repülő címkéhez tartozó bejegyzések

első nap

Az már önmagában elég vicces dolog, ha az ember kicsit késésben van, amikor a repülőjét kellene elérnie, ezért gyalogszerrel csámpázik a reptér irányába keresztül a kifutópályán. A “terminálhoz” érve azonban ki kell mennie a kerítésen túlra, megkerülni az épületet, hogy odabenn, hosszas várakozás és fontosnak álcázott felületes procedúrák után újra kiengedjék oda ahonnan érkezett, a kifutó forró betonjára. A “becsekkolást” követően, a szűkös, de azért úgy-ahogy légkondicionált (Az épület teteje pont ugyanavval a bádoggal van befedve, mint a sziget szegényes kis viskói, amin már ezekben a korai órákban is tojást lehetne sütni. A tetőlemezek a fal legmagasabb pontjától számított 30 centis távolsága is nagyjából megegyezik a kisebb építményeken tapasztalhatóval, így a belső tér ugyan esővédett, de szigetelés híján tulajdonképpen a szabadban vagyunk. Gyanítom ettől lehet, hogy a légkondicionáló berendezés sajátos, elkeseredett hanggal próbálja az illetékes süket fülek tudtára adni, hogy tulajdonképpen egy egész trópusi sziget hőmérsékletének módosítását bízták rá, és ez hallhatóan meghaladja a képességeit.) váróban találkoztunk az amerikai főnökünkkel, aki reggeli gyanánt, rögtön egy jó hideg Victoria classic nevű sörrel indította a napot. Ez kiváló ötletnek tűnt ezért én is sebtiben csatlakoztam ehhez a kezdeményezéshez, végtére is nyaralni indulunk…
Szerencsére nem volt feladott csomagunk, mert akik úgy döntöttek, hogy igénybe veszik ezt a szolgáltatást, azok miután azt hitték, hogy evvel le is van tudva a poggyászprobléma avval kellett szembesülniük, hogy az agilis reptéri munkások, egyenként behozták a bőröndöket, hátizsákokat a helyiségbe és a váró méreteihez képest igencsak aránytalan mértékű hangerővel kezdték firtatni a tulajdonos kilétét, ha az nem jelentkezett, újabbat szemeltek ki és ez egészen addig ment, amíg valaki rá nem ismert a saját cuccára. Ezután a tulajjal együtt benyomakodtak egy üvegfalú helyiségbe szanaszét pakolták a csomagok tartalmát, majd indult az egész elölről. A kézipoggyászokat nem vizsgálták át. (én pontosan ugyanavval a cókmókkal utaztam amivel ide is érkeztem, “redy”-vel a közepes méretű North Face hátizsákkal amit még egyetlen légitársaságnál sem fogadtak el kézipoggyásznak)
Nagysokára begördült a kis kétmotoros légijármű és felnyomakodhattunk rá, (A nem kézipoggyászként regisztrált csomagok amik miatt uszkve másfél órával később indultunk, természetesen ugyanott utaztak ahol mi, a különbség csak annyiban állt, hogy a reptéri melósok vitték fel őket a lépcsőn az utasok helyett)

Röpke egy órás kényelmes utazás (rumoskávé) után landoltunk Managuában, ahol már várt ránk Myron a másik főnökünk. Nagyzolósan kibérelte a fővárosban megszerezhető legnagyobb legfényesebbre pimpelt terepjárót és azonnal elrobogtunk a bevándorlási és mindenféle külhoni polgárokra vonatozó ügyintézési hivatalba. Az odafelé vezető úton máris kaphattunk egy kis ízelítőt az igazi Nicaragua kevésbé fényes arcából. Végig, a várost átszelő hatsávos út mentén árusok hada táborozott, és ha a rendszeres forgalmi dugó következtében lelassuló forgalom megengedte azonnal megrohamozták a járműveket. volt aki csak a sztenderd kéretlen ablakmosós szolgáltatással támadott, de nem volt ritka a fejen egyensúlyozott nejlonzsákból árult a zacskósvíz, hámozott sós(!) narancs és egyéb zöldség gyümölcs sem. Mégis többségében a közlekedéssel kapcsolatban álló portékákat próbáltak rásózni az utazókra, úgymint ablaktörlő lapátokat, motorolajat, bólogató jézuskrisztust, telefontartót, vezetőülésre rakható műbőrdíszműves huzatokat, műszerfal szagosítót, hordozható autós házioltárt és ki tudja még mi mindent,(érdekes módon fagyállót nem) talán a legmegdöbbentőbb a felfújható medence és a nagyméretű, papírmaséból készült mesefigurák voltak. (Mint később megtudtam ez utóbbiakat piñata-nak hívják, és gyerekzsúrok kedvelt vendégei. Cukorkával és egyéb édességekkel vannak megtöltve és miután valahová fellógatják őket, a bekötött szemű ünnepeltnek kell egy bot segítségével szétvernie, nehezítésként persze a többiek egy madzagon rángatják és jókat röhögnek rajta ahogy vakon csapkod a levegőbe).
Az igazi cirkusz azonban akkor kezdődött amikor megérkeztünk a hivatalba. A szükséges okmányokért való sorban állás közepette, volt idő szemügyre venni a méretes helységet, a világ mindenféle szegmenséből érkezett, milliónyi várakozó között. A procedúra kilátástalanságát nagyjából enyhítette, az a nemtörődöm vidámság amivel rögtön az ügyintézők ablakai mellett elhelyeztek egy amerikai, színes, cukros fánkokat forgalmazó bódét valamint a gazdátlan információs pulttól áthúzott elektromos kábellel működtetett mikrohullámú sütővel felolvasztott mirelitpizzát árusító egységet. A sorok között, hangos zsivaj közepette, gyerekek rohangáltak, mezítláb, vagy csak csúsztak-másztak, bukfenceztek a padlón, miközben a falakról, a Nicaraguaiak Che Guevarája, a túlméretes “kávbojkalapot” viselő keresztényszocialista(!) forradalmár, Augusto Nicolás Calderón Sandino igéző szemű képmásai figyeltek szigorúan.
Minekutána megszereztünk pár kitöltendő okmányt, gyorsan az épületből kifelé vettük az irányt, a nagyobb tapasztalattal rendelkező helyi főnökünket követve. Akkor még nem is sejtettem miféle komédia kellős közepébe fogunk cseppenni.
A kerítésénél lévő sorompónál egymás hegyén hátán kiáltozó embertömegre lettem figyelmes (valamiért nem lépték át a hivatali terület határát) az egész harsány csapat hasonlóan nézett ki, mint az erőszakosan saját szolgáltatásukat kínáló taxisok hada, akikkel akkor találkoztam mikor először léptem Nicaraguai földre a reptérterminál üvegajtója után.
Kiderült, hogy most sincsen másként, természetesen el akarnak adni nekünk valamit, de csak később derült ki a ránk sózandó szolgáltatás mibenléte. Az egész utca hosszában, különféle bódék, sátrak vagy csak slendriánul kifeszített nájlonponyvák árnyékában, (vagy csak úgy a szabad ég alatt), rettentően elfoglalt ábrázatú emberkék ücsörögtek, ósdi analóg írógépek és kiszolgált xerox másolók társaságában. Az árnyékolókra vagy az asztalukhoz támasztott leharcolt táblákra festett cégérek tanulsága szerint: Ők voltak az ügyvédek, közjegyzők, és egyéb jogtudor, bürokrata mikulások. A bejáratnál tolongó és üvöltöző alakok az ő fogdmegjeik, vagy szép szóval PR-osaik voltak, akik a lehetőségekhez mérten minden rendelkezésre álló módszert bevetettek, hogy klienseket szerezzenek a megbízóiknak. Pár sátron még az is fel volt tüntetve, hogy a földi ügyek ezen szorgos intézői, a transzcendens nagyúr sokféle igazsága közül éppen melyik változatot elfogadó felekezetet preferálják.

