khao lak címkéhez tartozó bejegyzések

élet

Sajnos az együttlétet nem élvezhettük túlságosan sokáig ugyanis Hajninak mennie kellett a hajóra. Így egyedül maradva próbáltam elveszni kicsit errefelé.
Eddig csak a szokatlan kulturális viszonyok bűvöletében tengődtem, de persze képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, a lokális flóra és fauna hihetetlen változatosságát.
(És az igazat megvallva a természet csodái mindig is jobban érdekeltek mint az emberek.)
Jóformán minden, ami errefelé nő, kúszik, mászik, repül, és úgy általában él, az teljesen különbözik azoktól a dolgoktól amit Európában, Közép- Amerikában vagy akár az Afrika északnyugati partvidékén ázó szigetcsoporton eddig megfigyelhettem.
Egyenlőre még nem volt lehetőségem mélyebbre merészkedni az esőerdő párás homályába, ugyanis a dzsungel nem adja könnyen magát, az marhára nem megy ugyanis, hogy csak úgy besétálsz, leginkább azért, mert egyszerűen nem tudsz. A Tarzanos-Mauglis filmekben bemutatott erdőképpel ellentétben, itt egyáltalán nem lehet szabadon futkorászni, de még botorkálni sem. Sőt, ha fáradhatatlanul és Danny Trejo-t megszégyenítő sebességgel kezeled a machetét, valamint ezt képes vagy mindkét kezeddel szimultán művelni, akkor sem hiszem, hogy harminc méter/órás sebességnél többre tehetnél szert, a nem csak látszólag tömör és nagyjából tényleg áthatolhatatlan vegetációfal ellenében. Szóval ha be akarsz jutni, akkor három lehetőséged van:
1. Egy patakot, vagy ehhez hasonló vízfolyást választasz, aminek a medrében haladhatsz és akkor az aljnövényzettel le van a gond, már csak a felülről belógó zöldségekkel kell megküzdened.
2. Keresel valami utat, amit a helyiek fáradságos munkával és nehéz földmunkagépek segítségével vágtak az őserdő zöld erődítményébe.
3. Vagy elefántra ülsz, ami képes rutinból megtalálni a ritkásabb területeket és ha elég kitartóan noszogatod, akkor még utat is tud taposni benne.
Majd eldöntöm melyikre fog esni végül a választás.
Mindenesetre már itt az erdőszélen vagy a vízparton is rengeteg olyan élőlénnyel sikerült összefutnom, amiket csak terráriumban vagy David Attenborrough karakteres hangjának aláfestésével vehettem eddig szemügyre. Sokuknak már a megpillantásához is alapos, fürkésző tekintetre van szüksége az embernek, a lefényképezésük pedig egy másik különös kihívás, mivel úgy vettem észre, hogy nem túl exhibicionista, pózolós típusok. A világhíres képeket készítő természetfotósok, valószínűleg nem véletlenül költöznek be a dzsungelbe hónapokra, csúsznak másznak a sárban, fekszenek a mocsárban, másznak fára, öltöznek szőranyának, csipkebokornak vagy elefántszarnak és álcázzák magukat minden lehetséges módon a remek felvételekért. Én sem ennyire elhivatott nem vagyok, sem a technikai apparátusom nem ér fel a profikéval, azonban lelkes amatőr természetbúvárként mégis szeretek lencsevégre kapni számomra érdekes lényeket. Ezekből a képekből sorakoztatok most ide néhányat.
A repertoár minden bizonnyal napról napra bővülni fog és igyekszem őket rendre feltöltögetni majd ide…
Kezdjük először a madárkákkal.
(A tapasztalt ornitológusoktól majd biztos megkapom, hogy az általam talált lények csak annyira különlegesek, mint a verebek a lószar körül vagy a moszkvatér döglábú galambjai, de ugyebár az újszülöttnek minden vicc új, szóval számomra a hely legközönségesebb képviselői is példátlan örömet szereznek…)DSCN6523DSCN6522DSCN6528DSCN6526
Yelow vented bulbul,  Szemcsíkos vagy sávosfejű bülbül (Pycnonotus goiavier)

 

 

DSCN6532Chestnut-headed bee-eater, Barna fejű gyurgyalag (Merops leschenaulti)

 

 

DSCN6537DSCN6539Spotted doves, Gyöngyösnyakú gerle (Spilopelia chinensis)

 
DSCN6533omr
oriental megpie robin, Dayal rigó (Copsychus saularis)

 

 

RSCN6496DSCN6547DSCN6553Common myna, Pásztormejnó (Acridotheres tristis)

 
DSCN6711DSCN6707
Javan pond heron, Pompás indonéz üstökösgém (Ardeola speciosa)

Reklámok
Címke , , , ,

délvidék

A frissen elbitorolt székben, aminek immáron kényelmesen hátrahajthattam a támláját, pont úgy aludtam mint egy blokktégla.
A hajnal fényei azonban kiverték az álmot a szememből, és egyre szélesebb mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy bizony egy pompás esőerdőben kanyarog az utunk. Ekkor már tudtam, hogy ez az, megérkeztem, pontosan erre a zöld bujaságra éhezett a szemem a Kanári szigetek remek kis kősivataga után. Néhol feltűnt egy-egy a régi idők khmer építészetét idéző viskó, ami előtt nem postaláda, hanem a buddhizmus térhódítását megelőző animizmus ősi hiedelmeinek megfelelő kis szellemházikók posztoltak és ló, kecske vagy tehén helyett inkább elefánt álldogált a kertben.
Folyamatosan jöttek a hasonló lehengerlő impulzusok. A dohogó légkondicionáló miatt ugyan a bőrömön nem éreztem, de látszólag a nap első sugarai is elég melegnek bizonyultak ahhoz, hogy a hatalmas folyondároktól terhes óriásfák nedvességét, azonnal gomolygó párafellegekké alakítsák és bodros fehér felhőket hízlaljanak a ragyogó smaragd táj fölé.
A telefonom aksija annak rendje s módja szerint az utolsókat rúgta, aztán már nem is  nagyon rugdosott tovább semmit, hanem egyszerűen elsötétült, így fényképezésre sajnos nem nagyon nyílt alkalmam. Ráadásul evvel az aljas szabotázzsal a végső célállomásra vonatkozó információkat is szépen a sötét memóriájába zárta és elejét vette a Hajnival való kommunikáció bárminemű lehetőségének is, szóval csak remélni tudtam, hogy a megfelelő helyen fog kitenni a buszsofőr. Hiába is próbáltam előre tájékozódni, sajnos azt nem árulta el a jó térkép, hogy ez a Khao lak dolog, nem csak úgy egy hagyományos település, hanem, egy mintegy 20 kilométer hosszan az út mentén elnyúló kisebb nagyobb épületegyüttesek sora. Erre az remek tulajdonságára persze csak azt követően derült fény, miután a busz porozva továbbrobogott. Kicsit tétován álltam a megállónak kinevezett két szép szál pálma árnyékában és nem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, hogy melyik irányba lenne érdemes indulni.
Egy, a buszról velem együtt lekászálódott, thainak tűnő srác, megkérdezte honnan valósi vagyok, és a válaszadás után legnagyobb megrökönyödésemre azt mondta: én beszélek kicsit magyar. Nagyjából egy kezemen meg tudom számolni ahány magyarul beszélő külföldivel egész életemben találkoztam, szóval ez a dolog meglehetősen szürreálisan hatott így kora reggel a dzsungel peremén, megörülve a furcsa szituációnak harsányan nevetni kezdtem majd egész sokat beszélgettünk, és mivel a magyaron kívül a helyi nyelvben is jártas volt, ezért a segítségével egész egyszerűen bejutottunk egy környező  házba. Ahol is sikerült némi elektromosságot kuncsorogni, hogy a telefonom felélesztésével kideríthessem hová is lesz a séta.
Az elektronikus térképeken megfigyelhető látszólagos távolság újfent megviccelt, mivel úgy tűnt erre a rövid szakaszra igazán nem érdemes tuk-tukot fognom, hiszen gyalog is ott leszek hipp-hopp. Ami a valóságban persze, inkább 6-8 kilométer talpalásnak felelt meg.
Mindenesetre nem bántam, hiszen eddig még soha nem volt szerencsém Thaiföld déli részén sétafikálni. Bár a csomagjaim nem voltak túl kényelmesen elrendezve és túl sok árnyék sem akadt az út mellett, így biztosan fogytam vagy három kilót, mire végre sikerült Hajnival összetalálkozni.
Óriás finom ebédet csaptunk, majd déli pusztító hőséget inkább a ventillátorral felszerelt kis szobában fetrengtük végig. Majd természetesen a várva várt tengerparti szerelmes séta következett…
Este pedig a helyi rumból készült kubalibrenyakalás a teraszon, (illetve függőfolyosón) hármasban Mike-al (Hajni volt kollégájával), aki ugyancsak itt keres most boldogulást a Balin elvégzett búvároktatói tanfolyama után.
Már most imádom ezt a helyet!

