Diabolus ex machina

Nem vagyok író.
Sok esetben egy nyamvadt féloldalas blogbejegyzést is három órába telik megszülni.
Ennek egyrészt az az oka, hogy a gondolataim örvényeit nagyon nehezem fordítom szavakká, másrészt még normális klaviatúrán sem vagyok az a tízujjal százegy gombot kezelő típus, ezért a virtuális billentyűzet, kétujjal való verdesése csak újabb időzabáló nehézségeket gördít az önkifejezési folyamat zökkenőmentessége elé.
A tablet, amit jobbára írásra használok két alkalommal tért vissza a halálból.
Többször lemondtam már róla, de eddig valahogy mindig visszaköltözött belé az élet.
Persze minden egyes reanimálódás okozott benne visszafordíthatatlan károsodásokat, de továbbra is kitartóan használhatónak bizonyul.
A gépbe költöző “ördögök” elszaporodása eddig is okozott nem várt bosszúságokat, azonban egyik sem volt olyan volumenű mint a mai.
Megszoktam már, hogy kicsit lassúcska, hogy sokszor ki kell várjam mire összeszedi magát, vagy látszólag öntudatra ébredve furcsa meglepetésekkel szórakoztat.
A beázott, itt ott szivárványszínben játszó, pókhálósra tört “tévéjének” rossz ponton való megérintése nyomán egészen szokatlan dolgok történnek néha.
Az oldalról becsúszó menüből, esetenként némi késéssel, ám egymásra halmozva hajt végre különböző kéretlen műveleteket. Ezúttal egy óvatlan ujjmozdulatra a SELECT ALL, a DELETE és SAVE parancsok sorát hajtotta végre.
Pontosan ebben a sorrendben.
Egy darab, bal sarokban villogó magányos kurzorrá transzformálva, az elmúlt kétésfél hónap álmatlan éjszakáin keservesen begépelt, nagyjából száznegyven oldalnyira rúgó szövegtörzset.
Szempillantás alatt semmissé téve a kényszerű karanténidő valahogy mégiscsak hasznosnak/termékenynek vélt szellemi erőfeszítéseinek lenyomatát.
Talán egész életemben nem írtam még ennyit, főleg nem összefüggő, értelmes egésszé rajzolódó dolgokat, és azt hiszem, többé már nem is fogok. Nagyon ritkán adódik ennyi idő egyben, főleg ilyen speciálisan súlyozva a traumával, magánnyal, kényszerrel meg minden olyan nyomással, ami hatására ez az írás képes volt megszületni.
Még egy dolognak annyi, amit valamiért fontosnak gondoltam… Még valami, amibe kurva sok energiát öltem, és mégsem marad semmi nyoma.
Sokadik a sorban.

Ugyan viszonylag nagy mértékű önuralomról tettem tanúbizonyságot azáltal, hogy csupán a körüllakók értetlenségét kiváltó, harsány szitkok, kitartó éterbe üvöltésével adtam hangot őrjöngő, tehetetlen dühömnek, ahelyett, hogy a jobbára ártatlan masinát, műanyagforgáccsá és apró üvegmorzsalékká verve szórtam volna bele az óceánba.
Ez mondjuk nem sokat enyhít a veszteségen, de legalább nem generált újabbat.

Mindenesetre szép dolog a technológiától, ha mégoly nyers és direkt módon is, de elengedésre és lemondásra tanít…

Címke , , , ,

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: