Uncategorized kategória bejegyzései

INVÁZIÓ

Nem vagyok nagy ismerője a farontóbogaraknak, de eddig is gyanús volt, hogy az ágydeszeka és a tetőgerendák, valamint minden egyéb, a kecóban található, fából készült dolog belsejéből hallható, gigantikus harapások nyomán keletkező, harsány krasnyogás, nem igazán egyeztethető össze a kis kopogóbogár percegő neszezésével.
(Egyébként “Ő” vagyis a faszú (Anobium punctatum) nem is igazán eszik feldolgozott vagy “halott” fát.)
A bemeneti nyílások és a kifejlett bogarak, kijutásakor keletkező, odúszerű lukak, amúgy is nagyobbnak látszanak, mint, hogy a kis kopogókat vagy egyéb kistermetű álszúféléket hibáztathassunk értük…

Mikor a zajos rágcsálásnak egyszer csak végeszakadt, igazából csak az éjszakai furcsa nyugalom tűnt fel először, és nem is nagyon tudtam mire vélni, valami hiányzott, ami megtöri a ventillátorok monoton morajlását…
Nemrég ugyanis eljött a gesztben lakomázó lárvák fejlődési szakaszának, soronkövetkező része, az élővilág legnagyobb transformereinek második metamorfózisa, az “ízeltlábúmágia” legmeghökkentőbb stádiuma, vagyis a viszonylagos csendért okolható bábállapot.
Erre persze csak akkor ébredtem rá, mikor az imágók elkezdték sorra elhagyni a hálószobaberendezésünk bölcsödeként használt gerendáit és kiderült, hogy kiknek a “fiatalkori” változatai is felelősek valójában a harsány ropogtatásért.
Az első két termetes bogár jelenlétét a hálószoba szúnyoghálóbaldachinján, még egyáltalán nem kötöttem össze a fekhelyünk faelemeiben randalírozó láthatatlan teremtményekkel…
De aztán, mikor egy hét leforgása alatt, már a tizennyolcadik, szép, nagy cincért kényszerültem kirakni a helyiségből, és nyomukban takaros kis fűrészporkupacok tarkították az ágymatracot, akkorra már nyilvánvalóvá vált a kapcsolat, a bútorok mélyéről érkező neszek és a kecses, hosszúantennájú kitinpáncélos lakótársak között.
Ezt a sorozatos kikeléshullámot előzte meg a nagyjából két hétre tehető csendesebb harapdálásmentes intervallum.
(A bebábozódott kis lények ugyanis eléggé el vannak foglalva a szervezetük teljes átformálásával, ezért erre az időszakra mellőzik a táplálkozást, persze nem is nagyon lenne mivel folytatni a nagy zabálást, hiszen a hisztolízisnek köszönhetően, larvális szerveik jelentős része szépen elfolyósodik, hogy aztán valami teljesen másféle kinézetű dolognak adja át a helyét.)
Egyszer épp szemtanúja is voltam, amint előkászálódik egy kis fickó, a lépcső fakorlátjának egyik merevítőjéből.
A helyszín tanúsága szerint többedmagával érhetett a fejlődés ezen stádiumához, és a kollégák már elhagyták a “bölcsőt”, hiszen az eleddig csak apró, alig látható lukakkal tarkított korlátbaba, úgy nézett ki, mint, amire közvetlen közelről lőttek rá egy sörétes puskával, és a körülötte heverő pormennyiség is a fűrésztelepek forgácsológépei mellett feltornyosuló hulladékhalmokat idézte.
Igazából a nagy rumli hívta fel a figyelmemet a dologra, és amikor megláttam a szitává luggatott fadarab egyik réséből ütemesen kipergő “fűrészport” már gyanús volt, hogy mi fog következni.
Rohantam is, hogy mozgóképen örökítsem meg a “születést”, de pont le volt merülve a fényképezőgépem…
A bogár először kitologatja a járatokból a lárvakorából felhalmozódott ürülékét, (ami először egyszerű fareszeléknek tetszik, de nagyító alatt vizsgálva feltűnik a cellulózmaradványok szabályos gömb alakja) ami szükségesnek is tűnik a szabadba jutáshoz, hiszen ebből a melléktermékből irdatlan menyiséget sűrítenek be, a fába rágott alagúthálózat kacskaringóiba. Aztán rükvercben, azaz potrohhal előre, megjelenik maga az imágó és szépen lassan kipumpálja magát az üregből.
A viszonylag nagynak tűnő “kimeneti nyílások” mégis valahogy indokolatlanul szűknek tűnnek a kifejlett bogárhoz képest.
Marha érdekes, hogy a felnőtt cincérek felépítése, főleg a testhosszukat is meghaladó csápok mérete, valahogy egyáltalán nincs összhangban a fejlődésük színterének körülményeivel.
Valahogy persze mégiscsak megoldják.
Sajnos nem értek hozzájuk nagyon, így, a Cerambycidae család azonosításán túl nem jutottam túl messzire, a faj pontos meghatározása meghaladja a képességeimet, ebben mondjuk nem segít túl sokat, hogy több mint 35000 fajuk ismert és a nagyrészük itt a trópusokon él, szóval a variációk száma igen magas.
Általában csak akkor leltem rájuk amikor, aludni tértünk volna, így az esti fényviszonyok miatt, amolyan művészfotónak inkább beillő képek készültek róluk, amik belátom azonosításra nem a legideálisabbak…
Ha esetleg akad valaki, aki mélyebben jártas az entomológia tudományában és még az ilyen hevenyészett világítású képek alapján is felismerni véli, kik azok pontosan, akik rendre szétbarmolják a berendezésünket, annak szívesen fogadom a megfejtését…

Reklámok
Címke

Alien patterns

Elég jó dolog, ha lehet a víz alatt fényképezni, egy csomó érdekes dolog megmutatható, amiről beszélni szinte felesleges, illetve persze nem felesleges, csak nem sok értelme van, ugyanis egy idegen világ dolgairól nehéz evilági szavakkal sokat mondani…
(Sajnos ez a tényfékezőgáp sem a mienk, de legalább a cégé, így el lehet vinni néhanapján és randalírozni vele kicsit… )