Címke , , , ,

Longride

 

Untitled-1Az orosz medve kebelébe történő utazás viszonylag eseménytelenül telt, szerencsére sikerült az ablak mellett helyet foglalni, így majdnem végig figyelemmel kísérhettem, hogyan is mélyeszti a tél, fagyos karmait egyre mélyebbre, az alattam elsuhanó tájba.

20171210_132129Megszemléltem egy varázslatos téli napnyugtát a troposzféra határáról, kiolvastam egy novelláskötetetet és már meg is érkeztünk az Orosz főváros festői repterére.
20171210_154921A gyors csatlakozás okán a Moszkvai városnézés sajnos kimaradt a programból, bár az igazat megvallva nem sajnáltam annyira, ugyanis, a testemet borító kelmék menyisége és minősége nem ütötte meg, a környéken ilyentájt ajánlott öltözködési minimumot. Az utastársaim zömén látszott, hogy rutinos versenyzők és komoly szőrmés kabáttal, kucsmával, kesztyűvel, usankával és egyéb sapkasálakkal igyekeznek megfelelni a lokális dresscode-elvárásainak.20171210_171309
A Seremetyevo reptérből sem láttam túlságosan sokat, egyrészt mert sötét volt, másrészt mert a A320-as airbus óvó öleléséből kilépve villámgyorsan megéreztem miért is öltöztek a helyiek sarkkutatónak.
Szóval hasmenés kínozta, doppinggyanús rövidtávfutóbajnokok sebességével menekültem be a terminál kellemesen temperált belső tereibe, a szabadban tomboló, farkasordító, hőmérséklet elől. Ugyanis a rendelkezésre álló legmelegebb öltözékem, egy divatos szabású, de a medvesikító orosz téli időjárás sajátosságaival a legkevésbé sem kompatibilis hosszúújú ing, nem igazán tette komfortossá a kültéri bámészkodást.
Odabent a szokásos reptéri katyvasz fogadott, csak egy kicsivel több féle vodkát árulak a “dutyifríben”. Az egyetlen, ami szokatlan volt és felkeltette az érdeklődésemet, az a hidegháború űrversenyének eredményeire a mai napig büszke nemzet, érdekes marketingfogása volt, vagyis, hogy az automatából vásárolható, megszokott szendvicsek és egyéb gyorsételek helyett, itt ezeknek a tubusba töltött űrhajóskaja változatai mosolyogtak rám az üveg mögül.
Igazán megkóstoltam volna egy fogkrémes plasztikhengerből kiszivogatható borscsot, pelmenyi pasztát, vagy lajkakutya portréjával díszített űrhajdinakását, esetleg préseltem volna ízletes pirogpürét az arcomba szívószálon keresztül, de ezért a valószínűleg felejthető élményért mégsem volt túl sok kedvem rubelt váltani. Végtéreis az asztronauták sem fenenagy jódolgukban fogyasztanak bizarr gezemicéket alumíniumtasakból. Valószínűleg a pasztillás trutymóknak csupán a lájkokban kifejezhető szelfiértéke magasabb, mint a hagyományos formában tálalt élelmiszereknek, de a kulináris élmény tekintetében messze alulteljesítenek hozzájuk képest.
Rövid útlevélellenőrzés után, újra egy szovjet időket idéző, szárnyas sarlókalapácssal ékített gépmadár belsejében ültem, ezúttal egy kicsit nagyobb masinán mint az előbb, vagyis egy Boeing triplahetesen, annak is a hosszabb, 300ER változatán.
Az ablakon keresztül megbámulhattam, ahogy egy, a gép közelébe gördülő robot, forró vízsugárral serényen olvasztgatja lefelé az időközben a szárnyra rátelepedett havat. Ilyet sem láttam még ezelőtt…


Itt még több helye volt a lábamnak mint az előző repülőn, bár a lakályosabb belső elrendezés ellenére, a hosszú út alatt, sajnos egy percet sem sikerült aludnom. Cserébe megnéztem pár felejthető blockbustert a kényelmes, tévés székben terpeszkedve, kiolvastam még egy könyvet, hallgattam a mellettem szunyókáló tüdőbajos öregúr mennydörgésszerű, horkolását és élveztem a légitársaság kellemesnek mondható vendégszeretetét, amit a fapados repüléseknél sajnos soha nem sikerül megtapasztalni. Az Aeroflot munkatársai elég jól tartottak, az út folyamán háromszor kaptam enni, kétszer többfogásos meleg élelmet, majd egy ízletes szendvicset a reggeli kávé mellé. A szomszédos székben szendergő bácsi, – aki egy zsúfolt dél-amerikai állatkereskedés kakofóniáját megszégyenítő változatosságot csempészett a dallamosnak alig nevezhető, hurutos horkolásába – nemigen hagyta, hogy kipihenjem magam. Pedig még az utazáshoz mellékelt túlélőkészlet tartalmából kimazsolázható füldugó segítségét is igénybe vettem, de sajnos nem segített sokat. Amikor már a képernyőn bámulható mozgókép repertoárban csak családi vígjátékok, valamint kizárólag anyanyelven hozzáférhető, orosz szerelmes drámák maradtak és a kialvatlanságtól rángatózó pupilláim az értő olvasást csak mérsékelten tették lehetővé, más szórakozás után néztem. A kényszerű tétlenség helyett, inkább a karakteres szláv szépségű, bájos mosolyú stewardesslánnyal való flörtölést választottam, aki a frissítőként osztogatott paradicsomlét, bloody mary-vé transzformáló vodkaadag lelkes és rendszeres megduplázásával viszonozta az ártatlan közeledést.

