eső címkéhez tartozó bejegyzések

Badtrip

A világ legszebb helyein tevékenykedő, megélhetési liveabord búvárok élete sem csak játék és mese.
Azt gondolom, hogy ez a legutóbbi, az itt töltött idő legpocsékabb túrái közt lesz számon tartva…

Az utolsó pillanatban hívtak be az ötösre, kicsi hajó, szűkös divedeck, de legalább jó a kaja.
Legnagyobb meglepetésemre már nem Kate a főnök a fedélzeten hanem Demian, az argentin szívtipró.
Remek srác és kicsit könnyebb vele kijönni, mint a sokszor és általában indokolatlanul, fúria üzemmódba kapcsoló belorusz lánnyal, Vagyis idáig minden a legnagyobb rendben volt, sőt mondhatni egész ígéretesen kezdődött a dolog.
Három hajó indult útnak aznap, szóval volt egy közepes káosz a check in körül, és persze a mi kis nyavalyás hajónk futott ki utoljára.
Az ötös viszi a legbénább útvonalat, szóval csak a Similan körüli, merülőhelyeket látogatja, amik meglehetősen hasonló “ambient dive”-ok, böhöm sziklákkal és mérsékeltebb tengeri élőlény koncentrációval, ezért a környékbeli top site-okhoz viszonyítva kicsit uncsi. (Változatosságában még így is zongorázni lehet a különbséget bármelyik nem tropikus tenger látványvilágával, szóval igazából nincs ok panaszra.)
Mindez ez önmagában még nem is lenne komoly baj, hiszen rengeteg csodára lehet itt is lelni a víz alatt, és kellemes nyugis merüléseket folytatni a korallpettyes vulkanikus tájban.
Kivéve persze, ha telihold van és a felturbózott árapály gerjesztette áramlatok szabályos mosógépet csinálnak a szigetek közti csatornákból. Ezt még tudja kicsit tetézni a mélyből előtörő hideg, green monster névre keresztelt áramlat, ami ugyan a halak legnagyobb örömére tele van mindenféle tápanyaggal, planktonnal és egyéb földi jóval, viszont ez minket általábavéve nem vigasztal nagyon, ugyanis a látótávolságot a normális viszonyok tizedére redukálja.
Amikor csak két három méterre látni élesen, akkor bizony elég könnyű szem elől téveszteni a rakoncátlan, és egy csoportként viselkedni teljességgel képtelen kínai szuperbúvárokat, ez persze az én idegrendszeremet is gyorsan vasalatlanná tudja varázsolni, hiszen mégiscsak rám van bízva a nyavalyás kis életük.
Én mondjuk kedvelem, hogy ez a víztömeg hűvösebb egy hangyányit, mint az Andamán tenger átlagos termál lábvíz hőmérséklete, és a langyosban lassan dinsztelődő agyam képes némi felüdüléshez jutni, azonban a pillanatok alatt bekövetkező, négy, néha öt fokos hőmérséklet változástól a kedves kliensek rendre megzavarodnak egy kicsit, ami sajnos a legcsekélyebb mértékben sem teszi őket kiszámíthatóbbá a víz alatt.
Ezek a körülmények persze még messze nem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy negatívan nyilatkozzak a túráról, a Távol-kelet fogalmatlan öngyilkosbúvárjait is megszoktam egy ideje, szinte már fel sem tűnik, hogy olyan dolgokról kell nekik magyarázzak, amit nagyjából két vizsgányival ezelőtt, a slendrián oktatójuknak kellett volna szóba hozni, rögtön az első foglalkozások idején, (és egyáltalán nem engedni őket víz közelébe, amíg az ezekről szerzett beható ismereteikről számot nem adnak…)
A tortúra leginkább avval vette kezdetét, hogy már az első nap reggelén is szakadó eső fogadott minket, a megszokott szikrázó napsütés helyett és a látóhatárt 360° ban beterítő szürke felhőtakaró, nem is kecsegtetett nagyon a változás pozitív ígéretével.
Ez, a hatalmas sziklákkal körülhatárolt hideaway bay-ben, ahol a check dive-ot nyomtuk, még csak a kezdőhangulatra nyomta rá kicsit a bélyegét. Azonban a további merülőhelyeken már számolnunk kellett az erős szél és az általános szaridő keltette méretes hullámokkal is.
Ennek számos kellemetlen hatása van, úgymint:
1. A hajó imbolyog, amitől a tapasztalatlan szárazföldi patkányok zömének, azonnal, tetőtől talpig elszíneződős, üvöltverókázós tengeribetegségük támad.
Ami egyrészről nem túl vidám látvány, másrészt – bebizonyítva azt, hogy a “seasickness” jószerivel egy pszichés elváltozás – amolyan láncreakció szerű folyamatot indít el a vendégek körében, vagyis, aki eddig nagyjából jól viselte a hullámok hátán himbálózást, látva a többiek hullaszínét és répadarabkákkal ékesített szája szélét, maga is kedvet kap egy kis bezöldüléshez és/vagy ordítva okádáshoz.
Szerencsés esetben a delikvensnek sikerül eljutni az oldalkorlátig, és háborgó gyomra tartalmát, némi jótékonysági ételadomány formájában halétkeztetésre felajánlani.
Azonban, ha a dolgok a kellemetlenebb forgatókönyv szerint történnek, akkor a félig emésztett curry-s csirke a hajópadlón landol, aminek a feltakarítása egyáltalán nem tartozik a leghálásabb feladatok sorába, valamint a közösségi terekben elhelyezett hányás, látványa, és szaga nagyban hozzájárul a fent említett, “legyünk mi is betegek” jellegű tömegpszichózis hathatós továbbburjánzásához.

2. A felszínen is megmutatkozó hullámjelenség a víz alatt sem marad hatás nélkül, ami az itteni merülőhelyeken a látvány dandárját adó, óriás sziklák útvesztőjében remek és teljességgel kiszámíthatatlan meglepetéseket generál. Néha csak oda-odavágja az intelmeimmel jottányit sem törődő tapasztalatlan búvárokat a gránitfalhoz, esetenként öt hat méterrel feljebb vagy lejjebb repíti őket, máskor pedig csak pörögnek tehetetlenül a kövek közül hirtelen előbukkanó áramlatok keltette turbulenciákban. Ettől persze nekem is megbokrosodnak kicsit az idegeim, hiszen bármelyik pillanatban történhet velük valami kellemetlenség, főleg ha a váratlan körülmények hatására ledobja az agyuk az ékszíjat és elkezdenek veszélyes hülyeségeket csinálni.
Általában próbálom őket távol tartani mindentől, hogy ne nagyon essen bajuk, (és a korallokat se darálják le a bukdácsolásuk során) amiből az következik, hogy a stacionárius spektákulumok szemügyrevétele jórészt kimarad a programból, ezért nem lesznek túlságosan elégedettek a búvárélménnyel. (Mivel a körültekintő bánásmód következtében túlélik a merüléseket, és nincs élő példa előttük a ronda balesetek visszataszító eredményeiről, ezért marha nehéz elmagyarázni nekik, hogy “széftiförszt” meg, hogy bizony sokkal jobb, nem látni, azt a kis színes meztelencsigát, vagy rákocskát, mint összezúzott koponyával megfulladni, vagy puszta arccal lerombolni egy méretes tűzkorall tornyot, esetleg besodródni, az éppen ott parkoló hat lionfish, fincsi mérgekkel telített, lebegő úszói közé.)

3. A nagyobb vízmozgás a kapitányt is kihívások elé állítja, ezért az általában rendkívül pontos helymegközelítési határokat kénytelen tágabbra venni, nehogy rásodródjon az ábrázatunkra, vagy a part menti sekélyesből kikandikáló sziklákra, így a merülések végeztével sokkal több időt kell a háborgó tenger hullámainak tetején vesztegelni, esetleg nagyobb távokat úszni, amíg komolyabb veszteségek nélkül összeszedhetőek lesznek a csapatok.
A mérsékelt vízbiztonsággal rendelkező ázsiai vendégek ezt ugyancsak nem veszik túlságosan jó néven.

4. A hullámverésben igazi próbatétel épségben visszajuttatni a csapatot a hajóra.
Ugyanis a dive platform sokszor másfél-két méterrel emelkedik a vízfelszín fölé, majd hatalmas csattanással alámerül, ilyen esetekben különösen nem célszerű éppen alatta tartózkodni.
Szóval valahogyan egyenként kell a búvárkákat a fel le mozgó létrákra pakolni, ráadásul pont az arra leginkább megfelelő időintervallum kiválasztásával. (Ez az egész procedúra a gyermekkorom csúcstechnológiáját jelentő Commodore 64-es szuperszámítógépre írt, Hunchback nevű, vicces kis programot juttatta eszembe, ahol egy kis manussal kell egy várfokon ugrabugrálni, és ha valamelyik mozdulatot, nem éppen jó pillanatban követed el, akkor egy élet elvesztése után mehetsz vissza a játék legelejére. Aki ismeri, az tudja mire gondolok…) Az időzítés, értelemszerűen igen fontos, hogy se a vállízületüket ne szakítsa szét, a létrán biztosan állás nélküli korlátba kapaszkodás, se a selymes kis buksijukat ne morzsolja haleledellé az alábukó hajóvég. Ehhez persze mindenekelőtt meg kell őket szabadítani a felszerelésüktől, ami nem is annyira egyszerű művelet a kötélen lobogó sokadalomban, ugyanis a sűrűn ismételt figyelmeztetések ellenére, mindegyikük a veszélyes zónában igyekszik tömörülni és egy emberként akarnak, uszonyostul, palackostul felmászni a létrákon….

A kellemetlenségek ellenére sikerült elviccelni a szituációval, és úgy-ahogy szinten tartani a csapat kedélyállapotát.
Sajnos csak addig a pontig, amíg, az ebéd utáni szieszta közepette ránk nem csapott egy ropogós kis vihar és a tomboló szél, nemes egyszerűséggel le nem tépte a dining deck, vagyis az egyetlen közös helység tetejét képező műanyagponyvát.
Ettől egyrészt minden és mindenki egy szempillantás alatt ronggyá ázott, másrészt az eddig védett területeket elárasztó víz komoly kalamajkát okozott az elektromos ellátásban. Az, hogy a dive briefing-eket segítő lapostelevízió és a reggelihez toast-ot szolgáltató kenyérpirítók nem működtek többé, az még nem is lett volna akkora veszteség, azonban a világítás megszűnése és a sörök hőmérsékletét alacsonyan tartó hűtőszekrény leolvadása, már komolyabban erodálta a vendégsereg amúgy sem rózsás morálját.
Hogy a szitu még mulatságosabb legyen, az esővíz valahogy megtalálta a kapcsolatot a hajót övező korlátok és lépcsőkapaszkodók krómacél csövei, valamint egy rejtett, rosszul szigetelt kábel, vagy csatlakozó között, így innentől kezdve az összes ilyen alkalmatosság rázott, mint a zárlatos vibrátor, ami persze sűrű felszisszenésekre és káromkodásokra késztette, a hánykolódó hajón egyensúlyát vesztett, ezért fogódzót kereső búvárturistákat.
Nagyjából másfél órát szenvedtünk a tomboló viharban, mire úgy-ahogy úrrá lettünk a helyzeten. (Nem önfényezés, de a hajó mégiscsak igen nagy hasznát vette a rövidke vitorlás tapasztalatom, gyors helyzetfelismerő képességem és az elszabadult dolgok vészfixálása terén szerzett tapasztalatomnak.
Valamint annak a pár okos csomózási technikának, amivel végül, valahogyan sikerült az igen hevenyészett eszközökből, így tartalék ólomövekből, horgászzsinórból, a zárlat miatt használaton kívül került elektromos vezetékekből és függőágymadzagokból összerótt furcsasággal – milyen hajó az, amin nincsenek kötelek??? – vissza berhelni a darabokra szakadt műanyagponyvát.) Az ideiglenes tetőmegoldás csak arra volt elég, hogy valamennyire megóvja az alatta tartózkodókat az elemek haragjától, de a szakadásokon és a rögzítéshez ütött lyukakon keresztül folyamatosan csurgott be az esővíz, szóval nem lehetett teljesen szárazzá tenni a helyet.

A nevével ellentétben, nagyjából, a merüléseken viselt wetsuit vált a legszárazabb ruhadarabommá, hiszen a küzdelem közepette viselt összes ruhámból csavarni lehetett a vizet, ami meg épp nem rajtam volt, az ugye kint “száradt” az esőben, a korlátokra csipeszelve, szóval a nem búvárkodással töltött időt, amolyan archaikus római csövesre emlékeztető szerelésben, a matracról leszedett lepedőből kreált, alkalmi tógába burkolva töltöttem.

A dolog pikantériájához hozzá tartozik, hogy a túra valahogyan épp egybe esett a termeszek szaporodási időszakával.
Mint kiderült, a hajó legalább három, az isoptera alrendbe tartozó fajnak ad otthont (Ez egyébként egy igazából kurva rossz hír ám, főleg azoknak a bárkáknak, amelyek  jobbára fából készültek, ugyanis ezen kis lények diétáját leginkább cellulóztartalmú anyagok képezik, így idővel szivaccsá rágják az egész szerkezetet. ) akiknek, nimfáik, vagyis ivaros, szárnyakkal rendelkező egyedeik, intenzív rajzás keretében árasztották el a hajó összes helyiségét, az eddigi viszontagságoknak, amolyan biblikus csapás szerű árnyalatot kölcsönözve.
Mivel ezek a rovarok igazából nem röpképes fajta és csak a leendő királyok és királynők rendelkeznek szárnyakkal, azt is csak a párzási időszak rövid periódusában, ezért nem igazán tekinthetők nagy légi akrobatáknak, a rövid szárnyalások ezért legtöbbször a nedves felületekhez való szomorú odatapadással végződtek, csapdába esve agonizáló ízeltlábúak tömegével borítva be a hajót, kívülről-belülről.

A Koh bon szigete melletti merülések szoktak ezen a hajón a legnagyobb élményszámba menni, leginkább azért, mert itt szoktunk találkozni azokkal a “fenevadakkal” akiknek a megpillantására a legtöbb búvár áhítozik. Ezen a túraútvonalon szinte kizárólag itt van esély a fenséges Manta ráják és óriás cetcápák megpillantására, akik most, alkalmazkodva a sorozatos balszerencsefaktorunkhoz, hiába is tudták volna megmenteni a tripet, egyáltalán nem tették tiszteletüket errefelé.
Cserébe, az amúgy is csak tapasztaltabb békaembereknek való Hin luangon, olyan ződszörnyes süvítő áramlatot kaptunk a pofánkba, hogy a légszomjas, kapálózó pánikban vergődő csapatommal, az első percek után el kellett hagyjuk a zátonyt és sebtiben indulni a felszínre. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ezt a műveletet, ne túlfújt luftballonszerűen kipukkadó tüdejű, kis keszonrakétákként abszolválják…
Rém boldog voltam, hogy nem sikerült megölniük magukat, de azért remegve szívtam el utána egy jó marék cigarettát, amíg le tudtam engedni a feszültséget.

A cégnek jobbára jó figurák dolgoznak, azonban, ők, vagy másik hajón teljesítettek szolgálatot, vagy a szezonzárás közeledtével már régen elhúztak innen valahova máshova melózni. Így erre a kiruccanásra, két, ismeretlen, külsős dive master jutott, egy marcona orosz és egy francia, akik úgy általában nem voltak igazán jófejek, ráadásul semmi fogalmuk nem volt róla, hogy miként is mennek a dolgok a hajón, és miután el lett nekik magyarázva, azután sem nagyon lehetett a segítségükre számítani, úgyhogy minden feladat rám és Demian-ra hárult.

Úgy tűnt a szopás hatványozódik, mivel a búvárlámpám teljesen és végérvényesen bedöglött, ez mondjuk kizárólag magamnak(és a viszonylag ostoba tervezésű modellnek) köszönhetem, ugyanis szét akartam szedni, hogy kitakarítsam, belőle a valahogyan, az üveg belső részére lerakódott sós maszatot, amitől olyan 40%-ot vesztett a fényerejéből. Arra sajnos nem számítottam, és a szerkezet felépítése nem is nagyon utalt rá, hogy bizonyos részeit, gyárilag, nem lehet szétszedni maradandó károsodás nélkül, vagy ha ez mégis sikerül, akkor nem lehet többé működőképes állapotba hozhatóan összerakni többé.
Tehát jóhiszeműen, bízva, az ennél lényegesen összetettebb eszközök megjavítására is alkalmassá tévő kézügyességem és sok éves mindenszerelési tapasztalatom megfelelőségében, megpróbálkoztam a feladattal és bizony kudarcot vallottam.
Kitisztítani ugyan nem sikerült, de cserébe négy helyen tört el benne olyan alkatrész ami szükséges a vízhatlanság megőrzéséhez és az elektromos vezetés fennttartásához.
Vagyis készítettem egy igen drága elektromos hulladékot, és egyben megszabadítottam magam egy viszonylag fontos búváreszköz birtoklásától.
Az egyik kedves kliensem elveszítette a kölcsönbe rábízott kétoldalú karabineremet, így evvel együtt már két hasznos cucc került a veszteséglistára…

Általában jobban kedvelem a négy és ötnapos búvártúrákat, de ezúttal igazán szerencsésnek éreztem magam, hogy csak három napig tartott ez a kínlódás.
Az összes befektetett energia, amit annak irányában égettünk el, hogy a vendégek a mostoha körülmények ellenére ne érezzék magukat baromi szarul, eredménytelennek bizonyultak, és hiába tudták, hogy az természet szeszélyeit nem lehet sem a cég, sem a mi számlánkra írni, nem nagyon jeleskedtek a borravalóosztásban és csendben, fancsali pofával méregettek minket a hazaúton. (A második estén a zárlat miatt sötétbe burkolózó divedecken elfogyasztott, jól megérdemelt lazító (meleg) sörökre is kölcsön kellett kérjek, amiket pedig rendre a borravalóból szoktam fedezni.)

Az időjárás pedig, mintha csak jó dolgában tort ülne a megpróbáltatásaink felett, ragyogó napsütéssel és izzasztó meleggel ajándékozott meg minket, persze csak mire visszaértünk a mólóhoz és elkezdhettük kirámolni a vendégsereg mázsás cókmókjait…

 

Reklámok
Címke , , , , ,

Zuhéééé

Az utóbbi pár posztban annyit nyávogtam a száraz évszak meg a meleg miatt, hogy most megkaptam a magamét.
Attól ugyanis nem szabad eltekinteni, hogy a ritkább csapadék áldással kecsegtető időszak sem lehet túl sokáig esőmentes errefelé, hiszen ez itt mégiscsak a trópusi éghajlat esszenciája.
Ha a valódi monszun beköszöntére várni is kell még egy-két hónapot, az időjárás azért néha keményen belecsap a lecsóba, és demonstrálja, hogy bizony lehet ezt másképp is csinálni.
Történetesen két teljes napja, pár perces megszakításokkal ömlik az eső , tombol a szél és a környékre jellemző jó kis thunderstorm, parádésan nyomja az ingyendiszkót a dzsungellakók és az emberek mérsékelt megelégedésére. Nem szívesen lennék most kóbor eb a környéken, szegények rohadtul parázhatnak.
(Legutóbb mikor a parton csapott ránk a zuhé és bemenekültünk egy szálloda teraszára kávézni, egy szerencsétlen kutyus végig ott reszketett az asztalunk alatt és minden dörgésre úgy lapult oda a lábunkra, hogy hirtelen 10 kilóval nehezebbnek tűnt.)
Óriási dörejek jelzik az ide-oda csapkodó villámok aggasztó közelségét.
Néha pár órára elmegy az áram, és amikor épp visszajön, akkor is sercegve pislognak az energiatakarékos lámpák, mint fáradt szentjánosbogarak a mikrosütőben.
Ki is tépkedtem mindent a konnektorból, mielőtt a féltve őrzött elektromos kütyük áramkörútvesztőjét ropogósra süti a kóbor túlfeszültség.
Jobbára a gangon üldögélve gyönyörködöm az égiháborúban.
A most egész jellemzően “esőerdőnek” kinéző rengeteg, közeli fái közé beverő ménkű telibetalál egy méretes tualangot, (Koompassia excelsaa) a dobhártyarepesztő dörej szinte a fényhatással együtt érkezik, emlékeztetve arra, hogy a hangot valójában az eget átszelő, pusztító energiájú elektromos ív nyomán felforrósodó levegőből képződő lökéshullám adja. A retinámba égő villanás pillanatnyi káprázata után még látom, ahogy az óriásfa koronájának kétharmada, a mennydörgéshez képest ugyan szelíd hangon, mégis félelmetes recsegéssel, füstölögve merül, a dzsungel, eső áztatta, zöld paplanjának felszíne alá. Nyomában madárfelhő rebben fel a súlyos ágak ütötte kráterből, és ahogy megjelent olyan sebesen szerte is foszlik. A hullámzó levélrengeteg imbolyogva összezárja a sebet, és a csattogó csapadékfüggöny hamar elmossa a halovány füstcsík emlékét is. Hiába meresztgetem a szemem, a pillanatnyi dúlás nyoma sem látszik már a sűrű klorofilraszteren.
Eleinte még meleg volt az eső, épp akkor kezdett el csöpörögni, amikor a kis kanálisban randalírozó “sárkányt” (Varanus salvator) megpillantottam, gyorsan berohantam a fotoaparátért, épphogy csak sikerült lencsevégre kapni. Ritkán látni őket, nem szívesen mutatkoznak ugyanis nyílt terepen. A felvétel meg persze jó sötét lett…

