hajó címkéhez tartozó bejegyzések

Murphy, az ő törvényei és az utazó cirkusz

Jó ideje elmentek már a vendégek, amit tudtam előkészítettem a hajón az indulásra.
kimostam, beállítottam, megszereltem, feltöltöttem, miazmás.
Az utolsó pillanatban kiderült, hogy Pieter nem tud elkísérni, mert haza kell utaznia Belgiumba.
Az összes egyéb kedves hajós ismerősöm, az vagy halott, vagy egy ideje megbolondult és nem beszél velem, nem tartózkodik a szigeten vagy valami halaszthatatlan elfoglaltsága van, így tehát nem igazán találtam útitársat.
Aztán eszembe jutott Ádám, hiszen ő már átkelt egyszer az óceánon crew-ként, hátha megint lenne kedve vitorlázni, így hát megkerestem és szerencsére elfogadta a meghívást.
Az ARC (Atlantic Rally for Cruisers) startja után, a szél elég drasztikus északkeleti fújdogálásban volt, ami a Palmas-ba való haladást jelentős mértékben nehezíti, kiváltképp a keleti oldal közepén, Vecindario-tól a reptér utánig, ahol a partvidékre telepített jópárszáz szélturbina diszkréten jelzi a kiterjedt “acceleration zone” jelenlétét.
Itt, nagy általánosságban, lehet olyan 40-60 csomós szelekre számítani, amik náluknál is sokkal erősebb és meglepőbb széllökésekkel adják meg az utazáshoz a sikítós aláfestőzenét, valamint garantálják parádés hangulatot. Mellékvesevelő biztos nem marad szárazon.
Az előrejelzés szerdára Ígérte a keleti, majd később a szigetviszonylatban meglehetősen ritka – viszont a fővárosba vitorlázáshoz ideális – délről érkező légáramot, így végül erre a napra esett a választás.
Hiába is  kapkodunk a korai indulással, hisz később minden kétséget kizáróan kiderült, hogy áldozatul estünk a meteorológusok ízetlen tréfáinak.
A beharangozott 15-20 csomó körüli hátszellő szinte a legideálisabb szélviszony Albatros számára, remek utazósebességet lehet vele elérni a nagyméretű könnyűszeles vitorlákkal és ha minden úgy ment volna, mint ahogy azt a nagykönyvben megírták, akkor egy kényelmes runnal egyenesen Puerto de la luz bejáratáhgoz fújt volna minket.
Csakhogy valahogy elfelejtett megérkezni a várva-várt fuvallat. Berregett a szegény kis motor, a vitorlák meg csak flappogtak.
– Majd a világítótorony után, onnan szokott szeles lenni… Semmi. Az üvegszerű áttetsző hullámok fehér taraját sem mozdítja a nemlétező huzat.
– Majd a maspalomasi puntát követően feltámad a szél… Zéró. A turisták tömött sorokban korzózgatnak a biztonságos fürdőzés garanciáját jelentő, ám rúdjáról halottan csüngő zöld lobogók alatt.
– Majd Vecindarionál, ott mindig üvölt a szél… Nada! A délceg, fehér, erdőnyi         szélgenerátorok lapátjai lomhán himbálóztak, mint az útszéli akasztott emberek a középkori drámákban.
– Majd a reptérnél, ott még soha nem volt szélcsend… Kutyafasza! Az óceán mint a higany lassan hömpölyödött ide-oda, hosszú ráérős hullámait nem fodrozta a leghalványabb szellentésnyi légmozgás sem.

DSCN6396
Aztán pedig már szépen ránk is esteledett.
Valódi vitorlázás híján annyira unatkoztunk a sötétben, hogy végül nekiálltunk megnézni egy dokumentumfilmet az ausztrál cukornádvarangyok kalandos életéről.
Éjnek idején, ismeretlen, nagy hajóforgalmú kikötőt látogatni, nem tartozik a kedvenc időtöltéseim közé, így inkább arra jutottunk, hogy az éjszakát Taliarte kis marinájában töltjük, hiszen ilyenkor már senki nincs az office-ban, hogy megvámoljon minket pár négyzetméternyi vízfelület használatért, reggel meg lelépünk mielőtt bárki beérne dolgozni és ingyen is volt a parkolás.
Aztán némi tanakodás után inkább a település homokos tengerpartja előtt való horgonyvetés mellet döntöttünk, hiszen már az út háromnegyedét úgyis végig berregtük, ergo nem sietünk sehova, így legalább nem kell hajnalok hajnalán menekülőre fogni és tizenegy felé komolyabb szelet is jósoltak ahhoz meg jól jön a kiadós alvás. Az éjszaka kellemesen és nyugodtan telt, reggel kristálytiszta óceán fogadott bennünket,
DSCN6393

Itt 13 méter mély az öböl mégis csodálatosan látszik az aljzaton végigheverő horgonylánc.

DSCN6399Itt pedig egy búvárminyon fixírozza a sirályszaros kobakú Triton partra vetett, pőre bájait.

