álom címkéhez tartozó bejegyzések

Erósz rulett

Tegnap végre megint voltak vendégeim, két német fiú…
Ilyen az én formám…
Figyelem Jayt meg az ő vendégeit, facér portugál lányok, három angol barátnő, akik feltétlen vitorlázni szeretnének, sportos spanyol milf…
Hozzám meg jön a szájhúzó norvég páros, aki csak egy személyre foglal deazérthozzaacsajátisfélpénzér. Nászutasok, orosz vénemberek, Tartálytestű német gólemek, akik inkább csak körülnéznek, de azért gyorsan elbasznak valamit a hajón, hogy itt se aludjanak, meg ugye fess melegfiúkák. (Az Airbnb mondjuk ezt a bevételt le fogja nyelni büntetésképp, mert a homokvihar után törölnöm kellett egy foglalást, de ha ők elmennek akkor legalább már nem tartozom a cégnek.)
Vettem egy üveg bort, meg sajtot és serranot, ahogy szoktam, de a srácokról kiderült, hogy vegánok és inni is csak glutén és alkoholmentes sört isznak, szóval az egész wellcome tapas rám maradt.

Nem tudom mi ütött belém, valószínűleg csak nem akartam a valóságról beszélni, valahogy az idegennél is idegenebbnek éreztem őket.
Úgy viselkedtem, mint régen néha, a belföldi stoppolások alkalmával, mikor már nem volt kedvem milliomodszorra ugyanazt mondani. Ki vagyok, mit csinálok, és a honnan-hová-miért beszélgetések monoton ismétlődéseit elkerülendő, inkább történeteket fabrikáltam, a saját szórakoztatásomra, és csak figyeltem a sofőrök reakcióit, az egyre szemtelenebb hazugságokra…
Mivel a kedélyes társalgás közepette csendben benyakaltam az egész palack tempranillot, mókás kis sztorik kerekedtek. Végül egész jól elbeszélgettünk, illetve elbeszélgettek avval az emberrel, akit épp kitaláltam magam helyett.
Elegyedett bennük a Rejtői karakterekkel benépesített matrózkocsmák és kikötők kedélyes durvasága, a Pillangó fegyenctelepének kietlensége és a trópusi túristautakat kínáló utazási irodák túlzó helyleírásai, delfin regényekre hajazó kalandokkal.
A fiatalok kerek szemekkel hallgatták az elbeszéléseket és látszólag fel sem merült bennük, hogy mindez puszta kitaláció.
Egyrészt messziről jött ember azt mond amit akar, másrészt ha egy fajta világ távol helyezkedik el a hallgató megszokott hétköznapjaitól, akkor az ismeretlen, egyszerű, de valós helyzetek leírása is legalább annyira érdekesnek vagy abszurdnak hathat számára, mint az agyon színezett fantáziák.
Csak engem a valóság egyre kevésbé szórakoztat.
Hiába nem volt szesz a söreikben a hajó imbolygása szerencsére megtette a hatását és gyorsan elnyomta őket az álom.
Én még olvastam kicsit, mert éjfél előtt még akkor sem vagyok képes elszenderedni, ha egy teljes üveg vöröset töltöttem a fejembe, de azért úgy tűnik az alkohol mégiscsak megcsinálta az agyamat.
Szerencsére viszonylag ritkán emlékszem az álmaimra, viszont amikor igen, akkor hótisztán, és tűpontosan.
Hosszú idő óta először álmodtam, tapinthatóan valóságosnak tűnőt, ami mindemellett ébredés után is maradandó nyomot hagyott, és ezek után be kell lássam, hogy már nem csak a valóság szórakoztat egyre kevéssé, de sajnos az álmaim se nagyon.
Pedig az egyszervolt szeretőimmel álmodtam, már ha lehet így nevezni azokat a lányokat/nőket akikkel valaha dolgom volt.
Szóval akár lehetett volna kellemes is.

