taxi címkéhez tartozó bejegyzések

verdák

A szigeten nincs túl sok gépjármű, mint ahogy nagy távolságok sincsenek, a személyautók nagy része taxi, azok is leginkább KIA vagy Chevrolet apróságok, kupék, úgynevezett városi autók város nélkül, persze itt inkább a gazdaságosság mint a parkolás megkönnyítése a cél, valamint gondolom az hogy ezekből egybe felfér vagy 20 darab a kompra. Akad persze közöttük egy két sedan, de olyat csak a tehetősebbek használnak taxizásra. A gazdagok fényes terepjárókat vezetnek, ki tudja miért, hiszen az ő házaik a dzsungeltől távol, mindig a kövesút mellett foglalnak helyet, úgy néz ki az ilyesmi itt is státusszimbólum. Vannak  munkagépek és teherautók sőt még egy busz is, amivel a gyerekeket hordják iskolába és a tanítás után kb. menetrend szerinti járatként megy körbe körbe a szigeten. A legnépszerűbbek mégis a motorkerékpárok és robogók, bringából is akad pár, de szinte mindegyik annyira leharcolt járgány mint a mieink, amiket kölcsön kaptunk.

(Az enyémen szinte mindent kicseréltem már, hogy úgy ahogy használni lehessen. A szlovén srác aki előttem használta, kicserélte benne a középcsapágyat, én a fékeket, a hátsón a külsőt és a belsőt, valamint a láncot mert elszakadt, a váltó csak dísznek van rajta, meg az első szorzóról amúgy is hiányzik a láncvető a hátsót pedig hiába tekergetem, a bovden nem mozdít rajta fikarcnyit sem. Igazából amúgy sincs túlontúl nagy szükség az áttételek változtatgatására ugyanis a sziget legmagasabb kiszögellése 113 méter magas és oda csak kerékpárral járhatatlan gyalogösvény vezet a sűrű dzsumbujon keresztül, ráadásul rém fölösleges oda felmenni, hacsak nem a kilátásban akar gyönyörködni az emberfia.) A sós párás levegő, a sűrű eső és a homok kombinációja, ugyanis szinte mindent rövid úton kinyír ami fémből készült, különösképpen ha mozgó alkatrészeket tartalmaz.)

Egy dologban viszont az összes jármű hasonlít egymásra, illetve a tulajdonosaik hasonlítanak egymásra, mégpedig abban, hogy mindenképp meg akarják különböztetni a tulajdonukban lévő tárgyakat a másik emberek tulajdonától. Szóval nagyon megy az individualizálás, ami persze a dőzsölő fogyasztói társadalmakban dúló drága, eszement pimpelésnek, szerényebb eszközökkel és lényegesen kisebb költségvetésből megvalósított zabigyereke. Bizonyos elemeiben kedves, néhol megmosolyogtató, vagy csak egyszerűen ronda. A legmókásabbak persze a zománcfestékkel elkövetett kézimunkák, a vicces kategóriát erősítik még a furcsa matricák, amiknél általában az a fontos, hogy egyáltalán be lehetett őket szerezni, ezért (leginkább a gyermekkorom konyháiban éktelenkedő, óriás lehel hűtők, kicsit megsárgult, piszkosfehér ajtaján tobzódó banános és egyéb öntapadós minták kaotikus tömegére emlékeztetnek) legkevésbé az üzenet vagy az esztétikum a lényeg, inkább a mennyiség.

A következő szintet, a dicsőséges kínai ipar által a világra szabadított, ízlésficam indikátorok, az olcsón beszerezhető és mindenféle színben és ritmusban villogó, apró LED-ek és ezek füzérei képezik. Eme vizuális merényleteket előszeretettel biggyesztik bármilyen jármű, szinte bármilyen zugába és felületére. Ettől az automobilok komplett gördülő karácsonyi vásárokra hasonlítanak, egyes (amúgy förtelmes, gyerekhangú) motorok a sötét közvilágítás nélküli utakon robogva úgy néznek ki mint a Tron című gagyiscifi fénnyalábokon suhanó, világító kétkerekűi. Bizonyos kis taxikat meg mindig rendőrautónak nézek, mert mindenütt kék és piros ledek villognak rajtuk, persze amikor meglátom, hogy a féktárcsákat is pulzáló zöld fényár veszi körül és az alvázon is felderengenek sejtelmes lila űrhajófények akkor rádöbbenek a tévedésemre.

Egyébként a helyi rendőrség összesen három gépjárművel rendelkezik, egy vadonatújnak tűnő Toyota hilux-al erre vigyáznak is mint a hímes tojásra, úgyhogy jóformán az őrs előtt parkol és csak ünnepnapokon csapatnak vele körbe a szigeten.(ilyenkor az egész állomány a platón feszít) van egy darab szakadt moci, ami slendriánul kékre van festve és nagyon mulatságos képet rajzol a rendőrségről, elsősorban azért mert mindig ketten ülnek rajta, másrészt, egyes tizenéves kislányok különb vasakkal száguldoznak. (jogosítvány, forgalmi engedély, bukósisak, bekapcsolt biztonsági öv és a gépjárművekben az ülések számával megegyező menyiségben utazó emberek szinte teljesen ismeretlenek errefelé)  Ezen kívül van még egy ugyancsak szép kék, vagányul hivatalosra matricázott platós rendőr tuk-tuk vagy valami olyasmi, mindenesetre csupán három kereke van és csörög csattog mint egy öreg féltengelyes cséplőgép.

Reklámok
Címke , , , , , , , , , ,

on the road again

Nos a karácsony estém egészen dolgosra sikerült, hajnalhasadtáig festettem a recepciót és az avokádó szobát. Ez utóbbiban sikerült egy csinos kis tócsát rittyentenem magam alá, a majdnem két hét leforgása alatt így-úgy felrakott és frissen vakolt falból felszálló pára, az elmúlt napokban rendszeresen szakadó esőből származó nedvesség és a plafon közelében megrekedő hőségtől minden pórusomból spriccelő izzadtság kombinációjából, miközben a rohamokban rám törő fáradtságtól, defektes mozgáskoordinációval rendelkező élőhalottakat megszégyenítő ügyességgel dülöngéltem a létra legfelső fokán.

Avokádócipelő Mayák

advocat

És egy merülésben megfáradt búvár Maya

IMG_5494

Az ezt követő pár órás alvás mozdulatlanságát még a különösen inaktív halottak is megirigyelték volna, de az ébredés után mégis nekiláttam a hostel előszobájának utolsó simításaihoz.

Sellőbébi és a táblafestékkel krétázhatóvá tett szövegbuborék és búvárpalackok

sellőbébi

A következő problémát az a tény okozta, hogy már kanáriról elindulva is pukkadásig tömött hátizsákomba valamilyen módon integrálnom kellett a frissen vásárolt búvárfelszerelésemet.

Itt épp nagyon örülök a “brandnew” portékának.

örül

( Egy Conquistador márkájú BCD-t és egy Aquatic Performance redót. Nem csoda ha ez a két név, még a búvárcuccokat gyártó cégek terén jártas embereknek sem mond semmit, hiszen mindkettőt itt Cozumelen gyártják és ez volt az egyetlen gear, amit a hozzám hasonló anyagi körülményekkel megáldott emberek képesek megfizetni. Ismertebb márkákból, nagyjából egy közepes minőségű második lépcsőt tudtam volna kihozni ennek az árából, profi cuccról pedig álmodni sem mertem ilyen csillagászati összegek mellett…) Ez a művelet tökéletes impossible mission-nak bizonyult, ezért az amúgy is szűkös ruhatáramat végletekig le kellett redukálnom, megváltam a következő szigeten szinte teljesen feleslegesnek ígérkező meleg ruháktól, széldzsekitől, alsónadrágoktól, nehéz búvárkésemtől, a tollam elvesztése okán használhatatlan digitális rajztáblámtól 😦 és a csupán egy alacsony dombbal rendelkező mocsaras Corn islandon valószínűsíthetően nem túl hasznos mászócipőmtől.

Kisebb halom cókmók amit hátrahagyni kényszerültem…

cuccos

Időközben kiderült, hogy a karácsonyi mizéria miatt, az egyébként 10-órakor induló komp helyett, két órával hamarabb megy az utolsó járat amivel elhagyhatom a szigetet. Szóval alig maradt időm, a cuccaim még az erős szelekció után is reménytelenül nagy halmokban hevertek szanaszéjjel a hátizsákomon kívül, és azt sem tudtam hol áll a fejem. Ekkor a hosszú napok óta tartó éjszakázástól és a logisztikai nehézségektől amúgy is rongyokban lobogó idegrendszerem kapott még egy pofont, mivel kiderült, hogy Hajni repjegy foglalását valamilyen oknál fogva nem vette be a rendszer.

Végül persze úrrá lettem a megoldhatatlannak tűnő problémákon szép sorjában. A redót elemeire kapva besuvasztottam a megmaradt ruhák közé,  a BCD-vel sikerült kívülről beburkolni a pakolás viszontagságai közben szétszakadt hátizsákomat, és az egészet becsomagolni egy, a palapa beázásmentesítésében kudarcot vallott nagyjából vízálló ponyvába, ami nagy szerepet kapott a zsák külső felszínére szíjazott levegőtömlők és egyéb biszbaszok helyben tartásában.  A különböző bankszámlákkal és kódokkal való homlokgyöngyözteteő zsonglőrködést követően a repülőjegyfoglalást is nyélbeütöttük, és az időközben ünnepi vacsorát celebráló önkéntesek által készített házibélíz és egy kiadós cigi elfogyasztása után, a vérnyomásom is kezdett hasonlítani egy olyan emberére, aki nem fut szalonnával bekenve éhes kuvaszok elől térdig érő hóban. Ám ekkorra már csupán egy villámgyors búcsúzkodásra maradt idő és így is lóhalálában kellett a komphoz motorozni. Szerencsére a jegyem már előre meg volt véve, mert a szorgos matrózok a mólón már épp  a beszállópalló behúzásán ügyeskedtek. Gondolom a karácsonyra való tekintettel mégiscsak megesett rajtam a szívük és felengedtek a hajóra. A rossz idő okán igen méretes hullámok közt hányódó kompon csücsülve sikerült csak teljesen megnyugodni, amit a széksorok között mászkáló mozgóárustól aranyáron szerzett dupla-X nevű sör elfogyasztásával próbáltam elmélyíteni.

A buszpályaudvarra érkezve szembesültem a sajnálatos ténnyel (ami pompásan demonstrálja a mexikóiak logisztikai és szervezési zsenialitását) miszerint: avval egy időben mikor a rév felszedte a horgonyt Cozumelen, az utolsó reptérre tartó busz is kigördült az állomásról. Az első szívrohamkörüli állapot után az esélytelenek nyugalmával bontottam ki még egy doboz sört és a nehéz málhámmal a környező utcákon botorkálva próbáltam valami lehetséges megoldást találni a közel 100 km-re lévő légikikötő időben történő megközelítésére. A taxisok csak a fejüket csóválták, hogy ők bizony nem mennek ilyen messzire a playa-tól, de a kezemben kisvártatva megvillanó zöldhasúak jobb belátásra térítették az egyiket. A szegényke vagyonom egy jelentős százalékát legombolták rólam, de így legalább sikerült elérnem a járatomat.

A szokásosan unalmas terminálban ücsörgés elviselésében újra a zsebemben lapuló ARJ válogatás verseskötethez folyamodtam. A szerencsétlen sorsú költőóriások szívfacsaró sorainak olvasgatásával sikerült, az utazás várakozással teli, izgalmasan vidám hangulatát, sajátosan magyaros melankóliává tompítani.

