műterem címkéhez tartozó bejegyzések

Otthonédes

A megérkezés mindig örömteli, talán ennek köszönhető, hogy még a nap is kisütött egy kis időre mikor leszálltam a gépről, hogy aztán az időjárás kisvártatva megint átadja magát a szürke hideg sötétségnek, amibe télvíz idején rendre belemerül a kárpátok medencéjébe szorult kicsi ország.

20171205_164452_LLS

Rockin’ fuckin’ cold

Szerencsére akadt otthon némi meleg ruha is, (aminek persze mindig híján vagyok) szóval az idei látogatást, a kölcsönkapott vastag pufikabátnak hála, átvészeltem mindennemű egészségügyi ármány elszenvedése nélkül. Ennek ellenére mégis eleget alkudoztam az isten hidegével, ami gátlástalan módon, kilóra akarta felvásárolni, a kellemes óceáni éghajlathoz adaptálódott szervezetemet.


Apropó kilók, az utóbbi idők aktívabb életvitelével nehezen visszaszerzett, görög félisteni testalkat megsemmisítő vereséget szenvedett, a remek magyar konyha, kolbászos, szalonnás, sülthúszsíros blitzkrieg-jében, így a szülői házban töltött tíz nap alatt, édesanyám alapos gondoskodása nyomán öt teljes kilogrammal lettem nehezebb. Mindehhez persze hozzájárult az eszement mennyiségű, különböző, kézműves és egyéb sörök folyamatban való vedelése, a suttyomban megrágott több zacskó túrórudi, pár kazal rétes és az előrehozott karácsonyi nyüzsgésben elpusztított kürtőskalács hegyek is.

20171206_223510

Hungarokoszt párduccal

Érdekes momentuma az otthontartózkodásnak, hogy újra lent voltam a műteremben, igen a szépemlékű Bertalan lajos 22. szám alatt, és újra műteremként, illetve műhelyként funkcionál, sajnos nem azokkal a kondíciókkal ahogy otthagytam, de mégiscsak jó volt megint ott lenni.
Persze igen intenzív emlékvihart generált a fejemben a viszontlátás…

20171201_214959

A másik hajóm, amit egy sötét budai pincében hagytam…

A nagyváros természetesen megint beszippantott. A szigetet fogságban tartó kulturális légüres tér, agytekervénysorvasztó szorításából frissen kiszabadult elmém, egy kiszáradás küszöbén álló sivatagi vándor szomjúságával rontott neki Budapest legendás lüktetésének. Színház, mozi, kiállítás, koncert, meg minden efféle habzsolása, receptre, hogy az akut kulturális hiánybetegség szimptómáit, úgy-ahogy, legalább tünetileg kezelni tudjam.

20171208_135756

Lázadó barátommal

20171202_102135_Richtone(HDR)

Hegyem

20171202_103439

Látkép a jóöreg kiülőről

20171206_161254

Újpalotai mordor

Mint minden látogatás ez is kishíján belefulladt, a szarka és az ő farka problémakör nehézségeibe, és sikerült szinte minden napomat alaposan túltervezni. A barátokkal való találkozás persze az idő előrehaladtával egyre körülményesebbé válik, hiszen még a szellemi szabadfoglalkozásúak közül is kevesen rendelkeznek a derült égből hirtelen hazalátogató léhűtő, szinte korlátlan szabadidejével, (Arról nem is beszélve, hogy még “lét” sem kellett hűtenem, hiszen a kontinentális tél ezt a feladatot is elintézte helyettem, hűlt az bizony magától is derekasan.) A logisztikai nehézségeket az is növeli, hogy a baráti körből egyre többen veszik ki tevékeny részüket a népességfogyással szembeni elszánt küzdelemből, ami érthető módon jelentősen mérsékli az alkalmi barátkozásra fordítható időt. Így a találkozók leginkább kutyafuttában történő kávézások, sietős sörhörpölések és kicsit elharapott beszélgetések formájában valósultak meg, sőt sokakkal, akikkel nagyon szerettem volna egy kis időt együt tölteni, egyáltalán nem sikerült találkoznom. Ez utóbbiban, mondjuk közrejátszott az okmányirodának az útlevélelőállítás terén tanúsított váratlan gyorsasága is, hiszen ahogy kézhez kaptam a papírt, azonnali repjegyvásárlásba kellett kezdenem, hogy elejét vegyem, az ünepek közeledtével kozmikus magasságokba szökkenő jegyárak megfizetésével járó legatyásodásnak.
Ha rövidke is volt a látogatás, mindenképpen tartalmasan telt, és a kimaradt programok ellenére remek összejöveteleken, kedélyes beszélgetéseken, harsány dínomdánomokon és életmentő kulturális eseményeken sikerült jelen lennem, valamint a családdal is sikerült időt tölteni, ami igazán jól esett.

Reklámok
Címke , , , , , , ,

chinosaft

Egyszer régen, valamikor az “úr” 2008. esztendejében, a tikkasztó nyár, egy nem különösebben különleges estéjén, aminek hétköznapisága leginkább abban gyökerezett, hogy szinte pont ugyanazt csináltuk mi hárman ott, a Bertalan Lajos utca 22-szám alatti szuterénben berendezett szobrászműterem dohos félhomályában, mint az azt megelőző uszkve fél év bármelyik napjának végén. Egymással szemben ültünk, a kábeldobból reciklált, étkező-kávézó-munkaasztal körül. Abszurd, sőt talán inkább bizarr természetű feladatunkat, rövid pihenés erejéig félbehagyva szívtuk a bondot vagy a tigrisszofit, haraptuk a füstöt, mintha az egy akciófilm vérben ázó, de vagány főhősének halál előtti lélegzetvétele lenne, midőn a barátja, a szájába biggyeszti az utolsó  meglátodnemleszsemmibaj cigit. Aztán persze enni is kellett ezt-azt. Valamit, ami megfelelő ár érték arányú kalóriaforrásként szolgál, az éjszaka folyamán nyitva tartó egyetlen kisbolt árukínálatából. Ez általában, a meló hátralévő fázisainak elvégzéséhez nélkülözhetetlen ébren maradást szavatoló, pokol márkájú energiaitalból és a jelentős cukortartalommal bíró, “COCO” névre hallgató kókuszízű szintetikus kakaómasszából állt.(Ez utóbbi elnevezés, valamilyen rejtélyes módon megegyezett, a készülő figurák beltartalmának feltöltésére használt egykomponensű poliuretán hab flakonjain található védjeggyel.) Ez akkor épp nem egy ilyen alkalom volt. Ezen az éjszakán, csakúgy mint sok másikon a “smack” gyűjtőnéven emlegetett, instant, kínai, tésztás leves egy lényegesen olcsóbb változatából főztünk össze párat.(egy pohár zsíros tejföllel, hogy azért valami majdnem természetes anyag is jusson az emésztőrendszerünkbe) Ha jól emlékszem, ezt a terméket vifon-nak becézték és pontosan 87 magyar forintot kértek el egy adagért,(a csillagászati árakkal dolgozó éjjelnappaliban.) – akkor még nem az ötforint volt a legkisebb egység a törvényes magyar fizetőeszközök közül – Talán három vagy négy csomag ilyen cucc rotyoghatott a kis villanyrezsóra dobott fazékban, amikor a félig főtt műanyaggőz és a hosszan tartó nélkülözés lúgként maró elegye, egy olyan fogadalomba extrudálta az indulataimat, miszerint “ebben a büdös kurva életben, soha, de soha többé nem fogok ilyen mocskos hulladékot zabálni, juszt is éhendöglök inkább mint, hogy ezt a rosszízű, hitvány, mesterséges szart egyem !” (Ez a fogadkozás, az akkori körülményeink fényében kicsit komolyan vehetőbbnek tűnt, mint az átlag másnapos reggelek “sohatöbbénemiszom” jellegű lózungjai) Azóta eltelt hat év, és ezek a szavak nem is nagyon jutottak eszembe, hiszen békésen éltem a többé kevésbé boldog, kínaileves mentes kis életemet. Egészen mostanáig. Előfordulhat, hogy az emulgeáló, savanyúságot szabályzó, térfogatnövelő, csomósodás gátló vagy egyéb e-fűszerek szintje csökkent a szervezetemben a meghatározott kritikus értékek alá, esetleg a lappangó nátrium-ciklamát addikcióm első felszínre tört szimptómái, vagy talán idáig is elért a keleti nyitás langymeleg fuvallata, de valahogy a napokban mégiscsak megkívántam újra. kinailé Persze amennyiben az ember ezt az egész matériát, amolyan kőleves szerűen alkalmazza, és a hozzáadott ínycsiklandó zöldségek és húsárú mennyisége eléri, illetve meghaladja a csomagban található instantnudli tömegét/térfogatát, még akár ételszerű dolog is kerekedhet belőle…

leveses

kínailé2

Címke , , , , , , ,
Reklámok