Ha csak ideiglenesen is, de találtam egy hajójavító melót Las palmasban, jövő héten ott fogok dolgozni. A provinciák közti utazás mostmár lehetővé vált ugyan, de hogy a helyzet mégse legyen olyan egyszerű, a tömegközlekedésen bevezettek egy rendkívül okos módosítást, hogy a buszvezetőt megóvják a koronavírus ármányától. A rendelkezés úgy szól, hogy a pilóta nem fogadhatja el az egyszeri utazó “fertőző” készpénzét, mint ahogy a pénztárosok, fizetőpincérek, benzinkutasok vagy bárki más igen, szóval csak a bérletesek utazhatnak, vagy azok, akiknek előre váltott jegyük van.
Jegyet és bérletet azonban nem minden faluban lehet ám vásárolni, szóval ha fel akarok jutni a fővárosba, akkor át kell sétálnom Puerto Ricoba, hogy ott valakinek odaadhassam ugyanazt a pénzt a jegyért, ami a buszvezetőkre különösen veszélyes, hogy aztán visszasétálva, itt felszálhassak a buszra és átnyújthassam azt a bilétát, amit a szomszéd település pénztárosa ugyanavval a kezével adott oda, amivel a vírusgazdag valutámat elvette.
Én egyébként még egész jó helyzetben vagyok, mert közel másfélórányi járóföldre innen, akad olyan település ahol jegyet vásárolhatok, de mondjuk a hegyekből szinte képtelenség így, az egyébként menetrend szerint üzemelő járatokat igénybevenni.
Áldom a spanyolok kifinomult észjárását…
A kimozdulás lehetősége viszont adott, úgyhogy a közeli Playa del inglesig inkább stoppal mentem. Kell egy kis változatosság mert iszonyúan pontba szűkült az életem és ez nem gyakorol túl kedvező hatást a mentális stabilitásomra, úgyhogy ha ilyen kicsi keveset is de mindenképp mozgolódok.
Hónom alá csaptam a longboardot a rettentő fontos játékmaszkommal együtt és kiáltam az út szélére. Forgalom alig akadt szóval az út felét legurultam már, mire valaki felvett.
Playa del ingles a délvidék legnagyobb turisztikai központja, ami most ugye egy ürességtől kongó szellemváros. Mondjuk nekem így sokkal jobban tetszik és a hetvenes évek letagadhatatlan stílusjegyeit magukon hordozó, ormótlan szállodák közti autómentes utak tüköraszfaltján remekül hasít a deszka.
A homokdűnéken senki sem sétál, halott az egész környék, mint ha neutronbombát robbantottak volna a közelben.
Keresztül kasul csapattam az egész települést.
Céltalanul, csupán örvendezve a sima utakon hangtalanul sikló kerekek pörgésének. Egyszercsak besiklottam a partmenti sétányon éktelenkedő tropical bevásárlóközpont mellé és nem is sejtettem, hogy jobb lett volna, ha elkerülöm ezt a környéket.
Az eget borító szürke felhőpaplanból szitálni kezdett az eső és bemenekültem a buszmegálló teteje alá, hogy szárazon átvészeljem azt a pár percet, amíg a híresen gyér kanári csapadék abbahagyja a szemetelést. A száraznakmaradásra nem is annyira nekem volt igényem, sokkal inkább a vadonat csapágyaimat akartam megóvni a berozsdásodástól.
Ahogy ott ültem a néma buszváró szürkés csendjében, az esővel együtt a könnyeim is peregni kezdtek. Sajnos az agyam hajlamos a dejavu jellegű helyzetekben a spontán időugrás előidézésére, hajszálvékony asszociációs kapillárisok is elegendőek a memóriaviharok kitöréséhez és az emlékmozik egy harckocsidandár lánctalpainak finomságával szaggatják fel az érzelmi stabilitásom szappanbuborékhártya vastagságú, sérülékeny burkolatát.
Akármennyire határozottan küzdök is a múltam flashbackjei ellen, ha durván fejbe kólint a melankólia, nem tudok ellenszegülni az emlékek diavetítésének.
Látom magunkat ugyanitt, tíz éve, ahogy épp megérkezünk a turistaváros színes fényei közé.
Egy új élet kezdetén, izgatottan és kicsit tanácstalanul ültünk, az – első és azt követően kb. másfél évig az utolsó – esőben, és vörösbort szürcsölve, vihorászva találgattuk, hol fogjuk tölteni az éjszakát.
A környék változatlan, csak a szereplők számában van némi eltérés.
Hiába próbálok menekülni, ha a film peregni kezdett nem áll módomban leállítani, szóval inkább csak sodródom a képekkel és próbálom megélni amennyire csak lehet. Igyekeztem a víziót kiegészíteni a valóságban azokkal a hozzávalókkal, amik a jelenemben elérhetőek és rímelnek a káprázat hullámhosszával.
Bementem hát a vásárlók híján épp zárni készülő “éjjelnappali” boltba, épp úgy, mint régen és megvettem a sajtot, az olajbogyót és a palack bort, majd lesétáltam a partra, immár fittyet hányva a bőrigázásra.
A nedves nyugágyak, az ismerős ízek és az erős spanyol bor bódító hatása mit sem változott azóta, az alkony szinte tökéletesen beleillett az emléklenyomatba, amit a fejemben őrzök, mégis, most minden tökéletes ellentéte annak a hajdani estének.
Akkor szerelmes voltam és harsogóan boldog, valamint, ami talán a legfontosabb, volt társam az életnek nevezett kalandban való helytálláshoz. Annak ellenére, hogy a levegőben lógtunk semmit sem tudván a szigetről és minden annyira bizonytalan volt amennyire csak lehetett, mégis úgy éreztem, hogy tartozom valahova…
A bortól kótyagosan végigjártam annak az ominózus estének a színhelyeit, olyan volt, mintha az életem filmforgatásának elhagyott díszletei közt bolyonganék, az álomszerűségre még rá is erősített a hely mozdulatlan kihaltsága.
Talán, ami a környezeten kívül ugyanaz, mint akkor, az maga a változás közelségének érzése, csak sajnos most félbe vagyok tépve és öregebb vagyok tíz esztendővel, amit valahogy inkább húsznak érzek, magányos vagyok és reményvesztetten keserű. Az idő szemcséit sajnos lehetetlen visszagyömöszölni a homokóra felső szekciójába, úgyhogy csak abban bízhatok, hogy ez a küszöbön álló változás nem taszít még mélyebbre a szeretetlenség elkeseredésének mocsarába.
Ha minden jól megy hamarosan magam mögött hagyom ezt a szigetet és soha többé nem jövök vissza, talán ha térben is eltávolodom ettől az életszakasztól, akkor könnyebben békére lelhetek, és ezt a nyavalyás “kivertkutya” érzést is levetkőzhetem valahogy. Nem hagyhatom, hogy az a hideg üresség töltse fel az életemet, amit a múltban átélt boldogság és a jelenem sivársága közti diferencia dermeszt az agyamra.
Ha rám tör a depresszió, akkor szinte tökéletesen használhatatlanná válok, egy üres kataton burokká, aki a saját avas zsírjában való sistergésen kívül semmi másra nem képes. Az elmúlt másfél évben ugyan nagyon sokat sikerült lefaragni az összeomlásaim utáni rehabilitálódás idejéből, de még így is, minden egyes roham a szemétdombra hány egy vagy két napot az értékesnek vélt létezésemből…
TÚLOLDAL 