lelkibéka

A dolgok jönnek mennek, leginkább persze mennek.
Most például a hajó elektromos ellátását fennttartó akkumulátorok egyike, (vagy talán az összes) adta be az unalmast. A nap, itt Kanária déli vidékén teszi a dolgát, a folyamatos fényben ázó panelek rendre pumpálják a delejt a tárolókba. A töltöttségjelző általában, száz százalék körüli érték kellemes, megnyugtató zöld árnyalatán pislog, ha rákérdezek nála a telepek állapotára. Azonban jelenleg, csak egy mérgesvörös led villog, a skála lukasan ásító zérusa felett. Ez a jelenség, egyértelműen a nagyonnemjó kategóriába sorolható, ennek ellenére egy cseppet sem korbácsolta fel a hangulatomat.
Előtúrom a multimétert, hogy beazonosítsam a halott aksit a sorból, mielőtt az összes többit magával rántja az elektronáramlás mentes nehezékkéválás súlyos feleslegességébe. A műszer bekapcsol ugyan, de mikor a kritikus csatlakozókhoz érintem, nem mér az égegyadta világon semmit sem.
Több helyen kipróbálom, nem szuperál.
Az ilyesmi azért fel szokott baszni egy kicsit, de ezúttal csak legyintek.
-Sebaj, van mááásííík!
Itt a pótmultiméter.
Bekapcsolom, felizzik az LCD, megfelelő funkcióra állítom, mérnék vele, de a makacs nullákok még csak meg sem rezdülnek a kijelzőn. Rápróbálom a zseblámpám elemére, hátha, megint semmi. Ez a cucc is beszart, mintha az elektromos világ a kis masinákkal együtt szépen összesküdött volna ellenem.
Pedig mikor a legutóbbi használat után visszacsúsztattam őket a dobozukba még mindkettő kifogástalanul működött.
Hát ez van, enélkül kicsit nehezebb dolgom lesz, de nem hagyom, hogy kifogjanak rajtam.
A sorozatos bosszúság annyit sem borzol az idegállapotomon, mint a tóba vetett apró kavics a vízfelület egyenlaposságán. Csodálkozom is rajta. Ugyan nem vagyok egy hirtelen haragú, lobbanékony fajta, elég jól bírom az ilyen irányú pszichikai terhelést, de azért mikor létfontosságú rendszerek dobják be a törülközőt és emellett minden is indokolatlanul tönkremegy, akkor azért szokásomban állt kicsit tajtékzani.
A racionális énem tudja persze, hogy egy ilyen helyzetben a legkevesebb segítséget adja a felfokozott idegállapot, megjavulni bizony nem szoktak tőle a dolgok, a hiszti meg a csapkodás viszont előszetetettel teszi még rosszabbá a szituációt.
De ez a fura béke nem tűnik túl tudatosnak. Magam számára is meglepő, hogy így viselkedem.
Valahogy megnyugodtam, nincsen már bennem az az ideg, ami pár hónapja leuralta az agyamat, csak úgy nézek ki a fejemből és elfogadom, ahogy az élet apró intrikái megtörténnek velem.
Nincs rá magyarázatom, bár azt hiszem ez az állapot sokkal közelebb áll a masszív rezignáltsághoz, és kevesebbet tartalmaz, a zen mestereinek áhított kibillenthetetlenségéből.
Ez az apátiaközeli nyugalom végülis kellemes mellékhatása a depressziónak, de egyenlőre nem tudom róla eldönteni, hogy hasznos-e, vagy inkább veszélyes.
Abból a szempontból mindenképp értékes, hogy nem kúródik fel a vérnyomásom, amit aztán láncban szívott cigaretták sorával kell visszakényszeríteni a helyére, kíméli a hangszálakat is, a mennydörgészerűen az éterbe üvöltött káromkodások elmaradásával, és a stressz fékezett habzásának köszönhetően a neuronok delikát láncolata sem forgácsolódik idő előtt pozdorjává, mégis kicsit ijesztő, hisz
lehet, hogy egy szép napon, ugyanevvel a szelíd, buddhaarcú nemtörődömséggel engedek majd egy jelzőrakétát a homloklebenyem kellős közepébe…

Szerencsére jó hír is akad és a bejövő oldalon is vannak fejlemények, ha lassan is, de szivárognak a megrendelt javak. Ideért például egy-két fontos csatlakozó a hidraulikához, és egy vadonatúj motortartóra is sikerült áron alul szert tennem. Valamint megkaptam a régóta várt e-mailt(!) az ozmózisvédelemhez elengedhetetlen kétkomponensű epoxialapozó megérkezéséről. (Nagy meglepetésemre, néha mégiscsak eszükbejut, hogy internet is van a világon és az elektronikus levelezésnek becézett fondorlatos invenció, képes felülmúlni a postagalambok, füstjelek és a pergamenre írt, majd palackban vízbedobott üzenetek hatékonyságát.) Hétfőn mehetek megint a fővárosba, összeszedni a szajrét. Vagyis a felújítási munkálatok kezdete napról napra közelebb kerül.
Alig várom már, hogy nekikezdhessek és a hosszas totojázás után végre ráfeszüljek a melóra.
Remélem, addig azért, ennél jobban nem rohad szét körülöttem minden.