Címke ,

Hassan jaje

Közel a munkahelyünkhöz felfedeztünk egy jó kis evőt, éppen ideje volt így az ittlétünk utolsó hónapjának közepén…
A hely tipikus példája azoknak a vendéglátóipari egységeknek amelyeket csak nagyon nagy jóindulattal és akkor is vonakodva nevezne az ember étteremnek.
Az európában szocializálódott, kevésbé kalandvágyó entitások valószínűleg mérföldekre kerülnék el az efféle műintézményeket, és az élelmiszerhigéniai szakamberekis nagy eséllyel eret vágnának magukon a látványtól, viszont mindig remek, friss sült hal és kalmár van a “kirakatban”
A berendezés elég puritán (persze nem abban az értelemben, ahogyan például a várba költözött miniszterelnökurunk négymilliárdos irodája puritán…) A szedett-vedett asztalok, vékony fa lócák és a retkes itt ott törött plasztik székek nem kecsegtetnek túl nagy komfortfaktorral.
A menü sem túl bonyolult, van fishy meg csipszy, mindezeket a hátsókertben szabadtűzön fortyogó olajban sütögetik és egyébként szuperfinom.
Sajnos viszonylag nehéz eltekinteni a mindenütt rajzó legyek légióitól és a falakra rakódott évtizedes, zsíros mocsoktól, és a ragadós asztaloktól, így inkább take away üzemmódban használjuk Hassan vendéglőjét, és inkább a divecenter műanyagbútorain az óceánnal szemezve fogyasztjuk az olcsó és remek betevőt.

Az afrikai nap heve melegen tartja a kirakatba tett halakat.

Fincsi halfejek

A hátsókertben üzemel a látványkonyha

A pepsi logo és isten kegyelme remekül megfér egymás mellett…
A Neema ya mungu ugyanis szuahéliül ezt jelenti, ami elég csábító, hiszen Hassan étkezdéjében egyenest beleülhetsz isten kegyelmébe…
Címke , , ,

költözködés

A búvárbázis, Kizimkaziba költözése, ami már régóta váratott magára és már az első nagy “magyarinvázió” idején elkezdődött, mostanára nagyjából lezajlott.
Ez majd, úgy-ahogy elejét veszi azoknak a logisztikai komplikációknak, amik az eddigi ittlétünk alatt rendesen megnehezítették a mindennapjainkat. Ugyanis egy csomó tartalék cuccot kellett folyton magunkkal cipelnünk, ha esetleg valami csődöt mondana, vagy a vendégekkel, az ő méreteikről való előzetes egyeztetés pontatlannak bizonyulna. Például a delikvens valamiért úgy tudta, hogy neki negyvenhatos lába van, ezért a valóságban csak negyvenkettes lábára nem igazán volt passzentos az általunk odavitt bálnauszony, meg effélék.
Sajnos az elővigyázatosság ellenére is előfordult párszor, hogy egy-egy valami kimaradt a pakolás során, és akkor egy kb negyvenperces autókázással lehetett csak orvosolni a problémát.
Nem volt ugyanis túl sok értelme, hogy egy teljesen más helyen őrizzük a felszerelést, mint ahonnan a hajóink kifutnak, főleg úgy, hogy a merülések megindításának helyszínén is bérelt a cég egy kis raktárhelyiséget. Ez utóbbi ugyan nem igazán volt felkészítve a kívánt funkcióra, hiszen csak egy hevenyészett luk volt, ahová elvileg csak nekünk volt kulcsunk, mégis fél kizimkazinak volt oda bejárása, idegenek tartották ott a hajómotorjaikat, horgászfelszerelésüket és egyéb ilyenolyan cuccaikat, ott teregették ki a büdös, halszagú ruháikat, sőt egy srác rendszeresen ott is aludt…
Így, hogy a korhadt fa nyílászáró le lett cserélve egy kicsit biztonságosabb vasajtóra, valamint felkerültek a falakra a reduktorok és ruhák elhelyezésére alkalmas készségek, már sokkal könnyebb lesz.
Egy ideig ez ugye csak növelte a káoszt, mivel így már két helyen voltak a ruhák, uszonyok, reduktorok, hűtőtáskák, maszkok, miegymások elszállásolva, amik a vendégek igényei szerinti elrendezésben ide oda vándoroltak és nem lehetett pontosan tudni, melyikből mennyi van éppen hol.
De a nagymagyar turnus lekoccolásával szinte az összes fontos dolog kikerült a helyére.
Nagy előrelépésnek tekinthető, hogy kialakításra került egy viszonylag normálisan kinéző fürdő és mellékhelyiség, így már nem kell a vendégeket a helyben található lokál “afrovécére” küldenünk, ami enyhén szólva is alulmúlta, még a higiéné hiányára kevésbé érzékeny kliensek várakozásait is.
Persze a palackok helyben való feltöltése még most sem megoldott, a kompresszor üzemeltetéséhez elengedhetetlen háromfázisú elektromos ellátás hiánya okán, de azok ide-oda szállítgatása még mindig kevesebb tévedésre ad lehetőséget, mintha a komplett equipmenthegyekkel kellene folyton furikáznunk.
A sors fintora, hogy ezek a fejlesztések a szerződésünk lejárta előtti két hétben következtek csak be, mindenesetre az eddigi hiányosságok a problémamegoldó és kezelő képességeink fejlődéséhez bizonyára nagyban hozzájárultak.

