Uncategorized kategória bejegyzései

Hassan jaje

Közel a munkahelyünkhöz felfedeztünk egy jó kis evőt, éppen ideje volt így az ittlétünk utolsó hónapjának közepén…
A hely tipikus példája azoknak a vendéglátóipari egységeknek amelyeket csak nagyon nagy jóindulattal és akkor is vonakodva nevezne az ember étteremnek.
Az európában szocializálódott, kevésbé kalandvágyó entitások valószínűleg mérföldekre kerülnék el az efféle műintézményeket, és az élelmiszerhigéniai szakamberekis nagy eséllyel eret vágnának magukon a látványtól, viszont mindig remek, friss sült hal és kalmár van a “kirakatban”
A berendezés elég puritán (persze nem abban az értelemben, ahogyan például a várba költözött miniszterelnökurunk négymilliárdos irodája puritán…) A szedett-vedett asztalok, vékony fa lócák és a retkes itt ott törött plasztik székek nem kecsegtetnek túl nagy komfortfaktorral.
A menü sem túl bonyolult, van fishy meg csipszy, mindezeket a hátsókertben szabadtűzön fortyogó olajban sütögetik és egyébként szuperfinom.
Sajnos viszonylag nehéz eltekinteni a mindenütt rajzó legyek légióitól és a falakra rakódott évtizedes, zsíros mocsoktól, és a ragadós asztaloktól, így inkább take away üzemmódban használjuk Hassan vendéglőjét, és inkább a divecenter műanyagbútorain az óceánnal szemezve fogyasztjuk az olcsó és remek betevőt.

Az afrikai nap heve melegen tartja a kirakatba tett halakat.

Fincsi halfejek

A hátsókertben üzemel a látványkonyha

A pepsi logo és isten kegyelme remekül megfér egymás mellett…
A Neema ya mungu ugyanis szuahéliül ezt jelenti, ami elég csábító, hiszen Hassan étkezdéjében egyenest beleülhetsz isten kegyelmébe…
Reklámok
Címke , , ,

színejátszó szemforgatók

Mielőtt idejöttünk is bogár volt a fülemben, hogy itt élnek igazi kaméleonok, ráadásul csak úgy vadon. Hat hónapja lesem mindenho,l hátha ráakadok egyre, de semmi, egyébként is esélytelen, egy pont a rejtőzködésben legerősebb élőlényt a szavanna bokros füves sűrűjében előtalálni. Egy alkalommal már láttunk egy példányt átbotorkálni az úton, de mire visszafordultunk a kocsival, és kipattantunk belőle, már épp lecsámpázott az aszfaltról a fűbe, és hiába tette mindezt az orrunk előtt, a szemünk láttára vált köddé, nyelte el a föld, satöbbi. Tíz percig meresztgettük mindketten a szemünket azon a területen, ahol elhagyta a szürke útpadkát, de totál eredménytelenül, hihetetlen sebességgel olvadt bele a környezetébe. Utána hetekig ezzel idegesítettük magunkat, hogy, hogy a fenébe tudott így átverni minket, itt volt a soha vissza nem térő alkalom, hogy egy kis párcentis hüllőcske lemászik a bokrokról a földre, amit egyébként szuper ritkán csinál, lassú, imbolygó kétszerháromszor megfontolt léptű, hullámzó higanymozgásával átjut az úton anélkül, hogy elgázolnák, mi tök véletlenül észrevesszük és szinte a kezeink közül veszik nyoma a kis pörgefarkú cukiságnak…
Azóta mindig dülledt szemekkel fixíroztam az utat, hogy hátha, esetleg mégegyszer ilyen szerencsénk lesz, de nem.
Végső elkeseredésemben már fejpénzt ajánlottam Khamisnak, (a srácnak aki a bázison segít nekünk palackot tölteni) ha valahonnan élő kaméleont szerez nekem, két egész napi fizetését kapja jutalmu,l de abból sem lett semmi.
Már épp kezdtem feladni a reményt, hogy valaha megfigyelhetek egy ilyen kis csodalényt, amikor ma reggel újra észrevettünk egyet az út közepén. Hajni majdnem elgázolta szegényt, épp időben értünk vissza hozzá, mert egy nagy fekete egyiptomi varjú kiszúrta az esetlen kis teremtés pulzáló csámpázását és már épp lehuppant mellé a földre, valószínű ha nem rohanok oda, akkor pár másodperc múlva már madáruzsonna lett volna belőle. A szép új céges sapkámmal leborítottam és gyorsan összeszedtem a kis fickót, mire visszaértem a kocsiig már fel is vette a fejfedőm sötétkék árnyalatát. Mivel épp merülni mentünk és a vendégeket szállító sofőr a hüllőfogás közben megelőzött minket, nem sok időnk volt gondolkodni, hogy mi legyen vele délutánig, amíg a búvárokat letudjuk. gyorsan kiürítettem az egyik hajó sztámára fenntartott kis hűtőládát, ami szerencsére csak a gyümölcsök tárolódobozaként szolgált, de a jégakkuk nem voltak benne, letörtem pár ágat hogy ne kelljen fehérré sápadnia és a meló véégeztéig ebben szállásoltuk el őkelmét. A merülések végeztével, siettünk a búvárokat mielőbb hazazavarni és már robogtunk is haza, hogy végre valahára elbámészkodhassunk az apróság csetlés botlásán. A véletlenek sokszor teljesen furcsán halmozódnak az ember életében…
ami több mint száznyolcvan nap alatt nem jött össze bármennyire is hajtottuk, az erre a napra összesűrűsödött és a hazafelé úton sikerült begyűjtenünk egy másik kis kaméleont is…
Terráriumunk nem lévén (Ha lenne sem tartanék fogságban egy állatot) a kert növényeire helyezve vizsgálgattuk a kispajtásokat.
Eddigi elképzeléseimmel ellentétben igen nagy mozgásigénnyel rendelkeznek, szép nagy területet mászkáltak be, míg megtalálták a pozíciójukat.


Mivel nappali állatok, és errefelé korán sötétedik elkezdtek alvóhelyet keresni, érdekes módon ezt a növények ágainak legmagasabb és legkiállóbb részén lelték meg.
ilyenkor összegömbölyödnek és feltekercselik a farkukat maguk alá kakaóscsiga formába. szupercukik.
Reggel még sikerült egy kicsit figyelgetni őket, éppen akkor ébredeztek, és elkezdtek aktívabbak lenni, de persze mire visszaértünk a melóból addigra nyomuk veszett.

