rája címkéhez tartozó bejegyzések

ray of love

Az ÉszakNyugati szeleskedés megnyugodott, tulajdonképp most napokig óriás nyugi lesz, és igazából szinte mindegy lenne, hol is bekkelem ki, a járványbalhét.
De, mivel a nyugat felől védelmet biztosító pozíciónak van egy nagy hátulütője, miszerint egy cementgyár működik a közelében, ami a szelek szárnyán szálló finom produktummal pár nap alatt szószerint bebetonozza a hajó felületét, így inkább visszatértem a jól megszokott kis karantén öbölbe.
Az időjárás persze felfüggesztette a kellemes szélmentességet a megérkezésem óráiban, hogy szokásához híven megnehezítse a horgonyzás menetét.
A tatot stabilizáló vasmacskámat, hátrahagytam egy bójával megjelölve, Pajarban nem volt rá szükségem, és nehéz is lett volna hipphopp összegyűjteni, mivel ha kibírta a február végi apokaliptikus kalima üvöltő szélviharát, akkor bizony jó mélyre be lehet ágyazódva a tengerfenék homokjába. A visszatéréskor feltámadó keleti fuvallatok, pont az ellenkező irányba fordították a hajót, így nem tudtam a bóján lógó köteleket egyből visszaszerezni, szél ellen tolatáshoz még talán a dupla motor sem lenne elég erős, hisz az előrefelé tolásra tervezett propellerek hátramenetben igen silány teljesítményt nyújtanak. Albatros katamarán így ráfordulva, normál menetben viszont lehorzsolnám a hajótesteket összekötő traktust a lánccal, szóval maradt a hagyományos kézi megoldás.
Betárazni a dingibe a fedélzeten fellelhető összes kötelet, majd elevezni velük a bójáig és kézi erővel visszaállítani a hajót a kívánt pozícióba.
A szél persze volt szíves efordulni közben és telibe oldalbakapni a hajót, ami a kötélhúzást, lassan feszítve, egyszerre tíz centiket nyerő, lassú, erőlködéssé tette. Ami több száz méter madzag betermelési szükséglete esetén még a csörlő bevetésével is hosszadalmas procedúrává válik… délutánra minden visszatért a régi kerékvágásba.
Az ilyen több órán át tartó, küzdelmes melók után, tényleg úgy nézhetek ki, mint egy csatából visszatérő viking harcos. Az izzadság, és az óceán csapzott állatok szőrévé kuszálja a hajam és szakállam, napszívta sárga tincseit. A statikus feszüléstől az összes izmom be van durranva, a felületükön futó erek, bonyolult kötélhálózattá duzzadva változtatják furcsa domborzati térképpé a cserzett, sós bőr, horzsolásoktól vérpettyes felületét, és olyan büdös vagyok, akár egy gondozatlan nagymacskaketrec, egy vidéki vadasparkban…