Sötétben álltam a hideg, de mégis puha, süppedékeny padlón, csend volt, csak valami távoli, nehezen azonosítható zörej szűrődött el hozzám, mintha valami öreg rádió az állomások frekvenciája között ragadt volna.
Vibrált valami nyugtalanító a levegőben, az apró prédaállatok félelméhez hasonló, mikor érzed, hogy nem vagy egyedül, valami van a közelben, amit eltakar a fotonok jelenlétének hiánya és az összes érzékszerved olyan feszesen figyel, hogy szinte az válik őrjítővé. Látni akarsz az ujjaiddal, hallani a bőröddel, felmeredő szőrszálaiddal ízlelni a levegő legparányibb rezdüléseit is.
Tényleg ottvoltak. Többen is, mint gondoltam volna.
Egyenként kerültek elő a homályból, megismerkedésünk szigorú sorrendjében, lassan fokozatosan derengett elő az alakjuk, az egymás után felkapcsolódó színpadi reflektorokra emlékeztető fénykévék, egyre intenzívebb világosságában.
Sorban álltak, mint valami kivégzőosztag előtt, vagy talán inkább valami bűnügyi szembesítésen.
Kifejezéstelen arcú báboknak tűntek, mindegyikük azt a ruhát viselte, amiben először megpillantottam, és az összes ugyanolyan durván volt kisminkelve. (Pedig, szinte egy kezemen meg tudom számolni hány olyan csajjal kezdtem életemben, aki akár kicsit is festette magát. Soha nem bírtam ezeket a rajzolok magamnak másik arcot jellegű női praktikákat, felesleges, drága, sok időt vesz igénybe a felhordása, pocsék íze van, ráadásul pont olyan, mint a push-up melltartó meg a fűző, vagyis tényleg csak a leghülyébbeket lehet vele átverni. Persze elképzelhető, hogy én könnyen beszélek, mert táncosok között nőttem fel és még anatómiát is tanultam hozzá, lehet mások mégiscsak bedőlnek a trükknek, különben nem lehetne ilyen vaskos, jól jövedelmező bizniszt csinálni belőle.)
A makulátlan makeupokba csak az rondított bele némiképp, hogy egyiküknek sem volt szeme. Az élettelen szürke üregekből szivárgott a könnyek áztatta szemfesték és végigcsurgott a pólókon, bőrdzsekiken, blúzokon, farmerkabáton, fürdőruhán, kiskosztümön, feszes toppokon.
Mozdulatlanok voltak, csak a cipőik körül gyűlt egyre nagyobb tócsákba a kékesfekete lé.
A sor hosszúnak látszott, főleg annak fényében, hogy gyarapodásának folytonossága tizenkét éve megszakadt. Sokuk vonásaira nem is tudnék ébren visszaemlékezni, most mégis kíméletlen részletességgel, élesen kerültek elő, akár egy modellfotós fiókjából az ottfelejtett, retusálatlan próbanagyítások.
Leltárszerűen pontos volt a kép, minden heg és anyajegy a megfelelő helyen, mosolygödröcskék, kulcscsontok élei, apró asszimetriák, az éppen elnyíló vörös ajkak közt megcsillanó lecsömpült metszőfog, májfolt a csípőcsonton, hülye kis tetoválások, a fülbevalók száma, lerágott hüvelyk köröm, a mellbimbók udvarának átmérője, mintás ezüstgyűrű a harmadik lábujjon, amit már nem lehetett levenni többé…
A figyelő ember mindent elraktározó, de teljességében elő nem hívható memóriájának kartotékai egyszerre ömlöttek elém.
A pengével metszett részletesség ellenére mégis mindegyikük arcát panoptikumok viaszfiguráivá transzformálta a vastag alapozó réteg és az uniformisként viselt világító rúzs, meg ugye a tömeges szemtelenség.
Furcsamód a szörnyű vakság természetesnek tűnt, sokkal hétköznapibbnak, mint a riasztó smink úgy általában, mintha mindig ilyenek lettek volna, nem is volt igazán zavaró, hogy a tökéletesen egyformára pingált arcokon éktelenkedő, nedves odvak szegeződnek rám tekintetek helyett. Mégis mintha az emlékezet különböző dimenzióinak interferenciájaként, néha felvillantak volna a fénylő íriszek, a mély barnák, a semmilyen szürkék, a holttengerkékek, foltos sárgászöldek, az igéző pocsolyaszínűek, emlékei, de ez csak amolyan érzékcsalódásnak tetszett, akár a rádiózúgás fehérzajából felbukkanó beszédfoszlányok.
Egyszerre kezdtek el vetkőzni, mintha startpisztoly dördült volna, monoton, szenvtelen mozdulatokkal fosztották le a testüket takaró ruhadarabokat. A kelméket átitató koszos nedvesség mégsem tapasztotta a formákra az anyagot, könnyedén, selyemként siklott le róluk minden.
A produkció jól begyakorolt formációnak tetszett, de mégis teljesen életszerűtlennek hatott, akár a marionettek, a zsinóron vont tagjaikkal.
A gépiesség ellenére a mozdulatok dinamikája feltárta az egyes testek szerkezetének egyéni aspektusait, a letagadhatatlanul jellemző apróságok nagyban erodálták a kozmetikumok egységesítő sivárságát. A pont “úgy” megrezzenő fenekek, a bordaívekre feszülő bőr, a kicsiny ráncok és gyűrődések a hajlatokban, mellek himbái…
Flegma gesztussal dobták hátra az öltözéket, ami ennek ellenére egyetlen, nagy, szabályos kupacba hullott a hátuk mögött, a domb mégis lassan emelkedett, hisz nem volt földire emlékeztető gravitáció, minden komótosan lebegett a meghatározott célja felé, mintha a holdraszállást bugyikkal és melltartókkal forgatnák újra.
A tömegvonzás csak a terjeszkedő, zavaros folyadékot húzta lefelé.
Mikor már az utolsó fehérnemű, bakancs, harisnya, tornacipő és tűsarok is a halomban landolt, a pőre kompánia, újra raktárban porosodó próbababákká merevedett, csak áltak moccanás nélkül, rám meresztve a világ nélkül ásító üregeket, és csorgott a híg szemfesték, a rikító vérpirosra rúzsozott ajkak oldalán, végig az immár csupasz testeken.
