hideg címkéhez tartozó bejegyzések

Az isteni fehér por

Vannak dolgok, amiknek létezéséről sokkalta később értesül az ember, mint ahogyan az ideális esetben megtörténhetne. Persze, ahogy a népi adoma is hirdeti: jobb később, mint soha, de ebben az esetben például sokkal célravezetőbb lett volna az előbb, mint később, legalábbis tengernyi bosszúságtól tudott volna megkímélni.
Ugyanis elég régen elhagytam, a hűvös vagy éppen gecihideg ősszel, szürke, vérfagyasztó telekkel (néhanapján tavasszal) kecsegtető Kárpátmedencét és lecseréltem azt, egy konstans kellemes időt ígérő szigetre, és azóta is, inkább csak egyenlítőkörnyéki helyeket igyekszem látogatni.
Teszem mindezt annak ellenére, hogy vikingvérűségben szenvedek, ami azon kívül, hogy nagyjából bárhol, Svéd, Norvég vagy egyéb skandináv terület szülöttjének néznek, leginkább a hideggel szembeni nagyobb tűrőképességben merül ki.
Ez a tulajdonság, vagyis a komfortzónám hűvösebb intervallumban való elhelyezkedése, sajnos maga után vonja azt a sajnálatos mellékhatást, miszerint annak a bizonyos kényelmi hőtartománynak a felső határa is alacsonyabban helyezkedik el mint az megszokott, vagyis az átlagemberek számára ideális hőfokot én túlságosan melegnek, a számukra melegnek titulált környezetet pedig egyenesen fullasztónak érzem.
Ehhez az egészhez hozzájárul még az a sajátos szervezeti összeférhetetlenség, ami a hőérzetet biztosító ingerületátvivő rendszer és az agyam jutalomközpontja között áll fent, vagyis, az alacsonyabb hőmérséklettel szembeni nagyobb tolerancia dacára, kimondottan rühellem a hideget, a meleget pedig szeretem, még ha nehezen viselem is, és izzadok benne, mint egy jókora ménesnyi igásló egyszemélyben.
Szóval, lényeg a lényeg, közel nyolc évet kellett várnom erre a találkozásra, ami a napokban realizálódott, köztem és a nyílvesszővel átlőtt fejű piton márkájú, PRICKLY HEAT (malária/hőkiütés) fantázianevű hűsítő hintőpor közt. (A szerencsés találkozás persze csak és kizárólag Hajni közbenjárásával jöhetett létre, hiszen én a boltokat járva, pragmatikus vásárlóként, elsősorban a felfalható dolgok iránt érdeklődöm, így a pipererészleg polcai mellett jobbára úgy suhanok el mintha ott sem lennének.)

DSCN9136
Szenvedélyes szerelem szövődött köztünk, rögtön az első aktus után…
Zseniális feltalálóit azonnal felterjeszteném Nobel békedíjra, vagy bármi hasonlóra, ami a világ megváltásában, az áhított nagyobb jóhoz való közeledésben, jelentős szerepet játszó találmányok korszakalkotó kiötlőit megilleti. (Kifejlesztői, talán még a Templeton díjra is sikerrel pályázhatnának, hiszen a termék, a legnagyobb verejtéktermelő országok lakói szájából, a dögmeleg okán sűrűn elhangzó istenkáromlások jelentősnek mondható menyiségét is nagyságrendekkel redukálhatná.)
A könnyű por nem csupán a patakokban folyó izzadtság áradatát, tudja megfékezni, de a benne található menthol és egyéb kellemes illóolajok felszabadulásának eredményeként,  a bőrödön érzett, hűvös tavaszi fuvallat szerű illúziót is képes viszonylag hosszan garantálni. Használója nem csupán, könnyedén elejét veheti, a trópusi klímán általános, verejtéktől csillogó, varacskos/ragacsos bőrfelület bepunnyadása következtében kialakuló pörsenések hadának, a folytonos viszketésnek és fülledt közérzetnek, de elkerülheti azt is, hogy tisztálkodás után öt perccel újra büdös, és legalább annyira nedves legyen, mint amilyen zuhanyzás közben volt.
Mindamellett, hogy ennyi kellemes tulajdonsága van, nem tartalmaz semmiféle természetidegen vagy szintetikus dolgot és kb annyiba kerül, mint egy féladag, leértékelt cukrosfánk egy kültelki Lidl-ben, szóval valószínűleg megtöltök vele egy teljes intermodális konténert és behajóztatom a kanári szigetekre, ha egyszer hazaindulnánk…

Reklámok
Címke , , , , , ,

Longride

 

Untitled-1Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.