Címke ,

színejátszó szemforgatók

Mielőtt idejöttünk is bogár volt a fülemben, hogy itt élnek igazi kaméleonok, ráadásul csak úgy vadon. Hat hónapja lesem mindenho,l hátha ráakadok egyre, de semmi, egyébként is esélytelen, egy pont a rejtőzködésben legerősebb élőlényt a szavanna bokros füves sűrűjében előtalálni. Egy alkalommal már láttunk egy példányt átbotorkálni az úton, de mire visszafordultunk a kocsival, és kipattantunk belőle, már épp lecsámpázott az aszfaltról a fűbe, és hiába tette mindezt az orrunk előtt, a szemünk láttára vált köddé, nyelte el a föld, satöbbi. Tíz percig meresztgettük mindketten a szemünket azon a területen, ahol elhagyta a szürke útpadkát, de totál eredménytelenül, hihetetlen sebességgel olvadt bele a környezetébe. Utána hetekig ezzel idegesítettük magunkat, hogy, hogy a fenébe tudott így átverni minket, itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy kis párcentis hüllőcske lemászik a bokrokról a földre, amit egyébként szuper ritkán csinál, lassú, imbolygó kétszerháromszor megfontolt léptű, hullámzó higanymozgásával átjut az úton anélkül, hogy elgázolnák, mi tök véletlenül észrevesszük és szinte a kezeink közül veszik nyoma a kis pörgefarkú cukiságnak…
Azóta mindig dülledt szemekkel fixíroztam az utat, hogy hátha, esetleg mégegyszer ilyen szerencsénk lesz, de nem.
Végső elkeseredésemben már fejpénzt ajánlottam Khamisnak, (a srácnak aki a bázison segít nekünk palackot tölteni) ha valahonnan élő kaméleont szerez nekem, két egész napi fizetését kapja jutalmu,l de abból sem lett semmi.
Már épp kezdtem feladni a reményt, hogy valaha megfigyelhetek egy ilyen kis csodalényt, amikor ma reggel újra észrevettünk egyet az út közepén. Hajni majdnem elgázolta szegényt, épp időben értünk vissza hozzá, mert egy nagy fekete egyiptomi varjú kiszúrta az esetlen kis teremtés pulzáló csámpázását és már épp lehuppant mellé a földre, valószínű ha nem rohanok oda, akkor pár másodperc múlva már madáruzsonna lett volna belőle. A szép új céges sapkámmal leborítottam és gyorsan összeszedtem a kis fickót, mire visszaértem a kocsiig már fel is vette a fejfedőm sötétkék árnyalatát. Mivel épp merülni mentünk és a vendégeket szállító sofőr a hüllőfogás közben megelőzött minket, nem sok időnk volt gondolkodni, hogy mi legyen vele délutánig, amíg a búvárokat letudjuk. gyorsan kiürítettem az egyik hajó sztámára fenntartott kis hűtőládát, ami szerencsére csak a gyümölcsök tárolódobozaként szolgált, de a jégakkuk nem voltak benne, letörtem pár ágat hogy ne kelljen fehérré sápadnia és a meló véégeztéig ebben szállásoltuk el őkelmét. A merülések végeztével, siettünk a búvárokat mielőbb hazazavarni és már robogtunk is haza, hogy végre valahára elbámészkodhassunk az apróság csetlés botlásán. A véletlenek sokszor teljesen furcsán halmozódnak az ember életében…
ami több mint száznyolcvan nap alatt nem jött össze bármennyire is hajtottuk, az erre a napra összesűrűsödött és a hazafelé úton sikerült begyűjtenünk egy másik kis kaméleont is…
Terráriumunk nem lévén (Ha lenne sem tartanék fogságban egy állatot) a kert növényeire helyezve vizsgálgattuk a kispajtásokat.
Eddigi elképzeléseimmel ellentétben igen nagy mozgásigénnyel rendelkeznek, szép nagy területet mászkáltak be, míg megtalálták a pozíciójukat.


Mivel nappali állatok, és errefelé korán sötétedik elkezdtek alvóhelyet keresni, érdekes módon ezt a növények ágainak majdhogynem legmagasabb és legkiállóbb részén lelték meg.
ilyenkor összegömbölyödnek és feltekercselik a farkukat maguk alá kakaóscsiga formába.

Szupercukik.
Reggel még sikerült egy kicsit figyelgetni őket, éppen akkor ébredeztek, és elkezdtek aktívabbak lenni, de persze mire visszaértünk a melóból addigra nyomuk veszett.

Címke , ,

ACAB

Valójában soha nem kedveltem a rendőröket.
Előítéleteim, az elmúlt közel negyven évem, rendőri atrocitás mentesnek még nagy jóindulattal sem nevezhető ideje alatt felgyűlt szomorú tapasztalataim alapján álltak össze, és még abban az esetben is fenttartom őket, ha ez igazságtalannak tűnik a világ rendőrtársadalmának egészére nézve. (Ezúton is szeretnék elnézést kérni attól az elhanyagolható menyiségű embertől, aki nem azért csatlakozott a fent nevezett erőszakszervezethez, mert verte az alkoholista apja és ebben a munkakörben megfelelő alkalmat lát, hogy mindezen sérelmeit egy egész társadalmon bosszulja meg. Vagy mert kissebbségi komplexusán sokat segít, hogy fegyverrel az oldalán erősnek érezheti magát, és el tudja intézni, hogy mindig neki legyen igaza.
Tehát azt a néhány – a nagy számok törvénye alapján létezni kényszerülő -fakabátot értem ez alatt, aki valóban hivatásának tekinti a nínósautóik oldalára biggyesztett “szolgálunk és védünk “dolgot , nem korrupt és sosem tér le az igazságosság rögös útjáról)
Az ember azt gondolná, hogy a faszrendőrség csak a magyar mintájú majdnemrendőrállamok, komisz diktatúrák, nemzetközi kontroll nélküli banánköztársaságok sajátja, de ez sajnos nem korlátozódik ezekre a helyekre és sajnosúgy néz ki az egész bolygón így működnek a dolgok.
A mai nap sikerült megbizonyosodni róla, hogy nincs ez másképp itt keletafrikában sem. Eddig jobbára a rendőrök látva a fehéremberségünket csak valami kis ajándék kicsikarásával szerették volna magukat korrumpálni, mivel “gifty”-t is kaptak és mivel minden rendben volt mindent rendben is találtak, nem kezdtek el olyan dolgokba belekötni, amit valójában csak ők eszelnek ki, te meg úgy sem tudod mi a törvény errefelé ezért úgysem lehet igazad velük szemben. (meg amúgyse)
Két kedves fiatal vendéggel mentünk épp a hajóhoz, Khamis vezetett én pedig az ülésen hátrafordulva beszélgettem a kliensekkel, a rendőr megállított és elkezdte firtatni, hogy miért nincs bekötve a biztonsági övem…
Kiszállított a kocsiból, hogy most azonnal menjek be vele az őrsre és bíróság meg ilyenek. Mindeközben megállított mégegy kocsit, amiben egyik figurának sem volt bekötve az öve, de őket rögtön továbbengedte, mivel feketék voltak.
Amúgy is kerülgetett az ideg, mert a búvárbázis logisztikai problémái okán a vendégek ígyis-úgyis csak egy csomó huzavona után tudnak a vízbe jutni és semmi szükségük nincs arra, hogy ilyen marhaságok miatt mégtöbbet kelljen várniuk, és ha nem is az én hibámból történik mindez, az arcomat mégis nekem kell tartanom a dologhoz…
A másik autóssal szemben tanúsított kettős mércétől viszont tényleg felment bennem a pumpa, amúgy is érzékeny vagyok a rasszista köcsögökre, de ez így ebben a formában előadva ékes demonstrációja volt a látod muzungu, akkor bírságollak meg, amikor csak akarlak és én döntöm el, hogy mi a szabálysértés, hozzáállásnak.
Visszamentünk a rendőrségre ahol bejelentette, hogy most szépen feljelentést tesz “Miszter Dévid” ellen és utána mehetünk a bíróságra, ahol majd valószínűleg negyven dollár bírság megfizetésére, fognak rögtönítélni.
Elmondtam neki udvariasan, hogy nagyon sajnálom, hogy felelőtlenül, a szabályt be nem tartva, becsatolatlan biztonsági övel utaztam, de van velem két ember, akik sokat fizetnek a cégnek, ahol dolgozom és nem szeretném őket feleslegesen váratni, nem lehetne-e, hogy kihagyjuk ezt a bíróságos kört, én kifizetem ezt a bírságot itt és most, majd hagynak elmenni isten hírével, hogy békében dolgozhassak.
Erre lassan, affektálva, avval a bicskanyitogató, kioktató stílusban, ahogy a rossz pedagógusok beszélnek a hülyegyerekhez, előadta, hogy ilyen nem lehetséges meg, hogy ez a dolgok rendje, a törvény így meg úgy…
Evvel aztán már tényleg vörös tartományba tolta az igazságtalanságméterem mutatóját és annyira felbaszta az agyamat, hogy (Bele sem gondolva, abba, hogy Afrikában újat húzni egy fehérgyűlölő fehérkabátos rendőrkapitánnyal az könnyen eredményezheti, hogy egy mocskos tanzán börtönben fogok megrohadni.) a színlelt udvariasság látszatát fenntartva megkérdeztem, hogy ha nekem negyven zöldhasú leperkálása, meg elkerülhetetlen bírósági kálvária jár a be nem kapcsolt övemért, akkor a TÖRVÉNY szerint, milyen eljárással kell azoknak a srácoknak szembenézniük, akik harmincadmagukkal kapaszkodnak, egy minden éppeszű munkavédelmi és közlekedésbiztonsági előírást figyelmen kívül hagyó, mészkőrögöket szállító kamion platójára púpozott sziklakupac tetején, vagy a daladala utasterébe be nem férő embereknek, akik fürtökben lógnak a teherautók oldalán.
Meggondolatlan reakciómra szerencsére nem vert el gumibottal, vagy tuszkolt be egy koszos cellába, mint ahogy számítottam, hanem csak mintha elfelejtett volna angolul, mélyen a nagykönyvébe való írogatásba mélyedt és elkezdte ignorálni a jelenlétemet.
Szerencsére egy fél órácska meddő várakozás után megérkezett a főnököm, hogy ha benntartanak akkor elvigye a vendégeket, és mivel ő jobban beszél szuahéliül, a főrendőrnél sikerült kijárnia, hogy a cég nevében ottmaradhasson helyettem és a process végén kifizesse a bírságot, engem meg hagyjanak elmenni a dolgomra…



