öreg címkéhez tartozó bejegyzések

elszakad

Fura dolog ez a szigetelhagyás, mintha nem engedne ez a földdarab.

Otthonról eljönni egyáltalán nem volt ehhez hasonlítható, onnan menekültem.
Menekültem, mert megölt volna. Persze nem úgy, mint a böllér kése a húsáért tenyésztett állatot, vagy a mesterlövész golyója az óvatlan felderítőt.
Az ilyesmi gyors mint a villám, csupán egy pillanat és vége.
Ami otthon üldözött az alattomosabb és kegyetlenebb.
Belűről öl, lassan és türelmesen, mint a gyökeret rágó féreg, ami megfoszt az éltető nedvektől, megfojt aképpen, mint a gondozatlan konyhakertet felverő gyom, ahol a kertész szabadságra ment.
Lassan ható méreg.
Menekültem a hidegből, a mindent átjáró közönyből, a szürkeségből, ami az emberek arcát fedi, a bizalmatlanságból, a hiábavalóságból és az ezekre adott belső reakcióktól, ami a szervezetet a külső negatív nyomás cinkosává teszi és szinte egymás szövetségeseiként tapossák bele a tudatot a kilátástalanság húsdarálójába.

Magyarországot otthonomnak nevezem, de valójában nem hiszem, hogy lenne nekem olyan, vagy ha lenne is, akkor valószínűleg nem ott.
Ott születtem, ott él a családom egy része, annak a tengermentes, szegény, kis országnak a mindenhol máshol hasztalan, csodálatos nyelve az anyanyelvem és ezer szállal fűznek oda egy pompás gyermekkor és ifjú éveim tengernyi emlékei, barátok, sikerek, szerelmek, kudarcok. Az életem 80%-a.

Mégiscsak nehezebben hagyom hátra ezt a szigetet, mint az állítólagos “hazát”, hiszen Ide szinte kivétel nélkül kellemes emlékek kötnek.
Itt múlt el belőlem először az agyamat gúsba kötő állandó stressz szorítása.
Pedig itt nincsen senkim, ez akkor vált világossá amikor a Hajni elutazott. Nem fogok én itt senkinek sem hiányozni.
Nekem viszont, talán fog hiányozni ez a sziget, az óceán, a kikötők, hajók, partok, hegyek.
Persze ilyesmiknek lennie kell mindenhol ahová tartok, mert nem vagyok hajlandó többé olyan helyen letenni a plédet, ahol nem hullámzik tenger.

Most megint nyominak érzem magam, szentimentális nyavalygó nyavalyásnak, bolondnak mint aki élőt gyászol.
Csodás helyen éltem eddig és most még káprázatosabb, színes partrok felé veszem az irányt.
Ez a buta melankólia mégis valahogy az énem szereves része, hiába szikrázik minden körülöttem, ilyen vagyok, egyszer a magasban, másszor mélyen, mint a hullámok taraján hányódó hajók.

Marasztal a sziget.

Másrészt egyre erősebben érzem azt, hogy mennem kell, látni, érezni, utazni, valahová máshova, mert itt ennek a gyönyörű, mégis nyugdíjas szigetnek a szellemi tunyasága fogja felfalni az elmém maradványait.
Nyughatatlan fajta vagyok, nem tudok fészekrakó lenni, a különböző helyeken élés ideiglenessége mindig megakadályozta, hogy “berendezkedjek”, hogy otthonnak érezzek egy helyet, és ha valamiért, véletlenül kezdtem annak érezni, az inkább taszított ahelyett, hogy biztonságot sugárzott volna.
A nagy víz szeretetén kívül ezért is vonzanak a hajók, Ezért is lett ez az álmom a mielőbb elérendő célom, egy pár deszkából, fémlemezből, vagy műanyagból összerótt bárka, egy valódi otthon, amit nem kötnek gyökerek,betonba nyúló vezetékek, csövek, súlyos téglák a földhöz, nem rögzítenek megszokások. Szabadon viszi a szél ahová akarom, új partok, új vidékek és közben mégis valami ami az enyém, a miénk, a mi úszó hazánk…

Reklámok
Címke , , , , ,

the clock is ticking

Minden egyes alkalommal, amikor az oda nem illő érzések belepofátlankodnak a hangulatomba, ismételten rá kell döbbenjek, hogy az ember a legfurcsább állat aki valaha is taposta ennek a planétának a felszínét. Rendkívül ellentmondásos és néha saját magával köszönőviszonyban sem lévő entitás.