Aztán, mint aki jól végezte dolgát kiugrottam a pont húsz méterre lévő seven eleven-be, egy zamatos seggkávéért. (Az éjjelnappali boltokat exkluzív kávégépekkel felszerelő cég kreatívjai sajnos nem voltak valami körültekintőek a márkanév értő kiválasztásánál.)
ouoe8z2n3ZA9tXXcU10-o
Természetesen épp akkor kezdett rá igazán
A kis permetezésből hamar zuhatagszerű őrjöngés kerekedett, a “hosszadalmas” hazaúton, úgy ronggyá áztam, mintha legalább egy hatvan perces, kimerítő merülésről tértem volna vissza. Gyorsan vettem egy forró zuhanyt, hogy a frissen leküzdött alattomos kórság nehogy visszaszivárogjon a tüdőmbe a csapzott ruhaneműimen keresztül.
Csak üldögélek és hallgatom, a töméntelen mennyiségű víz káoszdobolását a nagyra nőtt levelek viaszos felületén…
Az elkövetkező órákban szakadatlanul szakadó eső hamar lehűtötte a levegőt. Egy-egy eltévedt széllökés néha totál beterít az ereszről lógó patakok dús hozamával, amolyan ice bucket challenge jellegű meglepetést okozva, ilyenkor beballagok a zuhany alá, újra lecsapatom magam forróvízzel és tovább folytatom a bámészkodást, nagyon mást nem is lehet csinálni ilyen remek időben, főleg az áramkimaradások közepette, hiszen a sötétben sajnos a villanykönyvemen sem látszanak a betűk. A függőfolyosó alatti kis csatornában csörgedező erecske, tomboló sáros folyammá változott a hegyről lezúduló vízmosástól, épp az imént ragadott magával egy könnyelmű csirkét a baromfiudvarból, aki gázlómadárnak képzelvén magát, vakmerően nekilátott az átkeléshez. Tévedett! 〈tengeri dögevők like this〉