“Az isten ügyvédje”

az ördög ügyvédje

Na el is kapott minket egy, a körülményekhez képest viszonylag jól öltözött, olajos hajú fiatal ügynök és egy megtermett fekete hölgyhöz irányított, aki miután megtudta mi járatban vagyunk rögvest akcióba lépett. Még alig értünk oda máris betessékeltek egy hajózási konténerből rögtönzött “irodába” és azon vettük észre magunkat, hogy sötét zakóval leterített vállal (trikós képen mégsem szerepelhetsz a nyilvántartásban) ülünk egy fehér lepedő előtt és egy kötényes néni épp kisüti a szemünket a polaroid masina erős vakujával. Útlevél elvesz fénymásoló villan, tűzőgép csattan, ripsz-ropsz egy valag pecsétes papír büszke tulajdonosai voltunk.

Foto foto

DSCN2006

Ez persze csak az első felvonás, az ügyintéző asszonyság sürög forog, átvezet bennünket a robogó motorok, kamionok, taxik és lovas/szamaras kocsik közt, az életveszélyes útszakasz túlfelére, ahol nekiláthattak a papírmunka fárasztóbb részének. Ahelyett, hogy kitöltögethettük volna békében a magunk paksamétáit, egy sötét szövetnadrágos, inges, csillogócipős (elhiszem én, hogy a jogi dolgoknak meg kell adni a módját, de elképzelni sem tudom ezen a klímán, hogy nem rohadnak meg ebben a maskarában, rólam még az árnyékban állva, trikóban is ömlött a habos veríték)törvényszolgának diktálhattuk pontról pontra, a mindenre kiterjedő adathalmazt. Az összes felmenőm születési idejétől a testvérem foglalkozásáig, az ég világon mindenre kíváncsiak voltak. Először azt gondoltam magamban szép tőlük, hogy megpróbálják a golyóstollforgatás terhét levenni a vállunkról, csak aztán jutott eszembe, hogy valószínűleg egy nap alatt több írástudatlan emberel van dolguk, mint ahányat én egész életemben láttam.

DSCN2008

Néha kicsit feltámadt a szél, ez meglobogtatta az írógépekkel lesúlyozott eprecskés terítőt felborított néhány műanyagszéket és magával ragadott egy-két iratköteget, ami után a hangosan dudáló autók között, cikázva rohangáltak az agilis ügyintézők.

Mellettünk festett hajú szomorú szemű néni várta a csüggedten a klienseket, ő már régi motoros lehetett a szakmában, mert rutinosan öklömnyi kődarabokkal súlyozta le a dokumentumokat.

Ügyfélre várva

DSCN2009

Mindeközben persze zajlott az utcai élet, hangos zsivaj, fülsértő dudák, csaholó kóbor kutyák, üvöltöző mozgó árusok zakatoló írógépek. A betűvető masinát csapkodó asszonyságokhoz teljesen nyugodtan sétáltak oda, az aktuális “mindenárus” figurák, látszólag egyáltalán nem törődve avval az igencsak szembeötlő ténnyel, hogy az éppen ügyfeleivel foglalkozó hölgy, pillanatnyilag nem túl sok hasznát veszi a pillanatragasztónak, műanyag szűzmáriának, zseblámpának, vagy a machete élezési szolgáltatásnak.

