sziget címkéhez tartozó bejegyzések

Hvar

Arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón, majd benyit, miközben meztelenül fetrengünk a franciaágyon, az apartman tulajdonos, Surda úr volt az, hogy eképpen motiváljon minket mielőbbi indulásra.
Ez ugyan kevésbé európai szokás, mint amire számítottam, de legalább tényleg felkeltünk időben.
Mivel a kikötőbe levergődni sokkal egyszerűbb volt gyalog, mint kocsival, ezért a szállásadónk rém kedves módon segített nekünk a cuccok lecipelésében, majd beszálltunk a katamaránba és a parton vásárolt káposztás-húsos tekercs (megint nem volt burek) elfogyasztása után rögtön el is szenderedtünk a ringatózó hajóban. (Valahogy sohasenem tudunk akkor aludni, amikor annak lenne ott az ideje)
Mire felriadtunk szinte az egész komp kiürült és, mivel mi a másik, kicsit lassabb hajó menetidejét vettük alapul, nem értettük hogyan érhettünk már Hvar szigetére. Többször is megkérdeztük nehogy valahol máshol szálljunk le, de mindenki egybehangzóan állította, hogy pont ott vagyunk, ahol lenni akarunk.

Vinko, a búvárbázis tulajdonosa kijött elénk és elszállított a házba, ami az elkövetkező pár hónapban az otthonunkként fog funkcionálni. Nos, evvel azért rögtön akadt egy kis probléma. A már vagy egy hete itt melózó Szlovák fiú, Marek és a Svájci kollegina Anita, ugyanis érthető módon külön szobát kapott, de a főnökség azt eszelte ki, hogy majd akkor lesznek”fiú” meg „lány” szobák. (Hát ez van, laktam ennél sokkal kellemetlenebb zsúfoltságú kollégiumi szobákban is, de könyörgöm, az több mint 15 éve volt) Kétségtelen, hogy az egy pár és két különnemű ember elhelyezése két helyiségben, ebben a formában és ivararányban a legigazságosabb megoldás, azonban a nagyobb gondot mégis az okozta, hogy a turistaövezetben bérelt szobák franciaágyakkal vannak felszerelve. ..( Bízom bene, hogy egy idő után, ha jobban megismerjük a munkatársainkat valahogy meg lehet majd velük egyezni a cserében.)

Eztán megnéztük a munkahelyünket, megismertük a főnénit is, Vinko feleségét Kseniját, és a már évek óta szezonálisan itt melózó Iveket.
A bázis remek helyen van, egy tenger fölé magasodó sziklára épült, terasszal, napágyakkal, kilátással, és mindez egy autóforgalomtól elzárt területen, ami remekül akadályozza a mesterséges szagokat, a tűlevelűek, virágok és a tenger illatának megzavarásában.

Ott a búvárzászló alatt…

IMG_0056

A hely pompás, persze a szabályok ismertetése után be kellett lássam, hogy minden bázisnak megvannak a saját hülye rigolyái. Itt történetesen a felszerelésre való szinte paranoid odafigyelés a fő szempont, egy pár valódi, felesleges marhasággal fűszerezve, de persze széles mosoly és „allright ok” dehogyis akarok én beleokoskodni olyan emberek kényszeres kis rituáléiba, amit bő tizenhárom éve érlelgetnek-ápolgatnak.
Ami viszont szimpatikus, az a vendégek biztonságával való, hasonló mértékű (néha ugyancsak kicsit túldimenzionált) törődés. Érthetőmódon vigyáznak a renoméjukra meg a balesetmentes búvárkodásra. Amit abból a szempontból meg is értek, hogy az ide látogatók zöme, csak különféle tropikus helyeken merült és nem igazán vannak felkészülve az extra sós, hideg vízre, a kapucnis duplaruhára és a nehéz acélpalackokra, ráadásul a hajós merülések zöme olyan walldive, ahol nem ritka a 60-70 méteres mélység sötétlő kékjében rejtőző tengerfenék, ahová ugye nem tanácsos leejteni a tapasztalatlan buvarakat.
Szóval, aki nem bizonyíthatóan sok száz merüléssel rendelkező öregróka, az hajóra kerülés előtt semmiképp nem úszhatja meg a checkdive-ot, vagy a refresher traininget.

A víz, átlátszó, kristálytiszta, remek látótávolsággal, valódi mélységekkel és (számomra) barátságos felszín közeli hőmérséklettel. (persze odalenn azért kurvahideg, hiába vagyok vikingvérű fázásproof csávó, 54-méteren azért már kezdtek belefagyni a csontok a kesztyűnélküli kezembe.)
A karib tenger után az egész nagy akvárium, egy kietlen, sivár, szürke sivatagnak tűnik, azonban még az igazi sivatagokban is találkozni élőlényekkel. Itt is nyüzsög az élet, csak éppen sokkal jobban rejtőzködik, mint a korallzátonyok szivárványszín, sűrű kavalkádjában, tehát ha látni akarsz valamit, akkor keresned kell, mert nem úszik bele az arcodba, és persze jóval közelebb is kell menned, hiszen itt nem nagyon találkozni a tengerek fenenagy monstrumaival. Itt mindenki kisméretű és remekül álcázza magát. Így minden merülés egy kis kihívás, megtalálod-e őket vagy sem, mert ha nem, akkor bizony csak algabolyhos sziklákat,homokot, esetleg némi tengerifüvet mutathatsz a mexikói öblön és Indonézia dús vizein „edzett”, kíváncsi békaembereknek.
Cserébe viszont újra, nagy mennyiségben láthatom a kedvenceimet, a kedves, kis nyolclábú lábasfejűeket, akik annyira hiányoztak a Karib tenger színpompás forgatagából. (Kornon egész ritkák voltak, vagy olyan baromi jól elbújtak a korall között, hogy sosem vettem észre őket.)
Nagyobb mélységben a falakon itt is vannak sárga gorgóniák és egy két puha korall.
A Nicaraguában megszokott integető csápos lobsterek, csak itt kisebb méretben (és persze más fajta.) Ismerős halacskák és egy csomó színpompás apró hajléktalan csigusz, rengeteg sün, ubi és egyéb tüskésbőrű, algák, szivacsok, zsákállatok miegymás. (Hogy pontosan ki kicsoda és hogy hívják azt még meg kell tanulnom)

A kis település központja egyszerűen meseszép, átható középkori pompáját még az élénk turizmus által életre hívott vendéglátóipar képviselte, plebejus eklektika sem tudja elhalványítani.
Egyszerűen imádom az átlag, emberi fesztávolságnál szűkebb, lépcsős sikátorokkal, zegzugos utcácskákkal, cseréptetőkkel, spalettás ablakokkal, az égre szegezett ciprusok kúpjaival teleszórt fehér kővároskákat. Egyszerre vidám hangulatúvá és sejtelmessé teszi őket a mészkőbe ivódott idő. A puritán egyszerűségű épületek között megbújó, cifrább faragványokkal ellátott templom, a kicsit csálé harangtornyával, a főtér, a cipőtalpak által századok alatt életveszélyesen csúszósra polírozott, csillogó kőburkolatával, a felette zöldellő sziklás hegyekkel, és a lábánál ragyogó kék vízen himbálózó hajók árbocának lengedezésével, tökéletesen kisimítja az elmét és utánozhatatlanul kellemes érzéssel tölt el. Az atmoszféra idilljéhez, a színek és hangulatok varázsán kívül hozzájárul a tenger sós levegőjével keveredő, örökzöldek által árasztott friss illat, és persze a jó kis Dalmát vörösborok íze…
Már csak a nyelvüket lenne jó beszélni és teljes lenne a kép.

Reklámok
Címke , , , ,

A nagy kukorica

Nos az új, ideiglenes élő és munkahelyünk megközelítőleg 25-ször kisebb mint az előző, valós méreteit nagyjából úgy kell elképzelni, mintha a Margitszigetet és a hajógyárit keresztben egymáshoz rögzítenénk és oldalához hozzácsapnánk még kétszer a Lupát, a földdarabot nem lehet teljesen körbebiciklizni mert a déli régió egy részén teljesen áthatolhatatlan a dzsungel, ezért ott nem is nagyon van út, meg úgy amúgy a zöldön kívül semmise. A jelenleg birtokunkban lévő két rozoga kerékpárral, kényelmes tempóban is nagyjából egy óra alatt körüljárható az egész.
Formáját tekintve, leginkább egy vertikálisan kicsit összenyomott emberi, bal lapockának frontoldalára hasonlít amelynek a felkarcsont fejét befogadó ízületi vápája keleti irányba mutat.
A nyugati oldal egy halászkikötővel és egy üzemanyag betöltő dokkal rendelkezik, az utóbbihoz futnak be a kontinensről érkező kompok és a szigetet gázolajjal ellátó tankhajók, ez utóbbiakra igen nagy szükség van, mivel a szigetet egy nagyobbacska dízelüzemű generátortelep látja el az éltető villamossággal.(Az öreg, hangos aggregátorok megbízhatósága azért persze hagy némi kívánnivalót maga után, ezért, napi egy-két rövid, véletlenszerű áramszünettel meglepi a felhasználókat, az élelmesebbek ezért felszerelik magukat szünetmentes tápokkal és a feszültségingadozás kivédésére alkalmas berendezésekkel.)
A túlsó azaz a keleti part, sokkal erősebben kitett a hullámverésnek, ezért még az apró halászbárkák is a kontinens felőli oldalt preferálják, viszont a korallszirteken megtörő, bodros tarajú hullámok, a fehér homokkal és a szellős kókuszligetekkel, igazán képeslapos hangulatúvá teszik, a nem túl kreatívan, de azért találóan Long Bay-re keresztelt valóban hosszú öblöl környékét.
Az egész partvonal nyolc részre van felosztva, úgy mint: North End, Sally Peachy, South End, Long Bay, Bluff Point, South West Bay, Waula Point és Pasenic, ezeken kívül Utcatáblák vagy egyéb elnevezések egyáltalán nincsenek. Cserébe viszont a szárazföld nem mindenhol “száraz”, számos kis különálló mocsár szabdalja, amiknek mind saját beceneve van, ezekre a nicaraguai környezetvédelemért felelős szervezet, mutatós, barna fatáblákal hívja fel a figyelmet, és a transzparensek kihelyezésével együtt, gondosan, természetvédelmi területté is nyilvánítva azokat. (Persze valószínűleg nem nagyon akad ember, aki szívesen merészkedne ezekbe a sötét vizű, sűrű ingoványokba, hogy gonosz, sátáni kacaj kíséretében nekiálljon vadul környezetszennyezni, mindenesetre persze, első a biztonság.)