Sötét erek hálózataként rajzolták térbe az idomaikat a kis patakok, megtöltötték a köldökök mélyedéseit, meggyűltek a mellek domborművének alsó felén, akár a jégcsapok leve olvadáskor, befolytak a szemérembombok pihéi közé, lecseppenve vagy tovább szaladva a combokon, becsurogtak a lábujjközökbe és szétterülve egyesültek a mesztelen talpak alatt.
Egy örökkévalóságig néztük egymást, illetve néztem őket, ők meg csak meredtek rám, vagy legalábbis valami olyasmit műveltek velem, amit látószervek híján is nyugodtan lehet csinálni.
Kiélveztem, hogy nem látják rajtam a vizsgálódó kíváncsiságot, amivel szemügyre veszem őket, olyan alapossággal, amilyenre annak idején csak a vegetatív tudattalan, érzékeny filmjének volt lehetősége, az agy mélyebb rétegeinek, ami ezeket az adatokat is hűen megőrizte. (A tudat, annak idején ugyanis, legtöbbször épp el volt foglalva avval, hogy saját magát felszámolja vagy ideiglenesen visszavonuljon és teret engedjen valami primordiális, állati, ösztönvezérelt entitásnak.)
Mikor a festékes latyak elérte az én lábamat is, hirtelen, megelevenedtek, mint a szagot fogott kopók.
Egyszerre léptek felém, de ekkor már nem a droidok darabos esetlenségével, személyiségük melege újra átjárta taglejtéseik ritmusát, élővé váltak és csak jöttek-jöttek egyre közelebb.
Meglegyintettek az illatok is, a kémia azonosító okmányai megidézték az itt-ott elfelejtett neveket, de csak egy pillanatra, mert a fokozódó közelség összekeverte a pórusok egyedi kipárolgását. Parfümök, verejtékbe elegyedő feromonok, a dohányízű meleg nyál szaga, habos hüvelyváladék, a gyönyör által a tüdő legmélyéről felszakított lélegzet, a frissen mosott ruha bőrhöz tapadt öblítőillata vegyült sűrű felhővé.
A hozzám nyomakodó valójuknak egyenként nem volt elég a tér.
Így alakjaik egymásba metsződtek, összeolvadtak, mint a névjegykártya szagok a személyiigazolvány illatokkal. Rámfonódott az ölek, hasak, mellek, karok húskonglomerátuma, egy lényként vonaglott rajtam a mindenfelől körbeölelő testek kimérája, nyelvek ujjak nyomakodtak a testüregeimbe, rúzspászmákat maszatolva a bőrömre, sikítottak, nyögtek, ziháltak, a szemem előtt váltakozó, kéjtől nyirkos arcok.
Extázist hörgő leánykórussal folytatott orgia kígyózott rám, kusza hangszálak rezgéséből esetenként mégis kikönyökölt itt-ott az individuum hangja, felismerni véltem valameik Nórát, egyes Veronikákat, Violettát, Editet, Ágnest vagy Borbálát esetleg Esztert, aztán az egész visszasüllyedt a kakofón káoszba, mint a rosszul behangolt rádió bizonytalansága.
A szemek helyéről ömlő folyadék lassan már a derekamig ért.
A tesztoszteron által felkorbácsolt, lavinaként mindent maga alá temető vágy, viaskodott a belsőségfacsaró iszonyat fagyos paralízisével, ahogy az összegabajodott szerelmek és egyészakás kalandok fuzionáló porhüvelyei hömpölyögtek rajtam.
A világlátásomat nagyban befolyásoló szépség, fragmentumai ipari vakukként villantak át a csatakos, bizarr hideglelésen, a retinámba égő képek, mint billogok jelezték, hogy a tulajdonuk vagyok. A megveszett éhes fenevad szenvedélyének forrósága elpárologtatott annyit a rettegés kovácsolta láncok vastagságából, hogy könnyedén eltéphesse azt.
Lüktető farkam, mint a rablóhús darabjait átdöfő nyárs, füzérré fűzte rászívódó vaginák és ánuszok sorát. Seggek, mellek pulzáló szöveteibe markoltam, masszaként gyúrva-tépve az ismerős idegent, de minden kisiklott az ujjaim között, hogy aztán újra szorításra éhező combok, és emlők rendjévé álljon össze a tenyeremben. Lucskos tusa életre halálra, a győzelem igénye nélkül, váladékokban párolt testmeleg tornádó, a felrobbanó neutroncsillagok elsöprő erejével megtámogatva. Kialudt az idő, minden moccanás saját tükörképévé változva sokszorozta meg magát, számolhatatlan lineáris végtelent egymásra vajúdva.
Eszetlen, animális hormon zuhatag rántott magával, tombolva egyesítette az összes felejthetetlen szeretkezés, baszás, zugszopás, délutáni maszatolás, egészségügyi kefélés, és unottan kopulálás emlékét, egyetlen idegpályahamvasztó, neuronperzselő orgazmusba merevítve.
A megváltó, sikamlós ölelés azonban, lassan folytássá erősödött, csapdává szilárdult, a gyönyörbe vegyülő fájdalom kínná terebélyesedett.
A lakkozott körmök lehámozták az izmokról a bőrt, a végtagok örvényei kifordították vápáikból az ízületeket, hüvelyek százainak perisztaltikája préselte péppé a barlangos testet, és csontok recsegtek a rákulcsolódó ölek szorításában, akár a deres avar.
NE, A SZEMEIMET NE! CSAK AZT NE!
Tehetetlen voltam a megvadult amazonkása erejével szemben, (akik egyenként, mostanra már bizonyára, asszonyok, tisztes családanyák vagy halottak.) mint bénult rovarok a pókfonál selyemburkában, ahogy kisvártatva feloldja őket a beléjük fecskendezett emésztőnedv.
Üvölteni akartam, mint egy koraszülött de nem volt bennem hang többé, vagy csak beleveszett, a vakság izzó sötétségébe, ahogy a kikapart szemeim langyos forrásként lecsorogtak az arcomon. Csak a halk bugyborékolást hallottam, míg a szájpadlásra tapadó, torkomban gomolygó nyelvek és ujjak közt becsorgó fekete, sós, szemfesték ízű lé lassan megtölti a tüdőmet…

Fuldokló bálnákat megszégyenítő lélegzetvételre riadtam fel, egy takaros izzadtságtócsa közepén, fájdalmas, pattanásig feszülő erekcióval és egy bögrényi véres ondóval a lepedőn.

Szerencsére nem vertem fel a vendégeket a rémmesékbe illő nedvesálmom hangefektusaival, úgyhogy sebtiben összetakarítottam magam után és hajnalhasadtáig ültem a taton, sorra füstölve a hosszúpapírba sodort, keserű cigarettákat.
Soha többé nem akarok aludni…

Címke , , , , , , ,

Álomcsapda

Az álmoknál semminek nincs élesebb kése. A rémeseknél azonban az édesek még komiszabbak, hisz míg az előbbiekből megváltás felébredni és kaszabolásuk gyorsan feledésbe merül, addig az utóbbiak precíz bemetszései az ébrenlét óráiban sajognak igazán.
Átforgolódott, álmatlan éjszakák utáni hajnalban melóba indulásokat követően, hazaérve lerogytam a cockpitben, és a hűvös szél dacára, felborulva, elszenderedtem, mint egy kezdő narkolepsziás.
A begyűrűző könnyed képek sora felvidított, és könnyedén hitette el velem, hogy az elmúlt évem csak egy félreértés, egy nyomasztó vízió. Most már minden rendben van, az egész nyomorúság, egy hosszúranyúlt rossz álom volt csupán…
Már sötét volt mire felébredtem, szelíden kicsordult nyálam az arcomra száradt.
A szél elült, a mozdulatlan csendben némán rázott a zokogás.
A vákuum csak abban a térben nem fokozható, amit körülhatárolnak a valóság fizikai rendjének feszes szögesdrótjai, de úgy tűnik az érzések birodalmában a hiány is képes hatványozódni. Soha nem gondoltam, hogy az üresség ilyen feneketlen mély lehet…

Címke , ,

alföldi víziók

Nem tudom mi lehet velem, de az utóbbi időben rendre szarul alszom és egyre többször álmodom lidérceseket, vagy legalábbis meglehetősen furcsákat. Ezekben az álmokban az a közös, hogy mindegyiknek köze van a Lakitelek Tőserdő vasútállomástól nem messze, a szirom utca 6 szám alatti kis telken álldogáló – illetve az emlékeimben még álldogáló – apró faházhoz, amit a nagyapám épített.

Minden egyes történet elég különleges a maga nemében, de ugye az ember gyorsan elfelejti az álmok részleteit és csak a sommás körvonalai maradnak meg a tudatos szférában, rosszabb esetben még az sem.
Ezért most megragadtam az alkalmat, és ébredés után rögtön nekiálltam bepötyögni az emlékeket, hátha így több mard belőle.

Ez persze nem olyan egyszerű feladat, mert megvan az a (rémálmok esetében nem túl hasznos) képességem, hogy színesben és full HD-ban álmodom, szagokkal, ízekkel és egyéb érzetek illúziójával megtámogatva, viszont, sajnálatos módon az „írói” képességem nem terjed odáig, hogy ezeket a finom részleteket a nagy orosz realistákhoz hasonló mélységben tudnám prezentálni, de vázlatnak talán megteszi. Lelkes, amatőr álomfejtők, és pszichomókusok a blogbejegyzés komment szekciójában állíthatnak fel diagnózist az elmeállapotomról.

