Managua címkéhez tartozó bejegyzések

tor túra

Nos visszatértünk a következő Managuai tortúránkról. Sajnos ez a kirándulás nem volt annyira élvezetes mint az előző, talán azért, mert egyáltalán nem volt kirándulás, és az élvezetnek a leghalványabb jelei sem mutatkoztak, hisz nem szerepelt benne a világlátás, természetjárás, pompás étkezések, csupán a zéró komfort fokozatú kimerítő utazás, sok kosszal és még több meleggel, valamint órákon át tartó felesleges, idegrendszer morzsoló hivatali bürobaszakodással, mindezt persze egy rakás pénzért. Miközben itt három tanfolyam és pár búvártúra áráról maradtunk le mivel a halaszthatatlan okmányok után rohangálási távolmaradásunk okán szélnek eresztettük a jelentkezőket.

Az egész úgy indult, hogy felszállunk a 7 órakor induló, szuper sure, hogy mindig megy, szombati hajóra, ami természetesen vasárnap indult és akkor is csak bőven este tíz után. A hajón nem voltak kabinok, de még a másik teherhajón tapasztalt, slendriánul összebarkácsolt háromemeletes fegyencpriccsek is hiányoztak. A tapasztaltabbak hoztak magukkal függőágyat. Ezt látva én is visszaballagtam a divecenterbe a mienkért, míg a hajó indulására vártunk. Ugyan olyasmivel itt még egyáltalán nem találkoztam, hogy valami az arra kijelölt időpontnál előbb következett volna be, mindenesetre, egy, a kikötőre rálátást biztosító kocsmából ellenőriztük a helyzetet és nagyjából minden elfogyasztott sör után kiballagtunk a mólóra megbizonyosodni arról, hogy nem maradunk-e le a hajóról, hiszen az indulási információk legalább négy eltérő helyről származtak és mindegyikük lényegi különbségeket mutatott a többitől.
Nagy nehezen bekászálódtunk és minden úgy nézett ki, hogy nyomban beszállás után,indulunk is. Gondolom, hogy ne hazudtolják meg a helyi tempóról kialakult tapasztalatokat, biztos ami biztos még egy jó másfél órácskát tökölődtek az indulással. Ekkorra már minden jóravaló Nika bevackolta magát a sűrűn fellógatott függő hálóhelyek egyikébe, így az alsó szint áporodott büdösében már nem is akadt nekünk szabad hely.

függő3 függő1 függő2

A fedélzet felső szintjén kerestünk magunknak helyet, itt ugyan nem volt egyértelmű rögzítési pont a függőágy felkötéséhez de legalább a mellékhelység bűzét felcserélhettük a dohogó kipufogócső füstpamacsaira.
Az utolsó pillanatban mégis elhozott függőágy miatt akár élelmesnek is mondhatnám magunkat, és némi kölcsönkötéllel úgy ahogy ki is feszíthettük, de mivel megpróbáltuk a Nica gyártmány hamockot egyszerre ketten használni (a régi tulajdonom egy thai változat 3 embert is elbírt) az egyszerűen leszakadt a picsába, úgyhogy kénytelenek voltunk a nedves,olajos, mocskos, hideg acélpadlón aludni, miközben a változó irányú szél kellemetlen menyiségben hordta ránk az irdatlanul dübörgő hajómotor, kéményének kormát és fojtogató gázait. Tanulva a legutóbbi utazásból szerencsére felszerelkeztünk egy palack rummal és némi kólával, hogy a harmadikvilágbeli hajókázás érzékszerveink által közvetített megkerülhetetlen kényelmetlenségei, lehetőleg tompított ingerületek formájában érjék el az agyat.
Az alkohol megtette a hatását így az éjszaka folyamán alig párszor ébredtem fel arra a kellemetlen érzésre,hogy rövidesen letörik a hátizsákommal gondosan felpolcolt fejem.

