búvár címkéhez tartozó bejegyzések

UNDERWATER WRESTLER SPECIALITY

Van a búvárkodásnak egy rendkívül bosszantó válfaja, amit a rekreációs búvárszervezetek térnyerése szabadított rá a világ tengereire és medencéire, de leginkább mégis a búváriparban dolgozók idegrendszerére. Ezt a merényletet DSD-nek nevezik. (A mozaikszó mögött a „Discover Scuba Diving” kifejezés húzódik meg, ami nagyjából annyit tesz, hogy teljesen laikus embereket próbálunk búvárfelszereléssel a víz alá meríteni, egészen minimális fizikai és technikai ismeretek felvázolása után.) Mindez persze pompás lehetőség arra, hogy mindenféle népek bepillantást nyerhessenek a felszín alatti zöldeskék birodalom szépségeibe és kíváncsiságuk felébredhessen a búvárkodás mélyebb megismerése iránt. Azonban, szerintem mégis arra alkalmas leginkább, hogy szerencsétlen emberek (tisztelet a csekély számú kivételnek) borsos áron, sűrű pánikrohamok kíséretében, saját és környezetük, testi épségét, vagy éppen életét veszélyeztető szituációkba keveredjenek, és faramuci helyzetbe hozzák a hivatásos békaembereket, akik egyébként az életükért felelnek.
Ezen veszélyfaktort a dive-centerek zöme szereti a minimálisra csökkenteni bizonyos korlátozások bevezetésével, de mi nagyon simulékony és barátságos cég hírében állunk, ezért boldog boldogtalan részt vehet a kiképzésen tekintet nélkül korra, nemre, vallási hovatartozásra és vízbiztonsági tapasztalatok meglétére.
Eleddig azt hittem, hogy a próbamerülés legrosszabb alanyai a fiatal Amerikaiak, akik ugyan nagyon menőnek gondolják a búvárkodást, hiszen láttak már a víz alatti világról készült természetfilmet a NatGeón és ott minden olyan egyszerűnek látszik.
Persze akár egy kicsikét is odafigyelni arra a sok „uncsi bullshitre” amit az előttük álló szakállas csávó magyaráz a víznyomásról meg a fura gombokról és csövekről, az sokkal kevésbé „kúl”, mint gyorsan fellőni egy-két „nézdmábúvárszemüvegvanahomlokomon”vicces szelfit az instagramra”.
Ennek megfelelően szép, rendezett sorban követik el az összes lehetséges hibát, amik természetesen egytől-egyig egész hatékonyan elkerülhetők lettek volna, ha a drága kliens, az Iphone képernyőjén túli messzeség homályába vesző alakom által közölt információk iránt a legcsekélyebb mértékű érdeklődést tanúsította volna.

Mindenesetre, a nemrégiben történt incidens után rá kellett döbbenjek, hogy a föl-le liftező, homokot felrúgva tengerfenéken bukdácsoló és a szelfibot végére erősített legújabb GoPro val való hadonászáson kívül semmivel nem törődő amcsik, csak egy szünidei matinénak megfelelő intenzitású, üde színfolt a tehetségtelen öngyilkosjelöltek palettáján.
A valódi kihívást az Indiaiak és Ázsia szülöttei jelentik.

Ez nagyjából úgy néz ki, hogy mielőtt bárminemű előadásba belekezdenék a búvárkodás mibenlétéről
trükkös keresztkérdéseket szoktam feltenni a saját helyzetem megkönnyítésére.
Úgymint:
– Búvárkodtál már esetleg, ezt megelőzően?
– Van tapasztalatod „sznorkelezésben”?
– Volt már búvármaszk a fejeden?
– Úsztál már valaha úszószemüveggel?
(kétségbe esve)
– TUDSZ EGGYÁLTALÁN ÚSZNI???

Az utolsó kérdésre adott negatív felelet esetén a legtöbb búvárbázis alkalmazottja, szerényen széttárná a karjait és a sokatmondó mellső középtartást kísérő sajnálkozó pillantással finoman tudtára adná a kedves kliensnek, hogy sajnos az összes víz alatti huncutságot magában foglaló tapasztalatot egész odáig mellőznie kell, amíg meg nem tanul önerőből fennmaradni a vízfelszínen.
Nem úgy a VIKING dive center büszke divemastere. Aki miután az összes kérdésre nemleges választ kapott, kötelességéhez híven, szélesre erőltetett mosollyal az arcán közli, hogy ugyan minden egyes elhangzott NEM-mel egyre bonyolultabbá válik a helyzet, valamint nagyban csökken az esélye a program sikeres kimenetelének, de hát ugye mindent az elégedett vendégért, szóval Rn’R.
Mire szerényen hozzáfűzi a drága, hogy mindezen felül kicsit klausztrofóbiás és nem igazán szereti ha víz megy a szemébe vagy a szájába.