Szóval Tőserdő, nyár van és gyerek vagyok. A sötét belső szobában, a spaletták csukva vannak, mert valaki alszik. Tudom, hogy alszik. Pedig a helyiségben rajtam kívül senki sincsen, csak a halovány, kintről beszűrődő félhomályban, a ronda fakónarancs árnyalatban úszó tapétán lévő, nagyfejű, kibomló szirmú, kitalált virágok között tekergőző indák, és növényi ágvégződések. Mégis valaki hangosan szuszog, horkolgat, nem szabad felébresztenem. Ezért rendkívül óvatosan mozgok, lassan matatok a hatalmas antik világvevő megsárgult elefántcsontszínre emlékeztető műanyag gombjain. Csak egy öreg rádió, de akkora, amekkora lapostévékért mostanában szeretik agyontaposni egymást az emberek, egy-egy elektronikai cikkeket forgalmazó nagyáruház megnyitóján, vagy csak a karácsonyi szezon első napjait kísérő akciók kezdetén. Szinte biztos vagyok benne, hogy a készülék használhatatlan, illetve, hogy a valóságban már nem működött, amikor én megszülettem.
A berendezésen valójában csak hat vagy nyolc gomb lehetett igazából és két tárcsa, előttem mégis egy templomi orgona klaviatúrája terül el, rengeteg gomb, tollanyttyú, huzattyú, bizgentyű, baszattyú, billentyű és izé. Eltekerem az egyik tárcsát, mire felizzik a számlap – vagymi – mögött elhelyezett apró égők sora, meleg, mély, napsárga derengéssel fénylenek fel számok és városok nevei, London, Berlin, Varsó, Prága, Budapest. Tőserdőt keresem, valamiért nincs ott a sorban. Pedig világváros, tudom, hiszen itt élek, minden olyan hatalmas és nyüzsgő. Óriás szőlősorok közt rohanó, nagy, csuklósbusznyi méretű, zöldhátú, kéknyakú gyíkok, a kerticsap dübörgő vízesése mellett tanyázó gigantikus varangyok, a föld alatt metróként suhanó vakondok, a könnyű homokos talaj mélyén élő furcsa lények, leginkább a ribizlibokrok tövében a földből néha kikandikáló bizarr, tüskés lótetű – akitől valamiért mindig rettegtem – a ringlófa alatt magasodó, eltüzelésre váró, öreg palánkok, ágak és egyéb kacatokból tömegéből álló domb megannyi motozó teremtménye, bogarak, madarak, hüllők…
A rádióból egyáltalán nem hallatszik, a megszokott, az adással teli frekvenciák között recsegő, éteri zaj, csak a szél hangja. Csak a szél fúj, a ritka, tüskés akácok között.
Dohos, édeskés bukéja van a szobának, a régi bútorok átható nyugdíjasaromája, az öregemberek lakásában terjengő,  fullasztóan nosztalgikus szag, az élvebomlás a lassan múló élet semmivel össze nem téveszthető szaga.
Síkok metszik át a kicsi szobát, irizálva derengő pengeélek, táncolnak bennük a porszemek, mintha résnyire nyíltak volna a spaletták a reggeli, madárdalos, ropogós napfényben, pedig a nehéz fatáblák ugyanúgy zárva vannak, látom az ablaküveg túloldalán, hogy a kis, nyikorgó kallantyúk rá is vannak belülről fordítva. Nem is szabad még kinyitni őket, hiszen alszik. Valami vagy valaki ott alszik a szobában láthatatlanul. Ott ólálkodik a csontig hatoló érzés, hogy nem vagy egyedül, még sincs ott senki sem.
Tisztán hallható a mély álmot jelző, lassú, szelíd, ritmusos lélegzetek sora, mintha a lomhán emelkedő és süllyedő mellkas hangjára válaszolna a rádió sugározta szélzúgás. Mégis egyedül vagyok. Nyomkodom a nagy kezelőfelület megannyi hogyishívjákját, be kell állítanom a megfelelő hullámhosszt,  LAKITELEK TŐSERDŐ SZIROM UTCA HAT. El kell kapjam az adást, ami csak nekem szól, de hiába a fáradságos munka, semmi más műsor nem akad csak a zörgő hideg szél hangja.
Kicsit hátrébb lépve megbotlok és hanyatt esem a földre tett ágyban, ami ott sincs, illetve ott sem volt, még az előbb, a rádió eltűnt, semmi nem maradt a helyén, csak a szél fúj továbbra is a tapétavirágok között. Nehéznek érzem magam, ahogy a hirtelen ott termett nagy zöld ágyon fekszem, a mennyezet furnérborításán, a beázások nyomában odakent fehér szigetelések hálózata olyan, mint a tengerben vibráló fénypászmák, amit a hullámok rajzolnak a tengerfenék köveire, csak az általában nincs megtűzdelve, száraz, elkent légytetemekkel.  A szobában most világos van, biztosan felébredhetett már…

