Nem valami megnyugtató vakon ülni egy ilyen hangulathullámvasúton, már stabilan azt hiszed, hogy kezd a helyzet jobbra fordulni, aztán hirtelen megint jön a lejtmenet, és boing, leborul a jenga, lehet kezdeni rakni az elejéről az egészet.
A fájdalom egy dolog, nem valami kellemes, de az ember megtanul vele együtt élni, mint ahogy az ellen sem tehet semmit, ha az összeforrt csontok úgy érzik sajogniuk kell az időjárásváltozásra.( Bár, arra mondjuk lehet szedni pirulákat.)
Azt viszont kurvára unom, hogy tervezhetetlenek lettek a napjaim. A sok melóval elért viszonylagos rendeződés olyan hirtelenséggel tud elpárologni, mint ha ott sem lett volna, és építő aktivitás helyett sírógörcsökkel meg idegösszeroppanászerű kiborulásokkal elvesző órákat, délutánokat, vagy akár napokat kell kivonjak az egyszeri és megismételhetetlen létezésemből.
-Az idő mindent megold – mondják.
Meg, hogy türelem!
(Na ja, csak, hogy azt az apróságot felejtik el hozzátenni, hogy az idő kombájnja az összes múlandó dolog rovására dolgozik szimultán, és engem is pont olyan intenzitással darál le, mint ahogy állítólag, a közös álmokból kihátrálás felett érzett veszteséget vagy a totál érzelmi kilátástalanságot. Esetleg egy kicsit gyorsabban, pontosan azért, mert a sebek beígért gyógyulásáig hátralevő intervallumban, nem csak az öregedés természetes folyamataitól pusztulnak a neuronjaim.)
Az igazi gond, hogy erre nincs recept, nincsenek meghatározott nagyságrendek, amikkel lehet számolni, mint mondjuk egy börtönbüntetés letöltése közben strigulázott napok hosszával. Nem látom előre a pillanatot, mikor az érzéseim a nullától szédítő messzeségben terpeszkedő negatív tartomány tundrájáról, legalább biztosan az áhított semleges felé konvergálnának. (Ami egyébként a kellemestől még mindíg elég távol van a skálán, de legalább nem bénít meg teljesen, és nem érzem magam egynek a “hevenyek” közül…)
Amíg ilyen rohamok képesek rámtörni a semmiből, addig az áhított fogcsikorgatás nélküli hétköznapok fénye a távoli jövő ködébe burkolózik
Az ugyanis egész egyszerűen nem normális, hogy ilyen fizikai tüneteim vannak, lehet, egy tapasztalt, terepen dolgozó pszichiáternek nem újdonság, hogy ennyire szarul is lehet kezelni dolgokat, de engem megrémít, hogy egy felnőtt ember mindenféle tudatmódosító szer használata nélkül ilyen mértékben elveszítse a kontrollt.
Hiszen elvileg nem vagyok beteg, (Az is egy lehetőség persze, hogy csak nem vettem észre, és időközben tényleg meghibbantam.)
Vagy mostmár erre kell számítanom, hogy, a tré bárminemű előjel, nélkül, bármikor visszatérhet, mint a lizergsav dietilamid veszélyes flashbackjei?
Az egészen persze nem sokat segít az időjárás szeszélyei által az utóbbi napokban rám mért “szobafogság” és extra stressz…
TÚLOLDAL 