Néha a durván telehordott, mocskos, felkavart öböl, vihar után, hihetetlen gyorsasággal tisztul ki, mintha csak undorodva le akarná dobni magáról, a belepumpált szennyet és erőből válna hirtelen átlátszóvá.
Ez történt most is, reggelre egész a horgonyig végigkövethettem a szememmel, miként nyújtózik a lánc, a sivatag dűnéit kicsiben megidéző mintázatú öbölfenék dombságának vonulatain.
A harminc méter feletti látótávolság meglehetősen ritka tünemény az Atlanti óceán partközeli vizeiben. Ez arra ösztökélt, hogy a napi úszkálás színterét kiterjesszem a nagyobb mélységeket rejtő vizek felé.
Az úszást önmagában monoton, unalmas időtöltésnek tartom, anno a medencék sivár kékcsempés világát is jobban szerettem úszószemüvegen keresztül szemlélni, mint vakon tempózgatni – pedig ott maximum elhízott, tengeri emlősökre emlékeztető humanoidokat lehetett megpillantani –  a természetes vizek értelemszerűen nagyobb vizuális változatossággal kecsegtetnek, így az óceánban mindíg búvármaszkkal a fejemen indulok neki, ami egy teljesen más élménnyé transzformálja az egyébként gépies testgyakorlást.
Ahol a mélység meghaladja a tízenöt húsz métert általában csak az összemosódó kék derengést láthatod magad alatt, de ilyen üvegtiszta vízben, még a sokkal nagyobb távolságokban is élesen rajzolódik ki a tengerfenék terepasztala.
A szardínia és makrélarajok csillogó gömbjei már messziről szikrázva fokozzák a hihetetlen térélményt és ilyenkor a ritkán látható kreatúrák, mint az angyalcápák és teknősök is jobban láthatóvá válnak, de a jelenlegi úszkálás egy igazi unikummal ajándékozott meg.
Ilyen csoda nem mindennap adódik az ember életében és még a többezer palackos merülés alatt sem találkoztam ehhez hasonlóval.
Élőben nézhettem végig a tüskés ráják nászát.
A show egy poligám “szerelmi” háromszög meghitt pillanataiba engedett betekintést,
egy viharvertebb, de hatalmas nőstény és két fiatal hódolója közreműködésével.
(Sajnos az bevett szokás a halászok körében, hogy a hálókba keveredő ráják farkát levágják. Talán, hogy a vergődő állat tövise ne sebesítse meg őket, más értelmét nem igazán látom ennelna rutinnak. Evvel a csonkítással azonban elveszik szerencsétlenektől az egyetlen silány kis önvédelmi lehetőségüket, aminek következtében jobbára elpusztulnak vagy felfalatnak és csak a nagyra nőtt példányok maradhatnak életben, akiknek méretüktől fogva kevesebb ellenséggel kell szembenézniük a part menti vizekben. Szegény nőstény is egy ilyen farkavágott egyed volt.)
Az aktus, leginkább egy egészen érzéki, monokróm, flamenkóelőadásba oltott légiütközetre emlékeztetett, ahol a latin muzsika, tüzes ritmusait és a vadászgépek motorzaját az óceán hűvös némaságára cserélték.
A Taeniura grabata fenéklakó típus, életének jelentős hányadát a homokban kotorászva tölti, ritkán távolodva el az aljzattól, ebből a szokásából következően általában csak a  fekete, szürke márványfoltokkal tarkított háta látható, és nem túl sűrűn van esély a test  fonákjának megdöbbentő fehérségét egészben megpillantani. Jobbára csak úszás közben, a “szárnyainak” fodrozódó peremén villan fel a világos árnyalat. Most azonban a vetélkedő hímekkel külön-külön lejtett tánc közben, csavarok, hurkok, spirálok együtteséből összeálló figurák közben, sűrűn fénylett fel a hasi oldal hófehérje. A kristálykék mélység hátterének kontrasztjával, a hullámokon eltörő napsugarak, felszín felől érkező fénypászmáinak irizáló, kusza nyalábjai által megszikráztatott hasak, kaleidoszkóp szerű látomássá változtatták a lebernyeg testek örvénylő gesztusait. A ráják palástján végigfutó sinuszhullám dinamikája minden oldaláról megmutatta magát, váltakozó ritmusú emelkedések és süllyedések egymással a legnagyobb harmóniában, amit áramütésszerű, hirtelen, menekülést színlelő lefordulások szakítottak meg, hogy aztán újra egymásra hangolódva folytassák a súlytalan lebegés forgatagában.
Az egészen a vízoszlop közepéig emelkedő rituálé, néha visszacsapott a tengerfenékig, “vulkánkitörések hamufelhőit” robbantva az aljzat finom homokjából, aminek ködéből, vakmerő műrepülőkként forogva törtek újra és újra elő, a jin és a jang szimbólumát idéző feketefehér összefonódásban.

Időn kívüli tapasztalat ez, teljesen el lehet merülni a természet nem mindennapi csodáiban.
Mozdulataiktól lenyűgözve órákig áztam a hűvös vízben, csak akkor vettem észre, hogy mindjárt megfagyok, mikor a hipotermia már kezdte szétforgácsoltatni a fogaimmal a légzőcső szilikoncsutoráját és egész testemben vacogva elhagyni kényszerültem a műsort. Végtagjaim szivaccsá áztak és még két takaróba bugyolálva is vagy harminc percig remegtem utána, de az ilyen dolgok messze megérik a kellemetlenséget és napokra fel tudnak tölteni lelkesedéssel, amire bizony meglehetősen nagy szükség mutatkozik a jelenlegi időkben.

Címke , ,

Goodtrip

Na, az életnek azért sikerült egy villámgyors kompenzációt nyomnia a roszemlékű múltkori túrára.
Ugyanis egy nap eltéréssel visszahívtak az ötösre megint és ugyan kicsit paráztam, hogy újra egy ilyen beteg, apokaliptikus trip-et kell megismételnünk, de végülis, annak pont  a legszögesebb ellentéte valósult meg.
A dolog ott kezdődik, hogy állandó, hullámzós, viharos felhőszakadás helyett, szikrázó napsütés és nyugodt tenger fogadott minket, valamint az ezzel járó kristálytiszta óceán.
Dacára, a csak pár napja fogyogató, de még igencsak kerek holdnak, az olyan, általában durva áramlatos helyeken, mint a Hin luang-on vagy az Elephant head rock-on is, moccanatlan víztömegbe bukhattunk alá. A búvárjaim ügyeskék voltak, és egyáltalán nem kínaiak, hanem európai, meg amerikai félék, nyomokban sem tartalmaztak szuicid vonásokat, kiválóan beszéltek angolul, jól érezték magukat és borravalót is hagytak tisztességesen.
A termeszeknek véget ért a reprodukciós ciklusuk, és nem szemetelték össze az egész hajót, nyomorúságos, kínok közt elpusztult kis testük szomorú maradványaival. A szakadt, lukacsos barkácstetőt szép újra cserélték, az elektromos nyavalyákat is orvosolták, így újra száraz, biztonságos érzés volt, a dining-decken tartózkodni.
Manták és cetcápák ugyan nem voltak most sem, azonban egy csomó másik féle nagy hal mutogatta magát. Óriási napóleon wrasse-k (Cheilinus undulatus)
napoleon wrasse
fekete (Archarhinus melanopterus)
blacktip
és fehéruszonyú (Triaenodon obesus) szirticápák,
whitetipkét csodaszép zebracápa. (Stegostoma fasciatum)  (Amit itt valamiért leopárdcápának hívnak, pedig az tök másik féle állat, és még csak nem is hasonlít a zebracápára. Mondjuk az igaz, hogy a zebracápa meg a zebrára nem hasonlít egyáltalán. Nem csak azért, mert a páratlanujjú patával rendelkező lóféle névrokonnal ellentétben, inkább porcoshal, és a tengerekben érzi jól magát a szavannák helyett, hanem mert csíkosság híján, – amit a zebrák legszembetűnőbb jellemvonásaként tartanak nyilván – egészen leopárdfoltszerű mintázatot visel.

zebrashark

A leopárdfoltos zebracápa

Szóval leginkább a zebracápa elnevezés a hülyeség, hiszen a rajta található pettyek sokkalta jobban emlékeztetnek a fent említett nagymacska bundáján ékeskedőkre, mint az igazi leopárdcápa (Triakis semifasciata) kültakarója, ami, viszont legjobban, valami vagány divattervező, betépett, textilmotívum  tervére hajaz, de úgy meg, ugye mégsem hívhatnak egy cápát…

leopard-shark-02

A fura mintájú leopárdcápa

Az igazság az, hogy a zebracápa, amikor megszületik, meg még utána egy rövid ideig tényleg úgy néz ki, mintha csíkos lenne, de ez egyébként hamar elmúlik nála, és utána már csak egyszerűen foltos, mindenféle sávosság nélkül, mondjuk ez az elnevezés meg talán kicsit hosszú lenne számára.)

baby_zebra_shark

A bébi zebracápa

És volt gitárcápa is!giant guitarfish  (Akivel persze megint csak a baj van, mert nemhogy nem gitár, de még csak nem is cápa, holott mindkét hátúszója cápaszerű, és úgy általában cápább, mint rája, azonban mégis a rájaalakúak öregrendjének képviselője, annak ellenére, hogy a rájákra ez a dorsal fin dolog csak igazán mérsékelten jellemző. Mindemellett magyarul “hegedűrájaféléknek” nevezik a (Rhinobatidae) családot, szóval ez a különböző húroshangszerekhez hasonlítgatás valahogyan rajtamaradt ezen a lényen, pedig a kevésbé muzikális, de jóval találóbb szívlapátfejű átmenetihal elnevezés formailag sokkalta jobban leírná.)
Aki óriási meglepetés volt, mert még soha nem sikerült találkoznom evvel a nagyon furcsa teremtménnyel.
A Kaja is megdöbbentően finom volt a túrán és a konyha a változatosság tekintetében is brillírozott. Arról nem is beszélve, hogy Koh bon felé hajózva, a kapitány letért az ésszerűnek tűnő irányról, először azt hittem, rendkívül erős áramlattal találkozott, és ezért előre korrigálta a hajó várható oldalcsúszását, de később kiderült, hogy üldözőbe vettünk egy szép nagy halászbárkát.

