Csípős csütörtök

Sajnos nem tudtam Petiéknél tölteni az estét, így más megoldás után kellett nézzek. A függőágyas próbálkozás igazi burleszkfilmbe illő kurarc volt. Ugyan nem lett belőle baleset, de a küzdelem, némi pianínókísérettel biztos sok némafilmrajongó arcára csalhatott volna mosolyt.
A sziklafalról visszavert rövid counterswell a beam felől támadta a hajótestet, a szelíd billegést azonban, a hamock lendületes ingamozgássá erősítette, amit a bele-bele kapó keleti szél némiképp megbolondított a műszaki hibás metronómok vad dinamikájával.
Rövid időn belül be kellett lássam, hogy viszonylag nehéz a békés szendergés kivitelezése, ha néha a nyakadból kell összeszedned a lábaidat, majd pár másodpercenként szinte a vízszintesig lendül veled a fekhelyed és eszelős kapaszkodást kell foganatosítanod, ha nem akarsz a halakkal aludni.
Bepróbáltam, hogy hátha a belső kabinban nem olyan fojtogató a festékszag, de a fél óra vegyszergőz inhalálás után, a hasogató fejfájás kíséretében habosat okádás rádöbbentett, hogy ez sem a legmegfelelőbb megoldás a pihenésre. Jobbhíján bekucorodtam a konyha, cockpitbe halmozott összetevői közé, és reggelig szívtam a kalimaport az asztal alatt, egy hajómotor és egy szétszerelt hűtőgép közé ékelődve, de nem mondanám, hogy ez volt életem legnyugodtabb éjszakája.
A hajnal első sugaraival együtt összeszedtem magam és gyorsan felmázoltam a második festékréteget, hogy minél előbb túllegyek ezen a tortúrán, majd a kávé híján rámtelepedett zombiságot némi vízalámerüléssel próbáltam elűzni.

Az áramlatok tengernyi medúzát sodortak a partközelbe. Még szerencse, hogy a víz téli hűvöse okán rendszeresített shorty-t, ma nem voltam lusta magamra erőltetni, ugyanis a zseléinváziót csak az óceánbavetődés után realizáltam, és az öltözet nélkül, a lábikrámat ért csípés, az egész hátamat csúnyán végigkorbácsolta volna.
A csalánsejtek agresszív kis neurotoxinjai még ilyen kis felületű találkozás esetén is bőven kenterbeverik a koffein élénkítő hatását, így még a merőben pocsék éjszakát követően is sikerült gyorsan észheztérni.
A szokásos világítómedúzák és portugál gályák helyett, ezúttal a Chrysaora nemzetséghez tartozó csalánozók lepték el a környező vizeket. Egy példányt ki is mertem a vödörrel, hogy nyugodtan tanulmányozhassam, de még az alaposabb megfigyelés sem vitt közelebb a pontos azonosításhoz. Pár alfajt, ami a Csendes és az Indiai óceán vidékén honos, viszonylag egyszerű volt kizárni a lehetőségek közül, de a kupola peremén sorakozó tapogatók közt elhelyezkedő U alakú lebernyegek, egyik szóbajöhető változatnak sem sajátjai, szóval lehet, hogy egy új fajt fedeztem fel…


A medúzák légiói náluknál jóval barátságosabb vendégeket is becsalogattak az öbölbe. Hamarosan, egy három főből álló álcserepesteknős “család” tobzódott a hajó tőszomszédságában és annyira lekötötte őket a kevenc csemegéjükből álló, svédasztalos reggeli, hogy rám sem hederítettek a nagy falatozàs közepette. (Nem igazán értem mit esznek ezeken az izéken annyira, hisz elenyésző szárazanyagtartalmukból kifolyólag nem túlságosan táplálóak és talán annyira finomak sem lehetnek. Mivel testük több mint 95%-a víz, fogyasztásuk aligha nevezhető evésnek, inkább olyan, mintha a tekik csípős vizet innának. Az egyetlen jó válasznak az igérkezik, hogy ez valami gourmet perverzió náluk, mint némely emberi táplálkozáskultúrában, a kapszaicin túlvezérelt fogyasztása. Mondjuk az ízlés ugye nem vitatéma, ráadásul valakinek őket is pusztítania kell, különben egy merő mérges gél lenne az egész óceán)
A kikötőben ugyan lakik pár rezidens páncéloshátú, de közeli megpillantásuk ritkaságszámba megy. Jobbára csak véletlenül lehet észrevenni őket, amikor egy pillanatra a felszínre bukkanak, és egy mély levegővétel után el is tűnnek az ember szeme elől. Mivel megszokták a környék intenzív vízi forgalmát, a hajócsavarok darálóját elkerülendő nem sokáig maradnak a sekélyesben, a keskeny csatornában ki-be járkáló halászbárkák motorjainak dübörgése, általában gyorsan a mélybe űzik őket.
Szóval igazi kuriózumnak számít három kifejlett példányt egyszerre látni, ahogy vidáman egymás mellett kanalazzák az atlanti levest és önfeledten vadásznak a gyanútlan kocsonyákra. Bár talán kicsit erős túlzás ezt a komótos majszolgatást így nevezni, hisz vadászat helyett inkább valami lusta, szibarita lakomára emlékeztet, ahogy ínyenc módra válogatnak a rengetegben. Hiába is ragadozók, az áttetsző szintenemislények fogyasztása közelebb áll a növényevők legelészéséhez, a felfalatás drámaisága is elvész valahogy, hisz nincs tusakodás, fröcsögő vér, halálhörgés, meg kiforduló belek, csak mint pajkos gyerekek a cukorkaboltban, (laza gumicukor,esetleg “robbanós”) szemezgetnek az előttük lebegő kínálatból.
Ugyan a hüllők arcszerkezete nem enged túl nagy teret a mimika általi érzéskifejezésnek, mégis mintha rájuk lenn rajzolva az a nyugodt, könyörtelen elégedettség, hogy: Na ti kis büdös zselék, lassúak is vagytok, a mérgetek is hatástalan velünk szemben, úgyhogy most mindannyian meg lesztek zabálva, és az égegyadta világon semmit nem tehettek ellene, mert pont addig eszünk benneteket, amíg itt vagyunk…

Címke

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: