haverok

Sirályfélétől ilyen megmozdulást még nem láttam. Általában igencsak agresszívek egymással szemben, főleg ha élelemről van szó. Nemegyszer röptében kirabolják egymás csőréből a halat, vagy az erősebb, karakánabb egyszerűen megbubozza a fiatalabb tapasztalatlan haltulajdonost és elveszi a zsákmányát.
Ezek meg csak  lebegnek egymás mellett békésen és megosztzoznak a termetes makréladögön, biztosan Soros ügynökei…
DSCN6498DSCN6502

Reklámok

megkésett szülinapi bejegyzés

Hosszú hónapok szarakodása és mindenféle külső segítségek által megvalósuló opciók kihasználása, kudarcba fordulása, felmondása stb. után, végre (ha csak ideiglenesen is) stabilizálódott a netkapcsolat az ALBATROS-on. Azonban szinte evvel egy időben, a számítógépemet a 12V-os rendszerről táplálni képes adapter feladta a küzdelmet, és mivel sehogyan sem sikerült megjavítanom, az a fura helyzet állt elő, hogy a kék fénnyel pislogó router hiába ontja magából a régóta áhított wifijelet, ugyanis éltető áram híján tetszhalott gépem csak sötét képernyővel szemléli a körülöttünk terjengő, az internetcsatlakozás várvavárt lehetőségét hordozó hullámokat. Tehát ezért volt süket a blog hosszú ideig, és mivel offline sem sikerült írnom most sem fogok tudni terjedelmes regényfolyamokat pumpálni az üresen tátongó helyekre.
Most egy bevásárlóközpont tetején üzemben hagyott konnektorból lopom az áramot és mivel az útválasztót is magammal hoztam, lehetőségem nyílik egy viszonylag hosszú videó feltöltésére is, amit a születésnapi kirándulás alkalmával készítettem egy a sekélyesben rejtőzködő polipról, aki a fényes kis kamera iránt tanúsított érdeklődése okán egyre közvetlenebbé válva előbújt a köve alól. Az erős hullámzás dacára sikerült viszonylag értékelhető minőségű felvételt készítenem a kis lábasfejűről, amin igen jól nyomon követhető ennek a csodálatos élőlénynek a kifinomult álcázóképessége, ami nem csupán a környezet színéhez való villámgyors adaptációban nyilvánul meg, hanem a testének formáját és faktúráját is másodpercek alatt képes az őt körülvevő tereptárgyak függvényében változtatni. Annak ellenére, hogy a polipok elég elterjedt lakói a part menti vizeknek (is) ritkán van az embernek lehetősége ilyen felvételek készítésére. Ennek egyik oka, hogy inkább éjszaka aktívak és megfelelő fényforrás és képrögzítőeszköz nélkül a sötétben készített videókon semmi nem látszik, másrészt pedig nem nagyon szeretik a védelmet nyújtó rejteket huzamosabb időre elhagyni.
Tehát ez a sikeres kis videó és az elkészítésével töltött idő kiváló ajándék volt számomra a természettől, a visszafordíthatatlan vénülésem újabb mérföldkövének számító jeles dátumon… (A videó hosszú és sajnos nincs megvágva és zenét sem volt lehetőségem alákeverni de ha sikerül működő adaptert találjak a számítógépemhez ami képes lesz az akkumulátoridőn kívül is permanensen életbentartani a masinát, akkor sokkal élvezhetőbb polipmoovit fogok rittyenteni a mélyen tisztelt nagyérdemű publikum számára)