Címke , , , ,

Böri

A nagy hajtás közepette nem igen akadt idő a pihengetésre, de szerencsére úgy alakult, hogy most végre kettő szabadnapot vehettünk ki egymás után.
Persze az elsőre is voltak nagyszabású tervek, de végül a sokáigalvást és az egésznapos léha semmittevést választottuk az aktivitás helyett.
A második napon azonban, megembereltük magunkat és felmentünk a fővárosba turistáskodni.
Immár sokadik alakalommal látogattuk meg kővárost de eddig állandóan halaszthatatlan elintéznivalók, papírokért és egyéb dolgokért rohangálással töltöttük a “nagyfalusi” időnket és a legtöbb, amit megengedhettünk magunknak egy kis piacon nézelődés vagy sikátorséta és valami helyi specialitás elfogyasztása volt.
A város homokos tengerpartjával szemben lévő börtönszigetre eddig még nem sikerült eljutni, úgyhogy ezúttal azt is bepótoltuk.
Miután megalkudtunk a turistalehúzásra specializált vizitaxisokkal, egy félórás hajókázást követően már meg is érkeztünk a zsebkendőnyi földdarabra. A sziget az arab fennhatóság alatt rabszolgaelosztó állomás volt, majd a történelem sanda fintora eredményeképp a rabszolgakereskedelem beszüntetéséért (is) harcoló angol generális, Lloyd Matthews vette meg, hogy fegyintézetet építsen rá.
Az erődítményszerű épület 1893-ban el is készült – Innen a “PRISON ISLAND” elnevezés, ahogy a turisták ismerik, a helyiek egyébként igen pragmatikus módon csak kisiwa changoo-ként utalnak rá ami, szuahéliül annyit tesz, hogy a Red snapperek (Lutjanus campechanus) avagy vörös csattogóhalak szigete, mivel a halászok a környéken ilyesmikből fognak eleget, errefelé nem igazán cizellálják túl a dolgokat, ilyen halat fogsz sokat akkor az a neve és kész. – de végül soha senki nem raboskodott itt. Később a Zanzibárra érkező hajók karanténkórháza költözött a sohanemvolt rabok celláiba.
Ami viszont a hely igazi jellegzetességét adja, az az itt található teknősszentély, aminek története egészen 1919-ig nyúlik vissza, mikoris a Seychelles szigeteki angol kormányzó, négy szép aldabrai óriásteknőst (Aldabrachelys gigantea) küldött ajándékba, a zanzibári kollégájának.
A teknősök valósztínűsíthetően csak a küldemény gesztusértéke és a brit fennhatóság vasszigora miatt nem végezték supuként (leves) és privilegizált helyzetüknek köszönhetően azóta szépen elszaporodtak a védett területen.
Az ajándékteknősök egyike a mai napig itt él és 196 évével a legöregebb a népes társaságból, ezért a nagyapa (baboo) becenévre hallgat.
(Minden teki páncéljára fel van festve egy szám, ami egyrészt az azonosításukban segít, másrészt az életkorukat reprezentálja.)
Lehet persze olvasni meg képen látni, hogy ezek mekkora marha nagyra nőnek, de így élőben látva mégis lenyűgöző, hatalmas méretük.
A hosszú életidejük leginkább a szuper-zen életmódjuknak köszönhető, vagyis nem igazán pörgik széjjel magukat, a néha 200 kilogrammot is meghaladó csontteknővel, amit viselnek, mondjuk nem is lehetne nagyon virgonckodni.
Teljesen vegák, különféle salátákon meg zöld leveleken élnek, bár evvel a testalkattal viszonylag nehéz is lenne őket ragadozás közben elképzelni.
Egy gondolatkisérletet ugyan megér, ahogy a nagyöreg David Attenborrough narrálta természetfilmben, egy briliáns, közeli, de azért az élvezhetőség kedvéért igencsak felgyorsított felvételen mutatják, amint az éhes teknős, a csordától elszakadt, öregebb, beteg csiga után veti magát, majd hosszú-kitartó hajszát követően, mikor már majdnem leteperné az áldozatot, a puhatestű megugrik és egy hirtelen fordulattal kicselezve üldözőjét sebesen tovasiklik a messzeségbe…
Vagy ha mégis, predátorkodás akkor maximum kövekre vadászhatnának, hiszen nagyjából azok lassabbak csak nálluk, a sziklákat ugyan könnyen elkaphatnák, de mégsem mennének vele sokra, hiszen a viszonylag magas az ásványianyag tartalmuk mellett a tápértékük igen alacsony, szóval jobban járnak a legelészéssel.

Itt éppen elmélázik azon, hogy érdemes e kinyújtania a nyakát egy másik finom levélkéig.

Hatalmas tappancsaikkal és a böszme púpos páncéljukkal úgy néznek ki mintha olyan elefántok és sárkányok nászából születtek volna, akiknek valahol páncélszekrények is voltak a felmenőik között.
Leginkább csak szétvetett végtagokkal hevernek és lomhán rágcsálnak valami falavelet, aminek elfogyasztásához a nyaknyújtogatásnál és lomha álkopocsmozgásnál nem kell számottevőbb energiabefektetést foganatosítani, de a visszautasíthatatlanul ránk telepedett idegenvezető srác megtanította, hogy némi lábmasszázzsal talpraállíthatóak.
Eleinte nem hittünk a szóbeszédnek, hiszen a barátságos, de súlyos monolitokként terpeszkedő óriáshüllők nem tűntek úgy mintha bármely külső inger kimozdíthatná őket a nyugalmi állapotukból, de végül kipróbáltuk, és valóban működött, a finom kis gyurmázástól lassan megmozdultak, komótosan maguk alá húzták a nagy, durva pikkelyes bőrrel fedett szürke tuskólábaikat, és mintha egy lustán tekert autóemelőt dugtak volna alájuk, centiről centire felegyenesedtek, és hosszúra kinyújtott nyakkal élvezték a dögönyözést. A hüllőkre jellemző arcszerkezet, konstrukciójából adódóan nem enged meg túl cizellált mimikát, ilyenkor valahogy mégiscsak látszott rajtuk az elégedettség.


Nem csoda, hisz eléggé elgémberedhetnek a hosszú egyhelyben vesztegléstől.
A tekinézés után még sétáltunk kicsit a szigeten, megcsináltuk a kötelező türkiztengerhátteres turistaszelfiket és lehetőségünk volt lencsevégre kapni a helyen éldegélő másik különös teremtményt, egy dikdik-et, avagy egy bonsai antilopot, ami csak egy kicsit nagyobb egy nyúlnál de leginkább mégis egy rövidnyakú törpekecskére emlékeztet…

Keresd a nőt!
Helloturiszt


Sajnos a taxihajónk kapitányával elég feszes határidőben sikerült csak megegyezni, így sietnünk kellett vissza a mólóhoz, és egyébként is terveztünk még pár dolgot a mai napra.
Már régóta szemeztünk a város peremén lévő nyüzsgő, hangos helyi piaccal, ami nagyon úgy néz ki, hogy oda fehér ember még nem igazán tette be a lábát, éppen ezért rettentő érdekesnek tűnt, de sajnos ezúttal, a mi fehér lábunk sem lett oda betéve, mert a turistáskodás nagyon viszi az időt és (a hajókázás után még Hajninak is volt egy közel másfél órára nyúló telefonos munkainterjúja, amit én egy parti bárban sörözve “vészeltem át”) sötétben hazavezetést semmi szín alatt nem akartuk megkockáztatni.
Mindenesetre így is remekül telt a nap és kiválóan teljesítettünk, tekinézés kipipálva, cigarettafiltert is sikerült szerezni, szóval a tervezett három dologból kettőt sikerült nyélbeütni, ami itt afrikában kimagaslóan jó eredménynek számít.

Címke , ,

level 2

Dacára a türkiz haboknak, és a panellakások falát ékítő óriásposztereket idéző mesés, fehér föveny fölé hajladozó kókuszpálmáknak, a hidegtűrő, de mérsékelten melegrezisztens, vikingvérű entitások élete, nem csak játék és mese az egyenlítő környékén.
Sajnos úgy tűnik a Miliaria pirospöttyös, viszketgetős tünetegyüttese csak figyelmeztetés volt, és a szervezetem újabb sajátos stratégiát eszelt ki arra, hogy az Afrikaszerte tapasztalható forróság hatásai ellen még harsányabban tiltakozzon.
A melegtől szenvedő sejtek szakszervezete emelni látszik a tétet és az egyik hónaljamon már prezentálta is, hogy mi vár rám, ha sürgősen nem vetek véget az efféle klímán tartózkodásnak.
Az eddig kellemetlennek ítélt “heat rash” után bemutatta, hogy ennél azért hangsúlyosabb ütőkártyákkal is rendelkezik a nyomásgyakorlás terén, és második körben a Hidradentisz szuppurativa, hangzatos becenevű gusztustalansággal állt elő.
Ez a magyarul annyit tesz, hogy gennyes verejtékmirigygyulladás, amiről inkább nem mellékelnék fotodokumentációt a mélyen tisztelt nagyérdeműnek, mivel egyrészt alkalmas lenne a nyugalom megzavarására másrészt az emberek étvágyát nem akarom hetekre elvenni és hideglelős rémálmokra sem szívesen kárhoztatnám őket, valamint úgysincs raktáron tizennyolcas karikám a bloghoz.
Elég az róla, hogy a bőr alatt rejtező, érett csicseriborsó méretű zárványok formájában ölt testet, amik azon felül, hogy ocsmány, belepetézős idegenekről szóló szájenszfiksönyhorrorok vagy pusztító biológiai fegyverek bevetése után kialakuló, randa szimptómákkal rémisztgető katasztrófafilmek keményebb jeleneteit idézi, még kurvára fáj is, mivel meglehetősen rossz helyen jött elő.
Ezek a duzzanatok kemény, feszülő göbökként betokozódnak vagy szerencsés esetben kifakadnak, és elég visszatszító beltartalmuk távozása után már nem fájnak annyira, cserébe viszont takaros kis üreg marad a helyükön, remek, tágas, a védtelen belvilágomba nyíló bejáratot képezve a különféle kórokozók számára.
Bár a sósvízről azt mondják, hogy fertőtlenít, a
a helyi higiéniás állapotok mellett mégis viszonylag nehéz sterilen tartani, így a végső remélt gyógyulás bekövetkeztéig tuti gyulladásos állapotban marad.
Sajnos ilyenkor már nem sokat segít a ventilátor meg a nyíllalátlőttfejűkígyós, hűsítő hintőporral való izzadásmérséklés.
A testemben burjánzó ármánnyal szemben viszonylag eszköztelen vagyok, leghatékonyabbnak vélt fegyverem, egy, még Thaiföldről megmaradt akne (nem akana) mentesítő arclemosó gél és egy ezüstionokkal (!) dezinfekcionáló, és mindemellett még supercool-ként is hirdetett, de erősen nagypapapacsuli szagú aftershave, amivel rendre tisztogatni meg bacimentesíteni próbálom a fertőzött területet, de leginkább mégis a lelkiismeretem megnyugtatására alakalmas csak.
Azt már csak remélni tudom, hogy a kis rebellis verejtékmirigyek nem tartogatnak ennél is komolyabb adukat a leosztásban, mert már ezekkel az ármányokkal is elég megterhelő együttélni.