IMG_20180504_121528.jpg Noon a thai búvároktató, valamint a szakácsnő, amolyan rajtaütésszerű dingis “kalóztámadás” során, két hatalmas nejlonzsák halat és kalmárt zsákmányolt tőlük.

IMG_20180504_122120IMG_20180504_122139IMG_20180504_122147b

Amit eddig a cég történetében példa nélkül álló módon, a hajóorrban meg is grilleztek, a társaság nagy örömére.

IMG_20180504_183854 Gyanítom ez ilyen szezonzárási meglepetés volt a Thai crew részéről, hiszen mindenkinek jutott egy-egy rablóhús, (vagy ebben az esetben rablóhal, vagy rablólábasfejű.) Persze miután a vendégek nekiláttak megrágni az egy szem ajándék saslikjukat, addig minket a személyzet hülyére zabáltatott sült hallal, meg barbekjúpuhatestűvel.

Miután szerencsésen megtaláltam a víz alatt, a véletlenül vízbe bucskázott kis ibriket, ami a szent rizs, és a rossz szellemeket elűző füstölők tartására van rendszeresítve a hajóorrban található manóoltáron, onnantól hősnek számítottam, aki a transzcendens hatalmak szörnyű haragjától mentette meg, mind a bárkát, mind a rajta tartózkodókat.
Nem győzték köszöngetni, internacionális barátság alakult ki a folyton viccelődő kis boat-boyokkal is, bár közös nyelv híján jobbára maradt az activity, amin nagyon sokat nevettünk.
Aztán vittem nekik pár sört és megosztottam velük a füvemet is, ezt a dialektust pedig a világ minden pontján értik az emberek…

Hogy a végére, a túra tényleg tökéletes ellenpontozása legyen az előzőnek, itt a konstans szép idő után, a kikötőben kezdett el zuhogni az eső. Mindenesetre ez így sokkal jobb megoldásnak tűnt, mintha megint fordítva történt volna…

Címke , , , , , ,

Rája, rája rengeteg

A pillangó ráják(Gymnura altavela) nagyon szép és érdekes “teremtmények”!

Ez főleg akkor szembetűnő, ha százszámra képviseltetik magukat egyetlen öbölben.

Lépten-nyomon, illetve leginkább úszva, de folyton beléjük botlasz a sekély vízben… néha tényleg lépten és botlasz, hiszen az óceán térdig érő részén is csak úgy illannak el a lábad alól, ráadásul az 1-1.5 méteres példányok.

Így augusztus táján szaporodási célból lepik meg ezt az egyetlen egy kis partszakaszt, valószínűleg ezért olyan idegesek ha az elmélyült homokban rejtőzködésüket megzavarva, simogatással bosszantják őket. Mesterei az álcázásnak, szürkésbarna márványoserezetű alapszínükön lévő apró sötét pettyeik szinte észrevehetetlenné teszik az aljzatban heverve, rejtőszínük hatékonyságát avval tetézik, hogy finoman beássák magukat, a bőrük árnyalatára kísértetiesen hasonlító, halott tengeri állatok mészvázának fehér morzsalékával és sötét vulkanikus törmelékkel vegyes, színes szürke homokba, kizárólag a lüktetve “pislogó” kopoltyúnyílásaik árulják el őket.