Címke , ,

ACAB

Valójában soha nem kedveltem a rendőröket.
Előítéleteim, az elmúlt közel negyven évem, rendőri atrocitás mentesnek még nagy jóindulattal sem nevezhető ideje alatt felgyűlt szomorú tapasztalataim alapján álltak össze, és még abban az esetben is fenttartom őket, ha ez igazságtalannak tűnik a világ rendőrtársadalmának egészére nézve. (Ezúton is szeretnék elnézést kérni attól az elhanyagolható menyiségű embertől, aki nem azért csatlakozott a fent nevezett erőszakszervezethez, mert verte az alkoholista apja és ebben a munkakörben megfelelő alkalmat lát, hogy mindezen sérelmeit egy egész társadalmon bosszulja meg. Vagy mert kissebbségi komplexusán sokat segít, hogy fegyverrel az oldalán erősnek érezheti magát, és el tudja intézni, hogy mindig neki legyen igaza.
Tehát azt a néhány – a nagy számok törvénye alapján létezni kényszerülő -fakabátot értem ez alatt, aki valóban hivatásának tekinti a nínósautóik oldalára biggyesztett “szolgálunk és védünk “dolgot , nem korrupt és sosem tér le az igazságosság rögös útjáról)
Az ember azt gondolná, hogy a faszrendőrség csak a magyar mintájú majdnemrendőrállamok, komisz diktatúrák, nemzetközi kontroll nélküli banánköztársaságok sajátja, de ez sajnos nem korlátozódik ezekre a helyekre és sajnosúgy néz ki az egész bolygón így működnek a dolgok.
A mai nap sikerült megbizonyosodni róla, hogy nincs ez másképp itt keletafrikában sem. Eddig jobbára a rendőrök látva a fehéremberségünket csak valami kis ajándék kicsikarásával szerették volna magukat korrumpálni, mivel “gifty”-t is kaptak és mivel minden rendben volt mindent rendben is találtak, nem kezdtek el olyan dolgokba belekötni, amit valójában csak ők eszelnek ki, te meg úgy sem tudod mi a törvény errefelé ezért úgysem lehet igazad velük szemben. (meg amúgyse)
Két kedves fiatal vendéggel mentünk épp a hajóhoz, Khamis vezetett én pedig az ülésen hátrafordulva beszélgettem a kliensekkel, a rendőr megállított és elkezdte firtatni, hogy miért nincs bekötve a biztonsági övem…
Kiszállított a kocsiból, hogy most azonnal menjek be vele az őrsre és bíróság meg ilyenek. Mindeközben megállított mégegy kocsit, amiben egyik figurának sem volt bekötve az öve, de őket rögtön továbbengedte, mivel feketék voltak.
Amúgy is kerülgetett az ideg, mert a búvárbázis logisztikai problémái okán a vendégek ígyis-úgyis csak egy csomó huzavona után tudnak a vízbe jutni és semmi szükségük nincs arra, hogy ilyen marhaságok miatt mégtöbbet kelljen várniuk, és ha nem is az én hibámból történik mindez, az arcomat mégis nekem kell tartanom a dologhoz…
A másik autóssal szemben tanúsított kettős mércétől viszont tényleg felment bennem a pumpa, amúgy is érzékeny vagyok a rasszista köcsögökre, de ez így ebben a formában előadva ékes demonstrációja volt a látod muzungu, akkor bírságollak meg, amikor csak akarlak és én döntöm el, hogy mi a szabálysértés, hozzáállásnak.
Visszamentünk a rendőrségre ahol bejelentette, hogy most szépen feljelentést tesz “Miszter Dévid” ellen és utána mehetünk a bíróságra, ahol majd valószínűleg negyven dollár bírság megfizetésére, fognak rögtönítélni.
Elmondtam neki udvariasan, hogy nagyon sajnálom, hogy felelőtlenül, a szabályt be nem tartva, becsatolatlan biztonsági övel utaztam, de van velem két ember, akik sokat fizetnek a cégnek, ahol dolgozom és nem szeretném őket feleslegesen váratni, nem lehetne-e, hogy kihagyjuk ezt a bíróságos kört, én kifizetem ezt a bírságot itt és most, majd hagynak elmenni isten hírével, hogy békében dolgozhassak.
Erre lassan, affektálva, avval a bicskanyitogató, kioktató stílusban, ahogy a rossz pedagógusok beszélnek a hülyegyerekhez, előadta, hogy ilyen nem lehetséges meg, hogy ez a dolgok rendje, a törvény így meg úgy…
Evvel aztán már tényleg vörös tartományba tolta az igazságtalanságméterem mutatóját és annyira felbaszta az agyamat, hogy (Bele sem gondolva, abba, hogy Afrikában újat húzni egy fehérgyűlölő fehérkabátos rendőrkapitánnyal az könnyen eredményezheti, hogy egy mocskos tanzán börtönben fogok megrohadni.) a színlelt udvariasság látszatát fenntartva megkérdeztem, hogy ha nekem negyven zöldhasú leperkálása, meg elkerülhetetlen bírósági kálvária jár a be nem kapcsolt övemért, akkor a TÖRVÉNY szerint, milyen eljárással kell azoknak a srácoknak szembenézniük, akik harmincadmagukkal kapaszkodnak, egy minden éppeszű munkavédelmi és közlekedésbiztonsági előírást figyelmen kívül hagyó, mészkőrögöket szállító kamion platójára púpozott sziklakupac tetején, vagy a daladala utasterébe be nem férő embereknek, akik fürtökben lógnak a teherautók oldalán.
Meggondolatlan reakciómra szerencsére nem vert el gumibottal, vagy tuszkolt be egy koszos cellába, mint ahogy számítottam, hanem csak mintha elfelejtett volna angolul, mélyen a nagykönyvébe való írogatásba mélyedt és elkezdte ignorálni a jelenlétemet.
Szerencsére egy fél órácska meddő várakozás után megérkezett a főnököm, hogy ha benntartanak akkor elvigye a vendégeket, és mivel ő jobban beszél szuahéliül, a főrendőrnél sikerült kijárnia, hogy a cég nevében ottmaradhasson helyettem és a process végén kifizesse a bírságot, engem meg hagyjanak elmenni a dolgomra…