Mikor azt hiszed, hogy már réges-rég leszámoltál a tárgyaktól való függésnek még az árnyékával is, hogy ez már lefutott kör, messze fölötte állsz az ilyen típusú vágyaknak, egyszer csak óvodásként látod magad egy homokozó szélén, aki vörösre üvölti a fejét, mert nem akarja visszaadni a kölcsönkapott körteformát.

Eltöltöttünk itt négy évet, a kezdeti két hátitáskányi készlet amivel érkeztünk meglehetősen felszaporodott, nincs is ebben semmi furcsa, hiszen az ember törekszik az igényeinek megfelelő kényelemre, ezért óhatatlanul megjelennek a kedvelt tevékenységekhez elengedhetetlenül hozzátartozó eszközök is. Most az eredeti szintre kell visszaredukálni az ingóságok menyiségét, hogy újra beleférjenek az azóta kicsit jobban lerongyolódott hátizsákokba.

Szerencsére azért már jó ideje nem vagyok az a “tegyükeleztaszartháthajóleszmégmajdvalamire” fajta, ennek ellenére egy csomó biszbasz halmozódott fel. Ezekkel elvileg és látszólag semmiféle érzelmi kötődés nem alakult ki. Mégis amikor a selejtezés idején ráébredsz, hogy ez-is, meg amaz-is a hátrahagyott dolgok közé fog tartozni, bizony kicsit összeszorul a szív, még abban az esetben is, ha az agy csupán lekezelő mosollyal nyugtázza a “gyermeki lélek” ragaszkodását. Talán rendben is lenne mindez, meg lehet avval mentegetőzni, hogy ezek természetes tünetei egy korszak lezárásának. Aztán eszedbe jut valami félelmetesebb, már nem a kisírt szemű ovist látod a műanyagjátékaiba kapaszkodva, hanem egy szentimentális, demens nagyit, aki nedves szemekkel szorítja remegő kezével a lecsömpült farkú őzikés porcelánnippet.

Emlékek, meg idő, meg ilyenek, csupa kavargó, semmibe nem illeszthető gondolatmenet.

Aztán még itt van a közelmúlt másik arculcsapása.Történetesen az, hogy eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha az amúgy jól fejlett mechanikai érzékemet az anyagokkal való bánás lassan feledésbe merülő ismereteit összemixelném a víz alatti világhoz fűződő jó kapcsolatommal és kitanulnám az ipari búvárság csínyját-bínyját. Utána is kérdeztem egy megfelelő fórumon, hogyan, és mint érdemes egy efféle karrierhez hozzákezdeni. A válaszok gyorsan letörték a kezdeti lelkesedést, ugyanis, ki nyíltan, ki burkoltan, de abban megegyeztek, hogy a 35 éves kor bizony már retirement age-nek számít a commercial diving területén és ugyan elvégezhetem a tanfolyamok özönét egy valag pénzért, de arra ne számítsak, hogy valaki alkalmazni fog egy ilyen aggastyánt…

A ráció megingását az indokolatlan érzésekkel szemben persze nagyon könnyű összekapcsolni az öregedés fenyegető rémével, főleg amikor megkaptad az első olyan negatív impulzust az élettől, ami egyértelműen a korodnak szól, éppen felszámolod magad körül a jól berendezett életedet és mindehhez üvölt egy pompás feldolgozás a hold sötét oldaláról, hogy “tájmizamánszta”

Mindez persze csak picsogás és remélem gyorsan múló hangulatingadozás, az amúgy felfokozott várakozás emocionális ellenpontozása, ami talán törvényszerű egy ilyen esetben, meg hát labilisnak is kell néha lenni vagy miafranc.

Címke , , , ,

Majdnem szülinapi portré

Ezt az öreg homokszobrász című képet szántam a 35. életévem betöltése alkalmából publikálandó szülinapi önportrénak, de egyrészt van még addig egy hét, másrészt engedély hiányában még mindig nem sikerült újra beindítani a homokfaragást, ráadásul meg is borotválkoztam azóta. Szóval majd rajzolok másikat…öreg homokszobrász copy

 

Címke , , , ,