A napfelkelés folyamata, sejtelmes fényei segítségével, pompás vizuális élménnyel ajándékozott meg, ahogy a tükörsima folyó, a vízfelületről felszálló pára függönyén keresztül visszatükrözte a járművünk által vetet hullámok csillogó geometriáját. Talán ez volt az egyetlen része az útnak amire érdemes visszaemlékezni.

hullámok geometria hullámvölgy

hajnifolyam

A hajó előtt a nedves levegő szinte ködként ülte meg a sötét vizű Escondido-t, mintha a semmibe tartanánk…

köd

Ám a napsütés rövid időn belül felszárította a látványosság legfontosabb hangulatelemeit és a forró menetszéllel együtt nagyjából egy ipari légkeveréses sütőben tapasztalható körülményekhez hasonlatossá változtatta a fedélzeten uralkodó viszonyokat.

A folyóparton burjánzó sűrű dzsungel lenyűgöző, és szerencsére csak pár mérföldenként szakítja meg egy-egy tisztás, amin van pár kunyhó vagy tanyaszerűség, ezeket messziről észre lehet venni a vízen úszó szemétmenyiség fokozódásából.

hajófákkal2 hajófákkal folyam

A szemetet egyszerűen széthajigálják vagy a vízbe dobják, esetleg az élet a maga módján megtanítja nekik, hogy veszélyes (vagyis túl sok csirke/egyéb háziállat döglik meg a plasztik hulladék elfogyasztásától) akkor egy részét összekaparják és elégetik…

folyópart

Rámába megérkezve szabad hely hiányában, csak egy másik, már a kikötőben veszteglő hajó oldalához tudtunk kikötni, így keresztül kellett mászni mindkét vízi jármű gépzsírmocskos, grízes oldalán és rámpa nem lévén átugrálni az imbolygó fémtest és az úszómóló között tátongó űr fölött.
Mivel az előrelátóan becsomagolt pizzamaradék nem igazán tűnt kielégítő mennyiségű eledelnek a bő 13 órás útra ezért nyomban bevettük magunkat az első kis büfébe ahol kaját kínáltak, és sebtiben megebédeltünk, majd kis tuk-tuk taxival elértük a “várost”, ahol persze már nem volt hely a következő managuai buszra.

Tuk-tuk, Hajnival a hátsó ülésen

tuktukBácsi mérleggel, nem tudtam megfejteni mit csinálhatott ott a kocsma előtt…

bácsi

Találtunk azonban egy másik buszt ami ugyanarra megy egy kis kerülővel és csak egyszer kell átszállni a 7 órás út alatt.
Az első átszállásig, azon kívül, hogy olyan hősokkot kellett elviselni amit általában már a martinászlegények is nehezen állnak meg hangos káromkodás nélkül, nem volt különösebb probléma. Talán csak az egymás után sorjázó, szegényebbnél-szegényebb falvak, szeméthegyek alá temetkező nyomorúságának látványa keserített el mélységesen. Az izzadságtól lucskos és amúgy is mocskos ruhámra, ahol a nyitott ablakon beáramló vörös porral dúsított menetszél érte egy kicsit, világosszürke foltokban kezdett rászáradni a verejtékből kicsapódó só.  Az állomásokon újabb és újabb utasok közé, zacskós vizet, azonosíthatatlan élelmiszereket és egyéb furcsaságokat árusító emberek nyomakodtak fel, majd szálltak le, ugyanott,volt még egy eltökélt utazóügynök is aki több megállón keresztül tartó harsány üvöltözéssel kísért előadást tartott az általa forgalmazott csodavitamin életet meghosszabbító és végtagokat visszanövesztő csodás hatásáról. Ettől kicsit úgy éreztem magam mint az egyszeri nyugdíjas, akit bepaliztak az ingyenes termékismertetővel kísért lillafüredi buszkirándulásra, csak elfelejtették vele közölni, hogy a közlekedési eszköz fűtését szabályozó kapcsoló sajnos javíthatatlanul beragadt a maximális fokozaton.