A fáradtságból és az alkoholos befolyás keverékéből összeálló jótékony ostobaság könnyed vidámságával megcsodáltam, ahogy a föld izzó görbületén, a szárny fölött felbukkanó nap aranyfénybe mártja a gomolygó felhőket és a narancssárgán ragyogó pamacsok alatt kigyújtja az alant hullámzó esőerdők zöldjét.
Egyre izgatottabban vártam a landolást, hogy végre belevethessem magam az általam még sohasem látott, idegen kultúra nyüzsgő forgatagába.
A reptéri folyosón, harsány színű üdvözlő feliratok, hófehér óriás szentélyek plasztikmásolatai, virágözön és a király, lépten nyomon ismétlődő egész alakos képe váltogatta egymást. Fülig érő szájú thai kislányok suhantak mellettem elektromos autókon és furcsa zene szólt az orchidea “bokrok” mögé rejtett hangszórókból…
A vízumügyintézés meglepően gyorsan lezajlott, bár egyszer visszaküldtek a sor végére, mivel nem töltöttem kin a kis papíron, a jövőbeli tartózkodási helyem címét, lévén fogalmam sem volt róla mi az. Gyorsan beimprovizáltam valami hangzatos szállodanevet, amiből biztosan sok található a déli partszakaszon és választottam egy másik kevésbé marcona arcú ügyintézőt. Miután mindent rendben találtak és a csomagomat is hiánytalanul megleltem, nekiláthattam az egyéb létfontosságú dolgok elintézésének. Először is becseréltem a ropogós euróimat a helyi, baht nevű pénzre, majd vásároltam egy telefonkártyát, hogy a nagyvilággal való kommunikáció lehetősége is biztosítva legyen… Megittam egy liter vizet, hogy ne csak paradicsomosvodka legyen a belemben meg egy kávét, hogy a vérnyomásom is helyreálljon, és evvel késznek éreztem magam a távol-keleti kalandokban való megmerítkezésre.
Az otthon töltött időszak intenzív lumpensége felélesztette a hajdanvolt keleteurópai rutint és újra felvértezett az alkohollal szembeni tolerancia magasabb szintjével, de a “vizecskével” gondosan feltöltött és a fáradtságtól amúgyis kótyagos fejemet, mégis mázsás pörölycsapásként érte, mikor a hangtalanul félrecsúszó fotocellás ajtón kilépve, beleütköztem abba a harminchatfokos és közel százhúszszázalékos párafalba, ami a terminál légkondicionált rezervátumán kívül várja a legendás keleti kényelem illúziójával teli utazókat. 20171211_093639
A gőzfürdő páratartalmával és a szauna hőmérsékletével rendelkező trópusi monszun klíma a kedélyes szalonspiccemet azonnali hatállyal tántorgó részegséggé változtatta, és pillanatokon belül úgy éreztem magam mint egy hardcore erdélyi lakodalomba csöppenő gyanútlan olasz turista. Lerogytam a fűre, egy közelben magasodó épület árnyékába, rágyújtottam egy cigire és azon töprengtem, milyen mennyiségű percenkénti folyadékbevitellel tarthatom fent az alapvető életfunkcióimat, ha a pórusaimból spriccelő verejték átlagos nyomása megegyezik egy normál kerti locsolóéval. Itt már óriás szerencseként tartottam számon, hogy a pufikabátot Magyarországon hagytam, ugyanis a magamról kutyafuttában lehámozott ugyancsak csatakos ingem alatt lapuló trikóm nedvességtartalma pillanatok alatt ekvivalens lett egy pohár vízével. A szervezetem rohamosan növekvő vízveszteségének ellenpontozása érdekében gyorsan vettem még egy másfél liter cukros löttyöt és nekiláttam megszokni, hogy ezután folyamatosan zuhanyozni fogok mégpedig nullahuszonnégyben és belülről.
Visszamenekültem a légkondis épületbe meghánynivetni, hogy mi legyen a továbbiakban, egyedül barangoljak Bangkok nevezetességei között, a kényelmetlen málháimmal vagy sebtiben húzzak le délre, a régóta várt reunion mielőbbi beteljesítése érdekében.