Ilyenkor legszívesebben ráripakodnék, hogy akkor MENNYÉINKÁBBPINGPONGOZNIBAZMEG!
de persze ehelyett csak összeszorítom kicsit a fogsoromat és kedélyesen nekikezdek a felszerelés alapos ismertetésének…

Valójában tényleg nagyon szeretnék rájönni, hogy mi a fészkes fene visz rá egy klausztrofób, víziszonyos, úszni képtelen jószágot pont a búvárkodás kipróbálására, de valami azt súgja, hogy ennek a talánynak a megfejtését (már ha van neki) a legkevésbé sem a logikus, racionális érvek tartományán belül fogom meglelni.

Búvárpályafutásom során már találkoztam egy két cifra dologgal, de egyszer sem gondoltam arra, hogy akár ott is hagyhatom a fogamat, vagy közvetlen veszély fenyegetne, ez volt az első alkalom amikor úgy éreztem, hogy meg akarnak ölni, és ez kis híján sikerült is…

Szóval, a sztori két résztvevője két csinosnak legkevésbé sem mondható, viszont jelentős túlsúllyal rendelkező, szüntelenül vihogó leányzó, egyenest a festői Bombay-ból.

Miután a vízzel való kapcsolatot firtató kíváncsiskodásomra sikerült a legkevésbé bíztató információkat beszerezni és megbizonyosodtam róla, hogy nem lesz egy egyszerű menet, kiderült hogy a szellemi és mozgáskordinációs képességek terén is van némi elmaradás. Efektíve el kellett nekik magyaráznom, hogyan kell felöltözni, basszameg, pedig tapasztalataim szerint az ilyesmit a kicsit visszamaradott négyévesek is képesek nyélbeütni, különösebb hozzáadott segítség nélkül.

Nagy nehezen beleerőltették magukat, a szinte a legnagyobb melák férfiaknak való wetsuitokba (a női modellekkel ránézésre meg sem próbálkoztunk) de még ezekben is michelin figurát megszégyenítően puffadtak.

A pár lépcső megtételét a vízig, lassabban sikerült abszolválni, mint ahogy az állítólagos Jézuskrisztus végigjárta útját a vesztőhelyig, és szemmel láthatóan nagyobb kínokat okozott számukra, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy a búvárfelszerelés sokkal könnyebb mint egy feszegetésre alkalmas fakereszt, és még a korbácsot is otthon hagytam…

A vízbe való beugrás kihívásának teljesítése újabb fél órácskát vett igénybe a tűző napon, de nagy nehézségek árán ezen is túl lettünk valahogy. A vízbejutással egy időben kezdetét vette a szokásos nehezen csillapítható, kaotikus pánikrohamok sora, de úgy ahogy sikerült őket megnyugtatni és valahogy elverekedtük magunkat az öböl közepén lebegő bójáig, ahol elvileg megkezdhettük volna a feneketlennek tűnő, 4 méteres mélységbe való leereszkedést. Szerencsére az egyik lányt átvette tőlem a svájci kolegina, de így is nekem jutott a testesebb, mondván én úgyis erősebb vagyok. (Ekkor még nem is sejtettem, hogy a fizikai erőfölényemre esetleg szükségem is lehet)
4 alkalommal futottunk neki a felszín alá jutás műveletének (minden kísérlet előtt 10 percet pihegve a felszínen) de a tengerszinttől számított 10-15 centiméteres negatív távolság elérése újabb pánikrohamokat váltott ki, mivel kiderült, hogy ez a fránya tenger nem elég, hogy nedves, de ráadásul még sós is.
Én már itt feladtam volna, az előre megjósolható nagy valószínűséggel, kudarccal végződő műsor folytatását, de a lány valamiért rettentő elszánt volt és ragaszkodott hozzá, hogy mindezt próbáljuk meg még egyszer a part közelében, a vízbe vezető lépcsőbe kapaszkodva, mivel a bója kötelének imbolygása elbizonytalanítja… (piha)

itt több kevesebb kapálózás árán sikerült elérnünk a fél méteres mélységet és a víz alatt visszaúsztunk a bójához (az úszás természetesen azt jelentette, hogy a palackjánál fogva vonszoltam a cetméretű leányzót, akit a szabálytalan kutyaúszásra halványan emlékeztető neurotikus rángatózásban némiképp akadályoztak a lábára erősített uszonyok.)