escape

Már vagy jónéhány napja hánykolódtunk itt a jókis turistásban. Az évente csak pár alkalommal előforduló délnyugati szél természetesen pont olyankor teszi tiszteletét, amikor a legkevésbé lenne rá szükség, az öböl bejárata ugyanis pont ebbe az irányba néz és így szabad prédájává válunk a szél által felkorbácsolt hullámoknak. A napközbeni intenzív hajó és egyéb vízijármű forgalom miatt be kellett vetnem a hátsó horgonyt is, így persze a hajótestre merőlegesen kapjuk a nyavalyás kis rövid vízfodrokat, amitől úgy billeg Albatros mintha egy megbokrosodott metronóm ingájára lenne rászerelve. Az agresszív ideoda dülöngélés, az öbölben zajló harsány idegenforgalmi tevékenységterrorral tetézve legalább annyira labilissé tette az idegrendszeremet, mint a hullámok hátán hánykolódó kis katamaránunk. Igy nem csoda, hogy amikor Hajni említette, hogy a kevésbé megbízható főnökei hanyagságából adódóan ismét egy kényszerű szabadnap került beiktatásra, azonnali vitorlabontást javasoltam és végre valahára otthagytuk ezt az őrültekházát.
A jól bejáratott horgonyzóhelyünkön kellemes, csendes, szinte velenceitó símaságú, nyugodt vízfelület várt bennünket, ami összevetve az előző napok idegborzoló körülményeivel olyannak tetszett mint forróvizes fürdőbe merülni egy kiadós veréssel járó utcai csetepaté után. Most már nyilvánvaló, hogy az efféle “gyárlátogatásokat” ha elkerülni nem lehet, akkor jobb a lehető legrövidebb idő alatt letudni…

cap

Dingi szelepsapkáit még mogánbani szárazdokkban veszteglés alkalmával eltulajdonították. Azóta egy partravetett és szétszakadt gumihajóról recikláltam újakat, de azokat meg Arguineguin kikötőjében emelék el a dingimről. Ez a dolog óriási hiánycikk lehet a hajósok körében mert valahogy mindig lába kél. Lehet, hogy komoly piaci rés ezeket a műanyagszarokat a szeleptől külön árulni, mivel kereskedelmi forgalomban kizárólag együtt kaphatók és kia fene akar húsz-harminc eurót költeni egy feleslegesen megvásárolandó komplett szelepre ha csak a pár centes kupakra lenne szüksége.
Enélkül az apróság nélkül azonban a szelepek nem zárnak tökéletesen és több kevesebb idő alatt kiszuszogják a hajó felszínenmmaradása szempontjából nélkülözhetetlen levegőt. A tolvajok tehát a jelentéktelennek tűnő plasztikbigyók ellopásával, napjában többszöri csónakpumpálással ajándékoztak meg. A mai rendes úszásgyakorlatom alkalmával, teljesen véletlenül találtam egyet a tengerfenéken. A szerencsével hozzám került kincset, dupla lopás elleni védelemmel láttam el, az egyik vizuális, vagyis rikító narancssárgára és fekete sárga csíkosra festettem, amit bármelyik hajón megpillantva azonosítani tudok és végre kipofozhatom a rablót a haja alól, a másik pedig mechanikus, vagyis egy horgászdamilok horog előtti megerősítésére használt sodronyelőkével erősítettem a hajóhoz. Persze mindez lószart sem ér ha valaki annyira eltökélt, hogy csípőfogóval jár szelepsapkát lopni, hisz az így is úgy is levágná a dingiről, rakhatok én rá akár láncot is. ennél többet azonban nem áll módomban tenni a megóvása érdekében. Ha ezt is behúzzák, akkor lehet, hogy elgondolkozom a GPS- jeladó belerejtésén vagy a rejtett kamerával való tolvajfigyelő rendszer kidolgozásán, esetleg biztonsági őrt állítok egy nyavalyás szelepsapka mellé…

megint

A pompás halvacsorából való repetázás lehetősége ma reggel is rávett a játékpeca előkotrására és rövid idő alatt két szép caballa és két csíkoshátú boca úszkált körbe körbe a szákban.