Címke , , , ,

Böri

A nagy hajtás közepette nem igen akadt idő a pihengetésre, de szerencsére úgy alakult, hogy most végre kettő szabadnapot vehettünk ki egymás után.
Persze az elsőre is voltak nagyszabású tervek, de végül a sokáigalvást és az egésznapos léha semmittevést választottuk az aktivitás helyett.
A második napon azonban, megembereltük magunkat és felmentünk a fővárosba turistáskodni.
Immár sokadik alakalommal látogattuk meg kővárost de eddig állandóan halaszthatatlan elintéznivalók, papírokért és egyéb dolgokért rohangálással töltöttük a “nagyfalusi” időnket és a legtöbb, amit megengedhettünk magunknak egy kis piacon nézelődés vagy sikátorséta és valami helyi specialitás elfogyasztása volt.
A város homokos tengerpartjával szemben lévő börtönszigetre eddig még nem sikerült eljutni, úgyhogy ezúttal azt is bepótoltuk.
Miután megalkudtunk a turistalehúzásra specializált vizitaxisokkal, egy félórás hajókázást követően már meg is érkeztünk a zsebkendőnyi földdarabra. A sziget az arab fennhatóság alatt rabszolgaelosztó állomás volt, majd a történelem sanda fintora eredményeképp a rabszolgakereskedelem beszüntetéséért (is) harcoló angol generális, Lloyd Matthews vette meg, hogy fegyintézetet építsen rá.
Az erődítményszerű épület 1893-ban el is készült – Innen a “PRISON ISLAND” elnevezés, ahogy a turisták ismerik, a helyiek egyébként igen pragmatikus módon csak kisiwa changoo-ként utalnak rá ami, szuahéliül annyit tesz, hogy a Red snapperek (Lutjanus campechanus) avagy vörös csattogóhalak szigete, mivel a halászok a környéken ilyesmikből fognak eleget, errefelé nem igazán cizellálják túl a dolgokat, ilyen halat fogsz sokat akkor az a neve és kész. – de végül soha senki nem raboskodott itt. Később a Zanzibárra érkező hajók karanténkórháza költözött a sohanemvolt rabok celláiba.
Ami viszont a hely igazi jellegzetességét adja, az az itt található teknősszentély, aminek története egészen 1919-ig nyúlik vissza, mikoris a Seychelles szigeteki angol kormányzó, négy szép aldabrai óriásteknőst (Aldabrachelys gigantea) küldött ajándékba, a zanzibári kollégájának.
A teknősök valósztínűsíthetően csak a küldemény gesztusértéke és a brit fennhatóság vasszigora miatt nem végezték supuként (leves) és privilegizált helyzetüknek köszönhetően azóta szépen elszaporodtak a védett területen.
Az ajándékteknősök egyike a mai napig itt él és 196 évével a legöregebb a népes társaságból, ezért a nagyapa (baboo) becenévre hallgat.
(Minden teki páncéljára fel van festve egy szám, ami egyrészt az azonosításukban segít, másrészt az életkorukat reprezentálja.)
Lehet persze olvasni meg képen látni, hogy ezek mekkora marha nagyra nőnek, de így élőben látva mégis lenyűgöző, hatalmas méretük.
A hosszú életidejük leginkább a szuper-zen életmódjuknak köszönhető, vagyis nem igazán pörgik széjjel magukat, a néha 200 kilogrammot is meghaladó csontteknővel, amit viselnek, mondjuk nem is lehetne nagyon virgonckodni.
Teljesen vegák, különféle salátákon meg zöld leveleken élnek, bár evvel a testalkattal viszonylag nehéz is lenne őket ragadozás közben elképzelni.
Egy gondolatkisérletet ugyan megér, ahogy a nagyöreg David Attenborrough narrálta természetfilmben, egy briliáns, közeli, de azért az élvezhetőség kedvéért igencsak felgyorsított felvételen mutatják, amint az éhes teknős, a csordától elszakadt, öregebb, beteg csiga után veti magát, majd hosszú-kitartó hajszát követően, mikor már majdnem leteperné az áldozatot, a puhatestű megugrik és egy hirtelen fordulattal kicselezve üldözőjét sebesen tovasiklik a messzeségbe…
Vagy ha mégis, predátorkodás akkor maximum kövekre vadászhatnának, hiszen nagyjából azok lassabbak csak nálluk, a sziklákat ugyan könnyen elkaphatnák, de mégsem mennének vele sokra, hiszen a viszonylag magas az ásványianyag tartalmuk mellett a tápértékük igen alacsony, szóval jobban járnak a legelészéssel.

Itt éppen elmélázik azon, hogy érdemes e kinyújtania a nyakát egy másik finom levélkéig.

Hatalmas tappancsaikkal és a böszme púpos páncéljukkal úgy néznek ki mintha olyan elefántok és sárkányok nászából születtek volna, akiknek valahol páncélszekrények is voltak a felmenőik között.
Leginkább csak szétvetett végtagokkal hevernek és lomhán rágcsálnak valami falavelet, aminek elfogyasztásához a nyaknyújtogatásnál és lomha álkopocsmozgásnál nem kell számottevőbb energiabefektetést foganatosítani, de a visszautasíthatatlanul ránk telepedett idegenvezető srác megtanította, hogy némi lábmasszázzsal talpraállíthatóak.
Eleinte nem hittünk a szóbeszédnek, hiszen a barátságos, de súlyos monolitokként terpeszkedő óriáshüllők nem tűntek úgy mintha bármely külső inger kimozdíthatná őket a nyugalmi állapotukból, de végül kipróbáltuk, és valóban működött, a finom kis gyurmázástól lassan megmozdultak, komótosan maguk alá húzták a nagy, durva pikkelyes bőrrel fedett szürke tuskólábaikat, és mintha egy lustán tekert autóemelőt dugtak volna alájuk, centiről centire felegyenesedtek, és hosszúra kinyújtott nyakkal élvezték a dögönyözést. A hüllőkre jellemző arcszerkezet, konstrukciójából adódóan nem enged meg túl cizellált mimikát, ilyenkor valahogy mégiscsak látszott rajtuk az elégedettség.


Nem csoda, hisz eléggé elgémberedhetnek a hosszú egyhelyben vesztegléstől.
A tekinézés után még sétáltunk kicsit a szigeten, megcsináltuk a kötelező türkiztengerhátteres turistaszelfiket és lehetőségünk volt lencsevégre kapni a helyen éldegélő másik különös teremtményt, egy dikdik-et, avagy egy bonsai antilopot, ami csak egy kicsit nagyobb egy nyúlnál de leginkább mégis egy rövidnyakú törpekecskére emlékeztet…

Keresd a nőt!
Helloturiszt


Sajnos a taxihajónk kapitányával elég feszes határidőben sikerült csak megegyezni, így sietnünk kellett vissza a mólóhoz, és egyébként is terveztünk még pár dolgot a mai napra.
Már régóta szemeztünk a város peremén lévő nyüzsgő, hangos helyi piaccal, ami nagyon úgy néz ki, hogy oda fehér ember még nem igazán tette be a lábát, éppen ezért rettentő érdekesnek tűnt, de sajnos ezúttal, a mi fehér lábunk sem lett oda betéve, mert a turistáskodás nagyon viszi az időt és (a hajókázás után még Hajninak is volt egy közel másfél órára nyúló telefonos munkainterjúja, amit én egy parti bárban sörözve “vészeltem át”) sötétben hazavezetést semmi szín alatt nem akartuk megkockáztatni.
Mindenesetre így is remekül telt a nap és kiválóan teljesítettünk, tekinézés kipipálva, cigarettafiltert is sikerült szerezni, szóval a tervezett három dologból kettőt sikerült nyélbeütni, ami itt afrikában kimagaslóan jó eredménynek számít.