A két szobát elválasztó falon ott sorakozik minden, a lecsömpült szélű fehér műanyaglap, a szotyolákból kirakott zsiráfokkal, fölötte a homorú borotválkozó tükörben látom Magyarország halait, az étkező, feketelábú, piros, műbőrborítású székei és a kinyitható maszatos asztal fölé szegezett ismeretterjesztő MAHOSZ plakátokon.
A szilvaorrú keszeg, mindig nevettem a képen, de sohasem sikerült olyasmit fogni, aminek szilva lett volna az orrában. A kakukkosóra szerű apró faház jobboldali nyílásában a főkötős menyecske álldogál, napos száraz idő várható tehát, ha a kalapos parasztgazda jönne ki a másik ajtón, esőre lehetne számítani. Soha semmiféle összefüggés nem volt még az időjárás valós alakulása és a kis figurák mozgása közt, most sincs. Hiába is posztol a fehérnép a kis boltív alatt, hiszen hallom, hogy fütyül kint a szél. Vagy talán itt fúj bent a szobában, a tapéta ronda art nuevo-s flórája tekeregni látszik, mint Raoul Duke előtt a Las Vegasi hotelszőnyeg egy marék acid után. Szemben üres emeleteságy magasodik, deszkáján sorjáznak azok a fura, pufi matricák amiknek zizegő szemük van, gyermekkoromban valamiért marha nagy divat volt, most plasztikszemeikkel mind vádlón engem bámulnak, a por szagú csendben. A polcról eltűntek a könyvek, lepedők vannak ott helyette, akár egy kórház ágyneműraktárában. A falra erősített kampókon, nyugtalanító módon horgászbotok pihennek, feszesnek látszanak, mint a bármely pillanatban támadásra kész, éles fegyverek. Feltápászkodom az ingoványként süppedő ágyról, mellette szétszórt kártyalapok hevernek, magyar és francia kártya összekeveredve, a szivárványszín légyfüggönyön keresztül kilépek a konyha előtti kis előtérbe. A műanyagcsíkok érintése nyomán érzem a sztatikus töltést a bőrömön, jövőt vizslató érzékeim előre jelzik a kisülést, ahogy a kilincshez érek, a kicsi kis pattanó ív egy pillanatra a Tesla tekercsek körül cikázó villámokhoz válik hasonlóvá, de csak valahol belül, valójában nyitva az ajtó és a kilincs is fekete bakelit.
A makk ász beszorult a küszöb alá, felveszem és megpróbálom kisimítani a gyűrött, tűz körül fagyoskodó öregember képét. A linóleum alatt visszhangzik a deszkák recsegése, mintha a léptek nyomán a fából felnyögő nyikordulás valami mély üreg falairól verődne vissza. Szédülök, kívülről látom magamat, amolyan huszonéves forma lehetek felborzolt hajjal, másnapos képpel állok egy sörrel a kezemben. A cimboráimat szólongatom, senki nem felel, biztosan lementek már a partra.
Túl sokáig aludtam.
A teraszon a nagyapám ül, az asztalnál az apámmal beszélget, szól a rádió…
Újra kisfiú vagyok, a sört nekik hoztam, kőbányai, kék és piros címkés, a duci nyakú régi üvegeken gyöngyöző harmatcseppek, beletapasztják őket a fehér áfészes nejlonzacskó ölelésébe.  A kerítés előtt egy kis fiat 500-as parkol, szép tisztára van mosva, de a kerekei tengelyig elkaparták magukat a fényes, királydinnyés homokban.
Leteszem a szatyrot, az öreg rám sem hederít, az apám meg mintha fiatalabb lenne önmagánál vagy legalábbis annál a fiúnál, aki az imént fáradtságtól nyúzott arccal jelent meg az ajtóban.  A csaphoz szaladok megmosakodni, mert a fagyi, amit a sörhozás fejében vásárolhattam magamnak a kezemre olvadt a melegben. A kerticsapból nem jön a víz. persze, hogy nem jön, hiszen télire mindig elzárjuk, hogy fagymentes legyen. Kis szurtos kölyök kezem helyett nagyapa vakító fehérre őszült, bundás kezét tartom a csap alá, körmei alól patakokban folyik a vér, az egyik szemére teljesen megvakult már, a másikkal is alig lát valamit, rojtosra verte az ujjait a kalapáccsal, amikor a budit építettük, emlékszem, de ezek most az én kezeim és nem jön a csapból az a kurva víz. Előre megyek a vízaknához, fedelét alig találni meg a sűrű, combig érő gaz között, pedig tegnap nyírtuk le a füvet, még az illatát is érezni. A zöldre festett vasfedő nagyon nehéz, alig bírom félrevonszolni, alatta némán ásít a sötét üresség. Mászom lefelé a létrán, három lépcsőnek kellene lennie de valahogy sokkal több van, a betonba ágyazott ácskapcsokból álló kapaszkodók sora a feneketlen mélységbe vezet. A szél meg megrángatja a száraz gazokat körülöttem, ahogy a fejem eltűnik a nyílásban. Meztelencsigák látszanak a nyirkos falon, ameddig még lehatol a fény, sárga pöttyök villognak a hátukon, csillogó nyálkacsk kíséri őket, aztán már azt sem látni, csak a vibráló vak sötétséget.  Mászom és mászom lefelé, szorítani kell a vasat, mert apró kezeimmel alig érem át őket, csúszósak a fokok, és a kis nyavalyás szandálommal nagyon nehéz megállni rajtuk, de menni kell lefelé, mert valamiért meg kell nyitnom azt a fránya csapot. Az akna alján nincsen semmi sem, de a szél zúgása itt is hallatszik, metróalagutakban érezhető légvonat csapja meg az arcomat.  