horg

Nem vagyok egy horgászlélek, nem is voltam soha. Bár gyermekkoromban sokszor pecáztunk a faterral, de mivel igazából nem szerettem a halat – az édesvízi pocsolyaízű dögöket a mai napig nem sikerült megkedvelni – egy idő után nem láttam túl sok értelmét a kora hajnali ébredéssel járó horgásztortúráknak. Tulajdonképpen az ébredő tiszaholtág látványát sokkal többre értékeltem mint a halfogás irányában tett erőfeszítéseket, pedig apám egész profi felszerelés megvásárlásával próbált ösztönözni és valahogy közelebb hozni hozzám ezt a fajta kikapcsolódást. Később, a középiskola ideje alatt, számos alkalommal kilátogattam ugyan a vízre, de ott is főként a pecás cimborák sörözőtársának szerepét vállaltam magamra a halak rettegett ellenségének pozíciója helyett.
Az óceánhoz való közelebbköltözés sem korbácsolta fel bennem a nagy ho-ho-ho horgászt, mivel régen is úgy gondoltam, és valahogy manapság is unalmasnak találom a partról való úszóbámulást. ( Mondjuk a helyi horgászok viszonylag csekély sikereit elnézve, ők is inkább az asszony elől menekülnek a partmenti sziklákra, vagy csak lazítani akarnak a víz mellett ülve, mintsem hatalmas zsákmánnyal hazatérni.)
A szigonyos vadászat teljesen más kategória, azt egyrészt sokkal inkább fair play-nek tartom, mint a szerencsétlen, ostoba tengeri jószágok élelemmel való léprecsalását, másrész igencsak aktív időtöltés a horgásszékben tespedéssel szemben.
Ezt a fajta halölést egészen sikeresen is űztem, viszont a karib térségben való kalandozásra induláskor túladtam a szigonypuskámon és azóta nem is szereztem be másikat.
Viszont van a hajón egy elég komoly pecabot, robosztus tengeriorsóval és nagybőgőhúr vastagságú damillal, de az nyílt vízre, nagy halakra való és mindenképpen kell hozzá némi sebesség, hogy a vontatós technika érvényesülni tudjon. Mikor itt volt Simon megpróbálkoztunk a cuccot hagyományos úszózásra használni, de persze nem jártunk túl sok sikerrel, annak ellenére sem, hogy Simon a rá jellemző elánnal vetette bele magát a dologba. Mondjuk persze nem csoda, hogy erőfeszítéseinket nem koronázta túl sok siker, mivel az egész művelet kicsit arra hasonlított, mintha egy toronydaru drótkötelén függő kampóra próbáltunk volna egy pisztáciát akasztani és evvel a szinte észrevétlen felépítménnyel megkísérelni az olajos magvakra fogékony közönség megtévesztését.
Evvel a monstrummal azóta sem fogtunk semmit, hiszen mikor épp kint vagyunk az óceánon általában a vitorlatrimmelés és egyéb hajós feladatok kötik le a figyelmemet a bot fixírozása helyett. Mondjuk ami késik nem múlik, és a jövőben, nagyobb utakon, amikor több idő áll rendelkezésre, jelentősen támogathatja a hajón raktározható szárazélelem változatosabbá tételét…
A mostani horgászkaland is egy véletlen beetetéssel kezdődött.
A szupermarketekben kapható kenyér nem rossz ízű, cserébe csak és kizárólag frissen fogyasztható, másnapra kősziklakeménységű szerves hulladékká merevedik, és amit már bundáskenyérként sem tudunk újrahasznosítani, azt általában behajigálom az óceánba, hiszen ha mi már nem is tudjuk megenni, kellőképpen szétázva remek eledele lehet valami vízi élőlénynek.
Így cselekedtem minap is a kenyérformájú betontuskókkal, előtte még kicsit össze is tördeltem őket, nehogy véletlenül egészben lebegjenek ki a turisták közé. Alig kezdett szétmállani az első darabka, máris egy igen kiterjedt hajraj rabolt rá a mélyből, (Itt 9-12 méteres a víz, úgyhogy csak ritkán látni tisztán a tengerfeneket, ezért az aljzat közelében sertepertélő teremtmények szinte észrevétlenek tudnak maradni a felszínről szemlélődők számára.) A halak ilyen számban való váratlan előkerülése hirtelen eszembe juttatta, a tavaly a Petiéktől ajándékba kapott, partmenti bóvliboltban beszerezhető játékpecabotot. A hitvány, kínai műanyagkészség, látszólagos használhatatlansága ellenére, most mégis megérlelte bennem a gondolatot, hogy segítségével talán halvacsorára cserélhetem az emberi fogyasztásra már nem igazán alkalmas pékárúkövületeket.
Sebtiben előkotortam a hajófenékbe rejtett játékszert, a szákot, vödröt meg hasonlókat és az orrba siettem velük. Engem is megleptek, a gyermekkor ködbe vesző homályából felszínre törő mozdulatok, amikkel szinte rutinszerűen állítottam az eresztéket a megfelelő mélységre és szinte gyakorlott pecásként láttam neki a dolognak, pedig ha valaki megkérdezi mire is emlékszem az apám által tanított horgásztudományból, valószínűleg csak a keszegeledelként magunkal vitt pufi rágcsálását tudtam volna felidézni.
A vegyes összeállítású iskolából először egy szép a caballa-t, ( a hangzatos spanyol elnevezés az atlanti makrélát (Scomber colias) takarja) majd sorban négy bogát (boops boops) sikerült alig tíz perc alatt horogra keríteni. A kis plasztikorsó ugyan szétesés közeli állapotba került a művelettől, de a folyamatot bizonyára a teljes raj elfogyasztásáig ismételgethettem volna, ha az öt halacska nem lenne éppen elegendő egy kétszemélyes estebédre. A fogást nagyban elősegítette a víz tisztaságából adódó vizuális kontroll megléte, ami az egész tevékenységet az óvoda előtti pofozkodás dicsőségével tette egyenértékűvé, így az első tengeri horgászsiker inkább a csalással szerzett előny, mint a diadal érzésével töltött el. Mindenesetre a remek vacsora nagyszerű íze és Hajni őszinte öröme egész gyorsan feledtette a szegény halacskák egyszerű átverése miatti szánakozásomat.DSCN6659