Remekül megreggeliztünk és még úszkálásra is maradt idő, de sajnos a szél nem kívánta tiszteletét tenni a közelünkben, még az elnyújtott továbbalvással összekötött kései indulás ellenére sem.
Csak egy két alkalom volt, hogy egyáltalán megpróbáltuk a vitorlákat használni, ezekről is gyorsan kiderült, hogy vaklárma, vagy eltévedt széllökés volt csupán és árnyékra vetődtünk. Szóval tovább hangoskodott a motor, illetve csak addig, míg kisvártatva nem böffent kettőt és hallgatott el, mintegy finoman jelezve, hogy az induláskor beletöltött mind a húsz liter üzemanyagot szépen felzabálta. Eddig szerintem még soha életében nem pörgött ennyit szerencsétlen, hiszen még a békés délvidék, a maga lapos, gyengécske kis szellőivel is több vitorlahasználatot enged, mint amit ezen az úton összesen össze tudtunk fogdosni. Szerencsére a másik benzintankban még volt némi átfejthető tartalék, így nem maradt el a repeta és hamarosan újra pöföghettünk tovább.
Tombolt az unalom, még a hasonló hosszabb utak kellemes útitársai, a delfinek vagy bálnák sem akartak feltűnni, bár láttunk egy-két érdekes tonhalrohamot .(A felszínen köröző kishalak mérsékelt szerencséjére.) Persze, mire előhalásztam volna a horgászbotot eltűntek mint a kámfor.
Jobb szórakozásunk nem lévén közel mentünk az útba eső halfarmok kerek hálóihoz és megnéztük, hogyan etetik a bentlakókat. DSCN6387
A főváros benga kikötőjéhez közeledve, legalább a körülöttünk horgonyzó, vagy épp sietősen dohogó óriáshajókon volt bámészkodni való gazdagon, elég jól demonstrálják milyen kicsi is az ember valójában. (Mondjuk éppenséggel azt is, hogy mekkora kurvanagy acélbehemótokat képes összehegeszteni.)DSCN6410DSCN6411DSCN6415DSCN6418DSCN6417DSCN6401

Ezek között a monstrumok között nagyon fura, szinte borzongató érzés hajózni, hiszen közelről még könnyedebben érezhető az a hatalmas, megállíthatatlan erő, amit képviselnek.
Monumentális élmény az egyszer biztos.
Belegondolni is félelmetes, hogyha a kis hajóm az útjukba kerülne, pont annyi ellenállásba ütköznének miközben keresztülhajtanak rajta, mint amennyire az úthengert feltartóztatja egy zacskó lejárt szavatosságú citromos nápolyi.
Az igazi mulatság egyébként még csak itt vette kezdetét. Ahogy közeledtünk a kikötő bejáratához úgy kezdett minket utolérni az időjósok tévedése. A kőfalhoz közelebb egyre jobban kilendült a széljelző érzékeny mutatója és valamiért a rendszerből alattomosan szivárgó, kormányhidraulika-folyadék is éppen itt érte el azt a kritikus pontot amikor a jelentősen lecsökken a kormány válaszideje. Befelé még nem is lett volna baj, ha az idáig nagyon dicséretesen működő motor nem veszítette volna el hirtelen azt a képességét, hogy a teljesítménye és forgásiránya a cockpitből vezérelhető legyen. A gázkar semmilyen irányú mozgatására nem reagált többé, csupán szépen duruzsolta tovább az idáig megszokott monoton zörömbölést, amit a kétütem fizikája megkövetel tőle. Ezért sebtiben hátramásztam és egy amolyan Macgyveres fordulattal egy csavarhúzó és egy kis drótkötéldarab felhasználásával lassan lecsökkentettem a fordulatszámát és bravúrosan befaroltunk a benzinkút pontonjára.
Vettem egy kis kannányi naftát, hogy úgy nézzen ki, mintha nem csak pofátlanul ideparkolnánk, ugyanis az Alcaravanerason horgonyzó hajók számát látva, meg sem próbálkoztam a Capitaneriától rádión behajtási engedélyt kérni, hiszen tuti elhajtanak a picsába és horgonyozhatnék odakint a többiekkel még hetekig, mire hajlandóak szóba állni velem. Gondoltam idepotyázok egy kicsit és a személyes direktmarketinggel próbálkozom inkább. Az irodában az fogadott, hogy éppen sziesztáznak, hisz mi sem természetesebb ennél, egy 1363 hajó férőhelyes nemzetközi kikötőben, minthogy négy óra rendszeres naplopással lerövidítik az amúgy is nevetségesen kevéske ügyintézési időt. Had várakozzon csak az a pár ezer ember. (Gondolom a sebészorvosok is így csinálják errefelé, a kedves kilógóbelű páciens kezébe adják az érfogót, hogy, na ezt meg itten szoríccsa kend, mert nekem éppen most sürgős kávézgatnivalóm támadt a kollégákkal, majd három-négy óra múlva jövök…)
(Ügyintéző egy, azaz egy darab, meg pár kedélyesen beszélgető egyenruhás tag, akik látszólag folytatták ott, és azt, aminek a szieszta idején nekikezdtek.) Négytől fél nyolcig ültem az ofiszban, amit időközben belülről kulcsra zártak, nehogy valaki még bejöjjön sorszámot tépni.
Ez mondjuk jó jelnek ígérkezett, mivel látszólag még belefértem az aznapi klienskeretbe.
(Mint kiderült, azt a listát amire nemrég  a palmasi meló alkalmával, lóhalálában feliratkoztam, egyszerűen eltökítették valahova, szóval kvázi felesleges volt a múltkori rohangálás.) A Rámenős erősebbkutyabaszik stratégia viszont működőképesnek bizonyult, hiszen befizettem a kikötői díjat, kaptam mágneskártyát, sőt reggelre végleges helyet is ígértek, a tutyi-mutyi rádiónkommunikálók meg horgonyozhatnak bebocsájtásra várva, a túloldalon kb. ítéletnapig. A megfontolt spanyol logisztika nevében a benzinkútról a recepciós mólóra, majd vissza a benzikutaspontonra irányítottak, csak hogy ne rabolják az időmet és kíméljék az idegrendszeremet az amúgy is kézivezérlésűre átállt erőforrással való ide-oda furikázással.
Reggelre persze nem derítettek ki semmit, amíg óriásnyugi volt a kikötőben, hanem délkörül megjelent a motorcsónakos marconacsávó és közölte, hogy kövessem a Vela latinába, ami egy másik kikötőbay-ben van, szóval ki kell hajózni a kapun.
Ez nem okozott volna gondot, ha a mólóról való elkötés és a kapuhoz érés közt eltelt időben nem érett volna be a meteorológusok átka. Azon a kétszáz méteren, kettőről huszonhét csomóra emelkedett a szélsebesség (gondolom most ért ide a tegnapra várt jó szél) és az egyetlen szerencsehagyott kis motorommal semmit nem tudtam előre haladni ellene. Viszont a szűk kikötőbejáratot ostromló hirtelen kélt szél támasztotta hullámok rohamos sebességgel szorítottak rá a hullámtörő köveire. A fapofájú kikötői dolgozó a motorcsónakjával hátra sem nézve csapatta az úti cél felé, miközben én éppen úgy néztem ki, mint aki mentésre szorul. Egy IndianaJonest megszégyenítő fordulóval ugyan kikecmeregtünk a közelgő havaria szorításából de, az átkelést mindenesetre szüneteltetni kellett a szél alábbhagyásáig. (Sajnos a hajó megmenekülése közben elég rosszul mozdítottam a nemrég elgördeszkázott vádlimat, szóval most a baloldali épp úgy néz ki, mint egy agyonszteroidozott tour de france-os versenyzőé, a másik meg ilyen pipaszárként, ahogy szokott.)
Szóval újra a töltőállomás stégén vesztegeltünk, és ami reggel nem tűnt nekik olyan sürgősnek, az kiderült, hogy mostanra óriási, azonnali megoldást kívánó problémává dagadt, szóval rendszert csináltak a baszogatásomból, hogy javítsam meg a motoromat szélsebesen, mert nem maradhatok az egyébként tök üres benzinkút előtt, mert lássam be, hogy kurvára útban vagyok azon a helyen, ahová pedig pont ők küldtek éjszakára parkolni. Hosszas irodai huzavona után végre sikerült a jószágokat jobb belátásra bírni és találtak nekem egy, nem a másikkikötőbenahalálfaszánbetonfalmelletti helyet.
Végre valahára normálisan kiköthettem Albatros-t és lenyugizhattam kicsit, a Mordor szebb napjait idéző, rőt fellegek alatt.DSCN6420

DSCN6423 ilyen szép kis helyet sikerült végül kiutaljanak…DSCN6422Olyan mértékben elszoktam a kikötőben vesztegléstől az elmúlt másfél év horgonyon levés alatt, hogy éjszaka többször felriadtam, ütközőpályán lévő hajóknak vélve a közvetlen mellettem álldogálókat. Tiszta para, egy csomóan parkolnak a hajóm intim szférájában.
A kikötő nem nekem való.

Reklámok
Címke , , , , , ,

BEATING HARD

Kifutottunk megint, együtt a Dacha-val, csak úgy megnézni milyen is amikor az ember együtt hajózik egy másik bárkával. Az elején elhúztak kicsit, mert sokat szarakodtunk a szép kék könnyűszeles genovával, amit eddig még nem próbáltam. Viszont, amint sikerült okosan elrendezni a kötélzetet, repült az Albatros és nemsokára utolfogta az ugyancsak gyors másfélárbocost. Visszafelé persze 20 csomó körüli szembeszelet kaptunk, ezért cirkálnunk kellett, azaz cikcakkban kerülgetni a szél “szemét”. Azonban így megintcsak lehetőségünk nyílt nagyon közel vitorlázni a szélhez, amiben újfent megdöbbentően jól vizsgázott a kishajó. 5,2 csomót tudtunk kisajtolni a 18-20 csomós látszólagos szélből, azonban ez tényleg igazi préselés volt, mivel mindezt 30-35°-on sikerült produkálni, ami elvileg a lehetetlennel határos egy katamaránnal. Persze az is lehet, hogy az anemométeremmel és a szélirányjelzőmmel van némi probléma és mégsem a fizika határain sikerült fogást találni. Mindenesetre vagy így, vagy úgy, de igazi performance hajókat megszégyenítő élességben hasítottunk a széllel szemben, egy nem kifejezetten teljesítményorientált, kéttestű, úszó otthonnal, ami azért mindenképpen valami.
A vitorlástúrák eredményeit is egyszerűbb lesz mostmár áttekinteni, mivel minden egyes megtett mérföld és irányváltás precízen belevésődik az újonnan instalált chartplotter memóriájába. ( is.)
Ezúttal a mellettünk haladó kis Jawlról is lőttek rólunk képeket, szóval vannak külsőnézetes fotográfiák az Albatrosról.
Már nagyon várom a napot amikor ideális viszonyokat találunk egy kis háromnegyed vagy hátszeles kiránduláshoz és végre kipróbálhatom a remek, lufialakú hatalmas spinakkert.

img_0304

img_0290

 

Címke , ,

SHE

Valamilyen okból kifolyólag, minden olyan nyelvben, ahol a szex jelölve vagyon a személyes névmásokban, a hajók a nőneműek közé vannak sorolva. Ehhez a hagyományhoz alkalmazkodva kijelenthetjük, hogy a miénk bizony nem egy mai csirke, de öreglányozás helyett nyugodtan mondhatjuk jó karban lévő negyvenesnek.
Építési idejéhez képest tényleg remek bőrben lévő hajócska, de a hetvenes évek sajátos vonalvezetése miatt nem lehet letagadni a korát.
(Nekem mondjuk kifejezetten szimpatikus ez a retró dizájn)

Ez különösen ebben a luxuskikötőben szembeötlő, ahol egy-két kicicomázott, fatestű öreg matróna kivételével leginkább, gazdag családból származó, szemrevaló, fiatal csitrik sorakoznak.
Meg persze pár zorall benzintemető. Ezekbe a mokány powerboat-okba tudom a legkevésbé belelátni a női princípiumot, valahogy egyáltalán nem passzolnak rájuk a “gyengébbik nem” jellegű szexista kifejezések. Ha mégis, akkor leginkább valami urálon túli, pingpongasztalhátú, erőemelő vagy súlylökőnőt vízionálok, aki mindemellett persze kurva gyorsan tud úszni…

Címke , ,

NEW YEARS EVE

A névnapomon remek kis spontán buli alakult ki a fedélzeten, az összes vendég hozott pezsgőt (hajóavatóra az dukál) amit ugyan nem vertünk szét a dereglye orrán, de cserébe viszont megittuk az összeset. Meg sört, meg rumot, meg füvet, meg gombát meg mindent ami szem szájnak ingere. Remek kis kirándulást tettünk Petivel, a frissen felpumpált retrodinginkkel az éjszakai marina sötétjében, sikeresen kerültük el a részegen felborulásból következő vízbefulladást, és a hajó is remekül viselte a nagyobb társaságot.
A politoxikomán mulatságot követően, a szilveszteri partyhard helyett inkább jól bevacsoráztunk és szépen elmentünk aludni kb. este kilenckor. Ebből két féle tanulságot lehet levonni, vagy kurvára megöregedtünk vagy még mindig kiválóan tudunk szarni a konvenciókra…
Viszont mivel szkippeltük a sztenderd januárelsejei másnaposan fetrengést, lehetőségünk nyílt kihajózni egy kis újévi szélpróbára.
Az Albatrossz remekül teljesített, mind motorokkal mind a szélben, sőt katamaránsága ellenére egész meredeken képes szél ellen vitorlázni és kiválóan manőverezhető. Napsütés, repülőhalak, mesés látványt nyújtó sziklaormok, pajkos hullámok, meg mindenféle, ami egy ilyen frankó sziget körül előfordulhat az óceánon.
Ritkán látni a vízen ennyire széles mosolyú kapitányt!

 

Címke , , ,

TREASURES

Nagyszabású takarítókampány keretében elkezdtem feltárni a hajó zegzugait.
Van rajta hely bőven, egy csomó odú, kamra, meg mindenféle rejtek, amiről nem is gondolná az ember, hogy ott van. Mindenfele csövek, kábelek, tömlők, szivattyúk pumpák, látszólagos káoszban de bizonyára mégis ésszerűen. Ki kell ismernem még, hogy mi honnan hová, meg miért…
Megleltem a pótvitorlákat, egy rakás rozsdás de kipofozható szerszámot, mindenféle alkatrészeket, amiknek csak egy bizonyos százalékáról tudom, hogy mi a fene lehet, az árbócjáró beülőt, rengeteg kötelet és egyéb hasznos holmit. Meg persze egy csomó olyan dolgot amit majd meg kell reparálni…
Lesz itt meló, több is mint amennyire jelenleg számítok, de a végére olyan hajónk lesz mint senkimásnakse!

 

Címke , , , ,

soy capitan

Meglehetősen furcsa dolgok kavarognak a fejemben…

Nem is nagyon tudom hogyan is lehetne leírni ide.
Vegyül benne, egy egészen kicsi fiú remegő várakozása egy balatoni kompra való felszállás előtt, egy (csak ezért az élményért) Hamburgig stoppoló kamasz tágra nyílt szemű, átszellemült csodálata, a velőtrázó kürtöléssel a dokkhoz közeledő, a vízfelszínen lebegő “városok” bámulása közben. Egy öregedő gyerek számtalan, hosszú, vágyakozó sétája Európa különböző marináiban. Hajósok kimerítő romantikus történetei a szabadságról. Dupla adag megilletődés, amikor apró korodtól veled élő, elérhetetlennek tetsző álmok, egyszercsak húsba vágóan valódinak mutatják magukat. Az óceán soha nem szűnő hullámainak megunhatatlan, monoton nyugalma. Valamint az a megdöbbenés amikor valami olyan meglepetés van a karácsonyi csomagolás alatt mire mindig vágytál, de sohasem számítottál rá hogy megkaphatod…

Szóval amit érzek igencsak összetett, cserébe viszont ritkán voltam ennyire boldog…

Van egy SAJÁT hajónk baszki!!!

Címke , , ,

boat bót

Kicsit ritkultak itt a posztok, de persze ennek is, mint mindennek megvan a maga oka. A számítógéptelenség ugyan átmenetileg megoldódott, (kaptam kölcsön egy jó kis Mac-et)  jelen pillanatban inkább az időhiány, illetve rendelkezésre álló szabadidő alkalmával kihasználható agykapacitás mérsékelt mivolta tehető felelőssé a bejegyzéstelenségért.
Ugyanis végre hajóproject van!
Amíg a vízen úszó otthon vásárlásának lehetősége még csak a vágyálmok ködös birodalmában lebegett, egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha is nehéz döntésként fogok tekinteni a hajóvásárlásra.
Persze ez nem is lenne olyan nagy dilemma ha a hajó típusának kiválasztása kizárólag az ízlésünkön múlna.

Jelenleg ugyanis adott egy pénzösszeg aminek biztonsági okokból csak kevesebb mint a kétharmada költhető hajóvásárlásra, ebben az árkategóriában azonban leginkább olyan cuccokat lehet kapni, amik a tulajdonviszony rendezése után még jelentős pénzbeli és főleg idő és munka ráfordítást igényelnek. Ez utóbbi előrelátható mennyisége rendkívül fontos szempont, ugyanis sokkal inkább vitorlázni szeretnék, mint egy szárazdokkban vesztegelve, súlyos euró ezreket költeni, egy cucc lassú gatyába rázogatására.

Most épp három hajó van versenyben:

Egy angol építésű Sarum 28-as alumínium slup, ami remek állapotban van ugyan, és  mind a hajótest mind a rigg megbízható, ellenben a belső elrendezése amolyan angolosan ésszerűtlen, kicsike és rendkívül puritán. A felszereltsége is igen alacsony, (van rajta egy mélységmérő oszt annyi) ráadásul ez a legdrágább az összes közül.

A másik egy 40 lábas nehéz romboló, egy komoly acéltestű Cutter, gazdag felszereltséggel, de bizonyos pontokon siralmas állapotban. Ez utóbbi nem jelentene nekem akkora gondot, hiszen a vassal meglehetősen jó viszonyt ápolok és a fémmunkák cseppet sem hoznak zavarba, azonban a motorja teljesen tropa. A motorokhoz pedig egyáltalán nem értek és általában ez az egyik legbonyolultabb és legköltségesebb egység egy vitorláson. Ezen kívül a méretéből adódó kikötői felár sem elhanyagolható szempont.

A Harmadik egy Catalac 9M típusú kis katamarán, ami felszereltség terén nem valami fényes, cserébe aránylag jó állapotú, vagyis csak kozmetikai beavatkozásra és kisebb fejlesztésre szorul. A kéttestűségéből adódóan egy csomó hely van rajta és az ára sem rossz, cserébe viszont ez egy offshore cruiser, vagyis nem feltétlenül a mélytengeri, világ körüli hajózásra van optimalizálva.

Nem szeretném elsietni ezt a dolgot, de évekig sem akarok kutakodni.
Minél több hajót nézek meg annál inkább belebonyolódom a részletekbe és egyre nehezebb a döntés.

Szóval bújom az internetet és járom a kikötőt, hogy  az öreg tengeri medvék segítségével a lehető legtöbb információt szerezzem be a megfelelő választáshoz.
Persze ez sem annyira egyszerű, hiszen minden kapitánynak szubjektív, sokszor a másik tapasztalt hajós véleményének teljesen ellentmondó álláspontja van, te meg döntsd el melyiknek lehet igaza. Ez az alumíniumra esküszik, a másikat meg csak attól mentse meg a Poseidon. Az egyik azt állítja a többtestű hajóval lehetetlen navigálni a másik éppen azt javasolja tanuláshoz. Leesik persze néhanapján pár hasznos információ, amiben hangos egyetértés van, de inkább csak mélyítik a kétségeimet…

Holnap kimegyünk a vízre a katamaránnal, megvizsgálni hogyan működik a rigg a szélben. (Remélem lesz szél.) Azután már valószínű én is tisztábban látok majd.

Címke , , ,

Time travel time

Na mi az ami kifürkészhetetlenebb a kaporszakállú kacskaringós útjainál?
Hát a Corn islandi hajóközlekedés.
A nagy elánnal megszervezett és várt útrakelést persze eléggé Nicaraguaiul csináljuk, de nem is nagyon tehetünk másként.
A szombat délutáni hajó, ami a kontinensre tart, persze csak vasárnap este indul, amivel persze nem is lenne olyan nagy baj, ha a jobbára egybehangzó információk dacára nem ment volna el nélkülünk vasárnap reggel.
Azt én értem, hogy a hosszas ki-be rakodás és a jellegzetes karibi nemtörődömség miatt, nem lehet egy indulást percre/órára pontosan meghatározni, de azért a beígérthez képesti egy-másfél napos differencia még az én értékítéletem szerint (ami nem a svájci óraművek ellentmondást nem tűrő precizitásához igazodik) is meglehetősen szabadosnak tűnik.

Szerencsére, ha nem is ennyire nagy eltolódással de azért kalkuláltunk a helyi kiszámíthatatlansági faktorral, így ugyan még nem tudjuk mikor jutunk el a fővárosba, de előreláthatólag még mindig van némi esélyünk a Miamiba tartó repülő elérésére.
A megbízhatóság és a fejlett információátadás okán persze Nicaragua csendes óceáni partvidékének a meglátogatása automatikusan kihúzódott a listánkról…

Az a legpocsékabb az egészben, hogy itt ülünk mint a hülyék, az átadásra szépen kitakarított szállásunkon,az ingóságaink egésze, több órás újrapakolási procedúra nélkül, tulajdonképpen mozdíthatatlanul feszül a repedésig töltött hátizsákjainkban, (amibe olyan kompressziós tényezőkkel sikerült csak belesűríteni a cuccainkat, amivel csak a közepes méretű fekete lyukak eseményhorizontján tapasztalható gravitáció lenne képes felvenni a versenyt) Üres a hűtőnk, mindenkitől elbúcsúztunk, és továbbra sincs fogalmunk arról mikor tudjuk elhagyni a szigetet. Talán késő délután valaki azt mondja majd a kikötőben, hogy este, vagy reggel, vagy valamikor ideér vagy elindul innen valamilyen hajó, vagy nem…

Ott van még persze a lehetőség, hogy repülővel hagyjuk el a szigetet, kedden, de ezt az opciót csak végső menedékként vehetjük igénybe, ha semmi más lehetőség nem kínálkozik az Amerikába tartó gép elérésére, hiszen ez a megoldás olyan drasztikus mértékben redukálná az öreg kontinensre érkezésig és az ottani első fizetésig, élésre félretett kis vagyonunkat, hogy még a helyi korlátozott mértékű táplálkozási formánk “büdzséjénél” is rövidebbre kellene venni a nadrágszíj kerületét…

Szóval majdcsak lesz valahogy… Mindenesetre tényleg várom már európát ahol az időmérés egységei nem hozzávetőleges napszakokban vannak kifejezve. (Ezen tapasztalatok után a kanári szigetek bizonytalan buszmenetrendje a céziumos atomórák pontosságát megszégyenítő dolognak tűnik majd.)

Címke , , , ,

ORRACSAPOTTPEZSGŐ

A helyben látható pangák (kishajó/motorcsónak) szemmel láthatóan egy azon öntőformából lettek előhúzva, így mindegyik pontosan ugyanolyan.
A büszke hajótulajdonosok kizárólag a festéssel teszik kicsit egyedivé a járműveket, bár még így sem mutatnak túl nagy változatosságot. (nem lehet túl sok féle festéket kapni)
Pontosan azonosítani nyilván csak a nevük alapján lehet őket. Ebben csúcsosodik ki a fantáziátlanság leginkább.
Három féle névstruktúrával lehet csak találkozni.
1. MISS ………….. a pontozott vonalra értelemszerűen egy női név kerül, Jobbára a kapitány feleségének vagy lányának neve.
2. CAPT/CAPTAIN ………… itt a kapitány vagy a tulajdonos (ez többnyire egybe szokott esni) neve szerepel, esetleg a beceneve, valahogy így: CAPTAIN BLACKY, CAPTAIN NEGRO, stb  (Mivel a szigetet benépesítők nagy százaléka felszabadított rabszolgák és angol kalózok leszármazottja így az uralkodó bőrszín a fekete, ami furfangos módon, viszonylag sűrűn köszön vissza az emberek elnevezésében.) Így a népszerű beceneveken bizony osztozni kell, tehát a későn érkezőknek vagy nem rangidőseknek csak számozott változatban elérhetőek, úgymint pl.: CAPT. LUCKY II., CAPT. NEGRITO VI. ésatöbbi
3. Valami nagyon határozottan szakrális hangulatú szó vagy mondat:

DSCN1551

Mivel a frappáns bibliai hangzású cuccok viszonylag korlátozott számban állnak rendelkezésre, ezért a szabójános349 jellegű nick-ek mintájára nem ritka a “TRINITY IV.” vagy a “HOLY CRUZ XII.”

Sokat gondolkoztam rajta, hogy ha egyszer lenne egy hajóm, akkor milyen névre keresztelném, de érdekes módon fel sem merült bennem a “DÁVID KAPITÁNY”, vagy a “MISS HAJNALKA” lehetőség, de valahogy az “ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK” sőt, a “MENNYBEMENETEL” vagy a “MEGVÁLTÓ EREJE” sem szerepelt a listán…

Címke , , , ,

tor túra

Nos visszatértünk a következő Managuai tortúránkról. Sajnos ez a kirándulás nem volt annyira élvezetes mint az előző, talán azért, mert egyáltalán nem volt kirándulás, és az élvezetnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak, hisz nem szerepelt benne a világlátás, természetjárás, pompás étkezések, csupán a zéró komfort fokozatú kimerítő utazás, sok kosszal és még több meleggel, valamint órákon át tartó felesleges, idegrendszer morzsoló hivatali bürobaszakodással, mindezt persze egy rakás pénzért. Miközben itt három tanfolyam és pár búvártúra áráról maradtunk le mivel a halaszthatatlan okmányok után rohangálási távolmaradásunk okán szélnek eresztettük a jelentkezőket.

Az egész úgy indult, hogy felszállunk a 7 órakor induló, szuper sure, hogy mindig megy, szombati hajóra, ami természetesen vasárnap indult és akkor is csak bőven este tíz után. A hajón nem voltak kabinok, de még a másik teherhajón tapasztalt, slendriánul összebarkácsolt háromemeletes fegyencpriccsek is hiányoztak. A tapasztaltabbak hoztak magukkal függőágyat. Ezt látva én is visszaballagtam a divecenterbe a mienkért, míg a hajó indulására vártunk. Ugyan olyasmivel itt még egyáltalán nem találkoztam, hogy valami az arra kijelölt időpontnál előbb következett volna be, mindenesetre, egy, a kikötőre rálátást biztosító kocsmából ellenőriztük a helyzetet és nagyjából minden elfogyasztott sör után kiballagtunk a mólóra megbizonyosodni arról, hogy nem maradunk-e le a hajóról, hiszen az indulási információk legalább négy eltérő helyről származtak és mindegyikük lényegi különbségeket mutatott a többitől.
Nagy nehezen bekászálódtunk és minden úgy nézett ki, hogy nyomban beszállás után,indulunk is. Gondolom, hogy ne hazudtolják meg a helyi tempóról kialakult tapasztalatokat, biztos ami biztos még egy jó másfél órácskát tökölődtek az indulással. Ekkorra már minden jóravaló Nika bevackolta magát a sűrűn fellógatott függő hálóhelyek egyikébe, így az alsó szint áporodott büdösében már nem is akadt nekünk szabad hely.

függő3 függő1 függő2

A fedélzet felső szintjén kerestünk magunknak helyet, itt ugyan nem volt egyértelmű rögzítési pont a függőágy felkötéséhez de legalább a mellékhelység bűzét felcserélhettük a dohogó kipufogócső füstpamacsaira.
Az utolsó pillanatban mégis elhozott függőágy miatt akár élelmesnek is mondhatnám magunkat, és némi kölcsönkötéllel úgy ahogy ki is feszíthettük, de mivel megpróbáltuk a Nica gyártmány hamockot egyszerre ketten használni (a régi tulajdonom egy thai változat 3 embert is elbírt) az egyszerűen leszakadt a picsába, úgyhogy kénytelenek voltunk a nedves,olajos, mocskos, hideg acélpadlón aludni, miközben a változó irányú szél kellemetlen menyiségben hordta ránk az irdatlanul dübörgő hajómotor, kéményének kormát és fojtogató gázait. Tanulva a legutóbbi utazásból szerencsére felszerelkeztünk egy palack rummal és némi kólával, hogy a harmadikvilágbeli hajókázás érzékszerveink által közvetített megkerülhetetlen kényelmetlenségei, lehetőleg tompított ingerületek formájában érjék el az agyat.
Az alkohol megtette a hatását így az éjszaka folyamán alig párszor ébredtem fel arra a kellemetlen érzésre,hogy rövidesen letörik a hátizsákommal gondosan felpolcolt fejem.