A másik buszon, sikerült ülőhelyet szerezni, rögtön a bejárat mellett, ami elsőre nagyon ígéretesnek tűnt, hiszen azt gondoltam, hogy az itt lévő szabad helyen kényelmesen kinyújtóztathatom elgémberedett lábaimat.
Nemsokára kiderült, persze hogy az e felett érzett örömöm némiképp elhamarkodott volt, hiszen ugyan számoltam avval, hogy a helyi járatokon nem nagyon veszik figyelembe a járművek hivatalos utaskapacitására vonatkozó előírásokat, de arra nem gondoltam, hogy a busz túlterhelését biztosító utasok, mind az én lábujjaimon keresztül sasszézva sajtolják be az izzadt, büdös testüket a busz belsőbb régióiba, hogy aztán az oldalamba nyomják könyöküket, fejemre tegyék a csomagjaikat és az arcomba tolják a legkülönfélébb nedves testrészeiket.
Ez egy magamfajta szociofóbnak, aki meglehetősen nehezen viseli az emberek kényszerű közelségét, olyan érzetet generál az agytekervényei közt, mintha egy heveny pókiszonyost, egy nagy szőrös tarantuláktól hemzsegő kádba merítenének.
Csak nagyon erőteljes racionális kontroll és koncentráció árán tudtam fogcsikorgatva megállni, hogy a hűguta közeli állapottal súlyosbított verejtékiszamos embermassza közepén ne uralkodjon el rajtam a fóbiám és kezdjek el rémült üvöltés közepette, kapálózva kiugrani a zötyögő busz ablakán, vagy azon, a hozzám préselődő embertársaimat kihajigálni.
Először csak megkíséreltem mesterségesen tudatosítani, hogy ebben nincsen semmi kellemetlen, hogy az ember társas lény, együtt lenni jó meg ilyenek, hogy tulajdonképpen egy remek kis csoportos összejövetelen vagyok, mondjuk egy koncerten, a boldogan hullámzó tömeg részeként, ahol a banda épp a kedvenc számaimat játssza, de nem sikerült.
A konstans forróság ellenére a testemet leverő hideg verejték megmutatta, hogy valami nincsen teljesen rendben a fejemben. Lehunyt szemmel próbáltam valami rendkívül kellemes képet vizualizálni, mélyeket lélegezni, lazítani, meg olyan dolgokat csinálni, amiket az okos filmek pszichiáterei javasolnak a tébolytól eltorzult arcú pácienseiknek. Az összpontosítást némiképp megnehezítették az állomásokon periodikusan megjelenő bármiárusok, amelyek egyike sem szalasztotta el az alkalmat az utazóközönség állandó taposásának amúgyis kitett lábfejemen való ismételt végigmasírozásra, és egy egy végtagjuk, vagy málhájuk arcomban felejtésére.

A fővároshoz közelítve, a különböző megállóknál lekászálódó utasok némiképp megritkították a körülöttem összpontosuló embermenyiséget és a Xolotlán tó fölött, narancsvörös felhőkbe burkolózva lenyugvó nap látványától kezdett visszatérni az egészségesnek mondható közérzetem.

xolotlán
Utólag nekem is nevetségesnek tűnt a csendes pánikrohamom, de mégis nehezen tudnám felidézni mikor éreztem ennyire szarul magamat utoljára.
Managuába már sötétben érkeztünk és a több mint négy hónapja tartó karibi “száműzetés” tapasztalatai ellenére, tipikus hülyék módjára áldozatul estünk a turistákra keselyűmód ácsingózó taxisok szokásos cselvetésének. Lehet, hogy ez betudható a hosszú út miatti kimerültség és elcsigázottság hatásának de különösebb perpatvar nélkül kifizettük a hiénának a normális fuvardíj több mint dupláját és csak arra vártunk, hogy végre lemoshassuk magunkról az utazás során ránk tapadt mocsokréteget és mielőbb betérjünk valami gyorsétterembe, ahol jelentős várakoztatás nélkül azonnal adnak valami ételt.
A szállásunkhoz közeli ronda pláza alagsorában meg is leltük a hirtelen táplálékforrással szolgáló létesítmények sorát, és olyan mohó elszántsággal zabáltuk végig a food court junkfood kínálatát, hogy nem is jutott gyomorkapacitás a betervezett normális, menüből kiválasztott ízletes vacsora elfogyasztására.