Tapogatózom, bár már azt sem tudom mit is kellene keresnem, olyan régen vagyok egyedül a sűrű feketeségben, hirtelen érzem, hogy kitágul körülöttem a tér, szerszámos polcokat találok rozsdás sárga nyelű csavarhúzókkal amivel a nagyapa a szúnyoghálót szokta kitámasztani. A sarokban valami apró fénycsík dereng. Hát persze, hogy a pinceajtó széle, kis erőfeszítés és nekitámaszkodás után csikorogva feltárul, vidáman szaladok fel a lépcsőn egy nagy, nehéz NDK-s amerikánerrel a kezemben. A hátsókertben már egy fia szőlőtőke sincs, helyén kiégett fű és gazok, a félkész budi ajtaját ritmusosan csapkodja a szél, ahol régen a ringlófa alatti lomkupac terpeszkedett most, viharvert deszkaasztal mered ki a földből, abba fúrok éppen lukakat. Lassan tekerem a hajtókart, az acélt borító ezüstöskék kalapácslakk megcsillan a napsütésben, minden fordulatra. A kézifúró fényes fa fogantyúja bordó színűre van pácolva kicsit megkopott már ott, ahol erősebben markolja az ember, de a gépet magát gondosan bezsírozta a nagyapa, akadálymentesen forog és még csak meg sem nyikordul.
Az asztalba fúrt lukakon először csak komótosan, majd egyre gyorsuló ütemben kezd elszivárogni az idő.
Virágba borul fölöttem a ringlófa, rengeteg termés hízik rajta, az egyik ága le is törik a nagy súlytól. A körülöttem burjánzó dudva magasabbra nyúlik, mint az asztal lapja, a húsos papagáj formájú tüskés tokok felnyílnak, és a könnyű, fehér szálakon libegő barna magokat elsodorja a szél. Túlérett gyümölcsök hullnak a nyakamba, vad darazsak lepik el őket kavarognak, mint a vihar, aztán lepotyognak azok is, hó temeti be őket és maga alá szorítja az elszáradt gaz meghajlott szárait. Megdermed a táj. Lassan hosszú jégcsapok ereszkednek alá a hullámpala tető pereméről, egy lesik és belefúródik a hóba, a csatorna eldugult, ki kellene tisztítani. A fúrószár gyorsan eszi magát az öreg deszkalapba, a színtelen forgács úgy pereg kifelé, mintha apró férgek nyüzsögnének a szaporodó lukak körül. A tél elpárolog és a kikelet nyomában sebesen növő tarack indái bekígyózzák a nedves homokot. Szőke kisfiú szalad ki a házból felmászik a pincetetőre és zöld műanyag etetőcsúzlijából önfeledten lövöldözi az égbe az apró kavicsokat. A kerítés előtt álló kicsi fiat egy ezerkettes Ladává változik, az is fehér, majd kockavonalai átformálódnk egy csllogó, metálbordó Nissan laurellé, az kopotkék Opel kadettre vált majd egy sötétebb színű astra követi. Villódzva követik egymást az évszakok. Az alföldi nyár  fakó hamuszínűre égeti a ritka füvet, a délibábos reszkető forróságban, vibrálva látom, ahogy a tetőn ácsorgó kisfiú rám emeli a csúzliját, súlyos, piros fájdalom hasít a koponyámba. Mikor magamhoz térek, egy apró testet tartok a kezemben egy kicsi énekesmadár hulláját, még meleg, a fejét teljesen szétroncsolta a négyésfeles ólomlövedék, nehéz duplarugós Slavia hatharmincegyesem a padnak van támasztva, csöve a borús őszi ég felé mered, patakzó könnyeim átesnek az asztalba fúrt lukakon. Alul úgy peregnek ki akár a parti zuhanyrózsából a cseppek, ha az ember megrántotta a lánc végén lógó kis trapézt.
Hallom ahogy a kis piros Bzmot mozdony kürtölve bepöfög az állomásra és fiatalok vonulnak lefelé az úton, a honvédségi legelő szögesdrótja mellett.
Megérkeztek a többiek végre valahára.
Eléjük sietnék, de zárva van a kapu, megkérdem az öregembert, aki a teraszon lapozgatja az ezermester magazin, szépen, évfolyamonként lefűzött és bekötött számait, hogyan is nyithatnám ki. Ezerkilencszáznyolcvanhat április huszonhat, válaszolja halkan, majd belekotor a szétszedett óriás rádió, asztalon heverő alkatrészei közé és kiemel egy bazinagy tömött kulcscsomót. A kerítés előtt egy fehér Skoda fabia parkol, az apám száll ki belőle kopasz és elgyötört, nyálkás halakat nyújt be a rácson. Beengedném, de nem találom melyik kulcs illik a zárba, úgyhogy inkább csak vödörbe teszem a halakat. A kerti csap csövéből hangos remegő, hörgéssel fröcsköl elő az artézi víz, a csapot nem lehet többé elzárni. A mohás erdei források környékén érezhető vasas illat tölti meg az orromat, az edény falán lassan túlcsorduló jéghideg folyadék áthömpölyög a meztelen lábfejemen, és elkezdi beleoldani azt a homokos talajba. Ahogy a lábaim lassacskán rövidülnek, majd szinte teljesen elfogynak, egyre közelebbről látom, a zubogó vízsugártól tajtékos vödörben körbe-körbe úszkáló, kibelezett, fej nélküli törpeharcsákat.
Nem élek már csak az ideg, mondja egy hang a fejeben.
Na mi lesz már, kinyitod azt a kurva ajtót, vagy itt kint igyuk meg azt a rahedli sört, amit idáig cipeltünk, hangzik a kiáltás a kapu felől.
Most hirtelen passzol a kulcs a zárba, rögtön az első a karikán sorakozók közül
Sokan jönnek, de egyikkőjüknek sincsen arca, csak egy luk a fejük közepén, amibe szorgosan öntik a sört.
Én is sört iszom, hangosan kacagunk és szalonnát sütünk a lángoló faház körül. A rádió fénylik és továbbra is játssza a szélzúgást.
A légmozgás azonban nem csak műsor, feltámad süvít és a szemembe sodorja a pernyét, érzem, hogy baromi kellemetlen csípős égető fájdalom…