Címke , , ,

zuhatag zuhéval

Miután kiszuszogtam a liveaboard katonás koránkeléseit és az elmúlt napokba zsúfolt 15 merülést, frissen, kipihenten megettem a kései ebédet és a legmelegebb órák elmúltával nyeregbe pattantam, hogy felkutassam az összes létező búvárbázist a környéken, ahol esetleg még nem hagytam az önéletrajzomból. Egész késő este lett, mire végeztem, de mivel a kis mocival annyira gyorsan lehet mindent végigjárni, olyan eldugott, kis helyeket is sikerült felfedezni, ami még, az alapos internetes böngészés alapján összeállított listámról is hiányzott. A kinyomtatott 50 darabból mindössze kettő maradt, és egy helyen jelezték, hogy biztosan nincs szükségük új munkaerőre, ennek tanulsága szerint negyvenkilenc helyet jártam végig.
Ha ennyiből sem kellek senkinek, akkor biztosan nem velem van a baj.
Mivel a kétkerekű bérlés huszonnégy órára szól, még másnapra is maradt egy csomó lemotorozható idő, ráadásul még egy egy fél tank benya lötyögött a tartályban, avval meg ilyen fogyasztás mellett nagyjából a világból ki lehet motorozni. Így a munkakeresést bevégezve, nekiindultam további érdekes helyek meglátogatásának.
Leginkább a “Ton Prai” vízesés piszkálta fel a fantáziámat, ugyanis erről azt az infót találtam, hogy egy kicsit félreesőbb helyen, a dübörgő turizmustól messze helyezkedik el. Ráadásul nem lehet csak úgy hipp-hopp gépjárművel a közelébe menni, a parkolótól húszlépésnyire csodálni a természeti spektákulumot, hanem fárasztó sétafikálást kell foganatosítani, a félelmetes dzsungelben kígyózó, hosszú, árnyas ösvényen. Ezek a körülmények reményeim szerint elég erős szűrőként funkcionálnak, amin, a fokozott keleti kényelem élvezetére berendezkedett utazók zöme fennakad, így nyugodt magányomban élvezhetem a zuhatag nyújtotta örömöket.
A térképen nem tűnt olyan hosszúnak az út, mint amilyen valójában volt, pedig igyekeztem húzni a gázt, amennyire az ellenkező oldali közlekedés szokatlansága és a kevésbé toleránsan közlekedő kamionokkal terhelt út forgalmi biztonsága megengedte.
A nemzeti park bejáratánál leparkoltam, és végre gyalogosan indultam neki a dzsungelnek.
Ahogy lehetőségem volt, letértem a hivatalos ösvényről, készen arra, hogy a burjánzó flóra és hemzsegő fauna minden érdekesnek tűnő képviselőjét jól szemügyre vegyem, és ha lehetőség kínálkozik akkor képüket, a fák között átszűrődő fény gyenge sugaraival érzékelőlapkára tűzzem.
Valószínűleg a terepszínű ruhás nemzetiparkőröknek, vadőröknek, erdőkerülőknek vagy mittudomén, hogy hívják őket errefeléknek fenntartott, szerviz csapásra tévedhettem, ahol láthatóan hetek-hónapok óta nem járt emberi lény.
Úgy gondoltam ennek köszönhetően biztos találkozhatok olyan érdekes teremtményekkel, akik kerülik a forgalmasabb helyeket, de sajnos ezúttal elkerültük egymást. A hosszú barangolás alatt sajnos egyetlen olyan faj képviselője sem akadt az utamba, akinek megpillantására igazán áhítoztam, semmi óriáskígyó, leguán, majomfajzat, kobra vagy varánusz, de még a rettegett óriás százlábúval sem hozott össze a szerencse. Egy nagyobb méretű, eozin máz csillogású gyíkkal összefutottam ugyan, de ő annyira félénknek bizonyult, hogy mire előrántottam a gépet, rég eltűnt a sűrű aljnövényzet labirintusában. Sikerült helyettük lencsevégre kapni pár szép pillangót,

DSCN7085DSCN7087DSCN7089DSCN7157 szitakötőt és a színpompás, de azért elég félelmetes kinézetű, férfitenyér nagyságú, giant golden orb weaver spidert (Nephilia pilipes) is.

DSCN7039DSCN7116

DSCN7071DSCN7113DSCN7081DSCN7074DSCN7080
A kiadós erdei bebóklászás után persze rögtön a vízesés felé vettem az irányt, hogy mielőbb megfüröszthessem a több soron tusolásszerűre izzadt habtestemet. Az ösvény varázslatosan szép helyen kanyargott, követve a zubogó patak medrét, Az óriás fák gyökerei szinte szőnyegszerűen borították az egész árteret, egymás hegyén hátán tekergőzve, mint megannyi mesebeli kígyó.

DSCN7193DSCN7215DSCN7213A fák tövében éles trapézszerű támasztékokká terebélyesedtek, hogy az égbe nyúló törzsek, tőlük némi statikai segítséget kapjanak. A zuhatag alján, a mederben fekvő méretes sziklák, csendes felszínű kis tóvá duzzasztották a sebesen rohanó patakot, amiben pompás halacskák úszkáltak körbe-körbe, a széles vízfelület miatt, a fák koronájában keletkezett folytonossági hiányon betörő napfény a tófenékre vetítette kecses sziluettjüket.

DSCN7226A negyven métert is meghaladó magasságú bazaltszikláról alázúduló víz hangos csobogása, elnyomta az erdő, egyébként nem is olyan csendes neszeit, és a köröskörül mindenhonnan alácsüngő liánok közt, lágyan gomolygó vízpermet apró cseppjei, szivárvánnyá zúzták a harsogó zöld növénygyűrűn beeső, éles fénysugarakat.  Az egész jelenet annyira idillinek bizonyult, hogy szinte már vártam, mikor fog feltűnni, egy komplett unikornisrevü, hogy tutti-frutti illatú szivárványt fingva rázendítsenek valami vidám sanzonra az élet megismételhetetlen gyönyörűségeiről. Azonban ez az aktus szerencsére elmaradt, sőt még a fényképezőgéparcú, japán deszantosturista alakulat is máshol került bevetésre, pedig ők szinte bármely szabadon választott hely törékeny békéjét képesek pillanatok alatt vakuvillogás viharától terhes nyüzsgő hangyabollyá változtatni.