Címke , , , ,

Hungarofób

A minap végre valahára lelépett az a húszfős magyar csoport, ami több, mint egy héten keresztül tette próbára a türelmünket.
Egyszerűen utálok ilyet írni és tudom, hogy az általánosítás is csúnya dolog, de ez a csapat igazi állatorvosi lova volt mindannak, amit a saját nemzetem képviselőinek nagy többségében ki nem állhatok.
Az egész avval kezdődött, hogy a társaság oktatója, aki az egész túrát szervezte, (illetve a túrát a főnökeink szervezték meg, ő jóformán csak bookingolt náluk és idehozta a kis tanítványait és barátait) úgy viselkedvén mint egy tojáshéjasseggű post-tinédzser a gólyatáborban, az első itt töltött éjszaka úgy leitta magát, hogy nagy részegségében sikerült hanyattbaszódva ájultan hevernie, aminek egy tizenpáröltéssel összezárható fejseb lett az eredménye.
A felelősségteljes viselkedése folyományaként ugye, nem igazán búvárkodhatott, így az egész horda koordinálását és egyéb ínyencségeket is örökül kaptunk. Többek között egy olyan tanítványát, aki ugyan még csak medencében volt és a könyvet sem olvasta, de már megelőlegezett búvárkártyával érkezett hozzánk.
(A sors fintora, illetve inkább az oktatói kvalitásának a fokmérője, hogy a nyíltvízszűz leány volt talán a legügyesebbnek mondható az egész kompániából)
Az, hogy mindenen meglepődtek és igazmagyar módra folyton elégedetlenkedtek, talán annak is köszönhető, hogy az úriember nem igazán hívta fel az egyiptomi liveabordokhoz szokott kis nyája figyelmét arra az apróságra, hogy most a “real Afrikába” jönnek és itt nem fullextrás szafarihajókon fognak csámpázgatni, hanem azt kapják, ami egy ilyen helyen hozzáférhető.
Ez a mulasztás persze nem menti fel őket a többszöri kérésre sem beszüntetett, merülés előtti pálinkázás, a lebegőképesség fenntartásának hiányából fakadó, korallonkúszás, homokfelrúgás, vízalatti notorius mindenösszefogdosás, (élő)kagylócsigagyűjtögetés, levegőfogyasztásról diveguidenak hazudozás, majd utána a másik oktopuszából lélegezve továbbúszkálás szokásának bűnei alól.
A hotelban az első éjszaka után folytatólagosan panaszok érkeztek rájuk, hogy zavarják a többi szállóvendéget az ordenáré viselkedésükkel, hangosak, részegek, a bárban isszák a kívülről hozott szeszeket, a medencében goprozgatják a nők seggét, mutogatnak és telipofával röhögnek egy félkarú hotellakón, meg effélék.
A hagyományos szittya türhőtahóság összes válfajában jeleskedtek, úgymint az ovodás szexista poénok egymásutánján röhögcsélés, a helyiekre majmokként vagy legalábbis fitymáló sanda vigyorral “ezek” vagy “ilyenek”- ként hivatkozás, és általában az az intellektuális mélygarázsok alsó szintjén jellemző témaválaszték, ami már a fingósböfögős, amcsi vígjátékokban is cikinek számít.
Annak ellenére, hogy szinte mindanyian száz feletti merülésszámmal büszkélkedtek (erősen kétségbevonom egyébként ennek igazságtartalmát)
rosszabbak voltak a vízalatt, mint a sokat hivatkozott kínai búvárok, és az ázsiai öngyilkos kolégákkal ellentétben, sajnos azt a skillt sem tudták hozni, amiben a kínaiak viszont remekeltek, történetesen, hogy a felszínen szupercuki, szeretnivaló emberek legyenek, ami nagyjából minden felszín alatti bosszúságot képes feledtetni.
Az én csapatom az igazi ötven plusszos szószerinti nehézfiúkból állt, akik testsúly tekintetében inkább száz plusszosak voltak, olyan kondícióval, hogy az orvosuk helyében a huzamosabb sík terepen való sétát sem javasolnám nekik, nemhogy a búvárkodni engedjem őket.
Többségében olyan Wingekkel érkeztek, amiket a fent tárgyalt instruktorúr szerzett nekik, “kedvezményes” négyszáz eurós áron, (Persze el is büszkélkedtek vele mekkora “jó deal” volt ez.) és egyáltalán nem volt nekikvaló.
(Egyébként sem igazán értem a manapság divatos Wingmániát, főleg olyan hobbibúvárok körében, akik nemhogy a technikai búvárkodástól vannak fényévekre, de tuti, hogy soha életükben nem fogják ennek a készségnek az előnyeit kihasználni, cserébe viszont remekül fuldokolnak tőle a felszínen, mert a nagy lufira fújt hólyag a hátukon rendre arcra fordítja az agyonsúlyozott testüket.)
Arról nem is beszélve, hogy ezek az ólomnehéz backplate-ekkel szerelt eszközök mennyire “utazásbarátok”, legtöbben még emellé is tizenkét- tizennégy kiló súllyal egészítették ki az összeállítást, amitől persze úgy zuhantak a törékeny korallokra, mint bontógolyó az öreg épületek falaira.
Majd egyikük képes volt mindezt avval indokolni, hogy jót tesz a merülési profiljának ha rögtön az elején, gyorsan jut le a kívánt maximális mélységre… agyrém.
A frissen végzettekkel ellentétben az ilyen öreg idióták már semmilyen intelemre nem hallgatnak, semmiféle építő jellegű tanácsot nem hajlandók elfogadni, mert hát ők azt úgyis jobban tudják.
Azt már talán nem is érdemes megemlíteni, hogy miután a körülmények ellenére egy héten keresztül, töretlen mosollyal az arcomon emelgettem az indokolatlanul tonnás felszereléükkel súlyosbított elefánttestüket, hogy egyáltalán a hajó szélére képesek legyenek kiülni, és mivel jóformán a szárazon is mozgásképtelenek voltak, mindenszarért én rohangáltam nekik, szolgamód cserélgettem a palackokat meg öltöztettem őket, természetesen egy fia buznyák borravalót sem hagytak.
Lesz még a szezonban két nagylétszámú honi csapatunk, és csak remélni tudom, hogy nekik sikerül majd rácáfolni a rossz tapasztalatokra és életben tarthatom a reményt, miszerint nem a teljes kárpátmedencében ragadt lakosságot fémjelzi ez a minősíthetetlen szellemi és morális mélyrepülés…