20171210_132129Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére.
20171210_154921A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.20171210_171309
A Seremetyevo reptérből sem láttam túlságosan sokat, egyrészt mert sötét volt, másrészt mert a A320-as airbus óvó öleléséből kilépve villámgyorsan megéreztem miért is öltöztek a helyiek sarkkutatónak.
Szóval hasmenés kínozta, doppinggyanús rövidtávfutóbajnokok sebességével menekültem be a terminál kellemesen temperált belső tereibe, a szabadban tomboló, farkasordító, hőmérséklet elől. Ugyanis a rendelkezésre álló legmelegebb öltözékem, egy divatos szabású, de a medvesikító orosz téli időjárás sajátosságaival a legkevésbé sem kompatibilis hosszúújú ing, nem igazán tette komfortossá a kültéri bámészkodást.
Odabent a szokásos reptéri katyvasz fogadott, csak egy kicsivel több féle vodkát árulak a “dutyifríben”. Az egyetlen, ami szokatlan volt és felkeltette az érdeklődésemet, az a hidegháború űrversenyének eredményeire a mai napig büszke nemzet, érdekes marketingfogása volt, vagyis, hogy az automatából vásárolható, megszokott szendvicsek és egyéb gyorsételek helyett, itt ezeknek a tubusba töltött űrhajóskaja változatai mosolyogtak rám az üveg mögül.
Igazán megkóstoltam volna egy fogkrémes plasztikhengerből kiszivogatható borscsot, pelmenyi pasztát, vagy lajkakutya portréjával díszített űrhajdinakását, esetleg préseltem volna ízletes pirogpürét az arcomba szívószálon keresztül, de ezért a valószínűleg felejthető élményért mégsem volt túl sok kedvem rubelt váltani. Végtéreis az asztronauták sem fenenagy jódolgukban fogyasztanak bizarr gezemicéket alumíniumtasakból. Valószínűleg a pasztillás trutymóknak csupán a lájkokban kifejezhető szelfiértéke magasabb, mint a hagyományos formában tálalt élelmiszereknek, de a kulináris élmény tekintetében messze alulteljesítenek hozzájuk képest.
Rövid útlevélellenőrzés után, újra egy szovjet időket idéző, szárnyas sarlókalapácssal ékített gépmadár belsejében ültem, ezúttal egy kicsit nagyobb masinán mint az előbb, vagyis egy Boeing triplahetesen, annak is a hosszabb, 300ER változatán.
Az ablakon keresztül megbámulhattam, ahogy egy, a gép közelébe gördülő robot, forró vízsugárral serényen olvasztgatja lefelé az időközben a szárnyra rátelepedett havat. Ilyet sem láttam még ezelőtt…


Itt még több helye volt a lábamnak mint az előző repülőn, bár a lakályosabb belső elrendezés ellenére, a hosszú út alatt, sajnos egy percet sem sikerült aludnom. Cserébe megnéztem pár felejthető blockbustert a kényelmes, tévés székben terpeszkedve, kiolvastam még egy könyvet, hallgattam a mellettem szunyókáló tüdőbajos öregúr mennydörgésszerű, horkolását és élveztem a légitársaság kellemesnek mondható vendégszeretetét, amit a fapados repüléseknél sajnos soha nem sikerül megtapasztalni. Az Aeroflot munkatársai elég jól tartottak, az út folyamán háromszor kaptam enni, kétszer többfogásos meleg élelmet, majd egy ízletes szendvicset a reggeli kávé mellé. A szomszédos székben szendergő bácsi, – aki egy zsúfolt dél-amerikai állatkereskedés kakofóniáját megszégyenítő változatosságot csempészett a dallamosnak alig nevezhető, hurutos horkolásába – nemigen hagyta, hogy kipihenjem magam. Pedig még az utazáshoz mellékelt túlélőkészlet tartalmából kimazsolázható füldugó segítségét is igénybe vettem, de sajnos nem segített sokat. Amikor már a képernyőn bámulható mozgókép repertoárban csak családi vígjátékok, valamint kizárólag anyanyelven hozzáférhető, orosz szerelmes drámák maradtak és a kialvatlanságtól rángatózó pupilláim az értő olvasást csak mérsékelten tették lehetővé, más szórakozás után néztem. A kényszerű tétlenség helyett, inkább a karakteres szláv szépségű, bájos mosolyú stewardesslánnyal való flörtölést választottam, aki a frissítőként osztogatott paradicsomlét, bloody mary-vé transzformáló vodkaadag lelkes és rendszeres megduplázásával viszonozta az ártatlan közeledést.

A fáradtságból és az alkoholos befolyás keverékéből összeálló jótékony ostobaság könnyed vidámságával megcsodáltam, ahogy a föld izzó görbületén, a szárny fölött felbukkanó nap aranyfénybe mártja a gomolygó felhőket és a narancssárgán ragyogó pamacsok alatt kigyújtja az alant hullámzó esőerdők zöldjét.
Egyre izgatottabban vártam a landolást, hogy végre belevethessem magam az általam még sohasem látott, idegen kultúra nyüzsgő forgatagába.
A reptéri folyosón, harsány színű üdvözlő feliratok, hófehér óriás szentélyek plasztikmásolatai, virágözön és a király, lépten nyomon ismétlődő egész alakos képe váltogatta egymást. Fülig érő szájú thai kislányok suhantak mellettem elektromos autókon és furcsa zene szólt az orchidea “bokrok” mögé rejtett hangszórókból…
A vízumügyintézés meglepően gyorsan lezajlott, bár egyszer visszaküldtek a sor végére, mivel nem töltöttem kin a kis papíron, a jövőbeli tartózkodási helyem címét, lévén fogalmam sem volt róla mi az. Gyorsan beimprovizáltam valami hangzatos szállodanevet, amiből biztosan sok található a déli partszakaszon és választottam egy másik kevésbé marcona arcú ügyintézőt. Miután mindent rendben találtak és a csomagomat is hiánytalanul megleltem, nekiláthattam az egyéb létfontosságú dolgok elintézésének. Először is becseréltem a ropogós euróimat a helyi, baht nevű pénzre, majd vásároltam egy telefonkártyát, hogy a nagyvilággal való kommunikáció lehetősége is biztosítva legyen… Megittam egy liter vizet, hogy ne csak paradicsomosvodka legyen a belemben meg egy kávét, hogy a vérnyomásom is helyreálljon, és evvel késznek éreztem magam a távol-keleti kalandokban való megmerítkezésre.
Az otthon töltött időszak intenzív lumpensége felélesztette a hajdanvolt keleteurópai rutint és újra felvértezett az alkohollal szembeni tolerancia magasabb szintjével, de a “vizecskével” gondosan feltöltött és a fáradtságtól amúgyis kótyagos fejemet, mégis mázsás pörölycsapásként érte, mikor a hangtalanul félrecsúszó fotocellás ajtón kilépve, beleütköztem abba a harminchatfokos és közel százhúszszázalékos párafalba, ami a terminál légkondicionált rezervátumán kívül várja a legendás keleti kényelem illúziójával teli utazókat. 20171211_093639
A gőzfürdő páratartalmával és a szauna hőmérsékletével rendelkező trópusi monszun klíma a kedélyes szalonspiccemet azonnali hatállyal tántorgó részegséggé változtatta, és pillanatokon belül úgy éreztem magam mint egy hardcore erdélyi lakodalomba csöppenő gyanútlan olasz turista. Lerogytam a fűre, egy közelben magasodó épület árnyékába, rágyújtottam egy cigire és azon töprengtem, milyen mennyiségű percenkénti folyadékbevitellel tarthatom fent az alapvető életfunkcióimat, ha a pórusaimból spriccelő verejték átlagos nyomása megegyezik egy normál kerti locsolóéval. Itt már óriás szerencseként tartottam számon, hogy a pufikabátot Magyarországon hagytam, ugyanis a magamról kutyafuttában lehámozott ugyancsak csatakos ingem alatt lapuló trikóm nedvességtartalma pillanatok alatt ekvivalens lett egy pohár vízével. A szervezetem rohamosan növekvő vízveszteségének ellenpontozása érdekében gyorsan vettem még egy másfél liter cukros löttyöt és nekiláttam megszokni, hogy ezután folyamatosan zuhanyozni fogok mégpedig nullahuszonnégyben és belülről.
Visszamenekültem a légkondis épületbe meghánynivetni, hogy mi legyen a továbbiakban, egyedül barangoljak Bangkok nevezetességei között, a kényelmetlen málháimmal vagy sebtiben húzzak le délre, a régóta várt reunion mielőbbi beteljesítése érdekében.
Az utóbbi mellett döntöttem bár némi utánjárást követően kiderült, hogy az a nagy sietség, egy bő tizenkét órás buszride-al fog kezdődni. Aztán az is kiderült, hogy az a távolság, ami a reptér és a déli buszpályaudvar között a térképen hangyafasznyinak tűnik, az bangkoki viszonylatban két és fél óra autóval, tömegközlekedéssel meg négy.
Egy hangosan rikoltozó privát taxist kérdeztem meg mennyiért vinne el odáig. Sajnos az angol nyelvi ismeretei nagyjából kimerültek a yes, ok, dollár szinten, majd hosszas thai hadarás után kiköhögött egy kétszáz baht-os árat. Frissen érkezettként sem a pénz valódi értékével, sem a taxishiénák megbízhatóságával nem voltam teljesen tisztában így beültem mellé. Ennek az lett az eredménye, hogy rövidebb lettem kétszáz pénzzel és átjutottam a reptér túloldalára (gyalog kb. öt perc lett volna, kocsival meg még rövidebb, persze csak akkor, ha nem gurul ki az autópályára tenni egy tiszteletkört) ahol is kiszállított egy kiszolgált iskolabusz előtt, mondván ez megy arra az ominózus pályaudvarra ahová a fuvart eredetileg rendeltem. A busznak már járt a motorja ezért nem akartam belefolyni az autóút ár-érték aránya tekintetében érzett aggályaim megvitatásába a taxissal, inkább lenyeltem a békát és elhatároztam, hogy ezentúl nem hagyom magam ilyen könnyen átbaszni. Felpattantam és rövidesen el is indultunk. Egész hosszasan zötykölődtünk, majd hetven baht megfizetése után leszállítottak a tudomisénhol, avval az információval, hogy innen inkább keressem az ötszáztizenegyes buszt. A legközelebbi buszmegállónak tűnő területen, állt valaha valamilyen információs tábla, azonban a számomra jelentés nélküli írás már régen lekopott, leázott, lekaparták vagy mittudomén, de nem volt ott és különben sem lettem volna tőle okosabb. A járókelőktől való érdeklődés sem volt sokkal informatívabb, mindenki borzasztó kedvesen mondta, amit mondott, mosolygott, köszönt, üdvözölt, de persze egy kurva szót sem értettem belőle.
Nagy szerencsémre a thaiok nem találtak ki másik karaktereket az arab számok helyett, illetve ha ki is találtak, szerencsére a közlekedési eszközökön nem vezették be a használatát, így, ha a buszokon lévő célállomás nevét nem is, de a számozást mégiscsak képes voltam elolvasni.
Három egymást követő 511-esnek kellett elszáguldania ahhoz, hogy rájöjjek, a felkéredzkedési metódus némiképp különbözik az Európában megszokott buszmegállós rendszertől. Vagyis, a meglehetősen forgalmas, öt sávos úton, először átrohansz a robogók között, aztán kikerülöd a tuk-tukosokat, elcikázol az autók mellett és menet közben bezörgetsz a busz ajtaján, mire az megáll, felszállsz, a buszvezető üdvözöl, a kalauznéni odakísér egy még szabad ülő vagy állóhelyhez, közlöd hová tartasz, azt persze nem értik, megmutatod a térképen, arra bólogatnak, hetven baht, fizetsz, a hölgy a hóna alatt lévő hosszúkás kis bambuszdobozból előveszi a jegyet és a váltópénzt és minden rendben. Aztán a busz beáll egy benzinkúthoz leszállítanak, mosolyogva mutogatnak az éppen elhagyott széles út felé és kezdődik az egész elölről, szuicid közlekedési magatartás folytatása, bekopogás, hetvenbaht, leszállítás…
A meleg természetesen nem enyhül, de már észre sem veszem, hogy a hátizsákom pántjaiból is csöpög a víz, teljesen magával ragad a mellettem elsuhanó nagyvárosi forgatagban látható érdekességek sora, az épületek, a virágos parkok, az emberek, szentélyek, meg minden ami határozottan másmilyenné teszi Ázsiát attól, amit bárhol máshol tapasztalhat az ember. A sorban a harmadik, de az előzőekkel mégis megegyező számjelű busz végre letesz az áhított végállomáson.
A Déli autóbuszterminál nem kicsi, persze először csupán az alsó szintet pillantottam meg, ami leginkább egy kifőzde, egy vándorcirkusz, egy piac, egy gasztronómiai kiállítás, és egy használt haszongépjármű kereskedés egyvelegéből tevődik össze. Némi tétova bolyongás után rájövök, hogy ez a zsibvásár a helyi érdekeltségű mikrobuszos vállalkozások gyűjtőhelye és a távolsági buszokra jegyet árusító pénztárak az épületen belül, az emeleten foglalnak helyet.
Odabent dübörög a légkondicionáló, amitől a testemből minduntalan csordogáló verejtékfolyam hozama enyhe szivárgássá szelídül és lassacskán az agyvizem is kezdi visszanyerni a rendeltetés szerű használat közbeni optimális üzemi hőmérsékletét. A “pláza” közepén kismillió üvegkalickában, különféle busztársaságok ügyintézői ücsörögnek, de az elmúlt pár órában még mindig nem sikerült megtanulnom thaiul, szóval továbbra is kicsit tanácstalanul böngészem a színes feliratokat. Az információs pultnak tűnő, kör alakú építmény mögött középkorú asszony szunyókál, közeledésemre felébred, összeszedi magát, összeteszi a kezét és nagyon kedvesen üdvözöl, eddig még mindenki így csinált.
Rettentő szívélyesek.
A kérdésemre, hogy hol vehetek jegyet Khao lak irányába, széles karmozdulatot tesz és szinte az összes fülkét átfogó körben, mindegyik helyre rámutat.
Ha így, hát így, az első doboznál fejcsóválás fogad a Khao lak helységnévre és a túloldali fülkére mutogatás, ez még egy párszor megismétlődik és nagyjából az ötödik helyen végre sikerül jegyet váltanom és még a csomagmegőrzőt is igénybevehetem, vagyis a néni berakja a cuccomat az asztala alá, majd mosolyogva bekarikázza a jegyen az indulási időpontot és háromszor is megismétli, hogy “szíventirti” ami a biléta tanulsága szerint tizenkilenc harmincat jelent.
A megérkezés szédítő részegségét már régesrég kiizzadtam magamból és a helyét átvette egy másfajta émelygés, valamint a gyomrom irányából érkező, a richter skála magasabb fokozatait idéző morajlás. Megittam egy kissebb vödörnek is beillő méretű jegeskávét, majd egy kedves kis étterem menüjén találomra rábökvén az egyik girbegurba feliratra, átadtam magam a gasztronómiai lottó szeszélyeinek.
A nyeremény bazsalikomos malachúsnak tűnt, gombával, és currys szósszal, ami természetesen csípett mint a rosseb és az elengedhetetlen ragacsos rizs járt hozzá, ezúttal ízletes mangódarabokkal, mindezt egy “chang” névre hallgató, elefántos sörrel kísértem le.
Még pont két órám volt a busz indulásáig, amit mindenképp talpon kellett töltenem, ugyanis ha véletlenül leteszem magam egy székre, akkor a bő harminchat órája tartó nemalvás egészen biztosan elhatalmasodik az agyamon és tuti lemaradok a járatról.
Így hát a csomagjaim terhe nélkül kicsit könnyedebben botorkáltam ki az épületből, hogy újrainduló intenzív verejtékezés kíséretében megcsodáljak néhány, a környékben felállított oltárszerű építményt, a királyi család képmásával, amit katonai vezetőknek látszó fontosemberek egyenruhás alakjai öveztek, kissé túlméretezett aranyszínű pávák és életnagyságú elefántok társaságában. Meg persze belefeledkeztem kicsit abba a nehezen leírható szocióba, amit távol-keleti kultúrának szoktak becézni. A hosszas sétafikából visszatérve vettem még pár random, pálcikára tűzött ismeretlen eredetű élelmiszert az állomás zsibongó fogatagában és végre valahára felvonszoltam magam a buszra, ahol kiderült, hogy kizárólag az én ülésem támlája nem hajtható hátra. Rövid ideig még próbálkoztam a vigyázzban alvással, kicsit kevesebb mint több sikerrel, majd az első állomáson leszálló katonaruhás úriember megüresedő helyére bevetettem magam és azonnal el is nyomott az álom…