A másnap reggelt rögtön, a már jól ismert és megfelelően gyűlölt, imigration office-ban kezdtük és itt is ácsorogtunk egész délutánig a papírokra várva. Aminek eredményeképpen újabb egy hónappal meghosszabbítottuk az itt tartózkodásunk lehetőségét. E helyett a nyavalyás tortúra helyett sokkal szívesebben ruccantam volna át Costa Rica-ba ahol azontúl, hogy csodálatos természetvédelmi övezetben magasodó hegyek felhőerdeiben kirándultunk volna, három hónapos vízummal lehettünk volna gazdagabbak és nem kéne ezt a poklot egy hónap múlva jelentős kiadások árán újra meglátogatni. Mindenesetre a főnökünk valamiért hajthatatlan a fölösleges, és látszólag a jövő ismeretlen homályába húzódó bürokratikus papírtologató procedúra végigjárását illetően.
Teljesen kiábrándulva mindenből, a további buszozás és valami szép kis közeli lagúna meglátogatása helyett a szigetre visszatérés mellett döntöttünk.
Bár nehezemre esett a kirándulásról való lemondás és a tudat, hogy a 26 órás rémes utazást csak egy kurva hivatali sorban állás miatt tettük meg, de a nehezen megkeresett pénzünket tartalékolnunk kell a kis Nicaraguai paradicsom mielőbbi elhagyására.
A szálláson rohamtempóban összepakolás és fejvesztett reptérre sietés közepette a főnöknek még persze volt ideje megállni egy pizza hut-ban, hogy repülőgéppel szállítson haza egy nagy adag sült tésztát a gyermekeinek… Ez aztán a home delivery!
Aztán kiderült, hogy egy rakás pénzt buktunk volna, ha mégis elmegyünk a kis sétánkra, mivel a főnökúr által gondosan intézett repülőjegyek lejártak egy hónappal ezelőtt. Így is megpróbálta elsumákolni a plusz kiadásokat, de valószínűleg a trükközése közepette ráemelt tekintetemben izzó néma, de határozott düh jobb belátásra késztette és szép csendben kifizette a jegyek átírását.

Megérkezve az fogadott, hogy feltúrták az itt hagyott cuccainkat és a bázis ideiglenes éjszakai őrzésével megbízott figura kérdés nélkül belefetrengett az ágyunkba, valamint a borravalós dobozban hagyott 40$ nyomtalanul eltűnt…

Záros határidőn belül el kell hagyjuk ezt a szigetet mert az ilyen tapasztalatok végképp lerombolják a hasonló helyekbe vetett utolsó reményeimet is…

Reklámok
Címke , , , , , ,

Managua

A második napot, nagyjából, az előző délután és este elfogyasztott szeszmenyiség miatti másnapos agonizálás töltötte ki.
Túl sok ismeretünk nem lévén a helyről, leginkább a szálláson elérhető akadozó internetelérést segítségül hívva próbáltuk kideríteni, mit is érdemes csinálni/nézni az ország fővárosában. Ebből kiderült, hogy túl sok látnivalóval nem kecsegtet a település. Mivel negyvenhárom évvel ezelőtt a szeizmikusan meglehetősen aktív környék, egyik intenzívebb rengése volt szíves megsemmisíteni alig száz éve fővárossá emelt helység egészét, amit egyébként ennek előtte sem nagyon kíméltek a földrengések, valamint a huszadik század teljes hosszán keresztül húzódó permanens, véres polgárháborúk sora és a felváltva hatalomra kerülő maffiavezérek irányította politikai tömörülések köreiben virágzó szuperkorrupció sem kedvezett annyira a fellendülésnek. Az ország ipari termelésének több mint 50%-át Managua adja, tehát az egészet nagyjából egy túlméretezett ipartelepként kell elképzelni, a fejlődő országokban ehhez leginkább hozzátartozó rettentő nyomorral, és a társadalmi rétegződés szintjei között tátongó óriás méretű szakadékokkal.