DCIM100GOPRO
Egyszóval háborítatlanul, fürödhettem tovább a kellemesen párás trópusi élmény lebilincselő hangulatában, és persze a hűsítő vízesés zuhany friss csobogásában.
Miután a szervezetemet sikeresen visszahűtöttem az optimális üzemi hőmérsékletre, és a túl nagy nyugi is kezdett elhatalmasodni az agyamon, sürgősen kellett találjak valami adrenalinforrást, ha nem akartam elszenderedni és megvárni, hogy a moszkitórajok álmomban az utolsó csepp éltető testnedvet is kiszívják belőlem. Szóval elkezdtem, a sziklamászást tiltó, és a túlélőket borsos bírsággal fenyegető feliratok ellenére, felhágni a zuhatag tetejére. a csúszós köveken és az erős vízmosásban nem olyan egyszerű feljutni egy ilyen képződmény tetejére de az onnan a szemem elé táruló látvány mindenképp megéri a kockázatot.

DCIM100GOPRODCIM100GOPRODCIM100GOPRO
Már az erdőben barangoltam visszafelé, amikor a nap visszavonult a baljós méretűvé dagadt sötét felhők takarásába, és mire kiértem a nemzeti park kapujához, már lehetett sejteni, hogy esni fog. A kanyargós kis mellékúton berregve, még látszott némi remény, de, ahogy a main road-ra felhajtottam már nyilvánvaló volt, hogy nem úszom meg szárazon. Sajnálatos módon a zuhé pont egy olyan helyen csapott rám, ahol, amíg a szem ellát, csak útépítési munkálatok, a feltúrt vörös földből képződött mély sárdagonya, és az azt követő sűrű dzsungel szegélyezte az aszfaltot, így semmi esélyem nem volt bárminemű fedél alá való behúzódásra. Még az út szélére sem tudtam leállni, ugyanis, egyszerűen nem volt útszéle. Helyette, csupán egy kb. 80 centis-méteres szakadék, amibe belehajtva, kétségkívül látványos belépőt produkálhattam volna, a saját magammal és a kismotorral folytatott iszapbirkózó mérkőzésre, azonban ez vajmi keveset segített volna az elkerülhetetlennek tűnő tésztásraázás tényszerűségén, valamint a dágványba, elszórtan odaparkolt, nehéz földmunkagépek véletlen lefejelése, még bukósisakban is meglehetősen káros élettani hatású.
Szóval az ehhez hasonlatos lehetőségekkel való kísérletezés helyett, a legjobb megoldásnak az tűnt, ha inkább csak húzom a gázt, mint a szélütött, evvel a módszerrel talán előbb kerülök közelebb, valami menedékhez,  amúgy is iparkodnom kellett, ha időre akartam visszaszállítani a járgányt.
Nem vagyok annyira tapasztalt segédmotorozó, (ha csak, a múlt sűrű ködébe vesző középiskolás idők alatt átélt Babettás és Romettes kalandokat nem számoljuk.
Ráadásul azok a masinák már jó huszonöt évvel ezelőtt sem számítottak a gépjárműipar fejlődéstörténetének éllovasai közé. Bár a Babetta, kategóriájában jól eltalált moped volt de azért nehezen lehetne összehasonlítani, ezekkel a dizájnos és viszonylag erős automatákkal, amik errefelé pörögnek.) így a viharban motorozás élménye viszonylag újdonságként hatott.
Az eső nem sokáig szarakodott a laza szemerkéléssel, rövid bevezető után durván szakadni kezdett.
Ez ötven kilométer per óránál olyan hatást gyakorol a szervezetre, mintha egy vásári céllövéldében te lennél az a sokpálcás nyermény, amit – mivel megszerezni esélytelen – inkább mindenki csak széjjellőni akar.
Hatvannál, mindez, már haladó fokozatú Szentsebestyén szimulátorrá változik, és fölötte minden bizonnyal, csak a gatling gépágyúval való zuhanyzáshoz mérhető az érzés.
Ez utóbbit azonban nem nagyon akartam kipróbálni, mivel egyrészt nagyon fáj, másrészt pedig a kis robogó hátsó virsligumijából már így is sikerült egyszer füstlit csinálni, amikor, egy komplett négyfős család az irányjelző legcsekélyebb mértékű használata, vagy bárminemű egyéb figyelmeztetés nélkül fékezett előttem hatvanról szinte nullára, hogy beforduljon a környéket behálózó jelöletlen földutak egyikére. Akkor éppen, hogy csak megúsztam a ronda sérülésekkel kecsegtető, kisodródva aszfalton pörgés közben húskoptatást.
Ugyan nem vagyok gyakorlott motorozó, azonban tapasztalataim szerint, a lezúduló kiadós mennyiségű csapadék okán, az útpálya fokozódó eltavasodása nem támogatja túlságosan a féktávolság csökkenését (max a gumifüst lesz kevesebb) cserébe viszont, a szembesávbaátcsúszvaszörnyethalás esélyét nagyságrendekkel növeli.
Így a kanyargósabb szakaszon inkább maradtam a komótos 40-es tempónál, ami még mindig az nagyipari öntözőberendezések közvetlen közelében való tartózkodás, érdekes, de azért inkább fájdalmas élményét juttatta eszembe.
Az első falunál, már szinte mindegy volt, hogy megállok-e, hiszen ennél vizesebb búvárkodás közben sem lehettem volna. Mindenesetre a magasabb közlekedésbiztonsági faktor elérése és az esőcseppek nyújtotta konstans akkupunktúra terápia mielőbbi beszüntetése végett, mégis inkább leparkoltam a vasat, és egy benzinkút melletti szupermarket kínálatából kiválasztott karamellás tökmagos rizspufi társaságában, a földön üldögélve vártam, hogy alábbhagyjon az égiháború.