Címke , , , , , , , ,

Otthonédes

A megérkezés mindig örömteli, talán ennek köszönhető, hogy még a nap is kisütött egy kis időre mikor leszálltam a gépről, hogy aztán az időjárás kisvártatva megint átadja magát a szürke hideg sötétségnek, amibe télvíz idején rendre belemerül a kárpátok medencéjébe szorult kicsi ország.

20171205_164452_LLS

Rockin’ fuckin’ cold

Szerencsére akadt otthon némi meleg ruha is, (aminek persze mindig híján vagyok) szóval az idei látogatást, a kölcsönkapott vastag pufikabátnak hála, átvészeltem mindennemű egészségügyi ármány elszenvedése nélkül. Ennek ellenére mégis eleget alkudoztam az isten hidegével, ami gátlástalan módon, kilóra akarta felvásárolni, a kellemes óceáni éghajlathoz adaptálódott szervezetemet.


Apropó kilók, az utóbbi idők aktívabb életvitelével nehezen visszaszerzett, görög félisteni testalkat megsemmisítő vereséget szenvedett, a remek magyar konyha, kolbászos, szalonnás, sülthúszsíros blitzkrieg-jében, így a szülői házban töltött tíz nap alatt, édesanyám alapos gondoskodása nyomán öt teljes kilogrammal lettem nehezebb. Mindehhez persze hozzájárult az eszement mennyiségű, különböző, kézműves és egyéb sörök folyamatban való vedelése, a suttyomban megrágott több zacskó túrórudi, pár kazal rétes és az előrehozott karácsonyi nyüzsgésben elpusztított kürtőskalács hegyek is.

20171206_223510

Hungarokoszt párduccal

Érdekes momentuma az otthontartózkodásnak, hogy újra lent voltam a műteremben, igen a szépemlékű Bertalan lajos 22. szám alatt, és újra műteremként, illetve műhelyként funkcionál, sajnos nem azokkal a kondíciókkal ahogy otthagytam, de mégiscsak jó volt megint ott lenni.
Persze igen intenzív emlékvihart generált a fejemben a viszontlátás…

20171201_214959

A másik hajóm, amit egy sötét budai pincében hagytam…

A nagyváros természetesen megint beszippantott. A szigetet fogságban tartó kulturális légüres tér, agytekervénysorvasztó szorításából frissen kiszabadult elmém, egy kiszáradás küszöbén álló sivatagi vándor szomjúságával rontott neki Budapest legendás lüktetésének. Színház, mozi, kiállítás, koncert, meg minden efféle habzsolása, receptre, hogy az akut kulturális hiánybetegség szimptómáit, úgy-ahogy, legalább tünetileg kezelni tudjam.