Viszont egészen kivételes tüdőkapacitásról tett tanúbizonyságot, mivel a közel 20 méteres távon az embert próbáló, ötven centiméteres mélységben is sikeresen elszuszogta a rendelkezésére álló 2400 liter levegő több mint felét.

Szépen lassan (tényleg kurva sok idő alatt) centinként araszolva már majdnem elértük az öböl alját.

Az igazi küzdelem azonban még csak itt kezdődött, és ezek után azt hiszem, bármikor szégyenkezés nélkül kiállíthatok magamnak egy „Underwater Wrestler Speciality” és egy Harry Houdini emlékkártyát.

A lefelé vezető úton, a szüntelen, bizalmat sugárzó szemkontaktus és a folyamatos nyugodt légzésre ösztönző jelbeszéd látszólag megtette a hatását és úgy tűnt, hogy még a végén talán halakat is mutathatok neki az öbölben, de a „kis”hölgyön, váratlanul, minden előjel nélkül, verekedős pánikroham lett úrrá. Először csak a térdével rúgott rendesen gyomron, majd a két megtermett csülkével satuba fogta a testemet és a bal kezemet.  Ha a gyomorszájon rúgás következtében való öklendezés miatti levegőveszteség és a tüdőmet összepréselő, méretes anakondákat megszégyenítő ölelés szorítása nem lett volna elegendő az összes szusz kipréseléséhez, egy ügyes kézmozdulattal kitépte a reduktort is a számból. Így, bár mozogni és lélegezni nem nagyon tudtam de, legalább még láttam, hogy mi történik. Persze nem sokáig, mivel a vad kapálózás hevében sikerült a maszkom leverésével a megfelelő tisztaságú vizuális inputtól is megfosztania. A tökéletes káosz akkor érte el a tetőpontját, amikor a fejem szorgos ütlegelése közepette, a szemembe csapó sós víztől hunyorogva és a felrúgott homok kevésbé áttetsző felhőjében fuldokolva, még épp elkaptam a tekintetemmel, ahogy a saját légzőautomatáját is kiköpi.

Nem sok híja volt, hogy mindketten megfulladjunk az átlagos úszómedencék mélységének dupláját alig meghaladó lábvízben.

A történetnek csak azért nem lett rossz vége, mert a szabadon maradt kezemmel sikerült megragadnom a darálva hadonászó kis Siva (tényleg úgy tűnt, hogy több végtagja van, mint kéne, hogy legyen) inflátorcsövét és gyorsan telepumpáltam levegővel. Hiába tapostam a vizet az uszonyaimmal még így is egy örökkévalóságnak tűnt mire a felszínre emelkedtünk, lévén nehezek voltunk, akár egy süllyedő konténerhajó. Mivel én a DSD-k hez mindig rendesen túlsúlyozom magam, hogy sikerrel meg tudjam állítani a magukat rakétaként a felszínre lövő potenciális búvárszerencsétlenségeket, és a bálnalányra is rá volt szíjazva a testméretéhez dukáló 12 kiló ólom, meg még kettő volt a zsebében is, hogy minden rendben legyen a merüléssel, és a BCD-m ben és a tüdőmben egy fia levegőmolekula sem maradt, hogy bárminemű felhajtóerőt szolgáltasson.

Mindenesetre nagy nehezen túléltük mind a ketten és végezetül a lánynak is be kellett látnia, hogy a búvárkodás, valahogy mégsem tartozik a számára leginkább megfelelő szabadidős tevékenységek sorába. Ahhoz mondjuk túlságosan jó nevelést kaptam, hogy a vízi sportok erőltetése helyett, nyíltan megemlítsem neki, a számára sokkal testhezállóbb női pankrációban rejtező karrierlehetőséget, de kedvem azért lett volna hozzá…

Ezt követően a másik indiai kisasszony, miközben készségesen segítettem neki levenni a nehéz felszerelést, a dzsekije csatja helyett az ólomövet oldotta ki, ennek köszönhetően derékmagasságból  telibegravitálta a súlyos ólomblokkokkal a fedetlen lábujjaimat.
Csak álltam ott ökölbe szorult arccal, húszforintos méretűre tágult, nedves pupillákkal, kényszeredett mosolyom mögött összeszorított fogaim kerítésén átszűrögetve a levegőt, hogy  ááááh, nem tesz semmit, úgyis régi volt rajta a köröm…

Tehát ki lehet jelenteni, hogy bizonyos körülmények között a búvárkodás egy kibaszott veszélyes sport.