Címke , ,

level 2

Dacára a türkiz haboknak, és a panellakások falát ékítő óriásposztereket idéző mesés, fehér föveny fölé hajladozó kókuszpálmáknak, a hidegtűrő, de mérsékelten melegrezisztens, vikingvérű entitások élete, nem csak játék és mese az egyenlítő környékén.
Sajnos úgy tűnik a Miliaria pirospöttyös, viszketgetős tünetegyüttese csak figyelmeztetés volt, és a szervezetem újabb sajátos stratégiát eszelt ki arra, hogy az Afrikaszerte tapasztalható forróság hatásai ellen még harsányabban tiltakozzon.
A melegtől szenvedő sejtek szakszervezete emelni látszik a tétet és az egyik hónaljamon már prezentálta is, hogy mi vár rám, ha sürgősen nem vetek véget az efféle klímán tartózkodásnak.
Az eddig kellemetlennek ítélt “heat rash” után bemutatta, hogy ennél azért hangsúlyosabb ütőkártyákkal is rendelkezik a nyomásgyakorlás terén, és második körben a Hidradentisz szuppurativa, hangzatos becenevű gusztustalansággal állt elő.
Ez a magyarul annyit tesz, hogy gennyes verejtékmirigygyulladás, amiről inkább nem mellékelnék fotodokumentációt a mélyen tisztelt nagyérdeműnek, mivel egyrészt alkalmas lenne a nyugalom megzavarására másrészt az emberek étvágyát nem akarom hetekre elvenni és hideglelős rémálmokra sem szívesen kárhoztatnám őket, valamint úgysincs raktáron tizennyolcas karikám a bloghoz.
Elég az róla, hogy a bőr alatt rejtező, érett csicseriborsó méretű zárványok formájában ölt testet, amik azon felül, hogy ocsmány, belepetézős idegenekről szóló szájenszfiksönyhorrorok vagy pusztító biológiai fegyverek bevetése után kialakuló, randa szimptómákkal rémisztgető katasztrófafilmek keményebb jeleneteit idézi, még kurvára fáj is, mivel meglehetősen rossz helyen jött elő.
Ezek a duzzanatok kemény, feszülő göbökként betokozódnak vagy szerencsés esetben kifakadnak, és elég visszatszító beltartalmuk távozása után már nem fájnak annyira, cserébe viszont takaros kis üreg marad a helyükön, remek, tágas, a védtelen belvilágomba nyíló bejáratot képezve a különféle kórokozók számára.
Bár a sósvízről azt mondják, hogy fertőtlenít, a
a helyi higiéniás állapotok mellett mégis viszonylag nehéz sterilen tartani, így a végső remélt gyógyulás bekövetkeztéig tuti gyulladásos állapotban marad.
Sajnos ilyenkor már nem sokat segít a ventilátor meg a nyíllalátlőttfejűkígyós, hűsítő hintőporral való izzadásmérséklés.
A testemben burjánzó ármánnyal szemben viszonylag eszköztelen vagyok, leghatékonyabbnak vélt fegyverem, egy, még Thaiföldről megmaradt akne (nem akana) mentesítő arclemosó gél és egy ezüstionokkal (!) dezinfekcionáló, és mindemellett még supercool-ként is hirdetett, de erősen nagypapapacsuli szagú aftershave, amivel rendre tisztogatni meg bacimentesíteni próbálom a fertőzött területet, de leginkább mégis a lelkiismeretem megnyugtatására alakalmas csak.
Azt már csak remélni tudom, hogy a kis rebellis verejtékmirigyek nem tartogatnak ennél is komolyabb adukat a leosztásban, mert már ezekkel az ármányokkal is elég megterhelő együttélni.

Címke , , , ,

Hungarofób

A minap végre valahára lelépett az a húszfős magyar csoport, ami több, mint egy héten keresztül tette próbára a türelmünket.
Egyszerűen utálok ilyet írni és tudom, hogy az általánosítás is csúnya dolog, de ez a csapat igazi állatorvosi lova volt mindannak, amit a saját nemzetem képviselőinek nagy többségében ki nem állhatok.
Az egész avval kezdődött, hogy a társaság oktatója, aki az egész túrát szervezte, (illetve a túrát a főnökeink szervezték meg, ő jóformán csak bookingolt náluk és idehozta a kis tanítványait és barátait) úgy viselkedvén mint egy tojáshéjasseggű post-tinédzser a gólyatáborban, az első itt töltött éjszaka úgy leitta magát, hogy nagy részegségében sikerült hanyattbaszódva ájultan hevernie, aminek egy tizenpáröltéssel összezárható fejseb lett az eredménye.
A felelősségteljes viselkedése folyományaként ugye, nem igazán búvárkodhatott, így az egész horda koordinálását és egyéb ínyencségeket is örökül kaptunk. Többek között egy olyan tanítványát, aki ugyan még csak medencében volt és a könyvet sem olvasta, de már megelőlegezett búvárkártyával érkezett hozzánk.
(A sors fintora, illetve inkább az oktatói kvalitásának a fokmérője, hogy a nyíltvízszűz leány volt talán a legügyesebbnek mondható az egész kompániából)
Az, hogy mindenen meglepődtek és igazmagyar módra folyton elégedetlenkedtek, talán annak is köszönhető, hogy az úriember nem igazán hívta fel az egyiptomi liveabordokhoz szokott kis nyája figyelmét arra az apróságra, hogy most a “real Afrikába” jönnek és itt nem fullextrás szafarihajókon fognak csámpázgatni, hanem azt kapják, ami egy ilyen helyen hozzáférhető.
Ez a mulasztás persze nem menti fel őket a többszöri kérésre sem beszüntetett, merülés előtti pálinkázás, a lebegőképesség fenntartásának hiányából fakadó, korallonkúszás, homokfelrúgás, vízalatti notorius mindenösszefogdosás, (élő)kagylócsigagyűjtögetés, levegőfogyasztásról diveguidenak hazudozás, majd utána a másik oktopuszából lélegezve továbbúszkálás szokásának bűnei alól.
A hotelban az első éjszaka után folytatólagosan panaszok érkeztek rájuk, hogy zavarják a többi szállóvendéget az ordenáré viselkedésükkel, hangosak, részegek, a bárban isszák a kívülről hozott szeszeket, a medencében goprozgatják a nők seggét, mutogatnak és telipofával röhögnek egy félkarú hotellakón, meg effélék.
A hagyományos szittya türhőtahóság összes válfajában jeleskedtek, úgymint az ovodás szexista poénok egymásutánján röhögcsélés, a helyiekre majmokként vagy legalábbis fitymáló sanda vigyorral “ezek” vagy “ilyenek”- ként hivatkozás, és általában az az intellektuális mélygarázsok alsó szintjén jellemző témaválaszték, ami már a fingósböfögős, amcsi vígjátékokban is cikinek számít.
Annak ellenére, hogy szinte mindanyian száz feletti merülésszámmal büszkélkedtek (erősen kétségbevonom egyébként ennek igazságtartalmát)
rosszabbak voltak a vízalatt, mint a sokat hivatkozott kínai búvárok, és az ázsiai öngyilkos kolégákkal ellentétben, sajnos azt a skillt sem tudták hozni, amiben a kínaiak viszont remekeltek, történetesen, hogy a felszínen szupercuki, szeretnivaló emberek legyenek, ami nagyjából minden felszín alatti bosszúságot képes feledtetni.
Az én csapatom az igazi ötven plusszos szószerinti nehézfiúkból állt, akik testsúly tekintetében inkább száz plusszosak voltak, olyan kondícióval, hogy az orvosuk helyében a huzamosabb sík terepen való sétát sem javasolnám nekik, nemhogy a búvárkodni engedjem őket.
Többségében olyan Wingekkel érkeztek, amiket a fent tárgyalt instruktorúr szerzett nekik, “kedvezményes” négyszáz eurós áron, (Persze el is büszkélkedtek vele mekkora “jó deal” volt ez.) és egyáltalán nem volt nekikvaló.
(Egyébként sem igazán értem a manapság divatos Wingmániát, főleg olyan hobbibúvárok körében, akik nemhogy a technikai búvárkodástól vannak fényévekre, de tuti, hogy soha életükben nem fogják ennek a készségnek az előnyeit kihasználni, cserébe viszont remekül fuldokolnak tőle a felszínen, mert a nagy lufira fújt hólyag a hátukon rendre arcra fordítja az agyonsúlyozott testüket.)
Arról nem is beszélve, hogy ezek az ólomnehéz backplate-ekkel szerelt eszközök mennyire “utazásbarátok”, legtöbben még emellé is tizenkét- tizennégy kiló súllyal egészítették ki az összeállítást, amitől persze úgy zuhantak a törékeny korallokra, mint bontógolyó az öreg épületek falaira.
Majd egyikük képes volt mindezt avval indokolni, hogy jót tesz a merülési profiljának ha rögtön az elején, gyorsan jut le a kívánt maximális mélységre… agyrém.
A frissen végzettekkel ellentétben az ilyen öreg idióták már semmilyen intelemre nem hallgatnak, semmiféle építő jellegű tanácsot nem hajlandók elfogadni, mert hát ők azt úgyis jobban tudják.
Azt már talán nem is érdemes megemlíteni, hogy miután a körülmények ellenére egy héten keresztül, töretlen mosollyal az arcomon emelgettem az indokolatlanul tonnás felszereléükkel súlyosbított elefánttestüket, hogy egyáltalán a hajó szélére képesek legyenek kiülni, és mivel jóformán a szárazon is mozgásképtelenek voltak, mindenszarért én rohangáltam nekik, szolgamód cserélgettem a palackokat meg öltöztettem őket, természetesen egy fia buznyák borravalót sem hagytak.
Lesz még a szezonban két nagylétszámú honi csapatunk, és csak remélni tudom, hogy nekik sikerül majd rácáfolni a rossz tapasztalatokra és életben tarthatom a reményt, miszerint nem a teljes kárpátmedencében ragadt lakosságot fémjelzi ez a minősíthetetlen szellemi és morális mélyrepülés…