20180104_165720

A pink versenyló és az életmentő rizspufi

Egy röpke háromnegyed óra alatt kitombolta magát a vihar, és újult erővel feszülhettem neki az útnak. Most már csapattam neki rendesen, mert a kis kényszerpihenő erősen beletaszított a pofátlan elkésésbe.
Mióta a Bangkoki reptér kellemesen temperált épületének elhagyását követően, hirtelen magamon éreztem, a tropikus monszun éghajlat párás leheletét, egyvalamire egész biztosan nem számítottam, történetesen arra, hogy az itt tartózkodásom ideje alatt, a fázásnak, akár csak a gondolata is megkörnyékezzen. Hát mitnemodjak, sikerült neki.
A csuromvizes ruhadarabok és a menetszél kombó ugyanis csodákra képes.
Olyannyira, hogy a kékre gémberedett ujjaimat alig tudtam lefeszegetni a gázról, és első alkalommal örültem neki, hogy van a szállásunkon meleg víz.

Címke , , , , , ,

RAINY DAYS 

Errefelé ritkaságszámba megy az eső, főleg itt a partközelben, de idén a sziget egész területén kevesebbet esett. Ezalól talán csak a leginkább északi részek kivételek, ahol az uralkodó szél mindenképpen hozzácsapja az érkező felhőket a hegyoldalaknak és kifacsarja őket.
A déli részen 50 éve nem tapasztalt aszály tombolt. A nyár folyamán, a szinte összefüggőnek, tetsző, egymást követő kalimák, még a sziget egyik legnagyobb víztartalékának számító több mint 80 méter mély Soria tavat is csontig kiszárították.
A hegyi emberek már borzasztóan várhatták a tél közeledtével rendre megérkező délnyugati viharokat, amik csapadéktartalmát nem tudja megfejni a földdarab közepén magasodó exvulkán kétezer méteres tömege. Nem csak a kősivataggá változott földnek, de már nekem is hiányzott egy kiadós eső.
Szóval tegnap este rákezdett.
Először csak rövid zivatarok képében érkezett, azonban később nekidurálta magát és a rövid délelőtti nyugi után egymásután kezdtek kialakulni a tekintélytparancsoló viharfelhők.
A viszonylag tiszta idő miatt szinte meteorológiai oktatófilmbe illő módon kísérhettük figyelemmel, hogyan is készül az igazi multicell thunderstorm.
Az alacsonyan formálódó és egyre nagyobbra dagadó gomolyfelhők, szépen lassan kezdenek cumulus congestus-okká alakulni, hogy később oszlopszerűen megnyúlt Cumulonimbusokká váljanak. A szinte a sztratoszféra határáig terjeszkedő felhőoszlopok teteje üllőszerűen kiszélesedik és a közepén – ahol a legnagyobb töltéskülönbség realizálódik – már láthatóan beindul a diszkó. Az egymás mellett kialakuló felhőtornyok lassan csavarodnak a legnagyobbak köré és lassú forgásukkal vészjóslóan kezdenek hasonlítani a trópusi ciklonok, avagy hurrikánok kistestvéreire. Az ég teljesen elsötétül a közeledtükre és az alacsony légnyomás miatt feszes, zöld, üvegszerű óceán tükrén megjelennek a folyamatosan kraftosodó szél korbácsolta fehér habfodrok. A folyamat fázisai innentől elég gyors egymásutánban követik egymást és amit az előbb még távoli, impozáns természeti moziként, leesett állal bámultál, az a következő pillanatban már az óceánfelszínt tejfehérré változtató súlyos esőcseppekkel tölti meg a szájtáti pofádat. A 38-40 csomós szél (az kb 70 km/órának felel meg) üvöltve csap az öbölre, ilyenkor már érdemes fedezékbe húzódni, mert a testeden szétkenődő vízcseppecskék már valódi fizikai fájdalmat okoznak. A lemenő nap narancssárga sugárnyalábjai itt ott még olcsó szentképeken megfigyelhető módon próbálják átszúrni a feketeséget, de hamarosan már semmit sem látni, csak a paráztató hangok maradnak. Az egyre erősödő, fülsértő duhogással érkező széllökések nyomán, a fedélzetet gyorsuló ütemben verő eső dobolásának kakofón zajával versenyre kel a remegve oszcilláló állókötélzet sikítása, amihez az árbocot csapkodó halyardok döngetik a fémes basszust. A hajó le-föl nyomja a rockandrollt, az időközben rendesen feltáposodott hullámokon és ad egy kis ízelítőt abból, milyen lehet egy ipari centrifuga belsejében vergődni.
A cucc, ahogy jött, el is megy, késő éjszakára már csak az óceán izgágasága jelzi, hogy erre járt a vihar, nomeg az a pár hektoliter víz amit reggel kimeregethetek a dingiből…

Címke , ,
Reklámok