat készíteni, amik képesek kiváltani drága vagy nehezen beszerezhető dolgokat, a halászhálók úszóbójáit szemmel láthatóan felváltották a szétszakadt műanyagpapucsok, a petpalackokat homokkal feltöltve építőanyagként használják itt ott, szóval elvétve azért látni ilyesmit is, de sajnálatos módon ez is elenyésző mértékben népszerű és hát a keletkező hulladéknak csak nagyon elhanyagolható része alkalmas bárminemű upciclingre.
Ennek ellenére mégiscsak nekiálltunk jó példával elöl járni és ha mást nem, azon a területen, ahol dolgozunk megpróbáltuk összegyűjteni a környéket vastagon borító, töméntelen mennyiségű műanyagot. Találtunk egy céget akiktől igen borsos áron ugyan, de lehet köbméterses gyűjtőzsákokat bérelni, és a fizetségért cserébe, állítólag a belekerült tartalomról megfelelően gondoskodnak. (Gondolom elássák vagy elégetik ők is, de más opciót nem sikerült találni a szigeten.) A céggel szerződésben álló helyi emberkék hivatalból segítettek a munkában, ezért az ő ismerőseik is csatlakoztak ímmel-ámmal, páran talán azon való megrökönyödésükből kifolyólag álltak az ügy mellé, hogy fehér embereket láttak dolgozni, ráadásul nehéz fizikai melót végezve, gyűjtögetni az őáltaluk széthagyott szarukat a tűző napon, mindezt ingyen és a helyi közösség érdekében, ami talán tényleg nem lehet mindennapi látványosság számukra.
A vonakodókat próbáltuk némi ajándék-üdítő csereadománnyal motiválni, amely lehetőségre érthető módon, leginkább a gyerekek csaptak le, de legalább volt némi edukációs vonzata is a dolognak. A legkisebbek mondjuk valószínűleg csak azt tanulták meg a dologból, hogy a szétosztott gumikesztyű huzamosabb rágcsálás után darabokra foszlik az ember szájában, de hát ez is több, mint a semmi, örülünk hogy segíthettünk.
Másfél óra gyűjtögetéssel nagyjából két köbméter műanyagszemetet sikerült összehordani, egy kb. hatszáz négyzetméteres területről, ami azért igen jelentős (és egyben elszomorító) menyiségnek mondható.
Persze hiába is hagytunk ott egy másik gyűjtőzsákot, hogy abba ingyen és bérmentve dobálhatják a továbbiakban keletkező hulladékot, nem sokan vették a fáradtságot, hogy elmenjenek odáig, és másnapra szinte ugyanúgy nézett ki a környék, mint azt megelőzően. Mindenesetre mi legalább megpróbáltuk, és közben nagyon cuki képeket sikerült lőni a legifjabb önkéntesekről…
DSCN1450DSCN1420DSCN1452

Címke , , ,

Kecó

Mint írtam korábban, a szálláshelyünk egészen mesébe illő adottságokkal rendelkezik, nem csak afélékkel  kényeztet minket, mint a külvilágtól elszeparáló szilárd téglafalak megléte, a fonott pálmagyékény, földbe ásott botokra tapasztott sár, vagy kövekkel megtámogatott, hullámos bádoglemez helyett, de nagyméretű kényelmes szúnyoghálóbaldahinos ágy a fekhelyünk és nem a poros döngöltföld padlóra hanyagul odadobott műanyagponyva. Olyan extrákkal is fel van szerelve a ház, ami helyben csak a négy csillagnál többel jutalmazott hotelek luxusával mérhető, mint például a többé-kevésbé konstansnak mondható elektromos ellátás, a folyóvíz, vagy a valódi angol vécé.  (Ez utóbbit kiemelten nagy üdvösségnek érzem a sajnálatos bélfertőzés miatt kialakult, a mindennapjaimat megkeserítő akut fostosság okán.) Ahol ugyanis nem csak földbe ásott luk helyettesíti a mellékhelyiséget, hanem valamiféle vízöblítéses modern megoldás, ott előszeretettel alkalmazzák az Ázsiában is népszerű, tappancsnyomos guggolvacélbaszarós kialakítású fajanszot valamint ennek a típusnak a betonból rekonstruált hevenyészett változatait, amit valahogy a több mint fél éves Thai tartózkodás ideje alatt sem sikerült teljesen megszokni.)
Az urizálás evvel még nem is áll meg, sőt innen kezdődik a java, úgymint fagyasztós hűtőszekrény és bojler, amivel melegvizet állíthatunk elő zuhanyzáshoz, sőt a ház végében még egy kis konyha is található, nagy teljesítményű gázfőzővel.  A felsorolás ezen a ponton ér el ahhoz a részhez amitől már kezdem kínosan érezni magam, éjjeliőr vigyáz a biztonságunkra és egy kedves bejárónő minden nap kitakarítja a kis szobát, felsöpri az udvart és kétnaponta új ágyneműt is kapunk. Ezek az életminőségünkre kedvező hatást gyakorló körülmények persze nagyban megkönnyítik a hétköznapjainkat, mégis a faluban járva kelve, folyton ott motoszkál bennem egy szörnyű nyomasztó, ambivalens érzés, látva a gödrös földútra szaró zebuk, és a dicsőséges civilizációnk ajándékaként mindent elborító műanyagszemét közt, a porban, szakadt gumiabroncsokkal játszó, legyesszemű kicsi gyerekeket, és önkéntelenül összevetem mindezt, a mi vizes-elektromos kacsalábonforgásunkkal. Ez nem csak a kultúráink közti szakadék gyakorlati áthidalhatatlanságát juttatja eszembe, de egyenesen olyan, mintha direkt egy lelencház udvarára szervezett családi pikniken áradoznék a friss homár utánozhatatlan zamatáról.
Helyzetünkből adódóan nem igazán van lehetőségünk ezeknek az égbekiáltó mértékű szociális differenciák megváltoztatására, mégis kellemetlenül érint, a minket testközelből körülölelő mélynyomorral szembeni tehetetlenség, és hogy ráadásul, jelenleg mi testesítjük meg ennek a szegénységnek az ellenpontját, ahogy keresztülhajtunk a fényes japán automataajtós kocsival a nyomortelepen és a magas betonfallal védett, izolált, kis elefántcsonttornyunkból hallgatjuk a “gazdag” rózsaszínemberek kapuja előtt cukorkát kolduló gyereksereg sivalkodását. Soha nem gondoltam, hogy valaha ilyen relációból kell tekintsek a világra, ezért ez nem csupán szokatlan, de meglehetősen kellemetlen élmény is, persze korántsem olyan kellemetlen, mintha én kényszerülnék a másik oldalon állni, mégis rányomja a bélyegét a mindennapjaimra. Mintha valami kövérfejű gyarmati rabszolgatartó lennék, jólétben pöffeszkedve, érdemtelenül birtokolva a körülöttem élők számára teljességgel elérhetetlen javakat…
Minél több helyet sikerül meglátogatni a bolygón, annál inkább, bizonyítást nyer, hogy a vén Európába születni, még akkor is óriás jackpot, ha ott a te fajtád képviseli az alsó kasztok valamelyikét.
És még belegondolni is szörnyű abba az emberiség szégyenfalán éktelenkedő ténybe, hogy a körülöttünk élő emberek, még az öreg kontinens mércéjével mérve, nulla alapú grafikonon aligha ábrázolható életszínvonalukkal is Afrika legszerencsésebbjei közé tartoznak, hisz a puritán körülmények ellenére senki nem éhezik és kegyetlen hadurak véletlenszerű fegyveres rajtaütésétől sem kell tartaniuk.