Tak-tak-tak-takatak-tak-dziiing-rrrrr-tak-tak-tak-takataktatak…

DSCN2010

Voltak akik a perzselő hőmérséklet tekintetében, némiképp versenyképesebb portékával házaltak, úgymint a zacskóba töltött jeges kóla, vagy csak egyszerűen a fejen hordott zsákból osztogatható tasakos víz.

zacskósvíz

A hosszas procedúra végére kiderült, hogy az okos főnökünk nem igazán készült fel a bürokrácia útvesztőjének nem is annyira rejtett csapdáira, úgymint a munkáltatói szerződés megléte (pedig ezt még én is jó előre említettem neki, aki nem vagyok túlzottan járatosnak mondható a foglalkoztatási engedélyek beszerzésének kacskarigós csapásain.)

Mivel innentől már csak neki kellett rohangálnia, a szép, csicsás légkondicionált dzsippel elfuvarozódtunk az ideiglenes szállásunkra, majd a szabadnapos mikuláskinézetű amerikai másikfőnökünkkel elindultunk csillapítani a farkaséhségünket.
Az étterem kínálatában szereplő HÚS-okat megpillantva rögtön dupla adagot rendeltem, majd az elfogyasztása után sebtiben repetáztam is belőle. Nem vagyok egy amolyan tipikus cupákoló, velőkiszippantó, pacalrágó, belsőségharapó, vérivó, csúcsragadozó fajta, de hónapok óta lecsón, meg kókuszos, ananászon (félreértés ne essék az is nagyon finom) tartott szervezetem teljesen megvadult a  szép szelet sült izomkötegek láttán. A fehérjemámorban úszó agyammal észre sem vettem, hogy a kiadós élelem belapátolása közepette megittam vagy három sört, és a pirospozsgás képű főnökünk továbbra is szorgosan rendeli a következő köröket.
Úgy esett hogy már délutánra sikerült ügyesen berúgni, és ezt egészen hajnalig folytattuk, különböző vendéglátói egységek látogatásával. A lealjasodás mértékét jelezheti, hogy az egész nap egymásután sorjázott söröket követően egy kubai bárban rájöttünk, hogy elég volt a papírkutyaságból és most már talán inkább rumot kellene vedelni és a hajnali részegség megkoronázásaként frissen összeszedett vadidegenekkel indulni karaoke (a szórakozás ezen formája mindig is érthetetlen volt előttem) buliba…

DSCN2017

Reklámok
Címke , , , , , ,

tengeri sziget

Pompásan kialudva és frissen zuhanyozva(!) indultunk ki a már jól ismert légikikötőbe, várakozni persze most is kellett és ezúttal a szétpakolást sem úsztuk meg. Szerencsére azonban a nehezen összecsomagolható hátizsák megúszta az inspekciót, így velem maradhatott az amúgy tiltólistára tett, szép nagy üveg kukacos mezckal, amit még mexikóból hoztam ajándék gyanánt.

A váróban üldögélve volt időm eltöprengeni azon, hogy a harmadik világbeli országok miért nem jutnak igazán egyről a kettőre. A kifutópálya gyepét karbantartó figura és az általa végzett tevékenység, úgy-ahogy körvonalazta is a választ a fejemben forgatott kérdésre. Az úriember kétrét görnyedve, kezében egy machetével aprította a magasra nőtt fűféleségeket. A kimerítőnek látszó széles mozdulatok nyomában, alig pár szál levágott gaz repült a levegőbe, a többi csomó leginkább elfeküdt a konvex ívű széles penge csapásai nyomában. A szorgos melós mögött letarolt pár tíz négyzetméternyi terület, a munka hatékonyságát elnézve több nap kimerítő kaszabolás eredményének látszott és leginkább a villával való levesfogyasztást juttatta eszembe. Meggyőződésem, hogy egy hosszú kaszával a kézben, igen nehéz dolog utat nyitni magadnak a dzsungelben és a kókuszdiók felnyitásához sem a legmegfelelőbb eszköz, ám valószínűleg, ez ugyanúgy igaznak bizonyul a machetével való aratásra vagy fűnyírásra is. Szóval az edukáció, illetve annak hiánya és ennek következtében a racionális gondolkodás részleges elmaradása okozhatja túlnyomó részt a térség súlyos lemaradását.

Az aprócska turbopropos gépecske, harminc-negyven utast röpített át, nagyjából huszonöt perc alatt, Nicaragua egyik népszerű karibi szigetcsoportjára, ami összesen két zsebkendőnyi földdarabból áll, névszerint: Big Corn island és Little Corn island. Mi a nagyobbon szálltunk le, ugyanis csak itt van repülőtér és az eddigi információk alapján a munkahelyünk is itt lesz.

Hogy a szigeteknek mi köze lehet a kukoricához, azt nem igazán tudom, de hogy a nevükben szereplő növényből egyetlen tő sem található itt, abban nagyjából biztos vagyok.

Myron, az egyik főnökünk már várt minket a kifutó melletti bódé előterében. Ő helyi figura és az általa beszélt angolt még akkor is csak nagyon nehezen érteném ha nem dadogna folyton. Kicsit ciki is, hogy ugyan beszélek angolul, mégis minden második mondata után vissza kell kérdezzek, hogy nagyjából kikövetkeztessem miről is akar hebegni. Na mindegy, ezt is majd megszokom valahogy. A dive center vadonatúj, az épület még  nincs is teljesen befejezve, viszont a megvásárolt felszerelés tökéletes az induláshoz. A másik főnök, (valószínűleg a pénzeszsák csendestárs) az amerikai Mr.Den aki leginkább egy borostás mikulásimitáttorra emlékeztet és az első benyomás alapján sokkal jobb fejnek tűnik mint Myron, aki valamiért mindig valami más, általam fel nem tett kérdésre válaszol ahelyett amire a választ várnám.

Az első nap, rögtön a cuccok lepakolása után, munkával indult. Hajninak azonnal jutott egy DSD amit jobb híján a közeli erős hullámverésnek kitett öbölben bonyolított, mert nem igazán látták el tanácsokkal. Én ugyancsak a site-ról való bárminemű információ híján vezettem az első merülést, de szerencsére nem volt komolyabb probléma. Sokat vacilláltam rajta, hogy bevalljam-e a helyismeret teljes hiányát a kedves vendégnek, vagy csak próbáljak nagyon magabiztosan úgy tenni mintha bármi alapom lenne a magabiztosságra, de aztán a merülés biztonsága érdekében inkább felvázoltam a búvárunknak, hogy én is teljesen új vagyok a szigeten szóval mekkora fun lesz együtt felfedezni a merülőhelyet.

Mint utóbb kiderült egyik főnökünk sem búvár, és úgy általánosságban sincs túl sok fogalmuk arról, hogyan megy ez a dolog a víz alatt, vagy, hogy a felszerelés beszerzésén kívül miként is kell egy búvárbázist üzemeltetni. (Hozzáértés nélkül az equipment kiválasztása is úgy zajlódhatott, szerintem, hogy bementek egy Scubapro márkaboltba, ahol az élelmes eladó rájuk sózott minden szart, ami esetleg szükséges lehet egy efféle biznisz beindításához. Ez persze nem baj, mert legalább van pótalkatrész és javítókészlet nagyjából az elkövetkezendő 20 évre. 🙂 )

Úgy tűnik itt nekünk kell majd kitalálni, hogyan és mint lehet a helyet működtetni, mert a kedves főnökségnek halvány lila dunsztja sincs róla és szemmel láthatóan a szervezés sem az erősségük. Ez persze jó kis kihívás és valószínű menni is fog, de egyenlőre félek tőle egy kicsit, hogy majd megpróbálnak kifejezetten hülye dolgokat ránk erőltetni, ugyanis az eddigi tapasztalataim alapján az igazi kóklerek szeretnek a leginkább beleszólni a hozzáértők dolgába.

Elvileg majd itt a divecenter hátsó helyiségében alakítanak ki nekünk szállást, de addig is a sziget másik oldalán lévő paradicsomi apartmankomplexumban helyeztek el minket, amely épületegyüttes ugyancsak Mr. Den tulajdonát képezi és nagyjából úgy néz ki, mint amilyenekről a drága karibi utakat kínáló utazási ügynökségek falinaptáraiba szoktak fotókat készíteni…

Címke , , , , ,

reunion

Managua reptere nem csak a mexikóvárosi Benito Juarez-ről elnevezett óriáshoz képest tűnt jelentéktelennek, hanem valójában kicsike volt. A felszállási helyhez képest itt tapasztalt hőmérséklet, szó szerint mellbe vágott, ahogy kiléptem a gondosan temperált gépmadár belsejéből. Kifejezetten kellemesen éltem meg, hogy a meleg ruhák, aminek pár órája még örültem volna, most nem rohadnak rá a párás melegtől amúgy is bőségesen verejtékező szervezetemre. A belépési vámos-vízumos procedúrát követően, egészen hálás voltam a reptéri személyzetnek, amiért úgy ítélték meg, hogy a nehezen összepakolt cókmókomat nem szükséges atomjaira szedniük, mint a velem együtt utazó pár kolléga nehéz bőröndjeit. A terminálból kivergődve, súlyos léptekkel és a körülményekhez képest felölthető leghatározottabb tekintettel előretörtetve, sikerült éket vernem az egymás hegyén-hátán csüngve üvöltöző, harsányan és ellentmondást nem tűrő módon magukat ajánló taxisok, phalanx szerű, zárt hadtestébe és kevés lökdösődés után átjutottam a zsibongó tömött sorfalukon. Némi tétova toporgás után átváltottam a megmaradt dollárkáim felét a Nicaraguában használatos Cordoba nevű pénznemre. A kezembe kapott, lejhez hasonlóan nejlon tapintású bankjegyek tömegét szorongatva, szomorúan konstatáltam, hogy Latin Amerika legszegényebbnek tartott országának hivatalos fizetőeszköze, pontosan tízszer erősebb valuta, mint kis hazámban használatos, jó, magyar forint. (Nicaragua jobban teljesít)

Sajnos a pici reptéren híre-hamva sem volt csomagmegőrzőnek vagy ehhez hasonlatos szolgáltatásnak és a perzselő, fülledt melegben nem nagyon volt ínyemre, hogy minden megmaradt földi ingóságommal a hátamon fedezzem fel a főváros szépségeit. Így lemondtam erről a programról és inkább a légkondicionált váró egy eldugott zugában próbáltam átvészelni a következő hat órát, ami Hajni érkezéséig hátravolt. Közben jobb híján szenderegni próbáltam, valami olyan pozíciót felvéve, hogy a testemmel minden oldalról takarjam a cuccaimat, egyrészt, a velem szemben zenélő karácsonyfa (hehe) körül szaladgáló gyerekek, másrészt a szemfüles tolvajok elől. Talán mondanom sem kell, hogy a antropomorf testfelépítés, ennek a két funkciónak az egy időben történő ellátását egyáltalán nem teszi lehetővé, szóval vagy az értékek hatékony megóvására, vagy az alvásra nem alkalmas. Mivel úgy ítéltem meg, hogy ha a cuccaimnak lába kél, akkor úgyis lesz elég időm egy pálmafa alatt szundikálni, amíg éhen nem döglök, vagy ki nem toloncolnak az országból, ezért próbáltam inkább az értékeim biztonságára koncentrálni és erősen küzdeni a rohamokban rám törő fejbólintós kamionosalvás ellen.

Ebben igen sokat segített, az előbbi posztban említett végtelenül ostoba játék a kölcsön smartfónom idegesítően világító kijelzőjén. Nos azt hiszem, még soha a büdös életben nem telt az idő ennyire, de ennyire lassan… Persze az időnek olyan a természete, hogy előbb vagy utóbb de elmúlik, most is ez történt. Azóta óriási bajnoka vagyok a zseléscukorkaroppantásnak, a kötélvágással cukizöldszörny etetésnek, a madárhajítással disznóólrombolásnak és minden egyéb baromságnak, amit egy okostelefonba bele lehet zsúfolni az idő hatékony elbaszása céljából.

Az érkezést megelőzően elmúlt belőlem az éhség, a fáradtságom elpárolgott, úgy dobogott a szívem ,mintha épp a Niagarán készülnék egy saját építésű kajakkal lebucskázni. Általánosságban úgy éreztem magam, mint a kisfiúk a karácsonyi ajándékbontás előtt. A gép nagyjából időben landolt és a taxisok prédára ácsingózó hada mögött, immár én is ott toporogtam a széles üvegajtó nyílására szegezett várakozó, izgatott tekintettel.

El sem tudom mondani mennyire örültem amikor megláttam feltűnni, a sok, bőröndöt húzogató turista gyűrűjében, (az elmúlt majdnem 5 évet, pár nap kivételével jóformán szorosan egymás mellett töltöttük, ezért ez a kicsit több mint egy hónap Hajnihiány, olyan volt, mintha valami nagyon fontos testrészemet kellett volna nélkülöznöm.)

A nagy találkozás, egy külső szemlélő számára könnyen megidézte a hetvenes évek amerikai mozifilmjeinek, szirupos, romantikus jeleneteit. Régen voltam ennyire nagyon boldog.

Miután kiölelkeztük magunkat, sebtiben bevágódtunk az egyik harsány taxisofőr verdájába és sietve kiautóztunk a környékbeli buszállomásra, ahol két olyan járgány várt az indulásra, amiket a távoli Európában, leginkább a közlekedési múzeumok oldtimer részlegén szoktak volt mutogatni az igen tisztelt nagyérdeműnek. A beszállás előtt felpakoltuk a csomagokat a busz tetejére, amit úgy-ahogy letakartak valami hevenyészett ponyvákkal. A gyors helyfoglalást nagyban megnehezítette, hogy a székek ugyan számozva voltak, de a beszállítást segítő figurák láthatóan nem voltak tisztában a helyiértékekkel, vagy a számok fogalmával úgy általában. Egy bő fél óra leforgása alatt, valahogyan mégiscsak sikerült dűlőre jutni a bonyolultnak tetsző ülésrenddel. A sokat sejtető “chicken bus” elnevezéssel és a várakozásaimmal ellentétben, szerencsére egyáltalán nem utaztak velünk, sem csirkék, sem kecsék, sem semmiféle élő állatok. Miután a busz zsúfolásig megtelt mindenféle formákkal a pilóta felbőgette az öreg, hallhatóan sokat próbált motorokat és evvel egy időben elindította, a helyi viszonylatban valószínűleg a lakodalmas slágereknek megfeleltethető videoklip válogatását, a szélvédő mögé szíjazott képernyőn. A latin muzsika, túltelített harsány színekkel kísért felvételei, nagyjából pálmafákkal szegélyezett medence körül twerkelő hiányos öltözetű hölgyeket és rikító ruhákba bújtatott gitározó macsókat ábrázoltak különböző kameraállásokból, uszkve négy teljes órán keresztül, aztán a sofőr mégiscsak jobbnak látta, ha aludni hagyja az utazóközönséget. Mivel a busz hátuljában elhelyezkedő, összefüggő üléssoron sikerült helyet kapnunk és én pont a kettesével álló székek közötti kis folyosóban ültem, ezért a kicsit több mint hat órát igénybe vevő utazást ugyancsak alvás nélkül töltöttem. Az előttem álldogáló úriember, egy idő után leült elém, majd konkrétan rászunyókált a lábamra, evvel, az ugyan kevéssé komfortos cselekedetével viszont elejét vette a székről való folytonos lecsúszásomnak. Így ez után már csak azon kellett erőlködjek, hogy az útfelület tekintélyes méretű egyenetlenségeit csak mérsékelten korrigáló kemény lengéscsillapítók miatti pattogó, zötykölődő mozgástól, ne szenvedjenek maradandó károsodást a gerincoszlopom nyaki csigolyái.