20171208_135756

Lázadó barátommal

20171202_102135_Richtone(HDR)

Hegyem

20171202_103439

Látkép a jóöreg kiülőről

20171206_161254

Újpalotai mordor

Mint minden látogatás ez is kishíján belefulladt, a szarka és az ő farka problémakör nehézségeibe, és sikerült szinte minden napomat alaposan túltervezni. A barátokkal való találkozás persze az idő előrehaladtával egyre körülményesebbé válik, hiszen még a szellemi szabadfoglalkozásúak közül is kevesen rendelkeznek a derült égből hirtelen hazalátogató léhűtő, szinte korlátlan szabadidejével, (Arról nem is beszélve, hogy még “lét” sem kellett hűtenem, hiszen a kontinentális tél ezt a feladatot is elintézte helyettem, hűlt az bizony magától is derekasan.) A logisztikai nehézségeket az is növeli, hogy a baráti körből egyre többen veszik ki tevékeny részüket a népességfogyással szembeni elszánt küzdelemből, ami érthető módon jelentősen mérsékli az alkalmi barátkozásra fordítható időt. Így a találkozók leginkább kutyafuttában történő kávézások, sietős sörhörpölések és kicsit elharapott beszélgetések formájában valósultak meg, sőt sokakkal, akikkel nagyon szerettem volna egy kis időt együt tölteni, egyáltalán nem sikerült találkoznom. Ez utóbbiban, mondjuk közrejátszott az okmányirodának az útlevélelőállítás terén tanúsított váratlan gyorsasága is, hiszen ahogy kézhez kaptam a papírt, azonnali repjegyvásárlásba kellett kezdenem, hogy elejét vegyem, az ünepek közeledtével kozmikus magasságokba szökkenő jegyárak megfizetésével járó legatyásodásnak.
Ha rövidke is volt a látogatás, mindenképpen tartalmasan telt, és a kimaradt programok ellenére remek összejöveteleken, kedélyes beszélgetéseken, harsány dínomdánomokon és életmentő kulturális eseményeken sikerült jelen lennem, valamint a családdal is sikerült időt tölteni, ami igazán jól esett.

Címke , , , , , , ,

Télirigység

Adott ugye a bolygó tengelyének ferdesége a keringési pályához viszonyítva, ez az apróság pont elegendő ahhoz, hogy a napfény beesési szögében jelentkező eltérések a mérsékelt éghajlati övben, egymástól jelentős hőmérsékleti különbséget mutató évszakok kialakulását idézzék elő. Az év jelenlegi szakaszában a napközelben keringő északi féltekén úgynevezett tél van.