Címke , ,

purgatórium reloaded

Míg az Európában “félbalkánon” hagyott óhazában vastagon hull a hó és
a kontinentális tél komisz kis mínusz fokokkal kedveskedik a szürke égbolt szerelmeseinek, addig itt az egyenlítő környéki Afrikában, kezdi magát csúcsrajáratni a déli félteke perzselő nyara.
Ez kívánatos állapotnak hangozhat a sapkasál és egyéb vastag puha rétegek sokasága alatt is didergőknek vagy az alulfűtött helyiségekben radiátor mellett kuporgóknak, azonban ez nem tréfadolog és a forróságnak ilyetén a formája messzemenően kimeríti annak a soknak a kategóriáját, ami a jóból is meg szokott ártani.
A “nem fehérembernek való” kicsit rasszista szófordulat, itt minden pejoratív háttérzörej nélkül alkalmazható az időjárási körülményekre.
A helyiek bőrszíne nem véletlenül alakult ilyenné a törzsfejlődés folyamán,
és bizonyára komoly segítségükre van a klíma tolerálásában.
A hozzám hasonló alulpigmentált lények ezért viszonylag nehezen illeszkednek ebbe a környezetbe, és annak ellenére hogy a fázásnál kevés dolgot utálok jobban, a szervezetem mégis kifogást emel a hideg antagonistája ellen.
Az afrikai napon sokkal inkább csak szénnéégni lehet, mint lebarnulni.
A Kanári szigetekről hozott árnyalatom, ami leginkább egy tejbevonómasszából készült, de a kakaóvaj által kivert, avas csokimikulásra emlékeztet, kevésbé bizonyult sikeresnek, fényes csillagunk közel kilencven fokos beesési szögű fotonbombázásával szemben.
Annak ellenére, hogy a kültakarómat Afrika szélén kondicionáltam a többlet D vitaminra, (Hát igen, a Kanári szigetek momentán még Afrika, de már komp jár át Európába… ) szerencsétlen melanocitáimat, az igazi ekvátor tájéki sugárzás, igencsak felkészületlenül érte és úgy összezavarodtak szegények, mint ahogy Ádám anyák napján szokott.
Erősen próbálkoztak ugyan kitenni magukért, de mivel az én északi génkészletem által predesztinált maximális bőrsötétség már nagyjából meghaladásra került, ezért nem képes egységes, mélyebb árnyalat produkálására. Ezt a természetes határértéket, egyes sztahanovista pigmentsejtek nem hajlandóak tudomásul venni és lokális szövetszövetkezetekbe tömörülve kísérelték meg a munkaterv túlteljesítését, ennek eredményeképp, a napfénynek kitett bőrfelületemet elborították az aggastyánok melazmáira emlékeztető, a háttérszínnél lényegesen sötétebb foltok.
Miután rájöttem, hogy mindez, a szervezetem kifogástalan működésének szempontjából nem a legkívánatosabb dolog, elhatároztam, hogy különféle praktikákkal igyekszem megelőzni, hogy a lázadó hámsejtek, bosszúból, egészséges bőrrákocskáknak adjanak életet, ezért a lehetőségekhez képest több időt töltök árnyékban és a napon hagyott testrészeimet valami UV- blokkoló kenőccsel vagy ruhadarabok alá rejtésével próbálom óvni az éltető napfénytől.
Ennek kétféle folyománya van, egyrészt a folyamatos izzadás okán a naptejjel kezelt részekről, sikamlós, híg, fehér gezemice formában olvad le a felázott pempő és kellemetlen tapintású, ragacsos-sós rétegbe burkolja a testemet, ocsmány, makacs szennyeződést hagyva a ruháimon.
Másrészt a kelmével elfedett felületek a meleg okán nem csak fokozottabb verejtéktermelésre vannak kényszerítve, de a valamilyen tessék-lássék védelmet mégiscsak biztosító barnaság is elhalványul ezeken a részeken.
A Tavalyi Thaiföldön töltött szezon tanulságai és az eddig Zanzibáron felhalmozódott tapasztalatok alapján, arra a következtetésre jutottam, hogy a verejtékmirigyeim körülbelül öt hónapig bírják fellázadás nélkül a kertilocsoló fokozatot.
Ezután kezdik megelégelni a háromműszakos, folyamatos munkarendben rájuk erőltetett kényszertúlóráztatást és ez ellen a Miliaria, nevezetű elváltozás, korántsem kellemes tüneteggyüttesét produkálva tiltakoznak.
Ez úgy néz ki, hogy a túlműködéstől a verejtékmirigyeknek a külvilágba vezető csövecskéi kitágulnak, evvel nagyobb teret adva a bakteriális eredetű vagy az elhalt hámsejteknek köszönhető elzáródások lehetőségének. Amennyiben ez bekövetkezik, (Márpedig a Zanzibári mikrofauna, a bőrre maszatolt fényvédő csuszpájz, a nem annyira tiszta víz és a folyamatosan szálló por miatt ez bizony elkerülhetetlen.) a rendellenes működés során a felszínre törni képtelen izzadságcseppek, nem lévén más választásuk, a hám felső rétegei közé sajtolódnak, ami egyrészt gyulladást okoz, másrészt igencsak visszataszító, és viszkető-égő érzéssel járó, kifakaszthatatlan vörös hólyagocskák elszaporodásával jár.
Szóval úgy nézek ki, mint egy rubeólás, akit részegen kintfelejtettek éjszakára a tiszaparti szúnyogosban.
A konstans izzadás alól tulajdonképpen csak a munka azon óráiban tudok mentesülni, amit ténylegesen a víz alatt töltök.
Az Indiai Óceán hőmérséklete ezen a részen ugyan nem kecsegtet olyan mértékű enyhüléssel, mint mondjuk az Atlanti kollégája, de az Andamán tenger 32 C°-fokos termállábvíz érzéséhez képest, még mindig hatékonyabb testhőredukciót biztosít.
A forróság ellen a szárazföldön, sajnos csak korlátozott mennyiségű védekezésre van lehetőség.