A vas.

buszunk

optikai tuning cicával

buszunk2

Van aki ilyen szép kislányokat szül, miközben Tamás buszokat épít…

buszunk3

Fényvisszaverős pimp.

buszunk4

Éjfél után egy kicsivel, megálltunk egy rövid kis pihenőre egy útszéli csehóban, ami természetesen ötvözte a kocsma, a vendéglő, a vegyesbolt és az ehhez hasonló közösségi helyek funkcióit. Itt a jócskán több mint 24 órája tartó koplalásom miatt, fittyet hányva a hely cseppet sem eukonform higiéniai körülményeire, gondolkodás nélkül rendeltem egy perro calientét, és egy helyi gyártmányú toña névre hallgató söritalt. Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyennek a helyi hot-dog valójában bizonyult, és lehet hogy csak a kimerültség miatt, de a sör is nagyon jól esett. Az utazás további része nagyjából abból állt, hogy megpróbáltam megóvni a vállamon alvó kedvesem álmát, és evvel együtt igyekeztem kiküszöbölni a zötykölődés nyaki ínszalagokra gyakorolt káros hatását. A hosszú, kimerítő buszút végére, mikor végre elértük Rama-t, már jócskán megdöntöttem a nemalvási rekordomat, és nagyjából arra is rávertem bő 12 órát, szóval szinte egyáltalán nem tudtam felfogni mi zajlik körülöttem. A Panga névre keresztelt folyami taxi indulására újabb három órácskát kellett várnunk, de ezt már képtelen voltam ébren kibírni. Ezért valahogy betuszkoltam a lábaimat a padon keresztbe tett karfa alá, hogy majdnem a teljes testhosszommal el tudjak nyújtózni, ez ugyan jelentősen mérsékelte a vér egészséges, szabad áramlását az alsó végtagjaimban, de ilyen apróságokkal már nem nagyon volt erőm törődni.

Úgy-ahogy tudtam aludni kb. másfél órát, ezután zombikként levonszoltuk magunkat és a cuccainkat a folyó menti stégre, ahol a többi utas már nagyon nyüzsgött a bárkák körül, de én még mindig nem igazán voltam magamnál. Azt már a kis motoros lélekvesztő elindulása előtt kiszámoltuk, hogy szinte semmi esélyünk nincsen a bluefilds-ből pár óra múlva felszálló, előre lefoglalt repülő elérésére, de innen amúgy sem nagyon volt más lehetőség eljutni oda, szóval mi is elkezdtünk a hajók körül sertepertélni. A “matrózok” szorgosan kérdezgették, hogy hányas számú pangára vettünk jegyet, de hiába mondtuk hogy a négyesre, így is-úgyis bezsúfoltak minket az amúgy már színültig feltöltött hármas bárkába. A vízvonal már a beszállásunk előtt is majdnem elérte a ladik peremét, majd nyugtalanítóan közel húzódott hozzá, ahogy bepréseltük magunkat a szűkös padokra, ez a kapitányt egy cseppet sem érdekelte és egy rövid kis pöfögés után teljes tolóerőre kapcsolta a gázkart. A törékeny vízi jármű méretéhez képest igen tekintélyes teljesítményű külmotor, a vagány siklóhajókhoz hasonlóan kiemelte a a vízből a hajó orrát és szélsebesen kezdtük hasítani a mozdulatlan barna vízfelszínt. Az Escondido nevű sötét vizű folyót áthatolhatatlannak látszó trópusi erdő szegélyezi, (talán ezért is nevezték el rejtőzködőnek) néhol kis irtásokkal, amin szegényes fakalyibák düledeznek a vízből kimeredő cölöpökön, néhol tehenek és disznók legelésznek és gyerekek rohangálnak fel-alá a házak körül. A szemben elhaladó, a mienkhez hasonló csónakok fara által vetett méretes hullámok előtt, kicsit lassítva keresztbe fordultunk, csobbanva átbillegtünk a hullámtarajokon, majd megint felbőgött a dög nagy motor és újra mély, lassan csillapodó barázdákat szántottunk a lassan hömpölygő folyam zöldes barna felületébe. Útközben több ízben is eleredt az eső, ilyenkor a hajóorrba feltekert fekete nejlont a fejünk fölé húzva haladtunk tovább, a menetszéltől hangosan csattogó műanyagponyvát a hajó oldalához szorítva. Időnként előbújt a nap is a gomolygó felhők közül, csodálatosan kiszínezve a burjánzó vegetációval övezett víztükröt.

Itt tétovázunk.

tétováz

Itt meg már hasítunk…

hasítunk

Bluefilds-be megérkezve gyorsan taxit fogtunk és kivitettük magunkat az icipici, még az előzőnél is sokkalta kisebb reptérre annak reményében, hogy hátha elkapjuk a gépünket. Természetesen az már órákkal előbb felszállt, de még hitegettek minket egy kicsit, hogy ha megvárjuk a következő járatot, akkor arra talán ingyen felpréselődhetünk. Egy kedves reptéri figura, megszánva minket felajánlotta, hogy letehetjük nála a cuccainkat, ha a várakozást esetleg megszakítanánk egy kis városnézéssel. Így is cselekedtünk és a “városban” való hosszas bolyongás után találtunk egy helyet, ahol végre csillapíthattuk a hosszú ideje magunkkal hurcolt farkaséhségünket.

A reptérre már jóllakottan botorkáltunk vissza és mivel a cókmókunkra ügyelő úriember az ígéretéhez híven nem lopta el azokat, meg is köszöntük a jócselekedetét némi dollárjutalommal. A hirtelen elfogyasztott eledel előidézte kómaközeli állapot és a kialvatlanság keverékétől a váróhelység székeire rogyva mímeltük a nagyjából lehetetlennek tűnő bóbiskolást, majd miután kiderült, hogy persze mégsem férünk fel a repülőre, visszavitettük magunkat a biztonsági okokból jó előre kinézett vendégfogadóba. Itt némi összebújás után végre elaludtunk, nagyjából azonképpen, mint ahogy azok szoktak, akiket valami nehéz, tompa tárggyal agyonvertek.