A repülőúton, a halmozottan rendelkezésre álló fáradtság ellenére nem jött álom a szememre. Hiába próbáltam meg bevetni az amerikai filmiparnak a gép mozitárában található, legálmosítóbbnak ítélt megnyilvánulását, a végveszélyben lévő univerzum segítségére siető mosómedvék, sétáló fák és színes lányok köré szőtt látványorientált “akcijószájenszfiksönyt”, csak ültem ott meredten, mint valami porlepte kitömött állat a természettudományi múzeum vitrinjében. A film végén elmaradó katarzissal együtt meg is érkeztem a festői Mexikóváros fölé, amiből éjszaka lévén, csak a fények által rajzolt irdatlan méreteit sikerült realizálni. Itt újabb négy órás passzív semmittevésnek néztem elébe, a közepes településnyi kiterjedésű csatlakozási terminál, jégverem hőmérsékletűre légkondicionált váróhelységében. (Itt azért eszembe jutott, hogy talán kicsit elhamarkodott döntés volt az összes meleg ruhám hátrahagyása.) Az emésztőrendszerem felső szakaszából előtörő rianás szerű hangok és szeizmikus rengésekre emlékeztető rángások figyelmeztettek rá, hogy nem lett volna túl nagy balgaság némi elemózsiát csomagolnom az útra, persze nagy rohanásban erről totál megfeledkeztem.  A repülőn ugyan hozzámvágtak valami fonnyadt kis croissant-t és egy aprócska joghurtot, de tekintettel a testméretemre és a kialvatlanság miatt fellépő farkaséhségre, mindez, szinte a semmivel ekvivalensnek bizonyult. Amikor a boltok elkezdték felhúzogatni a redőnyöket jöttem csak rá, hogy az összes rendelkezésre álló peso-mat elköltöttem, dollárt itt nem fogadnak el és a terminál gondosan lezárt területén egyetlen pénzváltó sem üzemel. A hideg az éhség és a fáradtság együttesétől végképp, egy megrágott majd kiköpött menyéttetemhez váltam hasonlatossá, aki a kölcsönkapott okostelefonján elérhető agyzabáló gyümölcspukkasztó gyerekjátékkal próbálja szinten tartani, a szemeiben már csak alig pislákoló életet.

Nagy nehezen valahogy mégiscsak eltelt ez a pár óra és mikor kisétáltunk a géphez szállító buszhoz, akkor döbbentem csak rá, hogy nem csak a váróban volt kurva hideg, de a reptéri dolgozók is, a mexikóiaktól igen szokatlan vastag kabátot, sálat, sapkát és egyéb védőfelszereléseket viseltek.  Az időjelző konzolon néha felvillanó hőmérő, a helyi szinten szinte elképzelhetetlen 3 fokot mutatta (ami gondolom Celsiusban értendő, mert a 3  Fahrenheites hőmérsékletet (-16 C°) még a szinte teljesen érzéketlenné vált, de trikóba és papucsba öltöztetett szervezetem sem tudta volna keményre fagyás nélkül tolerálni.) amihez képest a gépen generált légkondihűvös felért egy simogató hőforrásban való önfeledt lubickolással.

A mexikói főváros gigantikus repterén való hibernálódás átlendített a holtponton és a repülés újabb kétésfél óráját kényszeres éberségben töltöttem, az ablakon keresztül csodálva a hátrahagyott metropolisz monumentális kiterjedését, a csendesóceán egyenes partszakaszát,majd a fehér vattát, majd a buja dzsungelt és üde zöld gazdaságokat és akkor már meg is érkeztem Managuába.

Címke , , , , , , , , , , ,

túlparty

A drága ecsémmel Brüsszelben átiszogatott éjszakát követően, fejemben egy, a Richter skálán kb 3-as erősségű másnapossági szinttel, cseppet kialvatlanul indultam neki a transzatlanti kiruccanásnak. Szerencsére öcsi nagyon készségesen rááldozta a szabadnapjának délelőttjét, a nagyvárosi közlekedéstől elszokott bátyjának kísérgetésére, aki minden bizonnyal eltévedt volna a hideg, ködbe burkolt téglaházak, villamosok, metrók, vonatok, erdejében, és jól lekési a járatát.

Szóval nagyon jó volt találkozni vele, kicsit röstellem is, hogy a délelőttöt, bambán, szinte szavak nélkül nyomtam a zombiság miatt.

Sikerült megérkezni a reptérre és a mérete ellenére pompásan megtaláltam ott mindent, ami kell az induláshoz. Azt nem nagyon kedvelem ezekben a repülős kalandokban, hogy a nagy részük semmi egyébből nem áll, mint unalmas várakozásból. Szerencsére három kedves barátom segített a reptéri unalom elviselésében, persze csak közvetve, egy válogatás verseskötet lapjairól, ami pompásan belefér a nadrágom oldalzsebébe.