Címke ,

Afrikoszt

Úgy tűnik egész hirtelen megkaptuk a fekete kontinens, frissen érkezett hülyéknek kijáró, beavatós welcome kórságát.
Ugyanis az útmenti élelmiszerforrások igénybevétele kicsit váratlanul érte a bélflóránkat, először Hajni kapta ki a hányósfosós, lázasanfetrengős gyomorfertőzést, aztán egy nap eltolódással kisvártatva én is csatlakoztam. Eleinte azt hittem rajtam nem fog az ármány, és amikor avval szembesültem, hogy a reggeli székletem viszkozitása feltűnően emlékeztetett a nyersolajéra, még mindig őszintén reménykedtem benne, hogy egy kis czifra hasmenéssel megúszható a balhé, de amikor a hajófestés közben rámtörő láztól izzadságcsatakosan majdnem eszméletemet vesztettem a napon, akkor már tudtam, hogy ez a bélpara keményebb ellenfél egy szimpla mezei szaporánál.

20180901_103528

Diarrhea menü

Hiába is gondoltuk magunkat edzettnek, Nicaragua és Thaiföld zugkifőzdéi után, úgy fest az emésztőrendszerünk mégsincs teljes egészében felkészítve a perzselő hőségben a napon tárolt, legyek felhői által körüldongott afro specialitásokra. Mondjuk a szemmel látható élelmiszerhigiéniai hiányosságokat érzékelvén, igazán eszünkbe juthatott volna óvatosabbnak lenni, ugyanis, ha az ehhez képest patyolattisztának tűnő Thai kifőzdékkel kapcsolatban is azt írtam, hogy egy HACCP-n nevelkedett köjálellenőr azonnali napalmcsapást kért volna környékre, akkor a helyi viszonyokra tekintettel lévén lehet, hogy egy kiadósabb nukleáris szőnyegbombázás lenne a megfelelő fertőtlenítési metódus. Pedig a zebu skaki ( Nem “zebuskaki” hanem helyi szarvasmarhából készült rablóhússzerű finomság) egészen ízletesen fűszerezett kajának tűnt és a hozzá felszolgált csili és csípős zöldmangószósz is zamatos volt… Másfél napi fosspriccelős agóniával fizettünk a meggondolatlanságunkért. Remélem evvel legalább letudtuk ezt a menetet és sikerült valamelyest immunitást szerezni a local food kihívásaival szemben, mivel ezt sajnos nem nagyon lehet óvatosabban csinálni. Persze eszegethetünk kvázieurópaikaját a hotelek, pénzes turistákra szabott kínálatából, de akkor elég gyorsan felzabáljuk a fizetésünket és ez a kirándulás is gazdasági breakdownal zárul. Úgyhogy egyenlőre majd főzögetünk magunknak, aztán ha már látszólag kicsit jobban bírjuk a helyi bacikat akkor újra majszolhatunk Tanzán streetfoodot. És nyomhatjuk a megint a mangószószos skakit Hassannál.

Címke , , , ,
Reklámok