ANFIDELMAR

Mivel Hajni most épp beugrós búvároktatóként funkcionál a délvidék egyik legpuccparádésabb szállodakomplexumához tartozó búvárbázison, elhagytuk a jól bejáratott Arguineguini veszteglőpozíciónkat és közelebb költöztünk a melóhelyhez. Vagyis átparkoltunk az Anfi öbölbe, így nem kell túl sokat gyalogbékáskodni és erre a két hétre a kocsit is visszaadtuk, hiszen balgaság volna fizetni érte, ha lehet dingivel is melóba járni.
Kis gumihajónkkal pont a divecenter előtti mólón tudom kitenni… Ennek mondjuk van valami kis dölyfös bája.
Annak idején, mikor még friss volt a hajó és alig-alig mertünk kimerészkedni a kikötőből pont itt vetettünk horgonyt, és viszonylag sok időt töltöttünk ebben az öbölben. Akkor valahogy még egészen más szemmel néztem ezt a bolondokházát, de mostmár -biztosan az élemedett kor kikerülhetetlen hanyatlása beszél belőlem – ki nem állhatom. A legtöbb látogató joggal esik hasra a fehér homokos playa szikrázó azúrkék vizétől a szívalakot formázó épített szigettől, ami rendkívül szépen karbantartott pálmaligetes parkot és szellős beachbar-t hordoz a hátán. Elájulnak a megannyi tengerparti elfoglaltságot kínáló vizisportközponttól, a gigerli étteremsortól, csillogó luxusüzletektől, meg úgy általában az egész hóbelevanc hivalkodó pompájától.
A környezet nyilvánvalóan mesterséges volta ellenére valóban megkapó, a sziget más partjaival összevetve, gondozott, rendes külsejű, és a nyurga kókuszpálmák a világosszín fövennyel együtt amolyan importkaribi hangulatot is kölcsönöznek a helynek. Azonban, ha az ember alaposabban szemügyre veszi ezt a harsány és zajos turistaüzemet – ami nekem speciel finom bioliszté őrli, az utóbbi időben csendes, nyugodt területekhez adoptálódott idegrendszeremet – akkor kiderül, hogy a mesésnek látszó, türkizben játszó vízfelszínt vastagon borítja a fürdőzők petyhüdt testéről leázott napolaj, a koszos napozóágyakért vagyonokat kérnek, a fehér homok tele van műanyagszeméttel, a szórakozás pedig rövid és csillagászati árú, valamint a smaragdgyepen sem túlzottan nehéz szarbalépni.
A legkiábrándítóbb talán az egésznek az ipari jellege, nomeg az, hogy a nagyüzem erőforrásai szinte semmit nem vesznek észre ebből az egészből, vagy ha ennél lehet valami rosszabb, még élvezik is.
A napi menü a következő: a watersportcenter féltíz magasságában kezd ébredni, ilyenkor még kevesen vannak a parton, de az arogáns dolgozók már nekilátnak kivinni a bólyákat, kiállni a monstre jethajókkal, meg ilyenek. Mindezt természetesen úgy kell csinálják, hogy Albatrostól uszkve félméter távolságra veretnek el fullgázzal a baszottnagy jetskiikkel és egyéb zajos masinákkal. Amikor hivatalosan is kinyitnak, onnantól kezdve egészen este hatig dübörög az őrültekháza, kirajzanak a visító nagycsaládok a lochnessi szörnyet vagy kisautót imitáló csúszdás vízibiciklikkel, az elkényeztetett és már délelőtt elég részeg angol pubik a bérelt vízimotorokkal, bénácska német párocskák ügyetlenkednek stégméretű paddlesurfök hátán. Bálnatestű skandinávok lebegnek püffedt vizihullaként a bólyasor túloldalán. Egész spanyol osztálykirándulások kajakkal, gumimatraccal vagy bármivel, ami képes a vízen fentmaradni.
Ezt nagyjából ötpercenként tetézik némi bananaride-al, vagy a jetskik után rángatható egyéb gumikészségekkel való körbe-körbe csapatással, (Mondjuk én egész jól szórakozom rajta, ahogyan a vízen sokkal inkább érezhető sebesség meglepetése hirtelen telepszik a gyanútlan vendégek ábrázatára és a “fizettemértemerttelikrá” büszke arckifejezése átadja magát a halálfélelem jeges rémületének.)