A gépen persze megpróbálták elvonni a figyelmünket a hosszú út egysíkúságáról és néha hoztak valami kaját mutatóba. Persze csak épp annyit, hogy ne dögöljünk éhen, azt viszont gondosan becsomagolva, amitől úgy éreztem, hogy a madáreledelnyi mennyiségű táplálék beburkolására felhasznált papír, műanyag, alumínium és egyéb instant hulladék legalább olyan tömegű, ha nem több, mint amit ki lehetett belőle majszolni. Ez után mivel a fáradtság ellenére nem voltam képes elaludni, jobbára bámultam az óceánt és a felhőket az elektromosan módosítható átlátszóságú ablakokon keresztül. Arra aztán szükség is lett, hogy az üvegek elsötétíthetőek mert hiába a kint uralkodó -56 fok de 13000 méter magasban a kis ablakon betűző nap elkezdte felforralni a légkondival erősen hibernált bal oldalamat. Sötétben az maradt az egyetlen lehetőség, hogy az előttem lévő szék támlájába süllyesztett kis érintőképernyő, unatkozó utasok számára készült kínálatából válogassak. Mire meguntam a tetriszt, a pókert, és a kvízjátékokat, ráfanyalodtam a mozgóképes összeállításokra is. Kilenc órába sok minden belefér, még az életem talán legpocsékabb filmművészeti alkotásainak tekinthető amerikai blockbusterek is, mint például a sokadszorra újratöltött Godzilla, vagy a minden nap másként meghaló, agilis, űrlényaprító Tomkrúz jövőbeli kálváriája. Ezekkel átvészeltem nagyjából hat órát, talán egyet szenderegni is sikerült. Aztán már meg is érkeztünk a Yucatán félsziget harsogó zöld erdői fölé. Amiből sajna a földön már nem sokat láttam, mivel a hosszú vízumos-vámos sorban állás közepette rendesen rám sötétedett. A Playa del Carmen felé való utazáson rögtön sikerült megtapasztalnom a mehikói tempót. A buszra 2 órát kellett volna várni. Ezért, a csak pár dolcsival drágább “közösségi” taxizásra voksoltam. A tipikus, kicsitduci, kerekfejű, fekete olajoshajú, mindegyik pontugyanúgynézki taxis közül, akik természetesen tömegesen rohamozták meg a világosbőrű, nagy hátizsákkal álldogáló jómagamat, kiválasztottam az egyiket aki persze dettó ugyanúgy nézett ki mint a másik. Vettem tőle taxijegyet. Aztán eltűnt. Majd előkerült, de nem mernék rá megesküdni, hogy ugyanaz a figura jött vissza.Ezt eljátszották egy párszor. Röviddel ez után, mikor másik pár emberre is sikerült kivetni a hálójukat, bezsúfoltak mindenkit egy eredetileg 9 személyes kisbuszba. Nos ebben 12-en voltunk + a tizenkét szerencsés útimálhái. Ezen a ponton némi szolidaritást éreztem a műanyagvödörbe préselt ruszlikkal és elgondolkoztam rajta, hogy talán jobb lett volna mégis megvárni a buszt. A kényelmetlenségtől eltekintve csak akkor kezdtem el igazán parázni, amikor jó sofőrünk lehajtott az aszfaltútról, és a mindenhol burjánzó erdő felé vette az irányt. Persze kiderült, hogy nem ki/elrabolnak vagy elföldelnek a dzsungelben, hanem a kicsit túltöltött busz utasait szétosztják a közelben várakozó másik taxik között. Gondolom bevállalják a túlterhelést pár kilométeren, hogy ne kelljen kifizetni a reptéri parkolóhelyeket, elég élelmes megoldás, de azért meg kell hagyni, hogy kicsit megfagyott bennem a vér amikor a figura szó nélkül behajtott a sötét fák közé…

Innen már zökkenőmentesen elértem a kompot és megérkeztem a festői Cozumelre, amiből persze épp nem látszott semmi sem, de a ferry óriáskivetítőjén megmutattak minden amit épp nem látok a sötéttől. A kialvatlanság és a jetlag következtében összezavarodott elmémnek nagy szüksége volt a pihenésre, szóval a kiváló mexikói eledel és egy sör után eldőltem mint egy liszteszsák…

Címke , , , , , , , , ,