Az év utolsó hónapja, itt a déli féltekén rendesen dübörög a nyár, nem ho-ho-hoghak az arcodba korpulens, vattaszakállú szendvicsemberek karácsonyi akciókat hirdetve, semmi hópihe, girland, rudolfvilágítóorra, lángolószánkó, csak az afrikai nap perzselő heve, meg a nagy kék víz émelyítő, párás lehelete.
A zanzibáriak a helyben elfogadott hiedelmeik és vallási berendezkedésük okán, amúgy sem igazán gerjednek a kisjézusos sztorira. Ennek köszönhetően úgy éreztem, hogy idén talán sikerül megérnem, az evilági, közel negyven évem első olyan szerencsés decemberét, amikor végre nem kényszerülök, mennybőlazangyal, Last Christmas vagy egyéb bájos neuronroncsoló karácsonyi melódiák által gerjesztett, akut agysorvadás elszenvedésére.
Az optimista hozzáállás sajnos nem tűnt elegendőnek és a várakozásaim végül hiú ábrándnak bizonyultak.
Úgy alakult, hogy az egyik kedves vendéggel kicsit vesztegelnünk kellett a parton, míg Hajni elrobogott egy távolabbi hotelba a másik búvárunkért, hiába készítettünk elő minden felszerelést, bütyköltünk reduktort és próbáltuk egyéb hasznos elfoglaltságokkal elütni az időt, a fuvar csak nem akart megérkezni, így az intenzív, napon pörkölődés helyett úgy gondoltuk, hogy a közeli, parti bár, árnyas teraszán vészeljük át a következő félórát.
Meggondolatlan döntés volt…
Az első percek egész idillinek ígérkeztek, a meló előtt előtt lustán elszopogatott tejeskávé mellett, a fehérhomokos tengerpart pálmái közt szaladgáló fekete kiskrapekok nyáriszüneti örömének kedélyes bámészása egészen elaltatta az ilyentájt kiújuló karácsonyidalfóbiám szimptómáit.
Aztán váratlanul – iszlám ország ide vagy oda – valahogy mégiscsak felcsendült az a kurva Jingle Bells… a vidám csengettyűk csilingelése kíméletlenül sújtott le a felkészületlen hallójárataim délelőtti békéjére és egy pillanat alatt alumíniumfóliagalacsin alakú szaloncukorbőrré gyűrte össze azt.
Igazán nem tudom mely távoli szegletébe kell menekülni ennek a szomorú planétának, hogy ettől az “istenverte” kakofón karácsonyi ármánytól valahogy szabadulhasson az ember…
Persze azért mégsem olyan szörnyű dolog ez, mint ahogy leírom, csak nehezen térek napirendre afölött, hogy ez az egész hülyeség, ennyire globális hisztériává nőtte ki magát.
Hisz egy eltévedt csingilingi, még mindig könnyebben átvészelhető itt, az indiai óceánt türkizre színező hófehér fövenyen, mint a megváltó érkezését megelőző taposás, konstans csendeséjmérgezése a koszos szürke ég alá rejtező, télbe dermedt városok fényepilepsziagyanús karácsonyikirakatforgataga mélyén…
Az európai vendégek örömére persze mi is bohóckodtunk egy kicsit a víz alatt, csak, hogy érezzék a törődést és ők se úszhassák meg szárazon a “santa”mentes keletafrikát…
Szóval mindenkinek kellemes téli napfordulót, és ne felejtsetek el kivágni egy fát Jézusért.
TÚLOLDAL 