A kolegákkal már csak lemondóan összeröhögünk, ha indiai vagy távolkeleti próbabúvár érkezik és összehúzott szemekkel csak elismételjük a PADI népszerű szlogenjét, amolyan fonetikus ázsiai angolsággal „DIVING ISZ FUN!”

Reklámok
Címke , , , , ,

kiborul

Két napja szakad az eső kisebb nagyobb megszakításokkal, és dühöng az északi-északkeleti szél, ez utóbbinak a sebességét nem tudtam megmérni, de a környék legmegbízhatóbbnak tűnő meteorológiai előrejelző oldalán azt állítják, hogy átlag 60-67 km/h fuvallatot kapunk az arcunkba 83-96 km/h széllökésekkel megspékelve. Ezek a körülmények a tengert egy azúrkék reflexekben bővelkedő opálos átlátszatlan tömeggé változtatták, aminek homogénségét, csupán az erős légmozgás által generált fehér tarajú, haragos hullámok törik meg kicsikét. Az egyöntetű, szürke égbolt koszos párnaként pöffeszkedik a sötétlő, kékes horizont fölött és olyan mintha ez az egész soha nem akarna elmúlni.

Evvel nem is lenne önmagában túl sok baj, hiszen az üvöltő szél ellenére aránylag meleg van. A probléma valódi forrása az, hogy mindez tökéletesen lehetetlenné teszi a kihajózást és így a búvárkodni sem nagyon lehet. Hiszen ha mégis ki tudna futni a hajó, akkor is csak olyan lenne a látótávolság a víz alatt mintha mondjuk egy vödör sárban próbálna az ember merülgetni.

Ehhez még hozzáadódik, hogy nemcsak az idő szar, de búvárok sincsenek, akiket a szar időre hivatkozva egyébként kénytelenek lennénk elküldeni.

Az egész ügy kellemetlen voltát tetézi, hogy mindeközben zajlik a búvárbázis épületének konstrukciója, ami ugyan idővel biztosan javára válik a helynek, viszont a flexbőgés, a kopácsolás, és az ívhegesztésből eredő feszültségingadozás miatt zizegve hunyorgó fények együttese olyan az agyamnak, mint fülnek a palatáblán koptatott köröm hangja.

Szóval pihenni nem nagyon lehet mert zaj van, kimenni persze ki lehet, de akkor ronggyá ázik az ember, és ráadásul ezt nem is nagyon csinálhatjuk együtt, mivel valakinek mégiscsak kell ülni itt az asztal mögött, hogy el tudja küldeni a nemlétező kedves vendégeket. Ez a másik amiből rohadtul elegem van, ugyanis azt egyáltalán nem jelezték ideérkezésünk előtt, hogy a búvárbázis tulajdonképpen még nem igazán működik, csak vettek egy csomó felszerelést és kiírták az ajtó mellé, hogy Corn Island Dive Center. Ez ugyebár édeskevés ha egy prosperáló biznisz tulajdonosa akar lenni az ember. Az mondjuk már az elején furcsa volt, hogy a tulajok egyike sem ért a búvárkodáshoz, de úgy néz ki a marketinghez se nagyon. Szóval ha mondjuk valóban búvártúrákat kellene vezetnem ahelyett, hogy szinte felesleges recepciósként üldögélek egy rácsos ablak mellett, várva a nemlétező bátor jelentkezőket, akkor nem lenne egy rossz szavam sem, de így ugyebár csak ülök mint egy kitömött állat, nincs búvár, nincsen jutalék vagyis az unalom mellé egy buznyákot sem keresünk. Az egészben a legjobb, hogy a fontoskodó főnökünk elutazott vakációzni és nem jár a nyakunkra a hülyeségeivel.

Én már csináltam nekik flyert ingyen, elvittük az árlistákat és a szóróanyagokat pár hotelbe és vendéglátóhelyre, (ez ugye mind-mind nem volt benne munkaköri leírásunkban.) de ettől persze nem változott meg semmi sem. Amikor viszont a tulaj fontoskodó, nagyhangú felesége kitalálja, hogy ahelyett, hogy unalmunkban csak olvasgatunk a neten és nem csinálunk semmit, inkább használjuk értelmesebb dologra a világhálót és hasonlítgassunk össze búvárbázisokat a mienkkel, akkor végképp felmegy bennem a pumpa. Nem akartam az amúgy sem túl fényes lehetőségeinket súlyosbítani azzal, hogy a sajátosan metsző stílusomban kifejtem neki, hogy erre semmi szükség, mert veled ellentétben én már láttam működő búvárbázist kívülről és belülről egyaránt és a web felhasználása nélkül is kijelenthetem, hogy a  legszembetűnőbb különbség azok és e között, a szervezettség és a búvárkodni vágyó emberek jelenléte.

A következő bejegyzés nem lesz ennyire negatív hangvételű, megígérem! Elvégre nem egy novoszibirszki vasútépítésen vagyok munkaszolgálatos, hogy egyfeszt sírjon a szám, csak kicsit másra számítottam és nem tűnik úgy, hogy mindez a közeljövőben gyökeresen megváltozik…

Címke , , , , ,

tengeri sziget

Pompásan kialudva és frissen zuhanyozva(!) indultunk ki a már jól ismert légikikötőbe, várakozni persze most is kellett és ezúttal a szétpakolást sem úsztuk meg. Szerencsére azonban a nehezen összecsomagolható hátizsák megúszta az inspekciót, így velem maradhatott az amúgy tiltólistára tett, szép nagy üveg kukacos mezckal, amit még mexikóból hoztam ajándék gyanánt.

A váróban üldögélve volt időm eltöprengeni azon, hogy a harmadik világbeli országok miért nem jutnak igazán egyről a kettőre. A kifutópálya gyepét karbantartó figura és az általa végzett tevékenység, úgy-ahogy körvonalazta is a választ a fejemben forgatott kérdésre. Az úriember kétrét görnyedve, kezében egy machetével aprította a magasra nőtt fűféleségeket. A kimerítőnek látszó széles mozdulatok nyomában, alig pár szál levágott gaz repült a levegőbe, a többi csomó leginkább elfeküdt a konvex ívű széles penge csapásai nyomában. A szorgos melós mögött letarolt pár tíz négyzetméternyi terület, a munka hatékonyságát elnézve több nap kimerítő kaszabolás eredményének látszott és leginkább a villával való levesfogyasztást juttatta eszembe. Meggyőződésem, hogy egy hosszú kaszával a kézben, igen nehéz dolog utat nyitni magadnak a dzsungelben és a kókuszdiók felnyitásához sem a legmegfelelőbb eszköz, ám valószínűleg, ez ugyanúgy igaznak bizonyul a machetével való aratásra vagy fűnyírásra is. Szóval az edukáció, illetve annak hiánya és ennek következtében a racionális gondolkodás részleges elmaradása okozhatja túlnyomó részt a térség súlyos lemaradását.

Az aprócska turbopropos gépecske, harminc-negyven utast röpített át, nagyjából huszonöt perc alatt, Nicaragua egyik népszerű karibi szigetcsoportjára, ami összesen két zsebkendőnyi földdarabból áll, névszerint: Big Corn island és Little Corn island. Mi a nagyobbon szálltunk le, ugyanis csak itt van repülőtér és az eddigi információk alapján a munkahelyünk is itt lesz.

Hogy a szigeteknek mi köze lehet a kukoricához, azt nem igazán tudom, de hogy a nevükben szereplő növényből egyetlen tő sem található itt, abban nagyjából biztos vagyok.

Myron, az egyik főnökünk már várt minket a kifutó melletti bódé előterében. Ő helyi figura és az általa beszélt angolt még akkor is csak nagyon nehezen érteném ha nem dadogna folyton. Kicsit ciki is, hogy ugyan beszélek angolul, mégis minden második mondata után vissza kell kérdezzek, hogy nagyjából kikövetkeztessem miről is akar hebegni. Na mindegy, ezt is majd megszokom valahogy. A dive center vadonatúj, az épület még  nincs is teljesen befejezve, viszont a megvásárolt felszerelés tökéletes az induláshoz. A másik főnök, (valószínűleg a pénzeszsák csendestárs) az amerikai Mr.Den aki leginkább egy borostás mikulásimitáttorra emlékeztet és az első benyomás alapján sokkal jobb fejnek tűnik mint Myron, aki valamiért mindig valami más, általam fel nem tett kérdésre válaszol ahelyett amire a választ várnám.