Az utóbbi mellett döntöttem bár némi utánjárást követően kiderült, hogy az a nagy sietség, egy bő tizenkét órás buszride-al fog kezdődni. Aztán az is kiderült, hogy az a távolság, ami a reptér és a déli buszpályaudvar között a térképen hangyafasznyinak tűnik, az bangkoki viszonylatban két és fél óra autóval, tömegközlekedéssel meg négy.
Egy hangosan rikoltozó privát taxist kérdeztem meg mennyiért vinne el odáig. Sajnos az angol nyelvi ismeretei nagyjából kimerültek a yes, ok, dollár szinten, majd hosszas thai hadarás után kiköhögött egy kétszáz baht-os árat. Frissen érkezettként sem a pénz valódi értékével, sem a taxishiénák megbízhatóságával nem voltam teljesen tisztában így beültem mellé. Ennek az lett az eredménye, hogy rövidebb lettem kétszáz pénzzel és átjutottam a reptér túloldalára (gyalog kb. öt perc lett volna, kocsival meg még rövidebb, persze csak akkor, ha nem gurul ki az autópályára tenni egy tiszteletkört) ahol is kiszállított egy kiszolgált iskolabusz előtt, mondván ez megy arra az ominózus pályaudvarra ahová a fuvart eredetileg rendeltem. A busznak már járt a motorja ezért nem akartam belefolyni az autóút ár-érték aránya tekintetében érzett aggályaim megvitatásába a taxissal, inkább lenyeltem a békát és elhatároztam, hogy ezentúl nem hagyom magam ilyen könnyen átbaszni. Felpattantam és rövidesen el is indultunk. Egész hosszasan zötykölődtünk, majd hetven baht megfizetése után leszállítottak a tudomisénhol, avval az információval, hogy innen inkább keressem az ötszáztizenegyes buszt. A legközelebbi buszmegállónak tűnő területen, állt valaha valamilyen információs tábla, azonban a számomra jelentés nélküli írás már régen lekopott, leázott, lekaparták vagy mittudomén, de nem volt ott és különben sem lettem volna tőle okosabb. A járókelőktől való érdeklődés sem volt sokkal informatívabb, mindenki borzasztó kedvesen mondta, amit mondott, mosolygott, köszönt, üdvözölt, de persze egy kurva szót sem értettem belőle.
Nagy szerencsémre a thaiok nem találtak ki másik karaktereket az arab számok helyett, illetve ha ki is találtak, szerencsére a közlekedési eszközökön nem vezették be a használatát, így, ha a buszokon lévő célállomás nevét nem is, de a számozást mégiscsak képes voltam elolvasni.
Három egymást követő 511-esnek kellett elszáguldania ahhoz, hogy rájöjjek, a felkéredzkedési metódus némiképp különbözik az Európában megszokott buszmegállós rendszertől. Vagyis, a meglehetősen forgalmas, öt sávos úton, először átrohansz a robogók között, aztán kikerülöd a tuk-tukosokat, elcikázol az autók mellett és menet közben bezörgetsz a busz ajtaján, mire az megáll, felszállsz, a buszvezető üdvözöl, a kalauznéni odakísér egy még szabad ülő vagy állóhelyhez, közlöd hová tartasz, azt persze nem értik, megmutatod a térképen, arra bólogatnak, hetven baht, fizetsz, a hölgy a hóna alatt lévő hosszúkás kis bambuszdobozból előveszi a jegyet és a váltópénzt és minden rendben. Aztán a busz beáll egy benzinkúthoz leszállítanak, mosolyogva mutogatnak az éppen elhagyott széles út felé és kezdődik az egész elölről, szuicid közlekedési magatartás folytatása, bekopogás, hetvenbaht, leszállítás…
A meleg természetesen nem enyhül, de már észre sem veszem, hogy a hátizsákom pántjaiból is csöpög a víz, teljesen magával ragad a mellettem elsuhanó nagyvárosi forgatagban látható érdekességek sora, az épületek, a virágos parkok, az emberek, szentélyek, meg minden ami határozottan másmilyenné teszi Ázsiát attól, amit bárhol máshol tapasztalhat az ember. A sorban a harmadik, de az előzőekkel mégis megegyező számjelű busz végre letesz az áhított végállomáson.