A napfelkelés folyamata, sejtelmes fényei segítségével, pompás vizuális élménnyel ajándékozott meg, ahogy a tükörsima folyó, a vízfelületről felszálló pára függönyén keresztül visszatükrözte a járművünk által vetet hullámok csillogó geometriáját. Talán ez volt az egyetlen része az útnak amire érdemes visszaemlékezni.

hullámok geometria hullámvölgy

hajnifolyam

A hajó előtt a nedves levegő szinte ködként ülte meg a sötét vizű Escondido-t, mintha a semmibe tartanánk…

köd

Ám a napsütés rövid időn belül felszárította a látványosság legfontosabb hangulatelemeit és a forró menetszéllel együtt nagyjából egy ipari légkeveréses sütőben tapasztalható körülményekhez hasonlatossá változtatta a fedélzeten uralkodó viszonyokat.

A folyóparton burjánzó sűrű dzsungel lenyűgöző, és szerencsére csak pár mérföldenként szakítja meg egy-egy tisztás, amin van pár kunyhó vagy tanyaszerűség, ezeket messziről észre lehet venni a vízen úszó szemétmenyiség fokozódásából.

hajófákkal2 hajófákkal folyam

A szemetet egyszerűen széthajigálják vagy a vízbe dobják, esetleg az élet a maga módján megtanítja nekik, hogy veszélyes (vagyis túl sok csirke/egyéb háziállat döglik meg a plasztik hulladék elfogyasztásától) akkor egy részét összekaparják és elégetik…

folyópart

Rámába megérkezve szabad hely hiányában, csak egy másik, már a kikötőben veszteglő hajó oldalához tudtunk kikötni, így keresztül kellett mászni mindkét vízi jármű gépzsírmocskos, grízes oldalán és rámpa nem lévén átugrálni az imbolygó fémtest és az úszómóló között tátongó űr fölött.
Mivel az előrelátóan becsomagolt pizzamaradék nem igazán tűnt kielégítő mennyiségű eledelnek a bő 13 órás útra ezért nyomban bevettük magunkat az első kis büfébe ahol kaját kínáltak, és sebtiben megebédeltünk, majd kis tuk-tuk taxival elértük a “várost”, ahol persze már nem volt hely a következő managuai buszra.

Tuk-tuk, Hajnival a hátsó ülésen

tuktukBácsi mérleggel, nem tudtam megfejteni mit csinálhatott ott a kocsma előtt…

bácsi

Találtunk azonban egy másik buszt ami ugyanarra megy egy kis kerülővel és csak egyszer kell átszállni a 7 órás út alatt.
Az első átszállásig, azon kívül, hogy olyan hősokkot kellett elviselni amit általában már a martinászlegények is nehezen állnak meg hangos káromkodás nélkül, nem volt különösebb probléma. Talán csak az egymás után sorjázó, szegényebbnél-szegényebb falvak, szeméthegyek alá temetkező nyomorúságának látványa keserített el mélységesen. Az izzadságtól lucskos és amúgy is mocskos ruhámra, ahol a nyitott ablakon beáramló vörös porral dúsított menetszél érte egy kicsit, világosszürke foltokban kezdett rászáradni a verejtékből kicsapódó só.  Az állomásokon újabb és újabb utasok közé, zacskós vizet, azonosíthatatlan élelmiszereket és egyéb furcsaságokat árusító emberek nyomakodtak fel, majd szálltak le, ugyanott,volt még egy eltökélt utazóügynök is aki több megállón keresztül tartó harsány üvöltözéssel kísért előadást tartott az általa forgalmazott csodavitamin életet meghosszabbító és végtagokat visszanövesztő csodás hatásáról. Ettől kicsit úgy éreztem magam mint az egyszeri nyugdíjas, akit bepaliztak az ingyenes termékismertetővel kísért lillafüredi buszkirándulásra, csak elfelejtették vele közölni, hogy a közlekedési eszköz fűtését szabályozó kapcsoló sajnos javíthatatlanul beragadt a maximális fokozaton.