Az első nap, rögtön a cuccok lepakolása után, munkával indult. Hajninak azonnal jutott egy DSD amit jobb híján a közeli erős hullámverésnek kitett öbölben bonyolított, mert nem igazán látták el tanácsokkal. Én ugyancsak a site-ról való bárminemű információ híján vezettem az első merülést, de szerencsére nem volt komolyabb probléma. Sokat vacilláltam rajta, hogy bevalljam-e a helyismeret teljes hiányát a kedves vendégnek, vagy csak próbáljak nagyon magabiztosan úgy tenni mintha bármi alapom lenne a magabiztosságra, de aztán a merülés biztonsága érdekében inkább felvázoltam a búvárunknak, hogy én is teljesen új vagyok a szigeten szóval mekkora fun lesz együtt felfedezni a merülőhelyet.

Mint utóbb kiderült egyik főnökünk sem búvár, és úgy általánosságban sincs túl sok fogalmuk arról, hogyan megy ez a dolog a víz alatt, vagy, hogy a felszerelés beszerzésén kívül miként is kell egy búvárbázist üzemeltetni. (Hozzáértés nélkül az equipment kiválasztása is úgy zajlódhatott, szerintem, hogy bementek egy Scubapro márkaboltba, ahol az élelmes eladó rájuk sózott minden szart, ami esetleg szükséges lehet egy efféle biznisz beindításához. Ez persze nem baj, mert legalább van pótalkatrész és javítókészlet nagyjából az elkövetkezendő 20 évre. 🙂 )

Úgy tűnik itt nekünk kell majd kitalálni, hogyan és mint lehet a helyet működtetni, mert a kedves főnökségnek halvány lila dunsztja sincs róla és szemmel láthatóan a szervezés sem az erősségük. Ez persze jó kis kihívás és valószínű menni is fog, de egyenlőre félek tőle egy kicsit, hogy majd megpróbálnak kifejezetten hülye dolgokat ránk erőltetni, ugyanis az eddigi tapasztalataim alapján az igazi kóklerek szeretnek a leginkább beleszólni a hozzáértők dolgába.

Elvileg majd itt a divecenter hátsó helyiségében alakítanak ki nekünk szállást, de addig is a sziget másik oldalán lévő paradicsomi apartmankomplexumban helyeztek el minket, amely épületegyüttes ugyancsak Mr. Den tulajdonát képezi és nagyjából úgy néz ki, mint amilyenekről a drága karibi utakat kínáló utazási ügynökségek falinaptáraiba szoktak fotókat készíteni…

Címke , , , , ,

képes beszámoló

Mivel nagyjából napok óta nem sikerült jelentősebb távolságra kerüljek az épülettől, elhatároztam, hogy legalább ma mindenképpen úszom egyet. A tengerben persze, mindig minden mást elfelejtek. Alászállni ebbe a világba, még ha csak addig is, míg egy-egy mély levegővétel kitart, egyszerűen felér egy űrutazással, mintha valami furcsa idegen planétára érkeznél. Színes szokatlan lények, mindenféle színben ami csak elképzelhető. A fehér homoksivatagból kiemelkedő korallokkal borított mészkősziklák, mint a városok, az élet java itt összpontosul, különböző fajok százai nyüzsögnek egymás hegyén hátán. Emlékszem az első pár alkalomra amikor “búvárszemüveggel, pipával és békatalppal” (tudom, hogy ilyet csak a nyomik mondanak, akik nem értenek a búvárkodáshoz, de akkor így hívtam ezeket a dolgokat, lévén még én sem értettem semmit ebből az egészből.) felszerelkezve vízbe mártottam a fejemet az Adrián. akkor még azok a dolgok érdekeltek igazán amik nagyok és nehéz őket szem elől téveszteni, valószínű ez mindenkivel így van. Később amikor a közeg már egész otthonosnak hatott, csak akkor figyeltem fel a kicsike dolgok szépségére. Ezeket nem lehet messziről észrevenni, egész közel kell úszni hozzájuk és eltart egy ideig míg a szem kiigazodik az egymást fedő rétegek látszólagos összevisszaságán. Az életnek ez a sűrű szövedéke itt annyira gazdag és összefüggő módon borítja a kövek felszínét és minden egyes kis zegzugát, hogy napokig el tudnék bámészkodni egy-egy ilyen “település” mindennapi rutinjain.