Kézenfekvő megoldásnak ígérkezne a hideg zuhany, ez azonban, annak ellenére, hogy rendelkezünk csempés fürdőszobával és (zavartalan áramellátás esetén a szivattyúknak köszönhetően) a folyóvíz luxusát is magunkénak tudhatjuk, sajnos elérhetetlen errefelé, ugyanis a vizet itt óriási, 3-5 ezer literes műanyag kaniszterekben tárolják, amiket, az algák és egyéb fotoszintézishez kötött organizmusok elszaporodásának mérséklése érdekében, kizárólag szénfekete kivitelben gyártanak.
Így a fent tárgyalt időjárási viszonyok és a sötét felület fényelnyelő képessége alapján viszonylag egyszerűen kikövetkeztethető, hogy az ebben őrzött vízkészlet milyen mértékben nevezhető hidegnek… vagyis öröm, ha a tusolás külön égési sérüléseket nem okoz.
Vannak még egyéb luxus cuccaink, olyanok is, amik hideget állítanak elő, mint például a hűtőszekrény, de abba sajnos nem férek bele.
Működő légkondicionáló berendezéssel sajnos csak a kocsiban rendelkezünk, ami mindamellett, hogy hangos és kellemetlen, áporodott szagú fuvallatokat pumpál ki magából, leginkább arra jó, hogy mikor a temperált belső tér elhagyására kényszerülsz, akkor azt olyan szélsőséges hősokként éld meg, mintha a pokol nyolcadik bugyrában tartott VIP party-ra löknének be a patás bedobófiúk…
Ráadásul az autóban való életvitelszerű tartózkodás sem tűnik igazán fenntartható megoldásnak.
Ezen felül van még egy hatékony eszközünk, a hálószobában található ipari légkeverő masinák személyében. Ezek megbízható társaim a hőguta és a teljes dehidratáció elkerülésében, egészen addig, míg az éltető áram rendszeres elapadása megállásra nem készteti őket.
Sajnos ezek az áramkimaradások elég sűrűn következnek be, igazi tortúrákká változtatva, az ennek folyományaként álmatlanná váló éjszakákat.
Ahogy megszűnik a ventilátorok, egyébként elég hangos búgása és
a lapátok forgása lassan mozdulatlanságba dermed, úgy kezded el mindinkább érezni, ahogy a forróság ólomnehéz köpenye a testedre telepszik, és égető ölelésével kiprésel belőled minden nedvességet, mintha egy szépen-komótosan, apránként melegített tepsiben feküdnél.
Amint az utolsó pördülés légvonata is elenyészik, a megnémult villanymotorok miatt beállt süket csendben, csak a verejtékpatakok csörgedezése hallik, valamint a lassan emelkedő és süllyedő mellkas mélyén küzdő hörgőcskékből feltörő, Darth Vader szuszogás dallamosságát megszégyenítő zihálás, ahogy a tüdő az izzó levegőből elkeseredetten próbál némi oxigént kinyerni.
Ilyenkor az idő is lelassul, lomhán vánszorognak a szekundumok, az ágydeszkában rágó lárvák gyors harapásainak percegésszerű zöreje is elnyújtott nyikorgásnak tűnik, mint mikor évek óta mozdulatlan vaskapukat tárnak szélesre és olajozatlan zsanérjaikban felsír a rozsdás súrlódás.
Próbálod minden életfunkciódat a minimálisnál is kevesebbre csökkenteni, és teljes mentális bebábozódással megnyugtatni magad, hogy ez is, mint minden, el fog múlni egyszer.
Képzeletben az összes idegsejteddel ráfonódsz a falak rejtekében tekergő kábelek kígyóira, hátha a neuronok vergődéséből származó impulzusokkal, valami rejtélyes módon újraindíthatod bennük az elektronok táncát.
Néha az áramszolgáltató úgy látszik megkönyörül rajtad és a vezetékekbe visszatérő feszültség reménykeltően feltámasztja a mesterséges légmozgást, azonban a kóboráram gyorsan elszelel és az épphogy felpörgő propellerszárnyak csupán fáradtan hasítanak párat az éjszaka sötétjébe majd újból átadják magukat a halott semmittevés nyugodt állapotának.
Az örökkévalóság hosszával vetekedő órák után felcsendülő müezzinének a kakasokat jóval megelőzve jelzi a hajnalt és az élet azon igazságtalanságát, hogy Allah követőinek valahogyan mégiscsak jut valami delej, ami képes a mecset megafonjait meghajtani…
Mert az úr kegyelmes, és ád agregátort az ő hű szolgáinak, a hozzám hasonló hitetlen kutyákat meg megdinszteli élve a saját verejtékében.

A helyi feketéknek a pár bejegyzéssel ezelőtt említett szuperképességein kívül van még egy, a hihetetlen forróságtűrés rendkívüli adottsága.
Teljesen értetlenül álok ugyanis azokkal a lokál öltözködési szokásokkal szemben, ami sok helybélin megfigyelhető.
Kanárián is tapasztaltam már hasonlót, hogy emberek a nagy melegben képesek pufikabátot meg szőröscsizmát húzni, csupán azért mert “elvileg” tél van, de ott teljesen más a motiváció, amit leginkább a téli kollekciók megvásárlására ösztönző fogyasztási kényszer tébolya mozgat.
Na itt ilyesmiről szó sem lehet, hiszen a divatozásnak még az árnyéka is messze elkerüli a szigetet, és nem, hogy szezonális kollekciók nincsenek, de az emberek örülnek, ha van egyáltalán mit felvenniük, nem számít, hogy az hatszorakkora és lóg rajtuk, kicsi, likas, vagy koszos, hordják ami jut.
Azonban az, hogy perzselő napsütéssel súlyosbított negyven fokos hőségben biciklizve, hosszú melegítőfelsőt és kötött sapkát viseljen valaki, arra egyszerűen nem tudok ésszerű magyarázatot találni….



