marketing

Keddenként mindig igyekszem elkerülni a délelőtti órákban való partraszállást.
A hét második napja ugyanis a piacnap Arguineguinben, a kacatárusok portékája pedig messziről vonzza a zombikat.
Ilyenkor a kis halászfalu, általában csendes utcácskái megelevenednek. Már amennyire elevenségről beszélhetünk persze, egy a nyugdíjasothonok és elfekvők világtalálkozóját idéző esemény kapcsán…
Korán keltem, a pitymallati úszás, gyors kávé és reggeli torna után realizáltam, hogy nemhogy semmiféle gyümölcs nincs a “háznál”, de egyéb ehető dolgoknak is híján vagyok, ami egy laza frühstück-re elfogyasztható lenne.
Korgó béléssel sebtiben dingibe vágtam magam és a nagy sietségben elfelejtettem milyen nap is van ma. Szinte hallottam, ahogy kattognak a koponyámban a fogaskerekek, miközben a parton elintézendő dolgaimat vette számba a kialvatlanságtól kicsit még darabosan funkcionáló hardver.
Csak a kikötő kapujában realizáltam a hibát, mikor majdhogynem beleütköztem a vidáman csoszogó élőhalottak hordáiba. Az évek hozzáedzettek ugyan a spanyol mañana üzemmódnak a fekete kontinens időtlenségével súlyozott, lusta lassúságához, és sietni sem szeretek sehova, de mikor a lábaim hosszából következő könnyed lépéstávolságot megfelezve, majd megnegyedelve és a komótos sétatempót szinte a mozdulatlanságig mérsékelve is úgy tűnök, mintha egy frissen olajozott csapágyú görkorcsolyán suhanó gyalogkakukk lennék egy jókora, ACME feliratú rakétával a hátamon, akkor valahogy akadályoztatva érzem magam.
Mire a nordicwalking botok, viszerek, és banyatankok sűrűjében botorkálva, lassított felvételben elverekedtem magam a körforgalomig, akkor dobta le az agyam igazán az ékszíjat. A gyalogátkelőnél rendőr irányította a forgalmat, olyan volt a tömeg, mintha mondjuk a Glastonbury fesztivál két nagyszínpadát állították volna fel az úttest egymással szemben lévő oldalain, a látvány csak annyiban különbözött gyökeresen, hogy ott nem fújják le az összes résztvevő fejét ezüst festékkel.
Türelmes ember hírében állok, de ez egy kicsit már sok volt nekem is, átdobtam magam a korláton és magasról szarva a sípját vörös fejjel fújó zsernyákra (úgysem hagyhatja ott a posztját) átcikáztam az autók között…
A supermarket bejáratánál megintcsak nyuggerfalba ütköztem, balga fejjel arra számítottam, hogy a skandináv biszbaszturizmus leginkább a partmenti nagy parkolóban felálított limlomosstandok köré öszpontosul, de nagyot tévedtem.
A vitális északi koporsószökevények légióiból bőven jutott elegendő katona egy kedélyes kedddélelőtti “blackfridaybattle” lebonyolításához.
Nem is igazán értettem mi történik körülöttem, mindenki úgy pakolta púposra a bevásárlószekereket, mintha egy atomháború földalatti átvészelésére készülne. Pedig se közelgő munkaszüneti vagy ünnepnap, küszöbön álló katasztrófa vagy belengetett élelmiszerembargó, mégis kifosztott pultok, lerabolt polcok, maradtak utánuk. Az árufeltöltők és pénztárosok alig győzték az ipart.
Furán is éreztem magam, a kosaramba szemezgetett pár zöldséggel, úgy tűnt, mindenki mindent egyszerre akar megvenni, de a mindenből is lehetőleg sokat, és azonnal…

Soha többé ki nem teszem a lábam kedd délelőtt, az hótziher.

Pedig zömében kedves, mosolygós öregemberekről van szó, (Olyanokról amilyen nyilván sosem lesz belőlem.) élvezik a meleget, a busás nyugdíjukat, vackokat vásárolgatnak és vidáman szürcsölik az aquavitet a skandináv bárok zsúfolt teraszán.
Összességében egész vidám kép rajzolódik ki a sokaságukból
(Mennyivel jobb ez, mint egy fűtetlen lakásban halálrafagyni, vagy olcsógyógyszeres, vasárnapi csirkefarhátas nyomorultként belesavanyodni az utolsó évekbe és harsányan bezzegazénidőmbenezni a süket TV-nek.)
Mégis rém kényelmetlenül éreztem magam, úgy tűnik egy igazi hikikomori lett belőlem, aki képtelen elviselni az emberek közelségét.
Ez igencsak megrémít, bár sosem voltam tömegkedvelő típus, de ha a saját fajtársaimat elkezdem személytelen, nyüzsgő rovarok hadának érzékelni, az leginkább azt jelenti, hogy én vagyok az, aki lassan kezdi elveszíteni az emberi mivoltát.
Nem is tudom mi történne velem egy igazi nagyvárosban, ha már ettől kikészülök.

A gyors bevásárlást, az utcai harcokkal együtt, röpke három és fél óra alatt sikerült lezavarni, így könnyedén átlendülve a reggeli idősávján, jobbnak láttam rögtön az ebéddel kezdeni…

Sajnos a bolt vörösbab készletei egyszerűen elpárologtak, a sáskahadak áldásos tevékenysége nyomán, ezért a legendás csilisbabom elkészítéséhez kénytelen voltam nagy, puha, fehér lóbabokat használni. Evvel a típussal eddig még nem kísérleteztem, mondjuk az ízélményt nem is módosította különösképpen, csak az állaga volt szokatlan, de az összhatás így is egész finomra sikerült. Szinte soha nem csinálom ugyanolyanra, a jelenlegi kompozícióban a bab színeváltozásán kívül a füstölt kecskesajt bevetése volt a titkos fegyver, ami egész jól rímel a chipotle karcos aromájával.

Mire nagynehezen eljutottam az étkezésig, a standok is bezártak és szétszéledt a massza. A reggel óta várakozó sötét felhőkből elkezdett szitálni a tipikus kalima utáni saraseső, ami az utcákon maradt pár embert is hazakergette.
A piacos tülekedés platformját hirtelen szellemfaluvá varázsoló nedves szürkeség amolyan igazi pocsékdélutáni hangulattal járult hozzá a magányos mexikói menürágcsáláshoz és sikeresen elejét vette a hasznosan tölthető idő szabadtéri kifejeződéseinek. A hajó gyomrába visszavonulva, megszereltem a mosdó felőli víztartály kivezetőcsöveit, és egy új elosztóval egészítettem ki a rendszert, ami majd a seggmosó reciklált szivattyúját fogja édesvízzel ellátni.
Valamint belekezdtem Chaplin életrajzi regényébe de úgy tűnik a burleszkfilmek nagy nevettetőjének sem volt csupa móka és kacagás a története.