Az egész tulajdonképpen egy nagyra nőtt falura hasonlít, jóformán mindenki ismer mindenkit, ezért a közbiztonsággal nincsenek nagyon problémák, ez alól talán csak a kikötő közvetlen környezete képez kivételt, itt ugyanis mindenféle arcok megfordulnak, akik esetleg úgy gondolhatják, hogy a szigetre érkező gyanútlan turisták kirablásával szert tehetnek egy kis fizetéskiegészítésre.
A helyben lakók zöme a Central American fishing Corporationnak dolgozik, vagy csak úgy szabadúszó lobster halász.
(A tenger ugyanis errefelé, telis-tele van a nagyra növő, jó pénzért értékesíthető és ízletes panulirus argus-okkal avagy a karibi tüskés homárokkal) Akik nem ezt csinálják, azok földet művelnek, vagy valamiféle, kis, a saját házuk oldalában kialakított boltocskájuk, műhelyük vagy kifőzdéjük van, a tehetősebbek pedig az idegenforgalmi bizniszt erősítve kis bungalókat vagy általuk hotelnek nevezett apró szobákból álló blokkházakat birtokolnak. Mindennek ellenére, valamiért mégis úgy néz ki, mintha az emberek csak úgy dologtalanul lézengenének az utcákon, vagy a szegényes házikóik előtt üldögélve tennék a semmit.
Egy két puccosabb kőház kivételével, zömében bádoglemezekből és deszkákból toldozott-foldozott düledező viskókban élnek, de még a legnyomorultabbnak kinéző vityillók tetején is ott virítanak a helyi műsorszolgáltató piros logós parabolaantennái. Normális, maradandó építőanyagokból kizárólag istennek készítenek hajlékot, Ő mondjuk komoly tényezőnek számít a helyi ingatlanpiacon, hiszen majdnem minden pálmafára jut egy kis kápolna vagy templom, márpedig pálmából sincs túl nagy hiány. Rengeteg a kókusz és a banán, ezek csak úgy nőnek az út szélén, és ha az emberfiának kedve szottyan egy kis kókuszlére csak suhint egyet a machetével és máris kortyolhatja a frissítő nedűt. Az idősebb/érettebb darabok akár egy egyszerű földhözcsapással feltöhetők és kimajszolható belőlük a szép fehér, lágy kókuszhús.

Címke , , , , , ,

elszakad

Fura dolog ez a szigetelhagyás, mintha nem engedne ez a földdarab.

Otthonról eljönni egyáltalán nem volt ehhez hasonlítható, onnan menekültem.
Menekültem, mert megölt volna. Persze nem úgy, mint a böllér kése a húsáért tenyésztett állatot, vagy a mesterlövész golyója az óvatlan felderítőt.
Az ilyesmi gyors mint a villám, csupán egy pillanat és vége.
Ami otthon üldözött az alattomosabb és kegyetlenebb.
Belűről öl, lassan és türelmesen, mint a gyökeret rágó féreg, ami megfoszt az éltető nedvektől, megfojt aképpen, mint a gondozatlan konyhakertet felverő gyom, ahol a kertész szabadságra ment.
Lassan ható méreg.
Menekültem a hidegből, a mindent átjáró közönyből, a szürkeségből, ami az emberek arcát fedi, a bizalmatlanságból, a hiábavalóságból és az ezekre adott belső reakcióktól, ami a szervezetet a külső negatív nyomás cinkosává teszi és szinte egymás szövetségeseiként tapossák bele a tudatot a kilátástalanság húsdarálójába.

Magyarországot otthonomnak nevezem, de valójában nem hiszem, hogy lenne nekem olyan, vagy ha lenne is, akkor valószínűleg nem ott.
Ott születtem, ott él a családom egy része, annak a tengermentes, szegény, kis országnak a mindenhol máshol hasztalan, csodálatos nyelve az anyanyelvem és ezer szállal fűznek oda egy pompás gyermekkor és ifjú éveim tengernyi emlékei, barátok, sikerek, szerelmek, kudarcok. Az életem 80%-a.

Mégiscsak nehezebben hagyom hátra ezt a szigetet, mint az állítólagos “hazát”, hiszen Ide szinte kivétel nélkül kellemes emlékek kötnek.
Itt múlt el belőlem először az agyamat gúsba kötő állandó stressz szorítása.
Pedig itt nincsen senkim, ez akkor vált világossá amikor a Hajni elutazott. Nem fogok én itt senkinek sem hiányozni.
Nekem viszont, talán fog hiányozni ez a sziget, az óceán, a kikötők, hajók, partok, hegyek.
Persze ilyesmiknek lennie kell mindenhol ahová tartok, mert nem vagyok hajlandó többé olyan helyen letenni a plédet, ahol nem hullámzik tenger.