A másik buszon, sikerült ülőhelyet szerezni, rögtön a bejárat mellett, ami elsőre nagyon ígéretesnek tűnt, hiszen azt gondoltam, hogy az itt lévő szabad helyen kényelmesen kinyújtóztathatom elgémberedett lábaimat.
Nemsokára kiderült, persze hogy az e felett érzett örömöm némiképp elhamarkodott volt, hiszen ugyan számoltam avval, hogy a helyi járatokon nem nagyon veszik figyelembe a járművek hivatalos utaskapacitására vonatkozó előírásokat, de arra nem gondoltam, hogy a busz túlterhelését biztosító utasok, mind az én lábujjaimon keresztül sasszézva sajtolják be az izzadt, büdös testüket a busz belsőbb régióiba, hogy aztán az oldalamba nyomják könyöküket, fejemre tegyék a csomagjaikat és az arcomba tolják a legkülönfélébb nedves testrészeiket.
Ez egy magamfajta szociofóbnak, aki meglehetősen nehezen viseli az emberek kényszerű közelségét, olyan érzetet generál az agytekervényei közt, mintha egy heveny pókiszonyost, egy nagy szőrös tarantuláktól hemzsegő kádba merítenének.
Csak nagyon erőteljes racionális kontroll és koncentráció árán tudtam fogcsikorgatva megállni, hogy a hűguta közeli állapottal súlyosbított verejtékiszamos embermassza közepén ne uralkodjon el rajtam a fóbiám és kezdjek el rémült üvöltés közepette, kapálózva kiugrani a zötyögő busz ablakán, vagy azon, a hozzám préselődő embertársaimat kihajigálni.
Először csak megkíséreltem mesterségesen tudatosítani, hogy ebben nincsen semmi kellemetlen, hogy az ember társas lény, együtt lenni jó meg ilyenek, hogy tulajdonképpen egy remek kis csoportos összejövetelen vagyok, mondjuk egy koncerten, a boldogan hullámzó tömeg részeként, ahol a banda épp a kedvenc számaimat játssza, de nem sikerült.
A konstans forróság ellenére a testemet leverő hideg verejték megmutatta, hogy valami nincsen teljesen rendben a fejemben. Lehunyt szemmel próbáltam valami rendkívül kellemes képet vizualizálni, mélyeket lélegezni, lazítani, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az okos filmek pszichiáterei javasolnak a tébolytól eltorzult arcú pácienseiknek. Az összpontosítást némiképp megnehezítették az állomásokon periodikusan megjelenő bármiárusok, amelyek egyike sem szalasztotta el az alkalmat az utazóközönség állandó taposásának amúgyis kitett lábfejemen való ismételt végigmasírozásra, és egy egy végtagjuk, vagy málhájuk arcomban felejtésére.

A fővároshoz közelítve, a különböző megállóknál lekászálódó utasok némiképp megritkították a körülöttem összpontosuló embermenyiséget és a Xolotlán tó fölött, narancsvörös felhőkbe burkolózva lenyugvó nap látványától kezdett visszatérni az egészségesnek mondható közérzetem.

xolotlán
Utólag nekem is nevetségesnek tűnt a csendes pánikrohamom, de mégis nehezen tudnám felidézni mikor éreztem ennyire szarul magamat utoljára.
Managuába már sötétben érkeztünk és a több mint négy hónapja tartó karibi “száműzetés” tapasztalatai ellenére, tipikus hülyék módjára áldozatul estünk a turistákra keselyűmód ácsingózó taxisok szokásos cselvetésének. Lehet, hogy ez betudható a hosszú út miatti kimerültség és elcsigázottság hatásának de különösebb perpatvar nélkül kifizettük a hiénának a normális fuvardíj több mint dupláját és csak arra vártunk, hogy végre lemoshassuk magunkról az utazás során ránk tapadt mocsokréteget és mielőbb betérjünk valami gyorsétterembe, ahol jelentős várakoztatás nélkül azonnal adnak valami ételt.
A szállásunkhoz közeli ronda pláza alagsorában meg is leltük a hirtelen táplálékforrással szolgáló létesítmények sorát, és olyan mohó elszántsággal zabáltuk végig a food court junkfood kínálatát, hogy nem is jutott gyomorkapacitás a betervezett normális, menüből kiválasztott ízletes vacsora elfogyasztására.

A másnap reggelt rögtön, a már jól ismert és megfelelően gyűlölt, imigration office-ban kezdtük és itt is ácsorogtunk egész délutánig a papírokra várva. Aminek eredményeképpen újabb egy hónappal meghosszabbítottuk az itt tartózkodásunk lehetőségét. E helyett a nyavalyás tortúra helyett sokkal szívesebben ruccantam volna át Costa Rica-ba ahol azontúl, hogy csodálatos természetvédelmi övezetben magasodó hegyek felhőerdeiben kirándultunk volna, három hónapos vízummal lehettünk volna gazdagabbak és nem kéne ezt a poklot egy hónap múlva jelentős kiadások árán újra meglátogatni. Mindenesetre a főnökünk valamiért hajthatatlan a fölösleges, és látszólag a jövő ismeretlen homályába húzódó bürokratikus papírtologató procedúra végigjárását illetően.
Teljesen kiábrándulva mindenből, a további buszozás és valami szép kis közeli lagúna meglátogatása helyett a szigetre visszatérés mellett döntöttünk.
Bár nehezemre esett a kirándulásról való lemondás és a tudat, hogy a 26 órás rémes utazást csak egy kurva hivatali sorban állás miatt tettük meg, de a nehezen megkeresett pénzünket tartalékolnunk kell a kis Nicaraguai paradicsom mielőbbi elhagyására.
A szálláson rohamtempóban összepakolás és fejvesztett reptérre sietés közepette a főnöknek még persze volt ideje megállni egy pizza hut-ban, hogy repülőgéppel szállítson haza egy nagy adag sült tésztát a gyermekeinek… Ez aztán a home delivery!
Aztán kiderült, hogy egy rakás pénzt buktunk volna, ha mégis elmegyünk a kis sétánkra, mivel a főnökúr által gondosan intézett repülőjegyek lejártak egy hónappal ezelőtt. Így is megpróbálta elsumákolni a plusz kiadásokat, de valószínűleg a trükközése közepette ráemelt tekintetemben izzó néma, de határozott düh jobb belátásra késztette és szép csendben kifizette a jegyek átírását.

Megérkezve az fogadott, hogy feltúrták az itt hagyott cuccainkat és a bázis ideiglenes éjszakai őrzésével megbízott figura kérdés nélkül belefetrengett az ágyunkba, valamint a borravalós dobozban hagyott 40$ nyomtalanul eltűnt…

Záros határidőn belül el kell hagyjuk ezt a szigetet mert az ilyen tapasztalatok végképp lerombolják a hasonló helyekbe vetett utolsó reményeimet is…

Címke , , , , , ,