DSCN6688DSCN6678DSCN6675
az egymást váltó motorcsónakok rendre hordják a népet a nagyobb parasilinghajókra, és ha még nem lenne teljes a káosz beindítják a folyamatosan dudáló eszeveszett sebességgel verető, és ordenáré kelepelés közepette üzemelő, crazy jet névre keresztelt benzintemetőt. (A drága turisták persze, ennek a szörnynek az égtelen hangját is bármikor képesek túlsikítani.) Tízpercenként érkezik egy üveg fenekű ferry, egyszer arguineguinból egyszer Puerto ricoból. Óránként háromszor négyszer kihozzák a bátrakat flyboardozni, akiket tört angolsággal, üvöltve próbálnak arra rávezetni, hogy ne behajlított lábbal fuldokoljanak a talpukra szerelt bömbölő vízsugárágyú fogságában. (Ezt a tevékenységet is jó közel csinálják a hajónkhoz, ha esetleg valamelyik újoncnak mégiscsak sikerülne a magasba szökkenni akkor biztosan beterítse a decket sósvízzel, vagy a fedélzetre zuhanva törje magát ripityára.) Ez a fülsértő kavalkád kiegészül a helyi gazdagok szanaszét horgonyzó és egyenként különféle zenét játszó jachtjaival (Na jó, persze barokkos túlzás lenne azt állítani, hogy “más zenét” játszó, hiszen mindegyiken ragaton szól, csak hát yachtonként más és más remek lakodalmasflamenkó dalok csendülnek fel minden irányból.) és az elmaradhatatlan turistahajókkal, amik hangosbeszélőn bíztatják az embereket a pancsolásra és az előbb felsorolt játékok kipróbálására, valamint a további intenzívebb költekezésre. Ezek többnyire jókora vitorlás katamaránok, amiken szégyenszemre csak dísznek van az árboc, hiszen folyton motorral közlekednek, az egyik monstrum teljes deckfelületét telecsavarozták székekkel amitől leginkább egy úszó szabadtéri mozira emlékeztet…

DSCN6803DSCN6796
Dél körül kisvártatva befutnak a partyhajók, amik pont ugyanezt csinálják csak hangosabban, kiegészítve avval az aprósággal, hogy mindegyikről másik összeállításban élvezhetem a születésem tájékán időcsapdába került sziget korabeli zeneszámait.