Címke , , , ,

konyagi

Tanzánia régóta muszlim ország így a szeszelésnek hivatalosan nincsen túl nagy reklámja. (Persze ez nem jelenti azt, hogy Mohamed követői nem részegeskednek, ezt mondjuk inkább éjszaka vagy fedél alatt teszik, hogy istenük ne láthassa az eltévelyedésüket, ami egyébként egész sokat elmond a főnökük mindenhatóságáról alkotott elképzeléseikről.)
A Zanzibáriak amúgy sem veszik túl komolyan ezt a vallásosság dolgot, hiába is csendül fel naponta ötször a mecsetekre szerelt megafonok torkából az imarádió, viszonylag kevesek hajladoznak Mekka felé ilyen rendszerességgel.
A Tanzán sörök nem túl finomak és a helyi viszonylatban drágák, a nemzet italának kinevezett KONYAGI, azonban a szigetlakók számára is megfizethető nedű, és
Allah haragja ide vagy oda,az eldobált üvegek számából ítélve élnek is vele ha tehetik.
Ahogyan a címkéje is, – némi szellemességgel – utal rá, a nedű, a nemzet szelleme, (persze erősen kérdéses, hogy a szellemet és töményitalt egyaránt jelentő spirit kifejezés, szándékos szóviccként került e az üvegre vagy ezt csak én látom bele a dologba, bár valószínűleg az utóbbi ,ugyanis ennek szellemében azt is ráírták, hogy iható lélek, ami ugyancsak hülyeség… persze mindegy is, mert emellett) erős néger férfi és lobogó lángok egyaránt képviseltetik magukat az egyszerű dizájnban és ez így együtt mindent megmagyaráz.


Az ital elnevezésének hangalakja így-úgy emlékeztethet a franciák híres tölgyfahordós borpárlatára, de ez a látszathasonlóság ne tévesszen meg senkit.
A konyagi cukornádból készül és annak ellenére, hogy eszerint valamiféle rumnak kellene legyen, leginkább mégis a ginre hasonlít.
Hogy ezt az ízhatást milyen módon érik el, azt sajnos nem tudom, és igazából nem is vagyok rá kíváncsi, de a borzasztó, vakító töményekkel és egyéb, hitvány minőségű, ízesített szeszes italokkal ellentétben, még nagyobb mennyiségben való fogyasztása sem eredményez halálközeli másnaposságot, dübörgő fejhasogatást és trópusi ciklonokra emlékeztető gyomorproblémákat.
Egy alkalommal már volt szerencsénk az ipari mértékű konyagi vedeléshez és mivel még az utóbbi időben lumpenségre kevéssé trenírozott, viszont cserébe öregedőfélben lévő szervezetet sem tudta a görbe estét követő macskajaj a padlóra vinni, így bátran kijelenthetem, hogy Tanzánia szelleme biztonságos italnak tekinthető. Tonikkal és lime-al pompás longdrink de magában is fogyasztható.
Mi itt a szigeten csak kétdecis, félliteres és nullahetes kiszereléssel találkoztunk, de az internet tanúsága szerint a kontinensen zacskós feles formában is forgalmazzák…

ami nem túl bizalomgerjesztő, de a letéphető alufóliatetejű stampó után, nekem

már semmiféle csomagolási innováció nem tud különösebb meglepetést okozni…

Címke , , , ,

NIXMAS

Az év utolsó hónapja, itt a déli féltekén rendesen dübörög a nyár, nem ho-ho-hoghak az arcodba korpulens, vattaszakállú szendvicsemberek karácsonyi akciókat hirdetve, semmi hópihe, girland, rudolfvilágítóorra, lángolószánkó, csak az afrikai nap perzselő heve, meg a nagy kék víz émelyítő, párás lehelete.
A zanzibáriak a helyben elfogadott hiedelmeik és vallási berendezkedésük okán, amúgy sem igazán gerjednek a kisjézusos sztorira. Ennek köszönhetően úgy éreztem, hogy idén talán sikerül megérnem, az evilági, közel negyven évem első olyan szerencsés decemberét, amikor végre nem kényszerülök, mennybőlazangyal, Last Christmas vagy egyéb bájos neuronroncsoló karácsonyi melódiák által gerjesztett, akut agysorvadás elszenvedésére.
Az optimista hozzáállás sajnos nem tűnt elegendőnek és a várakozásaim végül hiú ábrándnak bizonyultak.
Úgy alakult, hogy az egyik kedves vendéggel kicsit vesztegelnünk kellett a parton, míg Hajni elrobogott egy távolabbi hotelba a másik búvárunkért, hiába készítettünk elő minden felszerelést, bütyköltünk reduktort és próbáltuk egyéb hasznos elfoglaltságokkal elütni az időt, a fuvar csak nem akart megérkezni, így az intenzív, napon pörkölődés helyett úgy gondoltuk, hogy a közeli, parti bár, árnyas teraszán vészeljük át a következő félórát.
Meggondolatlan döntés volt…
Az első percek egész idillinek ígérkeztek, a meló előtt előtt lustán elszopogatott tejeskávé mellett, a fehérhomokos tengerpart pálmái közt szaladgáló fekete kiskrapekok nyáriszüneti örömének kedélyes bámészása egészen elaltatta az ilyentájt kiújuló karácsonyidalfóbiám szimptómáit.
Aztán váratlanul – iszlám ország ide vagy oda – valahogy mégiscsak felcsendült az a kurva Jingle Bells… a vidám csengettyűk csilingelése kíméletlenül sújtott le a felkészületlen hallójárataim délelőtti békéjére és egy pillanat alatt alumíniumfóliagalacsin alakú szaloncukorbőrré gyűrte össze azt.
Igazán nem tudom mely távoli szegletébe kell menekülni ennek a szomorú planétának, hogy ettől az “istenverte” kakofón karácsonyi ármánytól valahogy szabadulhasson az ember…
Persze azért mégsem olyan szörnyű dolog ez, mint ahogy leírom, csak nehezen térek napirendre afölött, hogy ez az egész hülyeség, ennyire globális hisztériává nőtte ki magát.
Hisz egy eltévedt csingilingi, még mindig könnyebben átvészelhető itt, az indiai óceánt türkizre színező hófehér fövenyen, mint a megváltó érkezését megelőző taposás, konstans csendeséjmérgezése a koszos szürke ég alá rejtező, télbe dermedt városok fényepilepsziagyanús karácsonyikirakatforgataga mélyén…
Az európai vendégek örömére persze mi is bohóckodtunk egy kicsit a víz alatt, csak, hogy érezzék a törődést és ők se úszhassák meg szárazon a “santa”mentes keletafrikát…


Szóval mindenkinek kellemes téli napfordulót, és ne felejtsetek el kivágni egy fát Jézusért.