Éjszaka ébredtünk csak fel arra, hogy újra éhesek vagyunk és elindultunk a félelmetes, koszos utcákon valami élelem után nézni. hosszadalmas meddő kutatás után leltünk is egy még éppen nyitva lévő helyet, ahol a rendelés után rájöttünk, hogy nem maradt elég pénzünk, a számla kiegyenlítésére. Ezért a szállásra való visszatalálás szándékával bolyongtam kicsit a kihalt utcákon bóklászó kóbor kutyák között, és kicsit eltévedtem a közvilágítást nélkülöző földutakon, de végül elégséges mennyiségű kordobával a zsebemben visszatértem a vendéglőbe, méghozzá éppen időben, mert pont akkor tálalták az ízletesen csípős, halapeños marhahúsomat…

Jóllakottan hajtottam álomra a fejemet, újra ölelve a csodás csajomat, egy kimerítő és kalandos utazás után, egy érdekes és izgalmas országban. Megint elöntött az a kellemes bizsergés, ami az új dolgokat szokta kísérni és tisztán éreztem, hogy teljesen boldog vagyok!

Címke , , , , , , , , , , , ,

on the road again

Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.

Avokádócipelő Mayák

advocat

És egy merülésben megfáradt búvár Maya

IMG_5494

Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.

Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok

sellőbébi

A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.

Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.

örül

( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.

Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…

cuccos

Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.

Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé,  a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában.  A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp  a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.

A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.

A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.

A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem.  A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.

Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek.  Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3  Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.

A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.

Címke , , , , , , , , , , ,

túlparty

A drága ecsémmel Brüsszelben átiszogatott éjszakát követően, fejemben egy, a Richter skálán kb 3-as erősségű másnapossági szinttel, cseppet kialvatlanul indultam neki a transzatlanti kiruccanásnak. Szerencsére öcsi nagyon készségesen rááldozta a szabadnapjának délelőttjét, a nagyvárosi közlekedéstől elszokott bátyjának kísérgetésére, aki minden bizonnyal eltévedt volna a hideg, ködbe burkolt téglaházak, villamosok, metrók, vonatok, erdejében, és jól lekési a járatát.

Szóval nagyon jó volt találkozni vele, kicsit röstellem is, hogy a délelőttöt, bambán, szinte szavak nélkül nyomtam a zombiság miatt.

Sikerült megérkezni a reptérre és a mérete ellenére pompásan megtaláltam ott mindent, ami kell az induláshoz. Azt nem nagyon kedvelem ezekben a repülős kalandokban, hogy a nagy részük semmi egyébből nem áll, mint unalmas várakozásból. Szerencsére három kedves barátom segített a reptéri unalom elviselésében, persze csak közvetve, egy válogatás verseskötet lapjairól, ami pompásan belefér a nadrágom oldalzsebébe.

A gépen persze megpróbálták elvonni a figyelmünket a hosszú út egysíkúságáról és néha hoztak valami kaját mutatóba. Persze csak épp annyit, hogy ne dögöljünk éhen, azt viszont gondosan becsomagolva, amitől úgy éreztem, hogy a madáreledelnyi mennyiségű táplálék beburkolására felhasznált papír, műanyag, alumínium és egyéb instant hulladék legalább olyan tömegű, ha nem több, mint amit ki lehetett belőle majszolni. Ez után mivel a fáradtság ellenére nem voltam képes elaludni, jobbára bámultam az óceánt és a felhőket az elektromosan módosítható átlátszóságú ablakokon keresztül. Arra aztán szükség is lett, hogy az üvegek elsötétíthetőek mert hiába a kint uralkodó -56 fok de 13000 méter magasban a kis ablakon betűző nap elkezdte felforralni a légkondival erősen hibernált bal oldalamat. Sötétben az maradt az egyetlen lehetőség, hogy az előttem lévő szék támlájába süllyesztett kis érintőképernyő, unatkozó utasok számára készült kínálatából válogassak. Mire meguntam a tetriszt, a pókert, és a kvízjátékokat, ráfanyalodtam a mozgóképes összeállításokra is. Kilenc órába sok minden belefér, még az életem talán legpocsékabb filmművészeti alkotásainak tekinthető amerikai blockbusterek is, mint például a sokadszorra újratöltött Godzilla, vagy a minden nap másként meghaló, agilis, űrlényaprító Tomkrúz jövőbeli kálváriája. Ezekkel átvészeltem nagyjából hat órát, talán egyet szenderegni is sikerült. Aztán már meg is érkeztünk a Yucatán félsziget harsogó zöld erdői fölé. Amiből sajna a földön már nem sokat láttam, mivel a hosszú vízumos-vámos sorban állás közepette rendesen rám sötétedett. A Playa del Carmen felé való utazáson rögtön sikerült megtapasztalnom a mehikói tempót. A buszra 2 órát kellett volna várni. Ezért, a csak pár dolcsival drágább “közösségi” taxizásra voksoltam. A tipikus, kicsitduci, kerekfejű, fekete olajoshajú, mindegyik pontugyanúgynézki taxis közül, akik természetesen tömegesen rohamozták meg a világosbőrű, nagy hátizsákkal álldogáló jómagamat, kiválasztottam az egyiket aki persze dettó ugyanúgy nézett ki mint a másik. Vettem tőle taxijegyet. Aztán eltűnt. Majd előkerült, de nem mernék rá megesküdni, hogy ugyanaz a figura jött vissza.Ezt eljátszották egy párszor. Röviddel ez után, mikor másik pár emberre is sikerült kivetni a hálójukat, bezsúfoltak mindenkit egy eredetileg 9 személyes kisbuszba. Nos ebben 12-en voltunk + a tizenkét szerencsés útimálhái. Ezen a ponton némi szolidaritást éreztem a műanyagvödörbe préselt ruszlikkal és elgondolkoztam rajta, hogy talán jobb lett volna mégis megvárni a buszt. A kényelmetlenségtől eltekintve csak akkor kezdtem el igazán parázni, amikor jó sofőrünk lehajtott az aszfaltútról, és a mindenhol burjánzó erdő felé vette az irányt. Persze kiderült, hogy nem ki/elrabolnak vagy elföldelnek a dzsungelben, hanem a kicsit túltöltött busz utasait szétosztják a közelben várakozó másik taxik között. Gondolom bevállalják a túlterhelést pár kilométeren, hogy ne kelljen kifizetni a reptéri parkolóhelyeket, elég élelmes megoldás, de azért meg kell hagyni, hogy kicsit megfagyott bennem a vér amikor a figura szó nélkül behajtott a sötét fák közé…