Ezeken a képeken egy Verongula gigantea, azaz egy hálós hordószivacs, rendhagyó de praktikus felhasználási módjait próbálgatom. Mint például a kiválóan szellőző karibi kucsma a hűvös napokra.

DCIM102GOPRO

Illetve rohamsisak az igazi tengerészgyalogosoknak.

DCIM102GOPRO

A délelőtti snorizásból visszatérőben, kisebb földutakra tévedtünk, ahol megtaláltuk a sziget egyik jelentős búvárpalack töltő állomását, de sajnos nem részesültünk túl meleg fogadtatásban a helyi kutyaalakú biztonsági személyzet részéről ,úgyhogy pár gyors fotó után inkább menekülőre fogtuk.

DCIM102GOPRO

Megleltük a sziget büntetés végrehajtó intézményét is, ami cseppet sem tűnt barátságosabbnak annál, mint, ahogy az egyszeri európai turista elképzeli a mexikói börtönök meghitt hangulatát…

DCIM102GOPRO

A városba visszaérve egy újabb kedves meglepetés fogadott minket. A latin vérűek vallási ünnepei már Kanárián is megmosolyogtattak, de ez, azt hiszem felülmúlta az eddigi tapasztalatokat. A guadalupei szent szűz, karácsonyfaizzós, művirágos, lufis, homemade oltárával, vagy a szentet ábrázoló molinóval feldíszített, óriási chevy dzsippek, lerongyolódott pick-upok, kiszuperált buszok, és buggyk vonultak, degeszre tömve emberekkel. Közöttük különböző színű, de az elmaradhatatlan Mária képpel ékesített mezekben, emberek szaladtak/kocogtak, meglehetősen nagy méretű, barokk keretes festményeket tartva maguk előtt, (amik természetesen ki mást ábrázoltak volna mint a szent szüzet.) A templom előtt várakozó csapatokra és felvezetőautókra, hosszú fehér palástot viselő istenszolgája szórta a szenteltvizet pár áldás kíséretében, valamint unott arcú ministránsok osztogattak szentszűzes kártyanaptárt.

Ő nyitja a menetet

IMG_5326

Sokan vannak a paltón (a létrát nem értem)

IMG_5349

Jó nagy vasakkal jönnek.

IMG_5348

Van amelyik meglehetősen lepukkant.

IMG_5353

Az aggregátor jól megfér a szentszűz mellett.

IMG_5351

Van ahol elmésen, a vadrácsra szerelik.

IMG_5377

Egy kis csinosítás és a tavalyi molinó is megteszi.

IMG_5368

Legyen áldott a pick up-od.

IMG_5366

Egyesek szoborral fognak futni.

IMG_5376

A sufnituning buggyk is versenyben vannak.

IMG_5374

És végül maga a szent, sok virággal, barátokkal és üzletfelekkel, valamint egy furcsa leskelődő a szoknyája alatt.

IMG_5379

Már majdnem két hete itt vagyok, de a hosszú kanári szárazság után még mindig meglepetésként tud érni, hogy itt minden különösebb előjel nélkül leszakadhat az ég. Ma ugyancsak nem számoltam evvel a lehetőséggel, így az esti festést meghiúsító eső miatt, a munka, inkább a majdnem szárazon maradó konyha védelmébe visszavonult palacsintasütésbe torkollott.

Címke , , , , , , , , , , ,

rescue

Elveszett búvár után kutatni a zavaros óceánban, fél/egész hullaként ráakadni, majd megpróbálni feléleszteni és partra/hajóra vonszolni folyamatos mesterséges lélegeztetés mellett igazán jó muri. Bár kételkedem benne, hogy éles szituációban ez a gyakorlat bárkinek is változtatna a halottságán, illetve eredménnyel térítené vissza az élők sorába, inkább a “hát én azért megpróbáltam a lelkiismeretem tisztasága érdekében” jellegű művelet. Az mondjuk igaz, hogy ártani nagyon nem lehet vele, és az áldozatnak a nulla felé konvergáló túlélési esélyeit pozitívabb irányban módosíthatja, mint ha mondjuk ott hagyjuk elrohadni ahol van, de az egész hacacáréról mégis inkább ez jut eszembe…

Kép

Címke , , ,