Nos adott egy szigetcsoport az atlanti óceánban, az északi szélesség 27–30 és a nyugati hosszúság 13–18 foka között. A sors fintora, hogy annak ellenére, hogy tulajdonképpen “Afrikában van” mégis Európához tartozik. Európában ilyentályt tél van, ez általában pocsék idővel kísért, szar, hideg, lucskos, szürke, visszataszító izé. (A szépen csillogó, csodálatos hóval fedett tájak kivételt képeznek ugyan, de ezek alaposabb taglalásától most a megfelelő hangulatkeltés érdekében tartózkodom.)
Tekintettel az alacsony hőmérsékletre (gecihideg) az európai ember arra kényszerül, hogy különböző extra textilrétegekkel fedje be az evolúció során szánalmassá satnyult természetes kültakaróját, máskülönben beléfagy a szar, megveszi az isten hidege, és/vagy egyéb hipotermiás szimptómák jelentkezésével kell számolnia.
A kanári szigetek éghajlata némiképp különbözik az európában tapasztalhatótól mivel földrajzi helyzetéből kifolyólag közelebb van az egyenlítőhöz, ez azt eredményezi, hogy a fogcsikorgató karácsonyi időszakban (is) remekül lehet napozva izzadni az óceánparton, pancsolni a hűsítő habokban és a levegő hőmérséklete még a különösen hideg éjszakákon sem zuhan a lenge pulóverben komfortos szint alá.
A kontinentális tél, számottevő profitot termel azon divatcégekenek, akik meleg ruhával látják el a mérsékelt égöv didergő lakosságát, és úgy néz ki, hogy valamiféle ügyes marketing fondorlattal, az ezen termékekre mutatkozó igényt sikerült exportálniuk a világ olyan helyeire is, ahol az égegyadta világon semmi keresnivalója nincs, de valódi szükség az biztosan nem mutatkozik rá.
Hogyan is néz ki mindez a valóságban.
A klíma bartátságos voltát nagyjából igazolni látszik az a tény, miszerint a teljes naptári év leforgása alatti ébren töltött idő jelentős százalékában, kizárólag egy szörfös short borítja a testemet. Ez idő alatt pedig még a legjobb minőségű anyagok is elrongyolódnak. Mivel a világ folyása nagyjából alakalmazkodik azokhoz a törvényszerűségekhez amiket Murphy megfogalmazott, a fürdőgatyatönkremenések időpontja általánosságban a téli hónapok valamelyikére esik.
Hogy miért is baj ez?
Hát azért, mert az egyszeri, gyanútlan ember a kánikulában felcsattog a bícsről egy flip-flopban, betér egy sportboltba és azt hiszi, hogy beballag a bikiniktől, úszódresszektől, szörfösruháktól roskadozó polcok sűrű sorai közé, a quadrillió féle mintájú, színű, fazonú, shortok közül leakasztja a méretének és ízlésének megfelelő darabot, fizet, majd elégedetten távozik és egy újabb esztendőre meg van oldva a ruhaproblémája.
Csakhogy a sportboltban nem ez a látvány fogadja, hanem, szőrös csizmák, hurkás pufikabátok, polárpulcsik, fülmelegítők, bundabakancsok, vihardzseki és sapkasál.
Érted??? Sapkasál.
Alig kétszáz kilométerre magasodnak innen a perzselő Nyugatszahara pokoli homokdűnéi és sapkasál bazmeg, meg téli kollekció.
Hat(!)darab hipermarket méretű üzletkomplexumban, amelyek nagyrészt direkt szörfspecifikus márkák forgalmazásával is foglaloznak, nem sikerült találnom egyetlenegy kurva gatyát sem. Ellenben könnyedén felszerelkezhettem volna egy sarköri expedíció minden lényeges kellékével, snowboardkesztyű, hágóvas, motorosszán amit akarsz.
Már több éve figyelem ezt a rendkívül furcsa jelenséget, de valahogy nem tudom megérteni. Magyarázat az persze van rá, mégpedig az agyatlan fogyasztási inger mindenáron kielégítésének olthatatlan vágya. A trendekről akkorsemlemaradás ha az ára  a vadonatúj bundáscsizmádban a lábad csontjairól lefoszló főtt hús, a minden pórusodból spriccelő  verejték a mínuszharmincas techikai hegymászódzseki alatt, vagy a porhanyóssá dinsztelődő okos fejed a divatos prémsapkában. Amenyiben ez helytálló, és nincs racionálisabb megfejtés, akkor bizony az emberiség tényleg megérett a pusztulásra vagy legalábbis újfent megrendíti a bizalmam a földön létező értelmes élet lehetőségében.
ORSZÁGOMAT EGY FÜRDŐGATYÁÉRT!

Címke , , , ,

Hüvi

Megérkezett Balázs és Andi nyaralgatni. Pechükre, nagyjából velük együtt megjött a februári szaridő. Ez még a délvidéken is kvázi rendszeres esőt, konstans erős szelet, és kishíján a kontinentális tél alacsony hőmérsékletét jelenti. A hegyekben még havazott is, ami azért errefelé igencsak ritkaságszámba megy. (Talán ezért nem annyira fejlett a szigetcsoport szánkóipara.)

roque nublo
Ezek a körülmények némiképp megnehezítik a programszervezést, ugyanis ha a szabadban művelhető elfoglaltságok köre, az időjárás mostoha volta miatt beszűkül, akkor jössz csak rá igazán, hogy Kanárián, a fent említett szűkülő halmazon kívül csak elhanyagolható menyiségű egyéb tevékenység találsz. Főleg ha a négyfal helyett egy viszonylag kis belső területű hajó vesz körül és még társasjátékaid sincsenek.
Szerencsére nem vagyunk azért annyira cukorból, hogy végképp feladjuk és a hajótaton való nyirkosan didergésbe fordítsuk a telelésüket.

Címke , , , , ,

on the road again

Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.

Avokádócipelő Mayák

advocat

És egy merülésben megfáradt búvár Maya

IMG_5494

Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.

Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok

sellőbébi

A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.

Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.

örül

( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.

Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…

cuccos

Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.

Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé,  a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában.  A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp  a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.

A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.

A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.

A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem.  A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.

Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek.  Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3  Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.

A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.

Címke , , , , , , , , , , ,
Reklámok