Címke , ,

purgatórium reloaded

Míg az Európában “félbalkánon” hagyott óhazában vastagon hull a hó és
a kontinentális tél komisz kis mínusz fokokkal kedveskedik a szürke égbolt szerelmeseinek, addig itt az egyenlítő környéki Afrikában, kezdi magát csúcsrajáratni a déli félteke perzselő nyara.
Ez kívánatos állapotnak hangozhat a sapkasál és egyéb vastag puha rétegek sokasága alatt is didergőknek vagy az alulfűtött helyiségekben radiátor mellett kuporgóknak, azonban ez nem tréfadolog és a forróságnak ilyetén a formája messzemenően kimeríti annak a soknak a kategóriáját, ami a jóból is meg szokott ártani.
A “nem fehérembernek való” kicsit rasszista szófordulat, itt minden pejoratív háttérzörej nélkül alkalmazható az időjárási körülményekre.
A helyiek bőrszíne nem véletlenül alakult ilyenné a törzsfejlődés folyamán,
és bizonyára komoly segítségükre van a klíma tolerálásában.
A hozzám hasonló alulpigmentált lények ezért viszonylag nehezen illeszkednek ebbe a környezetbe, és annak ellenére hogy a fázásnál kevés dolgot utálok jobban, a szervezetem mégis kifogást emel a hideg antagonistája ellen.
Az afrikai napon sokkal inkább csak szénnéégni lehet, mint lebarnulni.
A Kanári szigetekről hozott árnyalatom, ami leginkább egy tejbevonómasszából készült, de a kakaóvaj által kivert, avas csokimikulásra emlékeztet, kevésbé bizonyult sikeresnek, fényes csillagunk közel kilencven fokos beesési szögű fotonbombázásával szemben.
Annak ellenére, hogy a kültakarómat Afrika szélén kondicionáltam a többlet D vitaminra, (Hát igen, a Kanári szigetek momentán még Afrika, de már komp jár át Európába… ) szerencsétlen melanocitáimat, az igazi ekvátor tájéki sugárzás, igencsak felkészületlenül érte és úgy összezavarodtak szegények, mint ahogy Ádám anyák napján szokott.
Erősen próbálkoztak ugyan kitenni magukért, de mivel az én északi génkészletem által predesztinált maximális bőrsötétség már nagyjából meghaladásra került, ezért nem képes egységes, mélyebb árnyalat produkálására. Ezt a természetes határértéket, egyes sztahanovista pigmentsejtek nem hajlandóak tudomásul venni és lokális szövetszövetkezetekbe tömörülve kísérelték meg a munkaterv túlteljesítését, ennek eredményeképp, a napfénynek kitett bőrfelületemet elborították az aggastyánok melazmáira emlékeztető, a háttérszínnél lényegesen sötétebb foltok.
Miután rájöttem, hogy mindez, a szervezetem kifogástalan működésének szempontjából nem a legkívánatosabb dolog, elhatároztam, hogy különféle praktikákkal igyekszem megelőzni, hogy a lázadó hámsejtek, bosszúból, egészséges bőrrákocskáknak adjanak életet, ezért a lehetőségekhez képest több időt töltök árnyékban és a napon hagyott testrészeimet valami UV- blokkoló kenőccsel vagy ruhadarabok alá rejtésével próbálom óvni az éltető napfénytől.
Ennek kétféle folyománya van, egyrészt a folyamatos izzadás okán a naptejjel kezelt részekről, sikamlós, híg, fehér gezemice formában olvad le a felázott pempő és kellemetlen tapintású, ragacsos-sós rétegbe burkolja a testemet, ocsmány, makacs szennyeződést hagyva a ruháimon.
Másrészt a kelmével elfedett felületek a meleg okán nem csak fokozottabb verejtéktermelésre vannak kényszerítve, de a valamilyen tessék-lássék védelmet mégiscsak biztosító barnaság is elhalványul ezeken a részeken.
A Tavalyi Thaiföldön töltött szezon tanulságai és az eddig Zanzibáron felhalmozódott tapasztalatok alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a verejtékmirigyeim körülbelül öt hónapig bírják fellázadás nélkül a kertilocsoló fokozatot.
Ezután kezdik megelégelni a háromműszakos, folyamatos munkarendben rájuk erőltetett kényszertúlóráztatást és ez ellen a Miliaria, nevezetű elváltozás, korántsem kellemes tüneteggyüttesét produkálva tiltakoznak.
Ez úgy néz ki, hogy a túlműködéstől a verejtékmirigyeknek a külvilágba vezető csövecskéi kitágulnak, evvel nagyobb teret adva a bakteriális eredetű vagy az elhalt hámsejteknek köszönhető elzáródások lehetőségének. Amennyiben ez bekövetkezik, (Márpedig a Zanzibári mikrofauna, a bőrre maszatolt fényvédő csuszpájz, a nem annyira tiszta víz és a folyamatosan szálló por miatt ez bizony elkerülhetetlen.) a rendellenes működés során a felszínre törni képtelen izzadságcseppek, nem lévén más választásuk, a hám felső rétegei közé sajtolódnak, ami egyrészt gyulladást okoz, másrészt igencsak visszataszító, és viszkető-égő érzéssel járó, kifakaszthatatlan vörös hólyagocskák elszaporodásával jár.
Szóval úgy nézek ki, mint egy rubeólás, akit részegen kintfelejtettek éjszakára a tiszaparti szúnyogosban.
A konstans izzadás alól tulajdonképpen csak a munka azon óráiban tudok mentesülni, amit ténylegesen a víz alatt töltök.
Az Indiai Óceán hőmérséklete ezen a részen ugyan nem kecsegtet olyan mértékű enyhüléssel, mint mondjuk az Atlanti kollégája, de az Andamán tenger 32 C°-fokos termállábvíz érzéséhez képest, még mindig hatékonyabb testhőredukciót biztosít.
A forróság ellen a szárazföldön, sajnos csak korlátozott mennyiségű védekezésre van lehetőség.
Kézenfekvő megoldásnak ígérkezne a hideg zuhany, ez azonban, annak ellenére, hogy rendelkezünk csempés fürdőszobával és (zavartalan áramellátás esetén a szivattyúknak köszönhetően) a folyóvíz luxusát is magunkénak tudhatjuk, sajnos elérhetetlen errefelé, ugyanis a vizet itt óriási, 3-5 ezer literes műanyag kaniszterekben tárolják, amiket, az algák és egyéb fotoszintézishez kötött organizmusok elszaporodásának mérséklése érdekében, kizárólag szénfekete kivitelben gyártanak.
Így a fent tárgyalt időjárási viszonyok és a sötét felület fényelnyelő képessége alapján viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető, hogy az ebben őrzött vízkészlet milyen mértékben nevezhető hidegnek… vagyis öröm, ha a tusolás külön égési sérüléseket nem okoz.
Vannak még egyéb luxus cuccaink, olyanok is, amik hideget állítanak elő, mint például a hűtőszekrény, de abba sajnos nem férek bele.
Működő légkondicionáló berendezéssel sajnos csak a kocsiban rendelkezünk, ami mindamellett, hogy hangos és kellemetlen, áporodott szagú fuvallatokat pumpál ki magából, leginkább arra jó, hogy mikor a temperált belső tér elhagyására kényszerülsz, akkor azt olyan szélsőséges hősokként éld meg, mintha a pokol nyolcadik bugyrában tartott VIP party-ra löknének be a patás bedobófiúk…
Ráadásul az autóban való életvitelszerű tartózkodás sem tűnik igazán fenntartható megoldásnak.
Ezen felül van még egy hatékony eszközünk, a hálószobában található ipari légkeverő masinák személyében. Ezek megbízható társaim a hőguta és a teljes dehidratáció elkerülésében, egészen addig, míg az éltető áram rendszeres elapadása megállásra nem készteti őket.
Sajnos ezek az áramkimaradások elég sűrűn következnek be, igazi tortúrákká változtatva, az ennek folyományaként álmatlanná váló éjszakákat.
Ahogy megszűnik a ventilátorok, egyébként elég hangos búgása és
a lapátok forgása lassan mozdulatlanságba dermed, úgy kezded el mindinkább érezni, ahogy a forróság ólomnehéz köpenye a testedre telepszik, és égető ölelésével kiprésel belőled minden nedvességet, mintha egy szépen-komótosan, apránként melegített tepsiben feküdnél.
Amint az utolsó pördülés légvonata is elenyészik, a megnémult villanymotorok miatt beállt süket csendben, csak a verejtékpatakok csörgedezése hallik, valamint a lassan emelkedő és süllyedő mellkas mélyén küzdő hörgőcskékből feltörő, Darth Vader szuszogás dallamosságát megszégyenítő zihálás, ahogy a tüdő az izzó levegőből elkeseredetten próbál némi oxigént kinyerni.
Ilyenkor az idő is lelassul, lomhán vánszorognak a szekundumok, az ágydeszkában rágó lárvák gyors harapásainak percegésszerű zöreje is elnyújtott nyikorgásnak tűnik, mint mikor évek óta mozdulatlan vaskapukat tárnak szélesre és olajozatlan zsanérjaikban felsír a rozsdás súrlódás.
Próbálod minden életfunkciódat a minimálisnál is kevesebbre csökkenteni, és teljes mentális bebábozódással megnyugtatni magad, hogy ez is, mint minden, el fog múlni egyszer.
Képzeletben az összes idegsejteddel ráfonódsz a falak rejtekében tekergő kábelek kígyóira, hátha a neuronok vergődéséből származó impulzusokkal, valami rejtélyes módon újraindíthatod bennük az elektronok táncát.
Néha az áramszolgáltató úgy látszik megkönyörül rajtad és a vezetékekbe visszatérő feszültség reménykeltően feltámasztja a mesterséges légmozgást, azonban a kóboráram gyorsan elszelel és az épphogy felpörgő propellerszárnyak csupán fáradtan hasítanak párat az éjszaka sötétjébe majd újból átadják magukat a halott semmittevés nyugodt állapotának.
Az örökkévalóság hosszával vetekedő órák után felcsendülő müezzinének a kakasokat jóval megelőzve jelzi a hajnalt és az élet azon igazságtalanságát, hogy Allah követőinek valahogyan mégiscsak jut valami delej, ami képes a mecset megafonjait meghajtani…
Mert az úr kegyelmes, és ád agregátort az ő hű szolgáinak, a hozzám hasonló hitetlen kutyákat meg megdinszteli élve a saját verejtékében.