DSCN6799DSCN6793

Szerdánként a nagyobb bulihajókon “buzikalózparty van”…

DSCN6813

A Dj-k lelkesen sütik el ugyanazokat az egyszersemjó tréfákat minden áldott nap és a mikrofonokba bömbölve győzködik a turistákat, hogy bizony ez a felejthetetlen party, a nyaralásuk és egyszersmind szánalmas kis életük legnagyobb ajándéka.
Mindez a zajos kavalkád a parton sütkérezőknek talán fel sem tűnik, de ha ennek a cirkusznak pont a közepén horgonyzol, és a konstans nyüzsgés, berregés, visítás, óbégatás, röhögcsélős ordibálásba oltott sikítás és a hetvenes nyolcvanas évek slágereinek kereszttüzében, hánykolódsz a motorosok által csapott, kiadós viharnak is beillő hullámok hátán, akkor bizony a pokol legsötétebb bugyraiba kívánod az egész rohadt turizmust az összes kurva velejárójával egyetemben.
Hat-hét körül egy kicsit lecsillapodik a roham, az emberek elkezdenek hazaszállingózni, a kései motorcsónakázók is az utolsókat röffentik a dübörgő ménesen és már-már kezdi meglepni a csend a környéket, amikoris elindítják a szállodakomplexum unatkozó vendégeinek szórakoztatására minden este megismétlődő showműsort, ahol végre valahára újra találkozhatok a Boney M, az ABBA, vagy akár a Jackson Five örökidőkre a helyi toplista élére merevedett nagyszerű nótáival.
Hát valahogy így néz ki itt egy átlagos hétköznap, a hétvégékről inkább nem is értekeznék bővebben, legyen elég annyi, hogy ezeken a napokon a túristarengeteg mellett a “local force” is népes számban képviselteti magát, vagyis a fent leírtakat meg lehet fejelni egy szerény tízes szorzóval…
Ilyenkor azért örülök, hogy egy kis kedves vitorlással parkolok itt és nem mondjuk egy rombolóval vagy valami durva halálosztó csatahajóval, mert amit azokkal lehet művelni, és amit én minden bizonnyal csinálnék is velük, na az bizony csúnyán meglátszana a karmámon.

pulpo

A napokban csináltunk egy OWD tanfolyamot haverokkal, Viktornak és Zsuzsinak nagy szerencséje volt velünk, hiszen az unalmas homoki oktatás helyett az arinagai tengeri természetvédelmi terület pazar öbleiben okulhattak.
Csináltam egy kedves kis polipos videjót, ugyan nincsen megvágva, meg zenealárakva, meg még a kijelző nélküli actioncammal való helyes operatőrködést is szoknom kell kicsit, azonban a polip az mindenféle minőségben szuper.
Íme.

Avokádó

Itt Spanyolországban elvileg kellene, hogy legyen a hajón “black water tank” ez persze nem azt jelenti, hogy a fekete tengeren is használható, kétéltű, páncélozott harci járműveket kellene tartanunk a fedélzeten, csupán egy szép nagy tartályt, amiben a kakit meg minden egyebet – ami egyébként távozik a csöveken – el kellene tárolni és a kijelölt helyen megszabadulni tőle, illetve a partól öt mérföld távolságban kiüríteni. Kevés hajót láttam azonban, amely ténylegesen rendelkezik efféle reservoir-ral.
Nekünk sincs, aljasillegális vízbeszarók és tengerbepiszkítók hírében állunk.
Az organikus szemét, értsd jól, banánhéj, egyéb gyümölcsök magvai, zöldségnyesedék, meg minden, amit rém gyorsan el tud tüntetni az óceán, (vagyis szinte bármi) az a konyhaablakból egyenesen repül a vízbe. Bizonyára erről sokan gondolják, hogy fúj meg micsodarandabitangkörnyezetszennyezőharamiákvagyunk de még a sötétzöld, csatatéri földanyavédelmezők is nyugton lehetnek affelől, hogy a legtöbb cucc sokszor el sem éri az öbölfeneket, az meg, hogy esetleg partra sodródjon szinte teljesen ki van zárva.
A hajóka körül tobzódó apróhalak ugyanis szédületes gyorsasággal pucolnak el szinte minden természetes dolgot és persze felfalnák a nem ehető dolgok zömét is, viszont olyasmit meg nem dobunk az óceánba. Amivel ők nem tudnak végezni a felszínen, arra gondjuk lesz a fenéklakóknak, mindenesetre húsz-harminc perc alatt, nyomtalanul eltűnnek a dolgok.
A fentiek bizonyítására álljon itt egy kis videó, ami híven mutatja, mennyire is lehet az újrahasznosítás terén számítani az óceán faunájára
Egy darab avokádóhéjjal szemléltetem hogyan is működik a konyhamalac hal szolgáltatás.