tengeringlispíl

A reggeli úszkálással egybekötött levegővisszatartási képességfejlesztéssel együtt, már egész régóta nyomom a sajátos kis buborékkarika meditációmat, vagyis azt a furcsa kis tevékenységet, ami nem csak az összpontosítás feszesebb fókuszának elérésében segít, de a légzőgyakorlatok monotonitásába is csempész némi derűt.
Már annyira profi vagyok, hogy nem csak a karikák nagyságát, és sebességét tudom a megfelelő mozdulatokkal szabályozni, de elég pontosan is célzok velük.
A létrehozásukhoz szükséges hidrodinamikai jelenség erejét eddig sem vontam kétségbe, hisz látható volt, mekkora üledékfelhőt képes “robbantani” a tengerfeneket elérő gyűrű.

Ma viszont sikerült megbizonyosodni afelől, hogy az örvényhatás, amely ideig-óráig képes “elfeledtetni” a levegővel, hogy ő valójában a felszín felé szetetne törekedni, az bizony a gázkeverékeknél szilárdabb dolgokat is könnyedén táncra perdít.
Úgy esett, hogy egy helyes kis kölyök tintahal úszott felém a gyakorlatozás közepette, én meg kíváncsi voltam, a bubik felkeltik-e az apró lábasfejű érdeklődését.
El is indítottam felé egy nagyobbat, aminek iránya annyira tökéletes volt, hogy pont bekarikáztam vele a jószágot.
Az egész nem igazán úgy alakult, ahogy terveztem, ugyanis mikor a gyűrű a közelébe ért, ahelyett, hogy a békésen elsuhant volna a kis csápos körül, inkább magába szippantotta és a karika palástján kezdte szegényt eszelősen, körbe-körbe pörgetni.
A szokatlan esemény mindkettőnket megdöbbentett, rajta viszont ez sokkal könnyebb volt észrevenni, hiszen nem tudván mit kezdeni a szituációval, bevetette a vész esetére tartogatott stratégiáját, vagyis egy jó nagy adag tintát lövellt a vízbe.
Mindez csak még szokatlanabbá tette a jelenetet, ugyanis a tinta jelentős részét ugyancsak feltekerte az örvény eddig fémesen csillogó levegőgyűrűje.
Remekül megidézve egy B kategóriás sci-fi látványvilágát.

Képzeljük el, hogy feltűnik a filmvásznon, egy titokzatos, szikrázó tórusz, imbolyogva halad előre a térben – mint egy fekete lyuk eseményhorizontja – koromszín anyagfonalakat szippantva magához a körülötte örvénylő, nyúlós felhőből, egyre sötétebbre és sötétebbre színeződik, majd mikor összetalálkozik egy szilárd felülettel, szálas medvecukorköddé pukkanva, egy tétova, csápos lényt enged szabadon, akinek testfelületén színes minták villognak…
Szerencsére a kishavernak az elszédülésen kívül, nem esett bántódása, bár a hirtelen körhintázás végeztével még egy darabig nem volt benne biztos milyen szín is passzolna ehhez az alkalomhoz. Végül magára öltötte a hétköznapi, felül sötét csíkokkal tarkított, sápadt vajszínű megjelenését és angolosan távozott a színről…

Az affér egy dologra biztosan megtanított, ezentúl soha többé ne bugyborékolok élőerő irányába.

Sajnos továbbra sem áll rendelkezésemre technikai apparátus amely képessé tenne vízalatti dolgok vizuális rögzítésére, de ha nincs is saját felvételem, ezt a kis videót azért ideteszem, hogy könnyebb legyen elképzelni miről is beszélek… Ez esetben mondjuk, felfelé szálló, szájjal fújt buborékkarika látható és nem az irányított kézmozdulattal keltett fajta, valamint nem tintahal, hanem egy  Pelagia noctiluca, vagyis egy világító medúza kerül az örvény fogságába, de a pörgettyű nagyjából ugyanúgy működik mindkettőnél.

És ahogy a “nagyfiúk” csinálják…

https://gfycat.com/brownannualgrassspider