A szálláshelyünk nagyjából a városközpontban helyezkedik el, ennek ellenére, ha nem lenne az irdatlan meleg és nem látnék az utcán kormos, alumíniumfazékban főzőcskéző embereket és a távolban magasodó vulkánkúpokat, akkor azt is képzelhetném, hogy valahol Csepel külvárosában sétálgatok. Tehát a legszebbnek mondott környék sem tekinthető túlságosan megnyerőnek, itt van a közelben a helység egyik legmagasabb épülete, egy modernnek tűnő rusnya üvegpalota, ami valami banknak az irodaháza és mellette található a “pláza”. (Ez utóbbi sem építészeti struktúrájában, sem megjelenésében, sem funkciójában nem nagyon különbözik az Európai testvéreitől, talán a benne kapható élelmiszerek változatosságában mutatkozik némi különbség. Jó tudni, hogy van egy biztos pont ami bármerre is jársz a világon mindig ugyanolyan lesz) A házak errefelé még betonból épülnek és egész sokat látni, ami akár a három emeletnyi magasságot is eléri, de a centrumtól távolodva ezek egyre közelebb kerülnek a földhöz, mind vertikális kiterjedésben mind az építőanyagok felhasználása terén.

Managua épül szépül

szemét

Emellett természetesen az ország nagy része tele van az aktuális elnök, a helyi, magát ugyancsak forradalmárnak nevező nagykutya Daniel Ortega fotóival. Aki a kevésbé liberális és csak így-úgy demokráciák hangzatos szlogenjei között pózol széles vigyorral, rózsaszín alapon. Az üzenet kicsit ismerősen is hangzik, hisz a “Vamos Adelante” majdnem olyan szépen cseng mint a magyarországjobbanteljesít, hiszen itt sem derül ki merre van az előre, ugyanúgy, mint ahogy nálunk nem tudhatjuk, hogy miben és minél…

Rotuo nuevos

Mindenesetre jézuskrisztusban, áldásban, családban meg állampolgári teljesítményben itt sem szenved senki hiányt

Managua-Nicaragua_LNCIMA20130901_0120_28

A közlekedés teljesen kaotikus, mindenki megy amerre lát, a kressznek látszólag nyoma sincs, az elsőbbséget pedig nagyjából “az erősebb kutya baszik” szabály alapján határozzák meg, amit elég gyorsan sikerült észrevenni (kis-híján az életünk árán) az az, hogy az irányjelzőt és a gyalogátkelőt azt még hírből sem ismerik, cserébe viszont a dudát akkor is nyomják ha a használatát az égvilágon semmi nem indokolja.

forgalom

Egyetlen egy dolog tetszik a városban, a marha nagy, sárga, kacskaringós acélfák, amik éjszaka még világítanak is.

fényes

Találtam egy szép, felemelő falfirkát is. (Legközelebb viszek nekik üresfejűt is, nehogy kimaradjanak a jóból!)

graf

A rendelkezésünkre álló szabadidő nagy részét táplálkozással töltjük. Igazi rendes kajákat eszünk, meg persze rendetleneket is, csak másféle legyen végre, mint amit a szigeten lehet kapni. Meg ha már az ember szörnyen másnapos, és hónapok óta tortillába tekert rántott rizst eszik, akkor szörnyen megkívánja a hivatalos műkaját, szóval éltünk a nagyváros kínálta junkfood fogyasztási lehetőséggel is, tripla sültszalonnás burger a mekdonáccban, meg félméteres, füstölt tarjás szendvics a szábvéjben, finom kólával. Annyit zabálunk, hogy nem fogunk beleférni a karibtengerbe ha visszaérünk a bázisra, mindenesetre ha nem is látunk semmi érdekeset Nicaraguából, már ezekért a lakomákért megérte ide jönni.

Címke , , ,

reunion

Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)

Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.

Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.

Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.

El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)

A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.

Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.

A vas.

buszunk

optikai tuning cicával

buszunk2

Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…

buszunk3

Fényvisszaverős pimp.

buszunk4

Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.

Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.

Itt tétovázunk.

tétováz

Itt meg már hasítunk…

hasítunk

Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.

A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.

Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…

Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!

Címke , , , , , , , , , , , ,