Mindössze ennyi látszik belőlük

gyönyörűek és villámgyorsak akár egy űrhajó…

Ahogy a talajról elrugaszkodó ” lepkék” sebesen tovalibbennek, fura formájuk és a hátukról lesodródó homok örvénylése azt az érzetet kelti mintha egy találatot kapott B-2-es bombázó után gomolygó füst pamacsait látnád…

Remélem élvezhetőek a felvételek ,ugyanis ez az első próbaútja a kis gopro-nak az Atlanti-Óceánban

Mivel elég közel fekszenek egymáshoz, sokszor csak egy példány körvonalait látod, csak ha közel úszol derül ki hogy 3-4 fekszik egymásra lógatott szárnyakkal. Egy óvatlan mozdulatra egymást is felzavarják, kisebb vízalatti homokvihart generálva köréd. ilyenkor apróbb forgalmi dugó is kialakulhat, mindenfelől ráják csapkodnak. Ma az egyik, egy az egyben lefejelte a maszkomat, miközben egy lassan tovavitorlázó társát követtem és ő éppen pont szembeúszott velem. Azért egy ilyen karambol persze nem túl veszélyes, hiszen még az ebédlőasztal méretű példányok testének  jelentős hányada is csak maximum 2-3 cm vastag lebernyeg, ami borzasztó izmos ugyan, de puha és furcsán sikamlós-selymes tapintású. Kecsesek és kicsit félelmetesek, bár ez utóbbi tulajdonságukat inkább a méretük és a tökéletességük ébreszti az emberben…

Lenyűgöző ennyi csodálatos lényt, egy helyen, ilyen koncentrációban látni.

Gyertek jövőre is rájáék!!!

Címke , , , ,

bigfish

Kezdetben nem nagyon kedveltem ezt a kis, a kikötő hullámtörő fala miatt mesterségesen nyugodt, fekete homokos öblöt, a kicsit felkavarodott sekély vizével és a hozzá járó szemetelős “csácsóhaddal”. Mióta nem nagyon köt kötelesség vagy annak közelsége más partokhoz és a hullámok is elhagyták a délvidéket, egyre többet járok le ide vadászni, úszni, vagy csak úgy leöblíteni magamról a forróság miatt rámkövesedő verejték sópáncélját, napról napra jobban tetszik. A maszkot soha nem felejtem otthon és ha nem kavarják fel a vizet az áramlatok, csodaszépen látható milyen változatos élővilág lapul a víz alatt. Az idők során kiismertem az egész területet, minden kis zátonyt, sziklát, a bóják betonkoloncait, az elsüllyedt vitorlások tetemeit, kövek alatti zugokat. Tudom merre laknak a polipok, hol tanyáznak a nagyobb halak, stb. A minapi kis hőségriadó miatti mártózás során találkoztam a legnagyobb élőlénnyel, amit az eddig óceán felszíne alatt töltött idő alatt látnom sikerült. Egy rájával, ami nagyobb volt nálam. Véletlenül vettem csak észre, hisz teljesen be volt ásva az aljzatba, ugyan a körvonalai látszottak, de egyszerűen nem számítottam ilyen méretű lényre a közelemben. Szerencsére csak 3- 3,5 m-es mélységben feküdt, így egy levegővel(mondjuk többet nem is tudok venni) is sokáig  nézegethettem és ő is egész kíváncsinak bizonyult. Világoskék szeme van, U-alakú pupillákkal!

Hagyta, hogy megsimogassam a búráját és egy helyben lebegett, lerázva magáról az álcázó homoktakarót, majd pár perc múltán lassan fodrozva a szárnyait elindult az öböl kijárata felé. Követtem, csodálatosan néz ki ahogy a fenék szintkülönbségei közt vitorlázik, anatómiája és mozgása teljesen idegen a felszínen tapasztalható állatok struktúrájától, így olyan mintha egy fura sci-fi-t néznél. Nagyon vicces módon alkalmazkodott az úszási sebességemhez, ha lassítottam ő is visszavett a tempóból, ha belehúztam ő is gyorsított… kurvajó, szinkronúszás egy hatalmas tövises rájával! Egy idő után már nem nagyon tudtam lépést tartani vele, mivel a mélység fokozódott ráadásul, kikötő torkolata felé vette az irányt, ahova kontraindikált bója nélkül beúszkálni, mivel a hajómotorok propellerei könnyűszerrel ledarálhatják a felelőtlen snorkelezők selymes kis koponyáját.

Ugyan nem volt nálam víz alatt is használható fényképezőgép (mivel nincs is olyanunk) de az interneten találtam egy képet, ami nagyon hasonlít az öbölben talált szárnyas cimborára…Image

Címke ,