Innen már zökkenőmentesen elértem a kompot és megérkeztem a festői Cozumelre, amiből persze épp nem látszott semmi sem, de a ferry óriáskivetítőjén megmutattak minden amit épp nem látok a sötéttől. A kialvatlanság és a jetlag következtében összezavarodott elmémnek nagy szüksége volt a pihenésre, szóval a kiváló mexikói eledel és egy sör után eldőltem mint egy liszteszsák…

Címke , , , , , , , , ,

flight

Szertek utazni az igaz, de nem repülővel. Kétségtelen, hogy igen gyors módja ez a közlekedésnek, de ez az egyetlenegy előnye, egyébként meg tök személytelen, és folyton csak a para van vele. Persze nem magával a repüléssel, azt kifejezettem szeretem, bámulni a felhők tetejét, nevetni az unottképűbábozós stewardesseken, kárörömmel vigyorogni a fehérarcú, izzadságcseppekkel terhes homlokú katasztrófavárókon, meg ilyenek. Amit utálok az inkább a feszültség, elérem nemérem, nemolyanmintabuszhogymajdjönakövetkező, bezáracsekin, denemez, hanemamásik, kéremfáradjonátamásikpulthoz, megértésüketköszönjük, nehezebbakurvapoggyász, kipakolok, akkoristúlsúlyos, mindentmagamraaggatok, akkormegcsak13kiló, márnemrakomvissza, örülökhogylegalábberrenemfizetekplusszba, kétpulcsiegykabátaderekamraésanyakambakötve, erretessékpaszportboardingpassplíz, megrohadokamelegtől, erreatálcárategyerákérem, mindkétkezemtelevan, övnélkülleesikagatyám, kinevetpedigmegszokhattavolna, becsipogakurvakapumilehetaz, perszerajtamaradtazegyikkarabíneremazövbújtatón, mosolyognincsensemmiproblémadeazértmárkészültrámvetnimagát, sokanvannak, nagyatülekedés, nagyonsietabaromkiveriakezembőlazegésztálcát, nadrágszíjéscipőnélkülszedegetemaszétgurultmindenszart, neharagudjonbegurultkéteurómagépalá, nembajottegyemegafene, lógrajtamaruhademarhamelegvan, keresztülakikerülhetetlendutyifreeshoppon, parfümmelkínál, neharagudjdeúgynézekénkibazmegmintakiparfümötakar, egyébkéntrámférneolyanbüdösvagyokatúlöltözöttcipekedéstől, mégfélóraakapunyitásigdeasokökörmárottállasorban, elromlottazüdítőautómata, vehetemavizetaranyáronköszi, végrekinyitjákakaput, nemtudjaleolvasniagépabeszállókártyát, hívjaafőnökét, megintvárok, nagynehezendemegoldjákaproblémát, perszeénvagyokazutolsó, kapunát, lépcsőnle, ottvárabusz, kurvajótröhögök, ottálasokfaszkalaplegbelül, érdemesvoltelsőneklenniasorbanúgyisénszállokleelsőkéntabuszról, megtalálomajókis ablakmellettihelyet, jönamajomaszondjaazazőhelye, átülökegysorralhátrébb, onnaniselültetnek, dejómérnemszóltokelőrebazmeg, dagadthollandtrollmellettvancsakhely, hogyafaszbaengedikfelazilyetfelárnélkül, nekembezzegszámítottazegykilóahátizsákban, átlógazsírjaazénszékemrebasszus, akiekkoraazutazzonteherhajóninkább, nemférelalábam, deakezemsemapasastól, mégazablakonsemlátokki, akkorlegalábbpróbálokaludni, denemtudokmertahangosbemonóbóljönavegyélmegmindenszartnagyonakciós, babafelébredamögöttemlévősorban, torkaszakadtábólüvöltnemishagyjaabbaegyóránkeresztül, szétrobbanafejem, nemérzemalábam, akkorlegalábbeztleírom, annyirakicsiahelyhogymégalaptopsemférel, félkézzelpróbálokpötyögni,  adagadtdiszajamegrendelmindentazétlapról, tömiapofájáténmegkurvaéhesvagyok, babaordít, kezdekközelkerülniazőrülethez, lédizendzsentülmencsatoljákbe, kissebblégörvénybekerülünk, rázagépmintavidámparkban, arémüldözőkrovátkákatkaparnakaszékkarfájába, röhögökasápadtfejükön, nagyobbkilengés, hályashollandrámöntiakávéját, sorry-sorry, nemteszsemmitúgyisszárazvoltam, becsipogaszámítógépemhogylefogmerülni, remélemacsomagomatlegalábbnemküldikelazantarktiszra…

Címke , , , , , , , ,