Most megint nyominak érzem magam, szentimentális nyavalygó nyavalyásnak, bolondnak mint aki élőt gyászol.
Csodás helyen éltem eddig és most még káprázatosabb, színes partrok felé veszem az irányt.
Ez a buta melankólia mégis valahogy az énem szereves része, hiába szikrázik minden körülöttem, ilyen vagyok, egyszer a magasban, másszor mélyen, mint a hullámok taraján hányódó hajók.

Marasztal a sziget.

Másrészt egyre erősebben érzem azt, hogy mennem kell, látni, érezni, utazni, valahová máshova, mert itt ennek a gyönyörű, mégis nyugdíjas szigetnek a szellemi tunyasága fogja felfalni az elmém maradványait.
Nyughatatlan fajta vagyok, nem tudok fészekrakó lenni, a különböző helyeken élés ideiglenessége mindig megakadályozta, hogy “berendezkedjek”, hogy otthonnak érezzek egy helyet, és ha valamiért, véletlenül kezdtem annak érezni, az inkább taszított ahelyett, hogy biztonságot sugárzott volna.
A nagy víz szeretetén kívül ezért is vonzanak a hajók, Ezért is lett ez az álmom a mielőbb elérendő célom, egy pár deszkából, fémlemezből, vagy műanyagból összerótt bárka, egy valódi otthon, amit nem kötnek gyökerek,betonba nyúló vezetékek, csövek, súlyos téglák a földhöz, nem rögzítenek megszokások. Szabadon viszi a szél ahová akarom, új partok, új vidékek és közben mégis valami ami az enyém, a miénk, a mi úszó hazánk…

Címke , , , , ,

Szent Márton szigete

Megvannak a következő koordináták. ( é. sz. 18° 03′ 37″, ny. h. 63° 04′ 00″) Ez bizony tényleg a túloldal, legalábbis az Atlantico túlfele, mindenesetre, ha minden igaz, decemberben már onnan posztolom az élet nagy dolgait ide a túloldalra…

Hajnit ugyanis fölvették egy ottani búvárbázisra, ahol már kezdhet is december elsejével, ezért a közös ARC-os óceánátkelés az meghiúsult. Lévén a november végén induló verseny, jó szél esetén is legalább 3 hétig hasítja a habokat, valamint a végpontja is Santa Lucia sziget, ami csaknem 269 tengeri mérfölddel van délebbre a mi célszigetünknél, ergo fizikai lehetetlenség a decemberi kezdés… Az én vitorlás challenge-m leginkább három dologtól függ, találok e hajót ami feltétlenül engem akar matróznak, akarok e a csajom nélkül hajókázni és, hogy élére tudok e rakni annyi eurót, hogy az elegendő legyen, egy havi tengeri kajára és a kis Karibi szigetek közti távolság legyőzésére. A búvár ajánlat nagyon jónak tűnik és a képek alapján varázslatos merülőhelyek vannak a sziget körül. A körülmények teljesen európaiak, mivel a sziget félig francia félig holland. A vízi világ feltérképezése teszi majd ki valószínűleg az ottani időtöltés legjavát, hiszen a place a jelenlegi tartózkodási helyünknél is 17 és félszer kisebb földdarab, és hát lássuk be, ez sem egy kontinens… Most persze minden kicsit zavaros, meg összevissza meg sietős-kapkodós, de úgy látszik mi már csak így szeretünk utazni. Visszaszámlálás, fülig érő száj, és újra az a leírhatatlan pezsgés a vérben, ami az új dolgok bekövetkezése előtti időkben állandósul a szervezetben, és már kezdtem is kicsit elfelejteni ezt az érzést, itt a nyuggersziget eldugott kis kempingjében…

Ja meg egy jó hír, hogy a búvárigazolványaim egy része megérkezett, persze nem az összes, de reményeim szerint a hiányzók is ideérnek, mire így vagy úgy, de elhagyom a szigetet…DSCF2840

Címke , , , , ,