A helyi feketéknek a pár bejegyzéssel ezelőtt említett szuperképességein kívül van még egy, a hihetetlen forróságtűrés rendkívüli adottsága.
Teljesen értetlenül álok ugyanis azokkal a lokál öltözködési szokásokkal szemben, ami sok helybélin megfigyelhető.
Kanárián is tapasztaltam már hasonlót, hogy emberek a nagy melegben képesek pufikabátot meg szőröscsizmát húzni, csupán azért mert “elvileg” tél van, de ott teljesen más a motiváció, amit leginkább a téli kollekciók megvásárlására ösztönző fogyasztási kényszer tébolya mozgat.
Na itt ilyesmiről szó sem lehet, hiszen a divatozásnak még az árnyéka is messze elkerüli a szigetet, és nem, hogy szezonális kollekciók nincsenek, de az emberek örülnek, ha van egyáltalán mit felvenniük, nem számít, hogy az hatszorakkora és lóg rajtuk, kicsi, likas, vagy koszos, hordják ami jut.
Azonban az, hogy perzselő napsütéssel súlyosbított negyven fokos hőségben biciklizve, hosszú melegítőfelsőt és kötött sapkát viseljen valaki, arra egyszerűen nem tudok ésszerű magyarázatot találni….



Címke , , , ,
Reklámok