Környékbeli ezaz

“Nagyon furcsa világ az, ami itt van,  legalábbis az alapján, amit a rövid itt tartózkodásunk ideje alatt sikerült megfigyelnem.  A felszínről leszűrhető tanulságok szerint az egy olyan civilizáció aminek nincsen iránya, a terület mint élőhely is valamiféle megfoghatatlan idősíkon helyezkedik el, sokszor nehéz eldönteni példàul, hogy a házak épülnek vagy épp bontják őket, feltàrás alatt álló romok vagy magukra hagyott építkezések, egy letűnt kultúra maradványai, amivel a jelenkor sötétségbe visszasüllyedt képviselői már nem tudnak mit kezdeni, ezért kénytelen kelletlen körbeélik őket, vagy egy kataklizma mementói, amit még nem volt idő eltakarítani, hogy valami modernebbel meghaladhassák azokat…”
Legalábbis ezt írtam, a megérkezésünk után néhány héttel képernyőre vetett, de végül nem publikált piszkozatba, ugyanis teljesen értetlenül álltam a félkésznek tűnő épületek mellett szétfoszló téglahalmok, látszólag komoly munkával megépített alapozásokból kinövő sokéves fák és összedőlt, beomlott tetejű vagy még jó állapotú, mégis használaton kívüli házak előtt. Mindezt úgy, hogy a fent említett romok szomszédságában sokszor lényegesen hitványabb anyagokból, bádogból, fém festékes vödrök lemezzé kalapált maradványiból, sárból és kókuszfonatból összerótt viskókban népes családok tengetik az életüket, és eszükbe sem jut, hogy a lakatlan épületeket hasznosítsák, az évek óta félbemaradt építkezéseket befejezzék.
A talányra a választ nemrég kaptam meg Osman-tól, akit többször befuvaroztunk a munkahelyére, mivel pont abban a hotelben dolgozik séfként, ahol a divecenterünk is van, így viszonylag jól beszél angolul, és el tudunk beszélgetni erről arról. (A stoppolás egyébként elég népszerű helyváltoztatási forma errefelé, így ezúttal, hogy nem az útszélén hátizsákkal posztoló csórikám utazók, hanem a volán mögött ülő motorizált csórók vagyunk, végre kamatostul visszafizethetjük a fiatalkor során az emberi jóság közös számlájáról hitelezett ingyenfuvarokat.)
Vagyis a szóban forgó objektumok elhagyatottsága két okra vezethető vissza, az egyik a könyörtelen óceán, a másik pedig a helyiek gondolkodását mélyen átszövő babonaság.
A parton élő emberek zöme halászattal keresi a kenyerét, és ehhez leginkább a dhaw nevű, egy fatörzsből kifaragott kis “trimaránokat” használják, amik ugyan szépek, meg marha autentikusak, de sajnos nem tartoznak legbiztonságosabb úszó alkalmatosságok sorába. Vannak akiknek ennyi sincs és hajó híján, egy özönvíz előtti búvármaszk és egy botra kötözött kétszázas szeg kombóval vadásznak a vízben úszó bármire, (A bármi, ami mozog, az itt szó szerint értendő, ugyanis a helyiek válogatás nélkül megesznek mindeféle élőlényt – a disznón kívül persze – szigonyaik elől nincsenek biztonságban a ráják, cápák, pár centis vagy akár a rossz ízű vagy egyenesen mérgező színes zátonyhalak sem.) és töltenek hosszú órákat a nyílt vízen, minden egyéb felszerelés nélkül. Mindehhez hozzájön az is hogy, az Indiai-Óceánról a legnagyobb jóindulattal sem mondható, hogy az igazán barátságos és kiszámítható vízfelületek egyike lenne, ezért bizony sokan nem térnek vissza a napi halportyákról. 
Az elindított építkezések, vagy az idő vasfoga által már kikezdett düledező otthonok, ezen eltűnt halászok tulajdonában álltak, és mivel a vízbe fúlt holtak szelleme, esetleg rossz néven venné az elhagyott házba való beköltözést vagy az építőanyagok elhordását, esetleg a romok helyén lévő telek újrahasznosítását, ezért az egész falu tele van ezekkel a furcsa düledező maradványokkal…

A társadalmi berendezkedés régen elhagyta a törzsi struktúrát és amolyan kisközségi érdekközösséggé vált. Persze, mivel egy viszonylag gyéren lakott kis területű szigetről beszélünk, valamilyen szinten, szinte mindenki rokona mindenkinek. Az ezerhatszázas évek óta tartó iszlám befolyás meghatározó, (Azonban ez a helyi pole-pole életszemlélethez igazodva elég liberálisan értelmezett, még a külsőségek területén is csak elvétve látni szélsőségeket. Eddig összesen egy elkendőzött arcú nővel találkoztam és neki is látszottak legalább a szemei, nemúgy mint Bahreinben, ahol hat éves kor felett a nőneműek, kivétel nélkül fekete, kukás/hulla zsákokra emlékeztettek) de az arra alkalmas helyiekkel folytatott beszélgetésekből inkább az derül ki, hogy ugyan eljárnak a mecsetekbe, de mégis sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a tradicionális, helyi hagyományokra, ünnepekre és evvel kapcsolatos szeánszokra, és nem igazán veszik jó néven, ha egyes politikai vagy vallási vezetők a dobolós, éneklős, körbe-körbe rohangálós rituálék rovására erőltetik Mohamed tanításait…

A felfelé ívelő turizmus ugyan számos lehetőséget teremt a helyieknek és bizonyára pörgeti valamelyest a gazdaságot is, de ez inkább a társadalmi rétegek közti hasadékok szélesedését és mélyülését látszik szolgálni a zömében külföldi befektetők látványos gazdagodása mellett…
 
A karibi tapasztalatokkal ellentétben, az “oktatási rendszer” itt egy kicsit fejlettebb, legalábbis számos iskolának látszó helyen okulhatnak a gyerekek mindent elárasztó légiói.  (Minden ház körül rohangál 6-15 kiskölyök, akik a köztük lévő látszólagos korkülönbségből következtetve, a női reprodukciós apparátus fizikai teljesítőképességének maximumra pörgetett igénybevételéről tanúskodnak. Bár a többnejűség elfogadott gyakorlat a térségben, és ez némiképp árnyalhatja a helyzetet, mindenesetre a negatív demográfiai válság réme biztosan nem fenyeget errefelé.)
A pár száz viskóból és odúból álló kis falunkban is legalább négy-öt iskola található, de egyenlőre nem teljesen világos, hogy a betűvetésen és a korán olvasásán kívül mire is taníthatják itt a nebulókat. Legalábbis az emberi civilizáció által felhalmozott óriási tudás megszerzésének
nyomai még közvetetten sem érzékelhetőek a közösség mindennapi életén, az erősödő idegenforgalomból való profitálás lehetőségét a következő generációnak megelőlegező nyelvoktatás például vagy nem létezik vagy nem nagyon érezteti a hatását.

A közlekedésről helyi jellegéről már írtam ezt-azt, elég cifra cucc, de hiába is szokik hozzá az ember agya és szeme az európaszerte bizonyára botrányosnak nevezendő dolgokhoz, a “lokál force” képviselői valahogy mindig tudnak meglepetést okozni.
Ez a kisteherautó például, olyan nyolcvan kilométer per órás sebességgel ment előttünk…

Az ilyen és ehhez hasonlók szemlélése közben, önkéntelenül is előjönnek a gyermekkor homályából felsejlő közlekedésbiztonságra oktató kisfilmek ködös emlékei, és a fejemben már mondja is Bodrogi Gyula, hogy:
” Látod cica, ha olyan hülye vagy, hogy huszadmagaddal utazol a teherautóplatón, és a sofőr fékezni kényszerül, akkor úgy elkopik a húsod az aszfalton, hogy a zebuk is csak hetek alatt tudják róla felnyalni”
Ebben a történetben azonban látszólag megfordul a megszokott színösszeállítás itt én vagyok az okos rózsaszín és ők a balga barnák…

Címke , , ,
Reklámok