Erre ébredtem föl, vagyis hát arra, hogy olyan ügyetlenül sikerült feküdnöm, hogy az öklömmel majdnem kinyomtam a saját szememet…

Ha hazamegyek valaha, feltétlenül el kell látogassak Tősbe. Lassan több mint tizenöt éve nem láttam a gyermekkorom legszebb nyarait idéző kis faházat. Persze már rég nem a családé, apám azt is elherdálta, mint nagyjából minden mást, amink volt. Lehet rég elbontották és valami randa betonkockát építettek a helyére. De ha a vityilló nincs is már ott, az akácosban fújó szélnek, a sűrű ártéri erdőknek és az iszapos Tisza holtágnak meg kellett maradnia. Talán elég lesz az is.

Címke , , , ,

pee on the wall

Egészen vicces dolgot álmodtam…

Az egész vízió atmoszférája emlékeztetett a népszerű hollywoodi disztópiák hangulatára, kicsit sötét ködös, poros, színtelen sfumatós, a fények mintha mesterségesek lettek volna, de nem lehetett konkrétan eldönteni, hogy egy felhős hajnal, szürke alkonyat vagy borús nappal.

Egy hosszú utcát lehetett látni, a házfalak mind horizontálisan mind vertikálisan végeláthatatlanul folytatódtak. Az egy hosszú utat szegélyező toronyháztelep oldala kaotikusan változatosnak mutatkozott, ódon küklopsz falak, idő rágta sziklákból rakva, málló vakolatuk alól rozoga vörös téglákat villantó óriás tűzfalak, hindu templomokat megszégyenítő faragásoktól hemzsegők, szürke betonpanelekből építettek, deszkákból és bádoglemezekből összeróttak, modern plázák fényesre polírozott drága gránitburkolatai, hi –tech, krómtól szikrázó fullüveg függönyfalak. Mindez kirakatokkal, mindenféle ablakok és egyéb nyílászárók ezreivel teletűzdelve. Civilizációnk épített alkotásainak egész tárháza egy darab végtelen sugárútra koncentrálva, véletlenszerűen, mindenféle rendezőelvet nélkülöző módon egymásra halmozva és ízléstelenül eltúlozva.

Ez még önmagában nem is olyan érdekes, ha valakit esetleg nem mozgat meg az építészet története, semmi szürreálisat nem talál egy ilyen álom képeiben. A valódi furcsaság az utcát benépesítők viselkedésében volt fellelhető. A teljes spektrumú eklektikát felvonultató falak tövében emberek tömegei álltak, rendezett sorban, és egymással versenyezve próbáltak minél magasabbra hugyozni. (Az emberfia úgy gondolná, hogy az ilyesmi bizony egy férfias sport, de nők is képviseltették magukat szépszerivel, különféle bizarrabbnál bizarrabb eszközt és megoldást alkalmazva.)

Voltak szemmel láthatóan zöldfülűek, akik a mellettük vizelőkkel mit sem törődve, csupán hólyagból próbáltak a legjobbak lenni. Mások téglahalmokra, kukákra, rozoga létrákra kapaszkodva, villanypóznákra mászva, vagy épp egymás nyakába állva igyekeztek felülmúlni a többit.

Egyesek, a tehetősebbnek látszók, csillogó állványok tetejéről, darus kocsik kosarából pisáltak a falakra, őket és szórványosan persze a többit is, az ablakok nyílásaiból lógók, franciaerkélyeken nézelődők és balkonokon zsúfolódók üdvrivalgása és tapsa kísérte. A vizelettől tocsogó járdákon megszállott tekintetű „versenyzők” vedeltek furcsa palackokból, meghatározhatatlan színű löttyöket, sokat, gyorsan és mohón kortyolva, vártak, hogy a falak közelbe jussanak és ők is megmutathassák…

Voltak közöttük kivételesek, ők érezhetően másfélék voltak.

Nem közösködtek a többiekkel, tompa őrület csillogott a szemeikben, arcukon mégis kimért nyugalom ült, hatalmasra dagadt testüket megfontoltan apró slukkokkal növelték még nagyobbra. Mikor elérkezettnek látták az időt, nemi szervüket a föld felé fordítva, hihetetlen nyomású húgy sugár oszlopon rakétaként emelkedtek a magasba, messze a többi falnedvesítő fölé. Mikor apadni kezdett a tolóerő, kiürült, leeresztett luftballonszerű testük lebernyegeit ernyőként kifeszítve siklottak körbe-körbe a felszálló meleg vizelettermikeken. A fent lebegők már nem problémáztak az utcafronton tülekedők forgatagán, a hólyagjukban maradt súlyos cseppek ebből a magasságból már olyan hangosan csattantak a kövezeten vagy a kusza épületek falfelületén, hogy minden bámészkodó tekintetét magukra vonzották. A figyelem középpontjába kerülésben az is segítségükre volt, hogy az időközben beláthatóvá vált háztetőkről, finom ízléssel válogatott, sötét öltönyökbe bújt figurák nagyteljesítményű reflektorokkal világították meg őket. Az erős fényforrásokkal esetenként az alant tevékenykedők egyik-másikát is becélozták, majd drótköteleket leengedve, daruval a tetők fölé emelték őket. A hamuszín égen vitorlázók és a sodronyokon lengedezők, húgyfoltos, bizarr élő fényreklámokként lebegtek csendben a fénypászmák kereszttüzében.

Az utcára szürke gránitzúzalékot hordó bonsai-dömper hangos pöfögése sajnos előbb felriasztott, mint, hogy az álomból kiderült volna kik is a sötét ruhás pisiügynökök és miféle céllal művelik mindazt, amit tesznek. Mindenesetre arra gyanakszom, hogy a beteg agyam, valószínűleg az elalvás előtti elmélkedésemet formálta torz vízióvá, ami történetesen a művészetnek becézett „intézmény”  hierarchikus struktúrája körül forgolódott…

C’est la vie

Címke , , ,