A Déli autóbuszterminál nem kicsi, persze először csupán az alsó szintet pillantottam meg, ami leginkább egy kifőzde, egy vándorcirkusz, egy piac, egy gasztronómiai kiállítás, és egy használt haszongépjármű kereskedés egyvelegéből tevődik össze. Némi tétova bolyongás után rájövök, hogy ez a zsibvásár a helyi érdekeltségű mikrobuszos vállalkozások gyűjtőhelye és a távolsági buszokra jegyet árusító pénztárak az épületen belül, az emeleten foglalnak helyet.
Odabent dübörög a légkondicionáló, amitől a testemből minduntalan csordogáló verejtékfolyam hozama enyhe szivárgássá szelídül és lassacskán az agyvizem is kezdi visszanyerni a rendeltetés szerű használat közbeni optimális üzemi hőmérsékletét. A “pláza” közepén kismillió üvegkalickában, különféle busztársaságok ügyintézői ücsörögnek, de az elmúlt pár órában még mindig nem sikerült megtanulnom thaiul, szóval továbbra is kicsit tanácstalanul böngészem a színes feliratokat. Az információs pultnak tűnő, kör alakú építmény mögött középkorú asszony szunyókál, közeledésemre felébred, összeszedi magát, összeteszi a kezét és nagyon kedvesen üdvözöl, eddig még mindenki így csinált.
Rettentő szívélyesek.
A kérdésemre, hogy hol vehetek jegyet Khao lak irányába, széles karmozdulatot tesz és szinte az összes fülkét átfogó körben, mindegyik helyre rámutat.
Ha így, hát így, az első doboznál fejcsóválás fogad a Khao lak helységnévre és a túloldali fülkére mutogatás, ez még egy párszor megismétlődik és nagyjából az ötödik helyen végre sikerül jegyet váltanom és még a csomagmegőrzőt is igénybevehetem, vagyis a néni berakja a cuccomat az asztala alá, majd mosolyogva bekarikázza a jegyen az indulási időpontot és háromszor is megismétli, hogy “szíventirti” ami a biléta tanulsága szerint tizenkilenc harmincat jelent.
A megérkezés szédítő részegségét már régesrég kiizzadtam magamból és a helyét átvette egy másfajta émelygés, valamint a gyomrom irányából érkező, a richter skála magasabb fokozatait idéző morajlás. Megittam egy kissebb vödörnek is beillő méretű jegeskávét, majd egy kedves kis étterem menüjén találomra rábökvén az egyik girbegurba feliratra, átadtam magam a gasztronómiai lottó szeszélyeinek.
A nyeremény bazsalikomos malachúsnak tűnt, gombával, és currys szósszal, ami természetesen csípett mint a rosseb és az elengedhetetlen ragacsos rizs járt hozzá, ezúttal ízletes mangódarabokkal, mindezt egy “chang” névre hallgató, elefántos sörrel kísértem le.
Még pont két órám volt a busz indulásáig, amit mindenképp talpon kellett töltenem, ugyanis ha véletlenül leteszem magam egy székre, akkor a bő harminchat órája tartó nemalvás egészen biztosan elhatalmasodik az agyamon és tuti lemaradok a járatról.
Így hát a csomagjaim terhe nélkül kicsit könnyedebben botorkáltam ki az épületből, hogy újrainduló intenzív verejtékezés kíséretében megcsodáljak néhány, a környékben felállított oltárszerű építményt, a királyi család képmásával, amit katonai vezetőknek látszó fontosemberek egyenruhás alakjai öveztek, kissé túlméretezett aranyszínű pávák és életnagyságú elefántok társaságában. Meg persze belefeledkeztem kicsit abba a nehezen leírható szocióba, amit távol-keleti kultúrának szoktak becézni. A hosszas sétafikából visszatérve vettem még pár random, pálcikára tűzött ismeretlen eredetű élelmiszert az állomás zsibongó fogatagában és végre valahára felvonszoltam magam a buszra, ahol kiderült, hogy kizárólag az én ülésem támlája nem hajtható hátra. Rövid ideig még próbálkoztam a vigyázzban alvással, kicsit kevesebb mint több sikerrel, majd az első állomáson leszálló katonaruhás úriember megüresedő helyére bevetettem magam és azonnal el is nyomott az álom…

Címke , , , , , , , ,
Reklámok